Harmincharmadik bejegyzés
FANFICTION
És itt is vagyok a novella második felével, tehát a befejezéssel. Akinek tetszett az első, remélem ez is fog. A végére betettem egy kis csavart, az csak úgy jött magától. XDD Az olvasásához lépj tovább~
II. rész
Kazuya nem értette magát. Ott ült mellette a srác, akit 6 éve még szorosan ölelt és talán még a világ legboldogabb embere is volt, de az már rég volt és nem értette most mit keres itt. A szíve azt súgta neki, hogy inkább rohanjon el, amilyen gyorsan tud és vissza se nézzen, a teste azonban meg sem mozdult.
- ...és volt egy balesetem, aminek hála amnéziás vagyok. Alig emlékszem valamire, csak pár apró emlék a gyerekkoromból. - Kaméra pillantott, de ő mintha meg sem hallotta volna, hogy beszélnek hozzá
- Szóval te is énekes vagy? Értem. Én is az vagyok amúgy. - hosszú percekig csak szótlanul ültek egymás mellett, mire a fiatalabb srác megunta a szótlanságot - Kat-tun, ugye? Még nem igazán hallottam rólatok. - az idősebb reakciója csak annyi volt, hogy még egyet kortyolt az üdítős palackból
- Még én sem hallottam rólatok. - Kame talán azt gondolta, előbb szabadulhat a sráctól, ha készségesen válaszol minden kérdésére
- Hát nem vagyunk olyan nagy együttes.. - nevetett Akira - De jó szórakozás. Az a kevés rajongó is fantasztikusan jó érzés. Nektek sok rajongótok van? - jött egy újabb kérdés
- Hát ha nagyon megerőltetjük magunkat be tudunk tölteni egy dómot.
- Oh...
- Azt hiszem mennem kéne. Későre jár. - végre a teste is megmozdult, amitől fellélegzett
- Igen, valóban késő van. - Kaménak olyan érzése volt, mint a srácon csalódottságot érzett volna, de a gondolatot elhessegette
- Akkor, szia - és már indult is, vissza sem nézve
De alig hogy pár métert megtett két kar ragadta meg. A szíve hirtelen hatalmasat dobbant, majd szapora ritmusban kezdett verni. Megfordult és csak kérdőn nézett a barna szempárba. Vajon mit akarhat még? Hát sosem szabadul már el?
- Igen? - Kame csak pillanatokkal később tudott erőt venni magán, hogy szavakat préseljen ki magából
- Ne menj még, kérlek. Mikor épp hogy csak rád találtam újra. - nem volt sok ideje, hogy felfogja a hallottakat, Akira mindent belépfolytott egy csókkal
Nem tudta mit gondoljon. Egy régen érzett kellemes érzés töltötte be a testét, de aztán eszébe jutottak az utolsó emlékei a fiúról és a boldogság elillant. Ellökte magától a fiút, ammenyire csak tudta. Egy pillanatig még farkasszememet néztek, aztán Kame hátat fordított az értetlen Akirával és lassan, majd egyre gyorsabban rohanva ott hagyta.
Számtalan, sőt annál is több gondolatot cikázott át az agyán. Csak fel-alá járkált a sötét szobában. Hihetetlennek tartotta a történteket. Egészen hajnalig forgolódott az ágyában, mikor végre elnyomta az álom. Reggel kialvatlanul ébredt és az volt az első gondolata, hogy biztosan az egészet csak álmodta.
A napok, hetek, hónapok teltek. Kazuya megnyugtatta a lelkét, sikerült teljesen meggyőznie magát, hogy csak álmodta azt az éjszakát, azt a csókot.
Hideg szél fújt odakint, de úgy tűnt nem fog havazni karácsony estéjén. A szobában, ahol a srácok összegyűltek a közös ünneplésre kellemes meleg volt, de nem csak a hőszabályzónak köszönhetően. Melegség áradt mindenkiből.. talán Kamét kivéve, aki mégsem tudta úgy élvezni az ünnepet, ahogy szerette volna. Bár rengeteg emberrel volt körülvéve, magányosnak érezte magát. Az ablakhoz lépett, kinézett rajta. Csak csodálta a holdat, amíg egy kéz meg nem érintette a vállát.
- Hé, minden oké? Ünneplés van, te meg itt gubbasztasz egymagadban? - Jin volt az
Valahogy ő mindig megérezte, ha tényleg nem érzi jól magát. Mint valami mágikus képesség.
- Jól vagyok, de azt hiszem megyek és sétálok egyet. Egy kicsit fáj a fejem a hangos zenétől. - persze Jin nagyon is jól tudta, hogy nem ez az igazság, mégis hagyta, hogy a fiatalabb a kabátját, sálát és csizmáját felhúzva kilépjen a hidegbe.
Nem megyek messze, csak egy kört megyek a ház körül. Talán az megnyugtat. - gondolta mielőtt meglátta, hogy valaki felé sétál. Mikor realizálta megában, hogy ki is az elmormolt egy káromkodást, de nem mozdult. Akira alakja egyre közelebb ért hozzá, míg nem megállt előtte két méterrel. Mit fog lépni? Úgy döntött, nem várja meg, hogy megtudja.
- Figyelj, nem tudom, hogy honnan ismersz, de azt hiszem összekeversz valakivel. Ami történt, megtörtént, felejtsük el. - gyorsan hadart, talán pár szót még ő sem értett, de csak szabadulni akart
Egy kaparó érzés tört fel a torkán és érezte, hogy halványul a látása. Nem, most semmiképp nem sírhatja el magát, főleg nem előtte. Leszidta a testét, amiért ilyeneket reagál és lélegzet visszafojtva hátrált. A fiú, még most is két méternyire állt tőle, meg sem mozdult, nem mondott semmit. Csak nézett, mélyen a szemeibe. Mintha próbálna beleolvasni a gondolataiba. Még mindig lassan mozgott, légzése mégis szapora volt. Megfordult és próbálta a bejáratot bűvölni, hogy míg ő is közeledik, az is közeledjen ő felé.
- Mindenre emlékszem. - gondolataiba mélyedve nem értette a mondatot, ezért megállt és kényszeredetten megfordult
- Tessék? - kérdezte, de nem is volt kíváncsi a válaszra igazán
- Mindenre emlékszem. Nem csak "néhány apró emlékre gyerekkoromból" - idézte önmagát Akira, mire Kame köpnyi-nyelni nem tudott. Alig hogy újra lélegzethez jutott, most újra elakadt. A tüdeje szinte könyörgött egy kis oxigénért.
- Mindenre? - kérdezett újra - Nem értem, miről beszélsz. Nem is ismerjük egymást, mégis idejössz és ilyeneket mondasz. Hagyj békén! - újra az a kaparó érzés kezdett előjönni a torkában, de újra elnyomta és újra hátrálni kezdett az előbbinél gyorsabban
- Hát már el is felejtettél, Kazuya? - újra megtorpant, mintha az, ahogy a fiatalabb kimondta a nevét valami varázsszó lett volna, ami lefagyasztotta a testét - Én soha, egy pillanatra sem felejtettelek el. - nyugodt hangon beszélt, de a kezei, amiket ökölbe szorítva tartott maga mellett, másról tanúskodtak - A francba is! - hirtelen tört elő belőle a valódi érzés, az indulat és közelebb lépett Kaméhoz, hogy úgy folytassa - Nem így terveztem, hogy elmondjam, mindenre emlékszem és a többi. Nem akartalak lerohanni. - Kame még mindig nem tudott mit mondani, de hallgatta, szinte itta a másik férfi minden szavát és egyre kevésbé tudta tűrtőztetni kaparó torkát - Öt éve várok már erre a pillanatra, hogy újra elmondhassam, mennyit jelentesz nekem és hogy mennyire szere..
- Ne mond ki! - csak ezt ne, gondolta magában Kame és hirtelen benne is megindult az indulat és hagyta, hogy utat találjon magának - Hogy mondhatod ezt? Hogy jelenthetek neked még bármit is? Hogy szerethetsz? Kérlek, ne mondj semmit - fojtotta bele a szót Akirába - Hat éb eltelt, szóval volt elég időm, hogy átgondoljam és felismerjem, mennyire ostoba és gyerekes voltam.
- Ez nem igaz! Te is nagyon jól tudod. Nem lökhetsz el újra magadtól! Azt nem élném túl újra. - megremegett a hangja
- Majdnem meghaltál miattam. Annyira fájt, ahogy végig kellett néznem, hogy te... hogy te küzdesz az életedért és én nem tehettem semmit! - Kame szinte már kiabált, de végre kimondhatta a ki nem mondott szavakat, amik évek óta nyomták a lelkét
- Nekem tudod mi fájt a legjobban? - párat szipogott, csak aztán folytatta - Hogy mikor felébredtem a kómából te nem voltál mellettem. Napokig, hetekig vártam, minden ajtórezzenéskor vártam, hogy belépsz az ajtón, de nem jöttél. - vádlóan, dühös, de szomorú arccal nézett Kaméra, akinek összefacsarodott a szíve a hallottaktól
- Azt gondoltam, így jobb lesz. Neked, nélkülem. - már lecsendesült benne a vihar, nyugodt hangon beszélt
- Rosszul gondoltad, Kamenashi Kazuya. - még sosem hallotta őt így beszélni, mintha újabbat csavarodott volna a szíve egyszerre
- Akkor most mi lesz? Mindent a fejemhez vágsz, aztán élhetem végre az életem? - talán jobb is lesz így, csak legyünk túl rajta, gondolta magában
- Nem ezért vagyok itt. - Kame meglepődött
- Akkor miért? - Akira egész közel sétált hozzá, mivel Kazuya nem hátrált, kezével végigsimított az arcán, amit az idősebb lehunyt szemmel élvezett
- Mert szeretlek, mert kívánlak, mert újabb vad és forró éjszakákat akarok veled tölteni, mint régen. - Kame kinyitotta a szemeit és lassan egy könnycsepp kezdett végig folyni az arcán
Akira letörölte a kósza cseppet, végigsimított az ajkain, aztán lágyan hozzáérintette a sajátját. Kame nem lökte el magától, hanem átkarolta a nyakát, hogy még jobban magához húzhassa. Annyi feszültség gyülemlett fel benne, amit abba a csókba próbált belesűríteni. A csók egyre vadabb lett, szinte tépték egymás ajkait. Az idősebb már nem küzdött a kaparó torkával sem, hagyta, hogy a könnyek hulljanak a szeméből, ahogy szeretnének. Hosszú, óráknak tűnő másodpercekig csókolták egymást, míg nem elváltak. Ezután is csak néztek egymás szemébe.
- Mikor lettünk ennyire nyálasak? - törte meg a csendet Kazuya, mire mindketten nevetni kezdtek. Kame arcán ott csillogtak a könnyhúzta csíkok és közben lassan elkezdett hullani a hó. Felnéztek az égre, közben szorosan összekulcsolták kezeiket.
- Hé, Massu! Azt hiszem kész van! Elolvasod? - kiáltott hátra Haru a gépe elől
- Naná! Had nézzem! - azzal helyet cseréltek, Haru felállt és Massu a gép elé heveredett
Néhány percre csend ült közéjük, míg a gépen írt szöveget olvasták. Aztán a lány felnézett a szövegből.
- Ez most komoly? Ekkora giccset! - Massu olyan önfeledten nevetett, mintha egy viccet olvasott volna
- Szerinted is? Akkor nem tehetünk mást. - azzal Haru a piros X-re irányítva megnyomta az egér gombját, majd a szöveget törölve a két lány visszavonult a konyhába, hogy egy csésze forrócsoki társaságában tovább nevessenek.