Kolumbia XXXII.

[camea666]

Cím: Kolumbia XXXII.

Írta: Camea/Sasha és Moonlight-chan
Figyelmeztetés: Yaoi
Korhatár: 18
Állapot: Folyamatban
Megjegyzés: Az eredeti történet a www.animeszerepjáték.hu oldalon található
                     Az első rész rövidebb lesz, de hosszabbak követik, Eduardo Moonlight-chan karaktere, Cameron az enyém. Fogadjátok szeretettel
Jogok: A szeretpjáték minden joga Moonlight-chant és engem illet, a ráeső rész az ő engedélyével kerül fel az oldalamra, máshová nem tehető fel.
Eduardo

Most az egyszer nem kommentál semmit, leköti a fegyvere tanulmányozása. A súlyát méregeti, kipróbálja hogyan áll a kezére, de minden oké, a mutatóujja kényelmesen eléri a ravaszt, ami nem minden fegyvertípusnál mondható el.
- Gyerünk! Menjünk már! - sürget izgatottan.
Levezetem az alagsorba, ahol egy kisebb lõtér van berendezve, hogy mégse odakint keljen kipróbálni a fegyvereket, mert arra sanszosan az összes testõr és biztonsági ember ugrana. Kész káosz lenne.
Cameronból csak úgy lüktet az energia, tagadni sem tudná, mennyire szereti ezt csinálni. Rajtam kívül nem nagyon szokott itt senki lõni és õt sem hoztam volna ide le korábban, csakhogy azóta változott a helyzet és ha komolyan be akarom venni a terveimbe, tudnom kell hogy alkalomadtán rábízhatom-e a saját életét.
- Baby! Van távcsöves puska is? - kapja fel a szemüveget és a hangtompító fejhallgatót.
- Mit akarsz a távcsövessel?
- Lõni.
- Az nem kiscicáknak való - ingatom a fejem.
- Még jó, hogy én akarom kipróbálni és nem egy kiscica - fordul vissza, csak egy pillanatig durcázva - Egész alakost akarok - közli a papírra mutatva.
- Követelõzõ kis dög… - morgom magam elé, de közben kicserélem a papírt egy egész alakosra. A halálos kimenetelû lövések helyei apró fehér pöttyökkel vannak jelölve, de persze egy golyó esetében ez is relatív. Sok mindentõl függ, hogy egy lövés halálos legyen: termettõl, izomzattól, a golyó típusától, még a szívósságot is ide sorolnám. Kivéve a fej, vagy szívlövéseknél, mert azoknál csak a kurvára szerencsés emberek maradnak meg.
A hátához állok, hogy lássam a tartását meg ahogy a fegyvert fogja. Már a fogással tudatja, hogy nem elõször csinálja, mert a filmvásznon látottakkal ellentétben a fegyvert nem két kézzel markoljuk, mert akkor esélyesebb a seggre esés. Cameron a szabályos, biztonságos tartást veszi fel, kis terpesz, egyik marka a fegyveren a másik a fegyvert tartó kéz csuklóján. Biztos tartás, remegés kizárva. Jó.
Öt lövést ad le a célpontra, egyik sem megy mellé, mind a fekete alakon belül szakítja át a papírt. A szobát elárasztja a friss lõpor füstöt szaga, ahogy az üres töltények földet érnek.
- Na? - néz rám.
- Miért pont így lõttél? - firtatom a pontok felé intve. Egyet kivéve nem halálos lövések.
- Nos, úgy vélem, ha valakinek ellövöd a vállát, az már nem fog fegyverért kapkodni, és ha a térdeit is ellövöd mellé, akkor futni sem. A torkát meg azért lõttem keresztül, hogy lásd, ezt is meg tudom tenni, ha kell.
Ránézek, szemrevételezve a komoly vonásokat. Már bebizonyította párszor, hogy sokkal több van a tarsolyában, mint amit egy csinos szõkétõl bárki is várna. De vajon ahhoz is elég a hidegvére, hogy embert öljön?
Nagyon el kell fajulnia a dolgoknak ahhoz, hogy idáig jussunk, nem akarom, hogy be keljen mocskolnia a kezét, bár lehet, hogy õ Marco után ezt már egészen máshogy érzi. Pedig messze nem ugyanaz valakit szavakkal sírba fektetni, mint belenézni a szemébe és hidegérrel kinyírni. Nem akarnám, hogy Cameron megtapasztalja azt az érzést, bármilyen kemény kis dög is.
- Most mi van már? - int türelmetlenül.
- Mégis mennyit jártál lõni Manuval? - terelek.
- Fogalmam sincs - von vállat. - Nagyon szerettem lõni, úgyhogy gyakran elvitt, szinte minden héten voltunk valamerre.
- Valamerre?
- Persze. Sokfelé voltunk, ilyen alagsori lõpályán, szabadtéren, az erdeit például baromira élveztem. Ilyen elõugró céltáblák voltak - magyaráz mutogatva.
- Oké. - bólintok. - Lõttél távcsövessel is?
- Nem, de tervben volt, csak aztán Kolumbiába utaztunk, a többit már tudod.
- Még sok mindent nem tudok rólad, ahogy látom. - emelem meg a fejét. Például elképzelésem sem volt, hogy simán leszedhetett volna bárkit az embereim közül, ha fegyverhez jut - És most ismételd meg. - igazítom vissza az állásba.
Ha másodszor és harmadszor is eltalálja ugyanazokat a pontokat, az már nem szerencse hanem profizmus. És nem is lepõdöm meg azon, hogy ebben sem okoz csalódást. Újra is újra ismételtetem vele, pár sorozat után kezd fáradni, ahogy a karja megremeg már téveszt is, de akkor is kiváló. Ha tûzharcra kerül a sor és ki kell lõnie annyit, amennyinél fárad, akkor ott már kibaszottul nagy a baj és lõhet akármennyit, nem fog segíteni.
Ha ez az én vizsgám lett volna, akkor azt mondom megfelelt.
- Köszönöm - dõl nekem fáradtam, miután megálljt adtam neki.
Elégedetten magamhoz szorítom. - Tudtam, hogy élvezni fogod.
- Nem, azt köszönöm, hogy bízol bennem - néz fel rám komolyan, s tõlem ugyanilyen pillantást kap válaszul.
- Köszönd meg azzal, hogy nem okozol csalódást.
Eltolom magamtól, hogy én is levezessem a feszültséget pár sorozattal, az arc nélküli papírforma helyett viszont egy nagyon is ismerõs alakot képzelve a célkeresztbe. Nem volt elég egyszer kinyírnom a tetû rohadékot, legszívesebb az emlékével is ugyanezt tenném, hogy végre örökre felszívódjon innen.

Vacsora és fürdés után a hálóban készülünk a lefekvéshez. A ma estét szabaddá tettem, csak néhány telefont kell intéznem amúgy teljesen Cameronra figyelhetek, aki teljes meztelenségében ücsörög az ablakban a macskámat kényeztetve. Szerencsés kis dög az már biztos, de a látvány is megéri, ahogy az esti szél meglebbenti a haját és végigsöpör a napbarnított bõrön, hihetetlenül csábító összkép.
- Lecserélsz a macskára? - szólalok meg pár perccel késõbb, miután leraktam a telefont.
- Csak egy rövid idõre - mosolyog lehunyt szemekkel.
- De tényleg rövid idõ legyen. - mosolygok vissza halványan.
- Akarsz beszélni Manuról? - kérdezi hirtelen.
Egyáltalán nem számítottam erre a témára. - Miért akarnék?
- Mert látom, hogy bosszant, amikor szóba kerül - kapok egy hosszú, vesébe látó pillantást.
- Mibõl gondolod, hogy bosszant, Cameron? - teszem fel a kérdést semleges hangon.
- Tudom, de mindegy is, úgyis beszélnünk kell - sóhajt fel - Veled vagyok, Eduardo - néz fel ismét - Nagyon szerettem Manuelt, annak ellenére, hogy éreztem, valami nem oké vele, de elfogadtam olyannak, amilyen, jók voltunk együtt, nagyon jók. És azt hittem, nem lehet annál jobb és tökéletesebb kapcsolatom, mint vele. Amikor idejöttünk és õ elhagyott, nem értettem, miért tette, most sem értem, mert hét év után nem volt semmi értelme elcipelni idáig, hogy megszabaduljon tõlem. Ismersz, nem vagyok egy hisztérika, csak azt kellett volna mondani, hogy vége és kész, lelépek, akkor is, ha fájt volna. De ez már nem számít - megsimogatja a macskát az ölében -, mert idõközben kiderült, hogy lehet jobb és tökéletesebb egy kapcsolat, mint a régi volt. Veled. Nem akartam ezt, nem akartam belebonyolódni a dolgaidba Eduardo, téged sem akartalak, de már megtörtént. Kellesz, a csomaggal együtt, amivel kaplak, mert veled sosem unatkozom, mert veled mindig zajlik az élet, mert a magad módján humoros vagy és eszelõs jó veled a szex. Jó csapat vagyunk, és érzem, hogy megváltozott valami köztünk.
Erre egyáltalán nem számítottam tõle, míg a saját reakciómat is nehéz lenne felmérnem, nem hogy azt, mit válaszoljak.
- Cameron…
- Ne! - emeli fel a kezét gyorsan. - Nem kell semmit sem mondanod. Ez az én nagyjelenetem volt, ne merd elszúrni - mosolyog rám - Elmondtam, amit akartam, érted, ahogy érted. Ennyi.
- Gyere ide!
Lepakolja Benitót és készségesen mászik be mellém az ágyba, rám fonódik, pont ahogy mindketten szeretjük: én érzem õt és õ is engem, tökéletes.
- Most jó? - mormogom a szõke tincsek közé.
- Igen. Elég jó a kispárnám - kuncog.
- Csak elég jó? Te elkényeztetett kis dög. - morgok, de persze nem haragszom rá.
Elhelyezkedem, az arcomat a nyaka hajlatához simítva, hogy csak az õ bódító illatát lélegezzem be. Imádom, hogy mindig ez a friss, kissé gyümölcsös-fûszeres illat árad belõle, amiért a samponja a felelõs.

A reggel a lehetõ legjobban telik, Cameron elemében van, mint mindig. A kaját kísérõ szopás meg egészen képes feldobni az embert, fõleg hogy olyan mesteri szinten mûveli valaki a technikát, mint ez a kis vadmacska. Nem felejtem el máskor is beiktatni az ágyban reggelizést, amikor csak idõm lesz tovább aludni.
Egyenlõre viszont még számûzöm a fejembõl az üzletet, hogy csakis a Szöszi kényeztetésére figyeljek.
- Érdekes, hogy engem mindig elkényeztetett kis dögnek hívsz - csókolgatja a csípõmet mosolyogva -, de amikor a számba veszlek, hirtelen nagyon is bejön a kényeztetés. Hogy van ez, Eduardo? - húzza végig a nyelvét a hasamon - Te talán nem vagy elkényeztetett?
- De. Viszont meg is érdemlem - közlöm a hajával babrálva.
- Mert én talán nem? - hunyorít rám bosszúsan, amitõl rohadt szexis lett hirtelen.
- De-de - adok igazat neki, majd mikor visszahajol a bõrömhöz, vigyorogva hozzáteszem - Van, amikor megérdemled.
- Bekaphatod - csap oda egy csípõset a combomra és már pattan is ki mellõlem az ágyból, hogy széles vásznon nézhessem végig, ahogy a fürdõbe vonul.
A vigyor jelenleg levakarhatatlan, csak akkor váltok ismét komolyra, mikor ki-ki megy a maga dolgára. Újabb sûrû nap, újabb elintézésre váró ügyek, csakhogy ezúttal az estém sem lesz egy nyugalmas lazulás. Aggódhatok épp eleget a Szöszi miatt és ha épségben hazaér - amit nagyon remélek - még akkor sem lesz vége a napnak.

A biztonság kedvéért a kokaint átszállítatom a laborból a házam pincéjébe. Szeretek a legrosszabb eshetõségre is felkészülni, és ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor ne bukjak több millió dollárt.
A több ezer egykilós csomag szinte teljesen feltölti a pincét és ez a mennyiség még mind eladásra vár majd. Estebannak fogalma sincs, hogy pontosan mennyit ér egy droglabor. Nem a sufniban összetákolt gázégõre mûködõ szarok, hanem olyan mûszerek, amiket csakis gyógyszergyárak részére gyártanak és piszok nehéz volt hozzájutni. Nem szívesen veszíteném el, lévén hogy egész Kolumbiában csak két ilyen felszereltségû labor van, a többi kispálya ezekhez képest.
- Uram, a fegyverekkel mi legyen? - sorol ki Sanchez a többiek mögül.
- Zárjátok el õket, ne szerezzék meg, ha bejutnak. A Hammer legyen útra kész. - fordulok el a kijárat felé.
Ha Cameron sikerrel jár a következõ három napban az összes ellenségemmel leszámolhatok. Újra visszaállhat a rend… legalábbis egy idõre.

A GPS-el, ami minden kocsim alapkelléke, gond nélkül követhettem volna az útjukat, de mégis csak akkor fut át rajtam a megkönnyebbülés, mikor benyit a dolgozószobámban, épségben, és rögtön az ölembe mászik.
- Szia, Eduardo - morogja, a mellkasomhoz bújva.
Ez az én cicusom. - Szia, Szöszi - csókolok a nyakába, majd alaposan végigtapogatom, hogy tényleg minden rendben van-e - Sikerült?
- Igen, sikerült - feleli halkan. - Megállapodtam Estebannal. A kódokért, létszámadatokért cserébe, útlevelet, pénzt és repülõjegyet kértem.
- És simán belement? - faggatom.
- Nem, nem simán - ismeri be fojtott hangon, mire még jobban magamhoz szorítom - Megfenyegetett. Azt mondta, ha átverem, az embereinek ad, hogy szórakozzanak velem, és ha abba nem halok bele, akkor õ fog kibelezni, de úgy, hogy szenvedjek.
A végére már szinte elhal a hangja, ezért egy pillanatra sem engedem el. Magamban már rég megfogadtam, hogy az elsõ adandó alkalommal golyót repítek annak a mocsoknak a fejébe, de ezek után dupla olyan lelkesedéssel fogom megtenni.
- Ez nem történik meg, Cameron! Hallod? - emelem meg az állát, hogy a szemébe nézhessek - Nem esik semmi bántódásod! Megértetted?
Csak bólint és bár szerintem még mindig fél, mikor meg akarom csókolni, elhúzódik.
- Ne! Majd, ha megtisztálkodtam.
- Miért kell megtisztálkodnod? - villan rá a tekintetem.
- Mert az a rohadék megcsókolt…
- Mást is csinált veled?
- Nem. Fegyvert fogtam rá. Tudod, hogy nem akarom más érintését - mondja határozottan.
- Helyes! - markolok a hajába finoman - Most már csak ki kell várni, hogy megtudjuk, hol lakik.
De a ki kell várni, ezúttal nehezebb lesz mint máskor. Nincs még egy olyan ember, akit nála szívesebben nyírnék ki és még egyszer sem találkoztunk szemtõl szemben. Tud valamit a pasas, az hétszentség.
- Akkor sincs baj, ha nem tudja meg a kémed. Megvan a száma - mutat fel egy kis cetlit.
- Ügyes kis dög vagy - jegyzem meg, de most a legkevésbé sem az a nyomorék érdekel. Hátrahúzom a fejét, hogy végre megcsókolhassam és minél elõbb letöröljem róla a másik férfi érintését, mert õ senki másé nem lehet, míg én lélegzem és pont. Aki pedig megpróbálja elvenni tõlem, jobb lesz, ha rövidesen a bolygó másik oldalára költözik, ha nem akarja a Csendes-óceán mélyén végezni.

***

Másnap délután, amikor a nap már csak mérsékelten égeti az ember bõrét, elviszem Cameront a kikötõbe. Ahhoz hogy hiteles képet adjon Estebannak, neki is a saját szemével kell látnia a helyet, nem állhat vagy bukhat azon minden, hogy homályos utalásokat tesz.
Ez az egész éppen annyira veszélyes lesz, mint a tegnapi találkozójuk, ha nem rosszabb. Mert amikor Cameron átadja az információt annak a görénynek, már semmi garancia nincs rá, hogy nem öli meg.
Tegnap ezt is átbeszéltük, miután megnyugodott és még mindig meg akarja csinálni. Nem sok olyan bátor embert ismerek, mint õ, de az biztos, hogy nem adja fel egykönnyen. A legtöbben már reszketve menekülnének a helyében, de õ pár csók után sóhajtott egyet és azt mondta, most már rendben van.
Szerintem ez magáért beszél.
Kiszállok a kocsiból, megvárom míg Cameron is mellém lép, majd körülnéz. Az egész hely kietlen, csak egy romos háznak tûnõ tákolmány és pár mérfölddel távolabb az építkezés az, ami kiemelkedik a semmibõl.
- Szóval ez az az építkezés? - néz arra a Szöszi is.
- Az. - biccentek komoran - Ha az a rohadék befejezi, és tényleg nyit benne egy sztriptízbárt, még ha messze is van a belvárostól itt nyüzsögni fognak a részeg disznók.
- És hol a labor?
- Azon állunk. - világosítom fel - A lejárat ebbõl a házból nyílik egy húsz méterszer tíz méteres alapterületre.
- Ha ennyire titkos a dolog, Ricardo meg Esteban honnan tudják egyáltalán? - kérdez elgondolkodva.
- A szállítók és a dílerek ismerik a helyett, mert a kikötõben szokták átvenni tõlem az árut. Mondhatni a bennfentesek körében ismert, és minél többen tudnak valamirõl, annál könnyebben szivárog ki. - vonok vállat, majd a kezemet a derekára téve terelem a ház felé.
Odabent két õr várakozik, fegyverrel a kezükben biccentenek, egy röpke pillanat alatt felmérve Cameront és persze Colet meg a másik új embert, akikhez még nem volt szerencséjük.
- Ti ketten itt maradtok. - szólok hátra az újfiúknak.
José eközben már fel is hajtotta a pincébe vezetõ csapóajtót. Kívülrõl semmi különös, de alatta egy réteg acélretesz, mint a háborús bunkerekben.
- Megjegyzed a kódokat? - kérdezem a Szöszit, miközben a számlap mellé térdelek.
- Naná! - ereszkedik le mellém.
Beütöm a kódot, közben halkan mondom is. Egy lépcsõ vezet lefelé, más kijárat nincs is innen, bár végsõ esetben a zár manuálisan is nyitható, de piszok erõsnek kell lennie annak, aki el akarja forgatni a zárat.
A lépcsõn leérve egy kis szobába érünk, itt is õrök vannak az ajtóknál és innen is egy lezárt ajtó vezet a laborba, aminek a kódját szintén megjegyzi. Azzal senki nem vádolhat, hogy nem adok a biztonságra.
- Cole miért nem jöhetett le? Nem bízol benne? - fordul felém érdeklõdve.
- Rábíztalak Szöszi. Ha nem tartanám megbízhatónak, fel sem veszem. - tájékoztatom egyszerûen.
- Akkor?
- Az üzlet az más dolog. Ahhoz semmi köze, ennyi.
Eközben a második ajtón is belépünk, az orromat azonnal megcsapja a pincékre jellemzõ dohos szag, mellette pedig egy enyhe édeskés illat és persze a puskapor jellegzetes szaga. Cameron érdeklõdve nézelõdik, majdnem elmosolyodom azon, hogy minden alkalommal ilyen izgatott lesz, ha újabb részletekbe avatom be. Hogy ez azért van-e, mert eddig kizártam a dolgaimból, vagy mindig is ilyen információéhes volt, nem tudom, de tetszik az a csillogás a szemében.
Nem zavarom, míg mindent alaposan megnéz magának: az asztaloknál dolgozó kémikusokat, akik tartózkodó pillantásokkal néznek vissza rá, a sarkokban elhelyezett kamerákat, számítógépeket, régi típusú széfet, a levegõztetõ-rendszert és végül az õröket a fal mellett.
- Ez a hely tisztára, mint a filmekben... - mormog, elmerülve a puskaporos ládák látványában. - Mennyit mondhatok ebbõl Estebannak?
- Amennyit szükséges.
- Lehet, hogy szükséges lesz leírást adnom. - néz fel rám.
- Akkor megteszed. Ne kockáztass semmiképp, megértetted? - nézek vissza komoran, mert még mindig nem repesek az ötlettõl, hogy közvetlen veszélynek tegyem ki.
- Megértettem, Eduardo. - sóhajt mosolyogva, majd picit az oldalamnak dõl - Menni fog, bízz bennem.
- Bízom én Szöszi. - szorítom meg az oldalát - De ha nem akarod megtenni, még mindig szétlõhetjük a fejét.
- És most már legalább a címét is tudod. - hívja fel a figyelmem a fejleményre.
Igen, a fickó, aki elrejtõzött a csomagtartóban, míg Marco lakásán tárgyaltak, tegnap este követte és úgy tûnik sikerrel járt. Esteban a reptér mellett bérelt egy házat, én a belvárosra tippeltem volna, a gengszterfélék nem rajonganak a kertes házakért, de hát mindenkinek lehet valami heppje. És nem mellesleg a reptér szomszédságában van. Így már van értelme a dolognak, mert könnyen meg tud szökni, ha nem úgy alakulnak a dolgok.
- José este ellátogat hozzá, kicsit körülnézni. Most már nem hibázhatunk. - mondom a szemébe nézve, hogy tudja, nem szándékozom az életével játszani.
Elmosolyodik, de mást nem teszünk, majd csak akkor, ha kettesben maradunk.
Még megmutatom neki a biztonsági rendszert, az õrségváltás sémáját, ami általában hibátlan, hat óránként cserélõdõ egységekbõl áll, de úgy adja majd elõ, mintha lenne öt perc kiesés õrségváltáskor. Kurva fontos lesz az idõzítés, ha hiba csúszik a számításba, valaki mindenképpen meghal, de ha minden a terv szerint halad, az õrök is megússzák és még Estebannal is leszámolhatok végre.

Hazaérve beiktatjuk a telefonhívást is. Az építkezés napról napra halad, nincs értelme halogatni a dolgot, ha minden meg van szervezve. Az emberem jelentette, hogy Esteban már elment a Margaritába, a ház üresen áll, így Josénak lesz alkalma betörni és körülnézni. Õ profi ebben és nem elõször csinálja már, emellett még jól is jön, hogy felméri a terepet, ha netán mégis életbe lépne a B terv.
Cameron mellém ül, hogy én is halljam, amit a pasas mond, már átgondoltam hol is lenne a legjobb találkozniuk, hazafelé pedig el is döntöttük.
- Én vagyok. - szól bele Cameron, miután a harmadik csöngésre felvette.
- Nocsak Cameron, nem is számítottam rád ilyen hamar. - hallom az ocsmány, behízelgõ hangját.
- Pedig számíthattál volna, minél hamarább le akarok lépni innen. - válaszol.
Hm, még sosem hallottam ilyen számítónak a hangját. Ügyes kis dög, ha tényleg el akar érni valamit.
- Azt elhiszem Cameron.
- Akkor megegyeztünk? Hozod, amit kértem, én meg adom az infót?
- Ha azt mondod, amit tudni akarok. - teszi hozzá.
- Ne szarakodjunk Esteban, nincs erre idõm! Mindent tudok arról, ami a föld alatt van és elmondom, ha megkapom amit akarok. - mondja magabiztosan.
- És mégis honnan tudsz mindent? - firtatja kíváncsian.
- Eduardo szeret magával hurcolni, mint valami ölebet, én meg ellestem a számokat.
Kuncogás a vonal másik végérõ.
- Aljas kis kurva vagy te. Még jó hogy nem az enyém.
- Kösz. - szorítja meg a telefont, mire a combjára pakolom a kezem - Akkor holnap találkozunk?
- El tudsz szabadulni?
- Délutánra elengedett vásárolni, találkozzunk ott. - és lediktálja a butik címét, ahol korábban együtt voltunk.
Így nyilvános helyen lesznek, Esteban nem akar majd semmi felhajtást, remélhetõleg nem olyan ostoba.
-  Ugye emlékszel mit mondtam kis kurva? Nem akarsz átbaszni, ugye? - duruzsolja fenyegetõ hangon.
Cameron rám néz, mintha csak emlékeztetné magát, hogy én is itt vagyok és arra, hogy nem eshet semmi baja, majd magabiztosan koncentrál ismét a beszélgetésre.
- Ezt én is kérdezhetném, de kár is lenne nem?
- Kár bizony. Nem vagy te olyan ostoba, hogy kockára tedd a szabadságod nem?
- Mit akarsz ezzel? - kérdez vissza feszülten.
- Csak gondolkodtam. - hallani a hangján, hogy baromi jól szórakozik - Ha átbasznál, esetleg Eduardo kap egy kis… értesülést arról mire készültél. Szerinted õ is csak kibelezne?
Lerakja a telefont, egy percig csak a néma csend vesz körül minket, míg én is emésztem amit mondott. Egy rohadt kis féreg, pont az a fajta, aki olyan ártalmatlannak és gyengének tûnik, de mégis a legrosszabb fajta kártevõ tud lenni. De vajon ki áll mögötte? Ki az, aki ennyire tönkre akar tenni és átvenni az itteni kartellt?
- Hé, jól vagy Szöszi? - húzom közelebb, hogy majdnem az ölemben üljön, õ viszont hamar bele is mászik, felvéve a szokott formát.
Hümmög valamit, azt hiszem megint megijesztette az a barom, ami nem lenne meglõ, de aztán rájövök, hogy teljesen nyugodt. Egyenletes szuszogása csiklandozza a nyakam, de nem tolom el. Ujjaim belemerülnek a szõke sörénybe, végighúzom a fejbõrén, majd a tarkóján állapodom meg.
- Álmos vagy cicus?
- Mmm… csak fáradt. - sóhajt, még jobban hozzám vackolva.
- El fogsz aludni, ha így maradunk. - kuncogom a tarkóját masszírozva, mire szinte dorombolni kezd.
- Lehet…
- És nekem kell becipelnem a segged az ágyba. - nyomkodom meg a hátát is, õ pedig elégedetten ível felém.
- Úgyis szeretsz az ágyba cipelni. - nyögi ki nyújtózkodva, de azért feltápászkodik, hogy a szemembe nézzen.
- Nem zaklatott fel megint, ugye? - váltok kicsit komolyabbra, visszatérve Estebanhoz.
Sóhajtva rázza meg a fejét, majd halványan elmosolyodik. - Elõször igen, de mikor azt mondta majd neked árul be, az jutott eszembe, hogy így még a tervhez is hozzájátszana, nem?
- De. - gondolkodom el én is - Így hihetné azt, hogy miatta nyírlak ki, mert õ beárult. - felnézek rá - Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy belevette ezt a pakliba. Megkapod amit kértél, elmondod neki amit tudni akart, aztán megejt nekem egy hívást. Amikor pedig hírét kapom, hogy betört a laborba már lesz bizonyíték is arra, hogy elárultál. - komorodom el - Ez a kis görény nem is olyan hülye.
- Szerintem sem. Jobb is hogy nyilvános helyen találkozunk. - biccent, újra hozzám simulva.
- És most hogy tudjuk a címét, Ricardo is fölösleges teherré vált. - teszem hozzá.
- Mikor?
Tudom mire céloz, arra, hogy mikor akarom kiiktatni és valahogy már nem lep meg, hogy ilyen közönnyel beszél róla. Ez a pár nap õt is megedzette és többször mondta már mennyire utálja azt a fickót.
- Akkor, amikor Esteban is támad.
- Két legyet egy csapásra. - mormolja feljebb kúszva, míg el nem éri a számat és lassan incselkedve meg nem csókol.
Egy ideig hagyom, hogy õ diktálja a tempót, majd átveszem az irányítást. Szuszogva dörgöli hozzám a farkát, érzem, hogy lassan egyre keményebb lesz a kis dög, miközben egymás ajkát faljuk. Kezemmel a feszes félgömböket markolom, az ujjaim belemélyednek a húsba, felmordulva fogadom a kéjes borzongást, mikor az ágyékuk egymásnak feszül.
- Azt hittem fáradt vagy. - morgom a szájára, de most nem harapom meg, pedig olyan kívánatosak azok az ajkak.
- Az vagyok, de szép álmokat akarok. - mosolyog érzékien.
- Ezen ne múljon Szöszi. - mosolygok vissza, de már szabadítom is meg a ruháitól, hogy a következõ órát azzal töltsem, hogy a fejében semmi nyomasztó gondolat ne maradjon, csakis forró, nedves, erotikus képek, amiktõl garantáltan szép álmai lesznek.

Folyt. köv.