Kolumbia XXXV.

[camea666]

Írta: Camea/Sasha és Moonlight-chan
Figyelmeztetés: Yaoi
Korhatár: 18
Állapot: Folyamatban
Megjegyzés: Az eredeti történet a www.animeszerepjáték.hu oldalon található
       Az első rész rövidebb lesz, de hosszabbak követik, Eduardo Moonlight-chan karaktere, Cameron az enyém. Fogadjátok szeretettel
Jogok: A szeretpjáték minden joga Moonlight-chant és engem illet, a ráeső rész az ő engedélyével kerül fel az oldalamra, máshová nem tehető fel.

Cameron

Kicsit sem lep meg, hogy Angel jön a régi piacra, hogy átnézze a holmit, amit kaptam. Cole nem kedveli, látszik a feszült testtartásán, amikor az Árnyék megérkezik. Én csak így hívom már a háta mögött, mert sosem tudod, hol van, és mikor bukkan fel a semmibõl. Csendben vizsgálja át a holmit, aztán felmutat valami vékony fóliát. Csak ezután megyünk vissza a birtokra, ahol Eduardo már vár minket. Neki is megmutatja a talált kütyüt.
.- Ez egy rádiófrekvenciákat kibocsátó nyomkövetõ - teszi még hozzá, mert Angel már csak ilyen bõbeszédû.
- Az igazolványomon volt - közlöm. - Én tuti nem vettem volna észre.
- Annak semmi értelme, hogy idáig lekövessen, mert a birtokom nem egy bunker, ha nagyon akarja, szerezhet pontos koordinátákat - jelenti be Eduardo, amivel nem nagyon nyugtat meg.
- Mármint mihez? Rakétához? - vonom fel a szemöldököm idegesen.
- Annyira azért nem akar feltûnést - fojt el egy vigyort, amiért orrba tudnám vágni, mert nekem nem vicces a dolog. - Szerintem inkább ellenõrizni akarja, hogy tényleg elhagyod-e az országot.
- De nem fogok elmenni.
- Nem, nem fogsz - fordul Angelhöz. - Aktív még?
- Nem tettem vele semmit, nem tudtam, mi a szándékod - nyomja a kezébe a fóliadarabot Angel. - Bárhová feltapaszthatod, semmilyen eszköz nem mutatja ki, még a reptéri fémdetektorok sem, szóval logikus elképzelés. Ha meg akarod semmisíteni, csak tépd szét.
- Arra egyelõre nem lesz szükség - gondolkodik el. - Menj, csatlakozz Joséhoz, majd elmondja, mi lesz a dolgod - küldi el, aztán visszanyomja a borítékra a nyomkövetõt, amikor kettesben maradunk. - Mikorra szól a jegyed?
- A ma esti tizenkilenc órai járatra, Los Angelesbe - lobogtatom meg a jegyet. - Tudod, nekem az is eszembe jutott, hogy az a mocsok utánam akar jönni, miután lerendezett téged. Nem lenne nehéz dolga.
- Nem mintha nem érnéd meg a fáradságot Szöszi, de tényleg ennyire kellesz neki? - húz birtoklóan magához.
- Inkább nem részletezem a beszélgetésünket, de elég sokszor hangsúlyozta, mennyire megkefélne, mert te megteheted - ölelem át.
Tudom, mennyire gyûlöli, hogy más férfiak is szemet vetnek rám, és Esteban esetében még rá is játszottam, hogy biztosan csapdába csalhassam. Persze Eduardónak sosem ismerném el, hogy a zöldszemû elbûvölése túlságosan is jól sikerült, mert végiggondoltam, hogy utánam jött volna, és csak egy dugásért nem kepesztetne ennyit egy olyan pasi, mint Esteban. És bevallom, ez elég ijesztõ…

Kicsivel késõbb már a drogbáróm irodájában figyeljük a laptopján, vajon támadnak-e Esteban emberei. A fotelja karfáján ülök, onnan nézem, ahogy az infránál egyre több alak foltjai jelennek meg, amitõl egyre kevésbé tetszik az egész rohadt tervünk, de már nem lehet leállítani, a gépezet beindult.
- Mennyivel bírnak el az embereid? - firtatom csendesen.
- Nyugi, ügyes fiúk õk - paskolja mega combomat, de végig a képernyõt figyeli, ahogy kell.
Szép lassan az összes féreg elõmerészkedik a bozótosból és az épület felé indulnak, de nekem valahogy nem tetszik a dolog, valami nagyon nem stimmel, csak még nem jöttem rá, hogy mi az.
- José, készüljetek. Most mennek le… Tízet számoltam - szól a telefonba Eduardo.
- Vettem fõnök - jön a válasz.
- Esteban nem jött velük - nyögöm ki végre, mert ez nem stimmelt idáig.
- Lehet, hogy túlságosan félti a bõrét - jegyzi meg, de én csak a fejem ingatom.
- Nem, õ inkább az a fajta, aki kivár, és majd az utolsó lövést viszi be, aztán meg úgy tesz, mintha megnyerte volna a háborút - vezetem le.
- Biztosra akar menni, hogy nem verted-e át - egészíti ki a mondandómat.
- Szerintem is - nézünk össze, aztán kimondom azt, amit õ is gondol. - Nem szakíthatjuk meg a tervüket…
- Mert akkor rájön, hogy átverted és eltûnik - fejezi be és már nyúl is a telefonjáért. - José, változott a helyzet. Maradjatok a helyeteken, míg nem szólok - módosítja az utasítását.
- Már bent vannak.
- Látom a képen, de a fõnökük még nincs itt. Maradj vonalban.
Feszült percek következnek, nem igazán szeretem ezt, de muszáj kivárni, amit a rohadék is befut.  Tudom, de ez akkor is gáz, nagyon gáz, fõleg, amikor a zsoldosok fegyvert fognak a laborosokra, akik nem értenek semmit a világon. És ha megölik õket, csak azért, mert mi itt várunk? Ez igazán idegtépõ. Már majd beleõrülök a várakozásba, amikor megérkezik végre a zöldszemû rohadék is.
- Egy kocsi közelít az építkezés felõl - halljuk José hangját a telefonból.
- Várjátok be - adja ki az utasítást, aztán rám néz. - Menj ki, ha nem akarod végignézni, de csak egy nagy levegõt veszek, és nem mozdulok. - Biztos?
- Tudom, mi fog történni, Eduardo - felelem komoran. - És ezek nem ártatlan báránykák, a fõnökük meg egy szemét patkány, nem fogom sajnálni - és tényleg nem fogom.
- Ha ártatlan polgárok lennének? - kérdezi hirtelen.
- Ártatlan polgárokat is szoktál mészárolni? - kérdezek vissza azonnal az arcát fürkészve.
- Nem, de ezt ne hangoztasd - feleli.
- Jó - fordulok vissza a képernyõ felé, mert nyílik a kocsi ajtaja és két fegyveres száll ki, majd tökig öltönyben a zöldszemû. - Esteban.
- Hívd fel! - nyújtja át a telefonját.
Lehunyom a szemem, amíg arra várok, hogy az szemét állat felvegye, aztán elindul a mûsor, amikor belevakkant a telefonba. Olyan kétségbeesett a hangom, hogy szerintem bárki elhinné, hogy hatalmas bajban vagyok éppen.
- Eduardo rájött! Nem! Nem én árultalak el! Talán lehallgatták a telefonomat, de rájött! Ne csinálj semmit, ha nem akarsz meghalni… Mondom, hogy nem én, idióta! Ne keress többé, mert én lelépek, vedd úgy, hogy ez a búcsúajándékom…
Nem teszem le a telefont, csak nézem a képernyõn, ahogy Esteban vadul gesztikulál, de már el sem jut a fülemig, hogy mit magyaráz. Eduardo biccent, én pedig a fülemre szorítom az kezeimet, aztán a drogbáróm lead egy lövést, amitõl majdnem megsüketülök, végezetül pedig a mobil kap egy lövést. Ezzel egy idõben a raktárnál is elszabadul a pokol, amibõl hála az égnek semmit sem látok a füstgránátoktól.
- Jól vagy, Szöszi? - simít a hajamba Eduardo, miközben feláll.
- Cseng a fülem, de amúgy oké. Mész Ricardóért? - kérdezem.
- Megyek. Te pedig addig ne hagyd el a házat, míg vége nem lesz. Még a medencéhez se menj ki - mondja komoran.
- Rendben van drogbárom - állok fel én is. - De legyél óvatos.
- Mint mindig - váltunk egy rövid csókot, aztán elmegy.
Úgy teszek, ahogy mondta, nem hagyom el a házat, annyira nem, hogy a hálószobánkból sem teszem ki a lábam. És talán éppen ez ment meg valamelyest, mert így véletlenül elkapom Carlo telefonbeszélgetését, amikor kilépnék a folyosóra. Nem tagadom, azonnal megdermedek, mert Estebannal beszél. Estebannal, aki elvileg halott… Gyorsan összeáll a kép, Carlo Estebannak dolgozik, és hamarosan elmondja majd neki, hogy élek, valamit tennem kell, mielõtt bejön értem. A fürdõbe megyek és egy nagyobb levegõvétel után beverem a fejem a szekrénybe, ami gyorsan belilul és fel is horzsolódik, ahogy reméltem, hiszen elég nagy ütés érte hirtelen. Elnyúlok az ágyon, mert szédülök is, szóval teljesen hiteles a dolog. Kábán felpillantok, amikor valaki megrázza a vállamat.
- Gyere, a fõnök azt mondta, el kell, vigyelek hozzá - hajol fölém Carlo.
- Eduardo azt mondta, ha elhagyom a házat, tényleg megöl - rázom meg a fejem, amitõl rohadtul meg is fájdul.
- Nekem viszont azt mondta, hogy vigyelek el hozzá. Ne makacskodj, Cameron! - húzza elõ a fegyverét. - Nem akarlak bántani, de ha továbbra is akadékoskodsz, akkor baj lesz!
- Hová akarsz vinni? - kérdezem, miközben felrángat az ágyról.
- Hallgass! - parancsol rám. - Ha csak megnyikkansz, megöllek. Tudod, ez a parancs, ha összelármázod a házat, meg kell, öljelek, Cameron. Azonnal el kellett volna utaznod - teszi még hozzá.
Mintha egy kis szomorúságot hallanék a hangjában, de nem is reménykedem abban, hogy esetleg elenged. Mivel nem akarok meghalni, botladozva követem, hiszen a fejem hasogat, és mióta felrángatott az ágyról, csak még rosszabb lett, mert már szédülök is. Megint túl jól sikerült a tervem… Azt is csak homályosan érzékelem, amikor Cole megjelenik és számon kéri Carlón, hogy hová visz, de meg sem próbál megállítani, amikor Carlo azt feleli, hogy Eduardóhoz megyünk, mert a fõnök ezt kérte. Ezután már senki nem állja utunkat, így simán be tud pakolni a kocsijába és elindulunk valahová az éjszakába. Kihajtunk a birtokról, és néhány méterrel késõbb megáll, majd egy rongyot szorít az arcomra és a világ hirtelen túl sötétté válik.

Fáj a fejem, és még mindig szédülök, ez az elsõ gondolatom, amikor már nagyjából magamnál vagyok, aztán elér a tudatomig az üvöltözés is.
- Megmondtam, hogy egy karcolást sem ejthetsz rajta, te barom! - kiabál Esteban.
- Nem én voltam, fõnök! - mentegetõzik Carlo. - Már ilyen állapotban volt, amikor bementem érte a szobába. És szerintem kéne neki egy orvos, mert zavart és szédül is.
- Jó! Most tûnj el! - morog Esteban, aztán a következõ pillanatban érzem, ahogy megemeli a fejem.
- Az egész… a te hibád… - motyogok ránézve. - Minden a te… hibád…
- Szóval nem basztál át - szorítja meg az állam. - Eduardo tényleg rád lõtt - engedi vissza a fejem. - Nahát!
Nem sok mindent tudok hozzáfûzni, mert elkap a szédülés, aztán hányni kezdek. Esteban mérgelõdik egy sort, aztán telefonál egyet. Hamarosan megjelenik a doki és megvizsgál, majd kapok egy injekciót és fertõtlenítik a sebemet is.
- Nem értelek, Esteban, minek segítsek rajta, ha egyszer rálõttél? - hallom a doki hangját.
- Nem én voltam, de örülök, hogy megerõsítetted a dolgot. Nem voltam benne biztos.
- Lõpor volt a halántékán, és meg is ütötték, enyhe agyrázkódása van, de egy-két óra és jobban lesz.
A zöldszemû reakcióját már nem hallom, mert elalszom. Nyilván az injekció hatása, ahogy az is, hogy jobban vagyok, amikor felébredek. Egy hatalmas ágyban fekszem, szinte teljesen meztelenül, hiszen csak egy alsó van rajtam.
- Szia, Cameron! - üdvözöl Esteban. - Hogy érzed magad?
- Jobban - nyelek egyet. - És te? - nézem a bekötözött vállát.
- Jobban leszek, amint Eduardo megdöglött - feleli.
- Sok sikert - ülök fel az ágyban, és már nem szédülök.
- Azt hiszed, átverhetsz még egyszer? - sétál oda az ágyhoz, aztán belemar a hajamba és hátrafeszíti a fejem. - Nehogy azt hidd, hogy beveszem, hogy Eduardo meg akart ölni. Csak megrendeztétek az egészet.
- Még te dumálsz? - sziszegek az arcába. - Te basztál át elõször rohadék!
- Mirõl beszélsz? - tetteti az ártatlant.
- Menj már! Megtaláltam a nyomkövetõt te tetû! - vágom oda. - Túl simán engedtél el, még szép, hogy keresgéltem. Eszedben sem volt elengedni! Hát ne merd a szememre vetni, hogy a végén átvágtalak én is!
- Igazad van! - vigyorodik el. - Eszembe sem volt elengedni. Csak az van, hogy elszámítottam magam veled kapcsolatban.
- Tessék? - kérdezem meglepetten.
- Azt hittem, csak egy dögös kis ágymelegítõ vagy, aki lecserélhetõ és pótolható Eduardo számára, de tévedtem. Carlo elmesélte, hogy te vagy a volt gazdija kis szeme fénye és imád téged. Tudod, még meg is nyugodtam, mert így már értem, miért esz engem is utánad a fene.
- Tessék? - kérdezem még jobban megdöbbenve és még csak rá sem kell játszanom.
- Mit nem értesz aranyhajú dög? Ne csinálj úgy, mintha nem lennél tisztában vele, hogy megvesznek érted a hímek. Ricardo, Eduardo, én és még az a hülye kis kurva, Marco is… Mi a fasztól vagy ilyen hatással a hímekre mi? - rángatja a hajam.
- Nem tudom! - kiáltok. - És akkor sem fogom tudni, ha megtépsz!
- Bocsánat, kicsit megfeledkeztem magamról - engedi el a tincseimet. - Biztosan a buja tested miatt - érinti meg az ujjával a mellbimbómat, majd megcsípi. - Nem! - lök vissza az ágyra hirtelen. - Majd késõbb…
- Mi lesz késõbb? - kérdezem gyanakodva, ahogy az asztalhoz sétál.
- Késõbb áldozom veled a gyönyörnek, de most... el kell intéznem azt a féreg Eduardót. És te fogsz segíteni nekem!
- Biztosan nem - közlöm dacosan.
- Ó, dehogynem! - néz rám mosolyogva egy kést tartva a kezében. - El fog jönni érted - sétál oda hozzám. - El fog jönni, Cameron és én megölöm - hajol le hozzám és a kést a torkomnak feszíti. - Aztán amint ennek vége magammal viszlek Los Angelesbe!
- Mégis minek? - kérdezem fojtottan.
- Azért, mert magamnak akarlak - csókol a tarkómba, és ahogy elhúzódnék, a penge kicsit felsérti a nyakam. - De Eduardóval ellenben, én meg foglak nevelni, hogy ne legyél ilyen engedetlen kis dög. De ne aggódj, jó dolgod lesz mellettem - súgja a fülembe. - Most pedig felhívjuk Eduardót - ül le a hátam mögé és egy telefont tart a fülemhez.
- Ki a fasz az? - hallom kicsivel késõbb a drogbáróm hangját.
- Eduardo - mondom önkéntelenül is.
- Szöszi! Jól vagy? - kérdezi azonnal.
- Nem, nem vagyok jól - felelem.
- Bántott? - faggat.
- Megtépte a hajam, most meg éppen egy kést fog a nyakamhoz, amivel kicsit megvágott, de amúgy nem, csak kattant - morgok. - Hagyj már békén te rohadék! - csattanok fel.
- Mit csinál veled? - hangzik Eduardo kérdése, de nem tudok felelni, mert Esteban elveszi a telefont.
- Éppen a tarkóját harapdálom - kuncog a telefonba. - Te is itt szoktad legtöbbször megjelölni. Megértem, izgató látvány, akárcsak a testének többi része. Vissza akarod kapni? Hát találj meg, ha tudsz. És siess, mert nem fogok megállni a tarkójánál - nyomja ki a telefont.
- Most boldog vagy? - kérdezem gúnyosan.
- Még nem, de azért nem volt rossz. Viszont boldog csak akkor leszek, ha láttam Eduardót meghalni, meg akkor, ha jól megbasztalak utána kis dög. De most megelégszem azzal is, hogy megjelöllek egy kicsit - morogja a fülembe, majd a torkomnak feszíti a pengét és a tarkómra tapad a szájával, amíg foltot nem hagy rajta, aztán lenyalogatja a vért a kis vágásról és ott is kiszívja a bõröm.
Amikor vigyorogva magamra hagy, legszívesebben üvöltenék a félelemtõl. Teljesen nyilvánvaló, hogy Esteban kattant.
- Azt ajánlom, kurvára siess, Eduardo! - hanyatlok vissza az párnára. - Remélem, van valami szuper jó ötleted…
Folyt.köv.