Kolumbia XXXIV.

[camea666]

ím: Kolumbia XXXIV.

Írta: Camea/Sasha és Moonlight-chan
Figyelmeztetés: Yaoi
Korhatár: 18
Állapot: Folyamatban
Megjegyzés: Az eredeti történet a www.animeszerepjáték.hu oldalon található
                     Az első rész rövidebb lesz, de hosszabbak követik, Eduardo Moonlight-chan karaktere, Cameron az enyém. Fogadjátok szeretettel
Jogok: A szeretpjáték minden joga Moonlight-chant és engem illet, a ráeső rész az ő engedélyével kerül fel az oldalamra, máshová nem tehető fel.

Eduardo
Van abban igazság, hogy az éjszaka képes megadni egy bizonyos hangulatot, ami nappali fénynél nem létezik. Ilyenkor megszûnik a körülöttünk lévõ világ és egy külön burokba kerül minden, ami ez alatt az idõ alatt zajlik. Különös érzés, fõleg, hogy a meghittség és ez a fajta intimitás távol áll tõlem, nem is ismertem soha és nem is akartam kóstolót belõle, de mint kiderült, nehéz kijátszani valami olyasmit, ami észrevétlenül támad, láthatatlanul keríti be az áldozatát és csak arra eszmélsz fel, hogy a fogságában vagy. És ami a legkülönösebb, hogy ez az érzés mégis jó, és eléri, hogy senki másra ne legyek képes összpontosítani, csakis arra a vadmacskára, aki lassan és alaposan kerített be. Nem hinném, hogy ez az állapot egyhamar elmúlik, de most, ebben a pillanatban, mikor a forró teste minden kis lökésnél magába szippant, édes ajkai az enyémeken, tompa körmei érzéki karistolása a hátamon… nem is akarnám, hogy vége legyen.
Talán már órák óta játszom vele ezt a kínzóan érzéki játékot. Minden alkalommal siettünk és mindig eszméletlen volt, de most lassan kergetem az õrületbe, kitartón, míg nem hajlandó könyörögni érte, hogy hagyjam elmenni. Az sem érdekel, ha még néhány óráig folytatódik ez a lassú ringatózás, mert mikor megérzem, hogy elérkezett ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan már csak egy kicsi választja el a beteljesüléstõl, ismét megtorpanok, majd mikor elmúlik a veszély újrakezdem még lassabban, még kínzóbban, hogy már az én testem is szinte szétolvadjon a tûztõl, ami körülvesz minket.
Cameron izmai pattanásig feszülnek a kielégítetlenségtõl, érzem minden apró lökésnél, hogy többet akar, erõsebben, és mindketten tudjuk, hogy csak kérnie kéne, de nem teszi. Még akkor sem mikor egy könnycsepp csordul le az arcán az édes kíntól… még akkor sem könyörög.
- Ez az én Cameronom - súgom az ajkaira - Az én makacs bestiám…
Könnyedén leszorítom a karját, ettõl még izgatóbbá válik a helyzet, de úgy döntöttem ideje befejezni a játékot és megadni neki, amit olyan nagyon akar. Ideje sincs felkészülni, a tempó egyik pillanatról a másikra válik lassú ringatózásból erõteljes rohammá. A teste hamar megadja magát, sikítva-kiabálva élvez, arcán szétolvad az élvezet és én imádom ezt benne. A pillanatot, mikor teljesen átadja magát nekem, mikor elgyengül a karjaimban, mert bárki bármit mond, ez az egyetlen alkalom, mikor Cameron Jonville teljesen kiszolgáltatott.
Hagyom, hogy a könnyei lecsorogjanak a párnára miközben engem is utolér a gyönyör. A szájára szorítom az enyémet egy még szenvedélyesebb csókba vonva, mint az este bármikor, s közben az jár a fejemben mit kellene tennem, hogy teljesen biztonságban legyen mellettem?
Jelenleg az tûnik a legjobb ötletnek, hogy szorosan magamhoz öleljem. A testünk összetapad az izzadságtól és minden mástól is, de ez teljesen hidegen hagy.
- Még mindig meg tudsz lepni - mormolom halkan a fülébe, elégedett mosollyal az arcomon.
- Tényleg? - bújik a nyakamhoz - Ha nem tudnám, hogy az én meglepetéseimet szereted, akkor most aggódnék.
- Magabiztos kis dög.
- Ha nem lennék magabiztos, nem is érdekelnélek. - néz fel, majd közelebb hajol, hogy az arcomat közrefogva csókolhasson meg.
Lassan, ráérõsen csókolózunk, ujjai finoman cirógatják a hátam, ami mostanra már szokásává vált, ha együtt vagyunk és én hozzászoktam ezekhez a gesztusokhoz, annyira, hogy már hiányoznának, ha eltûnnének.
A kimerültsége hamar nyilvánvalóvá válik, ez az elsõ eset, hogy csókolózás közben alszik el. Még egy gyengéd simítást engedélyezet az arcára, aztán könnyedén elrendezem õt a mellkasomon, úgy, ahogy máskor is aludni szoktunk.

Kevesebb alvást igényelek nála, hozzászoktam, hogy késõn fekszem, korán kelek, és ezen a szokásomon is csakis miatta változtattam mostanság. Ennek ellenére is én ébredek elõször, de nem rohanok sehová, sem öltözni, sem futni, sem melózni, még csak nem is gondolok rájuk, bár tudom, hogy ez egy kivételesen nehéz és hosszú nap lesz, ezért inkább kiélvezem a vihar elõtti csendet.
Hamarosan a Szöszi is pislogni kezd, talán megérezte, hogy figyelem, de percekkel késõbb elégedett mosollyal tápászkodik fel, a haja szexisen kócos.
- Jó reggelt hímek hímje - csókol a mellkasomra, hogy ne keljen feljebb másznia - Mit szólnál, ha ágyba hoznám a reggelit?
- A száddal?
- Tálcával - mosolyog vissza.
- Akkor nem érdekel - markolok a fenekébe, de egy kis incselkedés után végül hagyom, hogy hozzon valami kaját.
Kényelmesen elnyújtózva reggelizünk meg, az ajtót nyílásban hagyta, így lentrõl már felszûrõdnek a zajok, amik már nem hagyják, hogy kizárjam magunk közül a feszültséget.
Hogy mi miatt is pontosan? Nos, Cameron nyilván ideges, mert minden óvintézkedés ellenére veszélynek teszi ki magát, én pedig ezért vagyok feszült. Más magyarázat vagy lehetõség nincs és szeretnék kurva gyorsan megszabadulni ettõl az érzéstõl, mert csak útban van és elhomályosítja az ítélõképességem. A melóhoz tiszta fej kell és kész. Egy üres lap, puszta logika és mérlegelés. Számok és nem érzések.
A reggelihez semmi kedvem, félre is tolom a tálcát, majd a Szöszire sandítok, aki ekkor felém pördülve mar a számra, mint egy éhes hiéna. Éppen erre volt szükségem, egy kis vadságra, hogy ne gondolkodjam annyit hiábavalóságokon és mire végzünk, újra tiszta a fejem és ellazult a testem.
- A csókolózás jó terápia - zihál mosolyogva.
- Az - markolok érzékien a fenekébe - Eltereli az ember figyelmét a bajokról.
- Nem lesz semmi gond - simogatja az arcom, de engem nem tud egykönnyen átverni. Õ is ugyanúgy aggódik magáért, bár még így is meg akarja tenni.
- Hé, hová mész? - kapom el a karját, mikor ki akar mászni mellõlem.
- Úszom egyet baby. Aztán meg készülök a vásárlásra.
- Inkább tusolj velem. - javaslom és ezzel sikerül is magammal csábítom a zuhany alá.
Nem volt semmi hátsó szándékom, de ha már õ is kellõ hangulatban van, kihasználjuk a rendelkezésünkre álló idõt, és mire végzünk, mindketten újra a feladatra tudunk összpontosítani. Vagyis míg Cameron el nem kezd öltözni, mert az megzavar valamicskét.
Szûk nadrágot húz magára és mellé olyan felsõt, ami majdnem átlátszó és szinte simogatja a testét minden lépéskor.
- Ez komoly, Szöszi? - nézek rá szigorúan.
- Igen, Eduardo - bólint és még van képe mosolyogni - Bízz bennem, tudom, mit csinálok.
- Azt nagyon ajánlom - lépek közelebb feszülten és a hajába markolok - Nem szeretem, amikor más férfiak elõtt viselsz ilyen illetlen ruhát kis dög.
- Tudom, de most célja van. - nyögi érzékien.
Kis dög… - Akkor kapsz valamit, ami passzol hozzá - morgom, majd a finom kis nyakára hajolva hagyok rajta egy jól látható bélyeget, hogy még az a köcsög Esteban is kiszúrja és felfogja.
- Most jó? - nyöszörög vágyakozva.
- Igen - mosolygok rá, s mielõtt folytatnám az öltözés, rácsapok egyet a szexis hátsójára.
Én ennyivel le is zárnám a dolgot, de õ nem szeret adósa lenni senkinek és egy hasonló tulajdonosi bélyeggel lep meg pár centire a farkamtól. A szája azon a ponton piszkosul ingerlõ, de hamar elhúzódik, mielõtt bármi mást tehetnék.
- Hogy tudd, milyen érzés - súgja, ujjaival finoman végigsimít a farkamon.
- Kis szuka - ezért még úgy is megkapja a magáét, csak jussunk el odáig!

Amint elkészül, Cole-lal el is indul a találkára, én pedig az irodámból szervezem a napot. A labornál át kell szervezni az õrséget, olyan emberekre van szükség, akik egyik pillanatról a másikra el tudnak tûnni és még egy háromfõs csoportra, akik majd elintézik Ricardot. Persze ott én is jelen leszek, hogy kiszedjem belõle a széf kombinációját és hamarább menni fog, ha személyesen teszem.
Éppen végzek az eligazítással, amikor befut Camron hívása. Szerencsére semmi gáz nem volt, ügyes kis cicus õ, de ahogy hallgatom, úgy gyûlnek a ráncok a homlokomon. Arra gyanakszik, hogy valaki esetleg követi õket, de senki sehol, csak az a boríték, amit a kezében tart. Amibe esetleg nyomkövetõ lehet.
Gyorsan átgondolom, majd megadom nekik az útirányt és küldök egy embert, hogy ellenõrizze le a tartalmat. Most már nem csúszhatunk el semmi apróságon, mindent a lehetõ legkörültekintõbben kell intézni.

Legközelebb már nem telefonon beszélünk, a nappaliban várom be õt Angellel, akit odaküldtem hozzá. Õ szakértõje mindenféle lehallgató és nyomkövetõ eszköznek, nála profibbat keresve se találhatnék. Komoly ábrázattal biccent, majd felmutat egy kis átlátszó fóliaszerûséget, ami leginkább egy nikotintapaszra emlékeztet.
- Ez egy rádiófrekvenciákat kibocsátó nyomkövetõ.
- Az igazolványomon volt. - teszi hozzá Cameron - Én tuti nem vettem volna észre.
- Annak semmi értelme, hogy ideáig lekövessen, mert a birtokom nem egy bunker, ha nagyon akarja szerezhet pontos koordinátákat.
- Mármint mihez? Rakétához? - húzza fel a szemöldökét.
- Annyira azért nem akar feltûnést. - megrándul a szám széle, de elfojtom a mosolyt. - Szerintem inkább ellenõrizni akarja, hogy tényleg elhagyod-e az országot.
- De nem fogok elmenni.
- Nem, nem fogsz. - Angelhöz fordulok - Aktív még?
- Nem tettem vele semmit, mert nem tudtam mi a szándékod. - nyújtja át a kis fóliadarabot. - Bárhová feltapaszthatod, semmilyen eszköz nem mutatja ki, még a reptéri fémdetektorok sem, szóval logikus az elképzelés. Ha meg akarod semmisíteni, csak tépd szét.
- Arra egyenlõre nem lesz szükség. - gondolkodom el - Menj, csatlakozz Joséhoz, majd elmondja mi lesz a dolgod.
Amikor kettesben maradunk a Szöszivel visszaragasztom a nyomkövetõt a borítékra.
- Mikorra szól a jegyed?
- A ma esti tizenkilenc órai járatra, Los Angelesbe. - lebegteti meg a jegyet - Tudod, nekem az is eszembe jutott, hogy az a mocsok utánam akar jönni, miután lerendezett téged. Nem lenne nehéz dolga.
- Nem mintha nem érnéd meg a fáradságot Szöszi, de tényleg ennyire kellesz neki? - húzom magamhoz, birtoklón átkarolva a derekát.
- Inkább nem részletezem a beszélgetésünk, de elég sokszor hangsúlyozta mennyire megkefélne, csak mert te megteheted. - karol át õ is.
Még egy ok, hogy végezzek a szarházival. Már csak ki kell várni, hogy elõmerészkedjen, de a módosítással, amit Cameron átadott neki nem sok lehetõsége van. Ma kell megtennie, különben a kódok, amiket kapott holnapra már semmit sem fognak érni, mert mindennap változnak, vagy legalábbis õ így tudja.

Az egész környék alapos megfigyelés alatt van, még egy nagyobb állat sem mehet el úgy, hogy ne szúrnák ki az érzékelõk. A mobilom a kezem mellett pihen az asztalon, a laptopon pedig a labor térfigyelõi által rögzített képek látszódnak. Az apró kamerákat jól elrejtik a ház rozoga cserepei, míg a két õr lassú léptekben sétálja körbe az egészet.
Cameron mellettem támaszkodik, a fotel karjára ülve, de az arcán látni, hogy õ is feszülten figyeli az eseményeket. A kamerán keresztül is alig látható a sûrû bozótban kúszó alakok, csupán az infra kép az, ami megmutatja. Hárman elõl és még ketten kicsivel odébb, a másik oldalról ugyanez a felosztás.
- Mennyivel bírnak el az embereid? - mormog csendesen Cameron.
- Nyugi, ügyes fiúk õk. - paskolom meg a combját, de egy pillanatra sem veszem le a szeme a képrõl. Még öt perc az õrségváltás, de a terv szerint az a kettõ már hamarább feljön a pincébõl és a kint menetelõkkel együtt rágyújtanak, közben pedig a pár méterrel odébb parkoló kocsijukhoz mennek.
Egy perc múlva a bozótban kúszók is elõmerészkednek, csendesen, óvatosan mozognak. Esteban nyilván profibbakat szerzett az akcióra, mint azok, akikkel figyeltetett. Elsõnek az a rohadék jut eszembe, aki Palmirában meg akart ölni, neki vannak a legjobb zsoldosai a környéken és gyûlöl engem.
Odabent, már csak egyetlen kamera mutatja õket, amint feltörik a deszkapadlót, hogy megkeressék a pincébe nyíló lejáratot. Az egyik fickó valamit elõszed a zsebébõl és beírja a kódot.
Nem, ezek mégsem a legprofibbak. Azok megjegyeztek volna pár számsort.
- José, készüljetek. Most mennek le… Tízet számoltam.
- Vettem fõnök.
- Esteban nem jött velük. - szólal meg a Szöszi.
- Lehet, hogy túlságosan félti a bõrét. - jegyzem meg, de megingatja a fejét.
- Nem, õ inkább… az a fajta aki kivár és majd csak az utolsó lövést viszi be, aztán meg úgy tesz, mintha megnyerte volna a háborút. - fejti ki.
- Biztosra akar menni, hogy nem verted-e át. - teszem hozzá.
- Szerintem is. - összenézünk és valahogy mindketten ugyanarra gondolunk közben. - Nem szakíthatjuk meg a tervüket…
- … Mert akkor rájön, hogy átverted és eltûnik. - fejezem be, majd a mobilért nyúlok - José, változott a helyzet. Maradjatok a helyeteken míg nem szólok.
- Már bent vannak.
- Látom a képen, de a fõnökük még nincs itt. Maradj vonalban.
Feszülten váltok át a belsõ kamerákra, kicsivel több mint öt perc múlva meg kell érkeznie az õrségváltásnak, máskülönben gyanús lesz. És az is, hogy majdnem az egész labort kipucoltuk, pár kiló kokó maradt a többi csak díszlet, kréta és mészpor, amit egy kóstolás és lelepleznek.
Az emberei belépnek a labor belsejébe, ha Esteban is velük tart, akkor ez már meg sem történt volna. Eredetileg a szûk kis folyosón szedtük volna le õket, ami a létra alatt van, de ez már nem játszik.
Odabent a zsoldosok nyomban fegyvert fognak a két laborosra, jól tettem hogy nem avattam be õket az akcióba, mert akkor most cseszhettem volna.
Minden zugot átvizsgálnak a feltételezett kokainos zsákoktól kezdve a fegyverekig, majd végre az egyikük megejt egy telefont.
- Egy kocsi közelít az építkezés felõl. - hallom José hangját.
- Várjátok be. - utasítom, majd komoran pillantok Cameronra - Menj ki, ha nem akarod végignézni.
Mély levegõt vesz, de nem mozdul.
- Biztos?
- Tudom mi fog történni Eduardo. - válaszol õ is komoran - És ezek nem ártatlan báránykák, a fõnökük meg egy szemét patkány, nem fogom sajnálni.
- Ha ártatlan polgárok lennének?
- Ártatlan polgárokat is szoktál mészárolni? - néz most rám fürkészõn.
Nem tudom mit és mennyit hallott a pletykákból, amik rólam keringenek, azt sem mennyit hitt el belõlük, de úgy döntök most az egyszer az igaza mondom, és az õ dolga mennyi hitelt ad ennek. - Nem, de ezt ne hangoztasd.
- Jó. - fordul vissza a képernyõ felé, s mielõtt még megkérdezhetném, hogy értette azt hogy „jó”, a kocsi befordul a ház elé. Elölrõl két fegyveres száll ki, a hátsó ajtót viszont egy öltönyös fazon nyitja, bár az õ kezében is stukker van. - Esteban.
- Hívd fel! - nyújtom át neki a telefonját, õ pedig a megbeszéltek szerint fel is hívja.
Pár másodpercig lehunyt szemmel koncentrál, majd mikor Esteban belevakkant olyan kétségbeesett hangon kiabál a mobilba, hogy még én is elhinném ha csak hallanám.
- Eduardo rájött!... Nem! Nem én árultalak el!... Talán lehallgatták a telefonom, de rájött! Ne csinálj semmit ha nem akarsz meghalni!... Mondom, hogy nem én, idióta!... Ne keress többé, mert én lelépek, vedd úgy hogy ez a búcsúajándékom…
A kamera képén közben látom is, hogy a fickó vadul gesztikulál, gondolom ordít, mert olyan mintha ki lenne hangosítva.
Ha most egyszerûen csak letenné, Esteban vagy elhiszi, vagy nem, így a kellõ hatást kell elérnünk.
Biccentek Cameron felé mire õ a fülére szorítja a kezeit én meg leadok egy lövést közvetlen mellette. A golyó a falba csapódik, vakolatdarabkák borítják be a szõnyeget, de a vonal hirtelen elnémul, majd amint a telefont a földre dobja, abba is repül egy jól irányzott lövedék.
Kiadom a parancsot Josénak, a kép hamar zavarossá válik a röpködõ golyók és a rohanó emberek kavalkádjától. Nem mindig lehet pontosan tudni ki terül el a bozótban, Estebant is elvesztettem szem elõl, mert mindnyájan igyekeznek a magas fûben megbújni, távol a háztól ahová néhány füstgránátot dobtak. Hamarosan már nem sok mindent lehet látni, de nekem sincs vesztegetni való idõm.
- Jól vagy Szöszi? - simítok a hajába miközben felállok.
- Cseng a fülem, de amúgy oké. - bólint - Mész Ricardoért?
- Megyek. Te pedig addig ne hagyd el a házat, míg vége nem lesz. Még a medencéhez se menj ki. - mondom komoran.
Míg el nem ül a dolog, semmi kockázatot nem vállalok.
- Rendben van drogbárom. - áll fel õ is mosolyogva - De legyél óvatos.
- Mint mindig.
Váltunk egy rövid csókot, majd indulok is.
Ricardót természetesen a Margaritában találom, alaposan berezelve. Valaki nyilván értesítette, mert éppen a széfét üríti ki, amikor rányitok. Percek alatt megtalálom az építkezési terület tulajdonlapját, sõt még az engedélyeket is hozzá, így Ricardo már abszolút felesleges.
A hangtompítós pisztoly diszkrét megoldás egy klubban, a papírokat a zakóm belsõ zsebébe süllyesztem, majd az egész helyzetet öngyilkosságnak álcázva rendezzük el.
Már hazafelé tartok mikor José beszámol a fejleményekrõl és nem mondhatnám, hogy boldoggá tesz a hír. Biztosan állítja, hogy meglõtték Estebant, de a hulláját nem találták meg, mert a szarkeverõnek úszni támadt kedve. Éjszaka egy hullámzó kikötõben hullát keresni majdnem lehetetlen, ezért visszahívom õket.
Otthon fáradt sóhajjal ülök a kanapéra, a feszültség kicsit felenged a vállamból és a macskám is megjelenik. Errõl viszont egy másik cicus jut eszembe, aki legalább ennyire szeret dorombolni. El is indulok fel a hálóba, bár lehet, hogy már alszik, de a szobát üresen találom. Szétnézek a házban, majd kint a medencénél is, de semmi.
Rossz érzésem lesz, nem nagyon szokott elmenni úgy, hogy ne szólna róla és fõleg nem ma, mikor kifejezetten megmondtam, hogy maradjon bent.
Elõkerítem Cole-t, õ a testõre, biztosan tudja merre jár. - Hol van Cameron?
- Nem jött haza önnel? - néz rám értetlenül.
- Honnan haza? - pillantok fel összehúzott szemekkel. - Nem ment sehová.
- Carlo azt mondta, a fõnök utasította, hogy vigye el Cameront innen.
- Ide figyelj, nem vagyok vicces hangulatban és én kurvára nem adtam ilyen utasítást! Azt kérdeztem: Hol Van Cameron? - kérdezem halkan, fenyegetõn, de persze elõre sejtem a választ.
Cole idegesen nyel egyet, de nem mozdul, állja a tekintetem. - Akkor… azt hiszem Cameront elrabolták.

Folyt. köv.