Álmomban csak te és én- 6. rész
Megérkeztünk az egyetemre. Rövid tizenöt-húsz perc séta. Neki a hármas előadóban lesz vizsgája, nekem a hatosban, úgyhogy szétválunk az aulában. Nem szívesen engedem el, főleg a reggeli „incidens” után. Intek neki és én is elindulok a termem felé, de csak a muszájból, legszívesebben elkísértem volna, de nekem most jó helyet kell szereznem magamnak. Amilyen szerencsém van, vagy nem is Fortuna istennő segítsége, inkább szöszi angyalkám pontosságának köszönhetően, a legszorgosabb méhecskék, az osztály elsők, már bent csücsülnek, viszont a többiek még nincsenek olyan sokan, hogy ne találjak helyet mellettük. Ki szemelem, az egyik kritikus jelöltet, a nevét nem tudom, csak azt hogy elméletileg nagyon ott van, gyakorlatilag viszont egy óvodás is jobb nála. Igazi balek, az ilyeneket használják ki az olyanok, mint én.
Ledobom magam mellé, és a bedobált tankönyvekbe nézelődöm, nem próbálom pótolni, a tanulást, csak azt a kicsit, amit tudok biztosítom be. Lassanként megérkezik mindenki, és a tanár is behúzza a belét, nagy kegyelmesen. Szövegel vagy tíz percet, a feladatokról, aztán még húszat a csalás és a puskázás alávalóságáról. Tiszta pszihológia. Ezzel akar lebeszélni a csalásról, rábeszél a lelkünkre, uncsi. Ez nálam nem válik be. Pedig próbálkoztak páran… de utoljára általános ötödikben kaptak puskázáson. Ezt mesterfokra fejlesztettem. Na végre kiossza az írásbelit. Lefordítva, és nézi az órát, na szóval egy… kettő… három…
- Kezdhetik!- megkaptuk a parancsot, és rögtön elkezdem átfutni, mit tudok, mit nem. Ok felmérés vége, kábé a 65% tudom, ami nem rossz arány. Elkezdem kitölteni. Az idő fele járt már le, amire befejezem az általam is tudott részt. Kezdődhet, az érdekesebb része. Puskázzunk a szomszédsrácról. A tanár elég messze van, úgyhogy kezdhetem. Még a kezét is jól tartja, na ez már Fortuna anyám gondviselése. Jól haladok, amikor ránk szólnak, hogy már csak tíz perc, már csak két feladat van hátra. A lelesettet is átfogalmaztam szal nem jönnek rá. Még kettő feladat. Ráírom az azonosítóm, ezt mindig elfelejtem. Mindig utoljára csinálom meg, pedig kiemelik, hogy először az azonosítót, na mindegy. Az is beírva. Hátradőlök, nem fogom magam megerőltetni két kérdés miatt, nem lehetek tökéletes, az feltűnő lenne. Pár perc és elkezdik beszedni. Ismerve a suli büszkeségét: Minden eredményt még az nap megtud mindenki, gondolom, hogy van megoldó kulcs, és az összes tanárt ezeken a szakokon aktivizálják, hogy a százötven diák vizsgáit kijavítsák. Most jön egy háromnegyedórás szünet és elkezdődnek a szóbelik. Egyszerre tíz teremben az 5 osztályt, szal minden osztály két terem. Én a vége felé vagyok, szóval ha most van fél tizenegy, akkor négy-hat óra felé végzek.
Kivonulunk a teremből, és jó diákként rögtön meg akarunk győződni a hibáinkról, egy kis idegig én is folytatom pár osztálytársammal az eszmecserét, majd elpárolgok mellőlük. Elindulok Youn terme felé, már az aulába találkozok ismerős arcokkal, teljesen más évfolyamokból, na ezt mindenki letudta úgy látszik. Már a baloldali szárny folyosófán sétálok célom felé, amikor az utolsó kanyarban belém ütközik. Majdnem pofára esik, elkapom és irányba fordítom. Szó nélkül indulok tovább, most már vele együtt az egyetem előtti parkosított részhez.
- Hogy ment?- kapom a kérdést. Elmosolyodom, foglalkozik velem, és tényleg foglalkozik velem, nem csak felületesen.
- A kritikus mellé ültem, de több mint a felét tudtam egyedül is, a többit meg lelestem. Nem volt nagy ügy, a tanár vaksi, a srácnak meg igen előnyös kéztartása van. Két feladatot, kihagytam, ugyebár ne írjunk tökéleteset, mert azt mégsem illik!- ülnék le a fűre a parkba, erre el kezd húzni hazafelé.
- Így nem mehetünk be vizsgázni! Az egyenruhában kell szóbelizni, és mivel nem hoztuk magunkkal haza ugrunk érte-magyarázza lazán.
- Ugye tudod, hogy elvesznék nélküled…
- Csak sejtem- rám villantja a legédesebb mosolyát és tovább masíroz. Felmegyünk és hazaküld átöltözni, benyitok, összeszedem az egyenruhát, ami nem rossz, de lehetne jobb is. Nem is tudom, miért csak automatikusan benézek a konyhába is, és észreveszem, hogy reggel itt felejtette a kulcsom. Felveszem azt is, és összeszedve a jegyzeteket, a szóbeli vizsgákhoz, átmegyek hozzá, hogy megnézzem, hogy halad, és visszaadjam a kulcsot. Már átcibálta a ruháit, és éppen a szembe szomszéd, Yuki-sannal beszélget. Belépek, és odadobom neki a kulcsot.
- Jó napot kívánok, Yuki san!- kicsit meghajolok, és nekitámaszkodom a falnak.
- Jó napot, Lyon-kun! Hallom, megúsztad a lebukást, de nem kéne mindent a szerencsére hagynod, lesz majd mikor cserbenhagy!- nem szemrehány, csak tapasztalatot oszt meg. Kedves asszony, a férje már nem él, de ez nem akadályozza meg semmiben sem. Szerette a férjét de elfogadta, hogy a halál az élet vele járója. Általában jó kedélyű, és mindig segítőkész.
Úgy tűnik megint ők gondoskodnak rólam. Meglátom, hogy éppen ételt hozott át, mivel főzni már nem maradt volna időnk. Megterítek, kikerülve az esetleges, szemmeresztgetéseket, és ennek a végeztével leülök az asztalhoz, ahol Youn már helyet foglalt. Még van húsz percünk, és nem vagyunk az elsők között, úgyhogy tíz perc késés belefér. Több is beleférne, de ne kísértsük a sorsot. A szokott ceremónia, és elkezdünk enni, nem beszélgetünk közben, csak eszünk, mert most sietni kell. Helyette hallgathatjuk a házbeli pletykákat. Rossz tulajdonsága az öregeknek. Nem rossz szándékúan mondják, csak beszélniük kell valamiről. Innen tudom, meg hogy másik két szintünkön lakó néni temetésen vannak, Oba-san bátyja halt meg, és Rutan-san elkísérte, ne legyen egyedül, és Yuki-san is csak azért maradt itthon, mert nekünk kellett főznie. Mondtam én, hogy segítőkész! Oba-san bridge bajnok, még most is eljár a klubba hetente kétszer, Rutan-san békés természet, nagyon szereti a növényeit, a lakása is kész dzsungel, de egy nagyon rendbetartott dzsungel. Oba-san lassan mindenkit elveszít a családjából. Neki is volt férje, de már ő is távozott, azt mondják őket nem lehetett megállítani, ha kártyajátékokról volt szó. Rutan-sannak nem volt férje sohasem, de öt testvére van. Még mind él, gyakran jönnek meglátogatni, Tutan-san a legidősebb, tíz évvel kimagaslik a testvérei közül. Ők a mi három patrónánk. Mindig segítenek, sokszor érzem úgy, hogy már unokaként tekintenek ránk. Nekik az nincs, gyerekeik voltak, de mindegyik külföldön él, és csak évente egyszer-kétszer jönnek haza. A karrierüket helyezték előnyben, ami szerintem igen helyes cselekedet volt. Én nem tudnám elképzelni, hogy a családnak szenteljem az életem. Nagyon nemes és szép cél, de nem igazán illik hozzám. A család nyűg, és a házasságok előbb-utóbb megromlanak, és utána lehet a gyerekeknek színjátszani, vagy elválni. Mindkettőt megszívod. A kapcsolatokat, mindig megszívod, nem kerülhetsz ki belőle győztesnek ez a nagy büdös igazság.
Befejezzük az evést, leszedjük magunk után az asztalt, és elköszönünk Yuki-santól. Elnézést kérünk, mert kihasználjuk és rögtön le is lépünk, de sietnünk kell, csak mosolyog és annyit mond:
- Na, akkor siessetek gyerekek! És Lyon-kun, ne bukj meg, mert nem kapsz vacsorát!- és hangosan kacag, kedvesen, de hangosan. Leszáguldunk a lépcsőn és sietősen indulunk vissza felé az egyetemre. Még épp időben érünk oda, hogy halljuk, az eredmények hatkor kerülnek ki a hirdetőtáblára, és hogy a következő három nap szünet. Ezután, még közlik, hogy névsor szerint megy, és mindenkit az udvarról szólítanak be, hogy bent teljes csend legyen. Én és Youn kicsit messzebb ülünk le, de elég közel, hogy halljuk, ha mi jövünk. Nem beszélgetünk, hanem minden erőnkkel azon vagyunk, hogy még a fejünkbe tömjünk, 1-2 évszámot, adatot. Nekem van erre főleg szükségem, mert sajnos szóbelin nincs kiről puskáznom, de színész vagyok könyörgöm, kivágom majd magam! Fogynak előttünk az emberek, majd arra eszmélek fel, hogy őt behívják. Előbb van a névsorban, úgyhogy sok sikert kívánok neki, kap még egy csurit, és ellépked. Én tovább folytatom az értelmetlen tanulást, hogy legalább azt elmondhassam majd: Én mindent megpróbáltam! Amikor kifelé jön, felállok, hogy elémenjek, de meghallom, hogy Rymme Lyont várják a 14-es teremben. Na, akkor útba ejtem Yount, köszönök, gyors kommentet kapok, hogy minden rendben ment, és bemegyek vizsgázni.
Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem haltam meg. Amit nem tudtam, eltereltem, amit tudtam részletesen kifejtettem. Igazi felelés volt. Most igen büszke vagyok magamra. Háromnegyed öt van, amikor kijövök, és hat amikor megtudom, hogy gyenge ötössel ÁTMENTEM. Youn erős ötöst kapott, és a vizsga mindenkinek igazán jól sikerült, erre kitalálták páran, hogy menjünk el ünnepelni, a sikeres vizsgaeredményeket, és a háromnapos szünetet, ami bár be volt jelentve, mégis sokkal élőbb, ha már itt van. Mi meg Younnal nem vagyunk semmi jónak elrontója, így hát örömmel csatlakozunk a bulizni vágyók táborába. Hamarosan egy nagyobb kocsmába kötünk, ki és sorra rendeljük az italokat.
Amikor, már azt se tudjuk, mit piálunk, ez úgy hajnali négy felé lehetett, kifizetem a piáinkat, és kirángatom, a teljesen elázott Yount. Lassan megyünk hazafelé, innen józan állapotban, nagyjából 5 perc a háztömbünk, de ilyen állapotba, a húsz perc is rekord idő lesz. Lassan, de biztosan, ha így lenne nem panaszkodnék, de lassan és instabilan, na az nem a legjobb. Annyira vagyok magamnál, hogy felfogjam mi történik, de irányítani ne tudjam. Ez a féleszű mellettem meg annyit piált, amennyitől még egy elefánt is kibukna. Tudja jól, hogy nem bírja a piát erre… Most is énekel, valami felismerhetetlenségig torzult szám lehet, az is lehet hogy az enyém, de a többsége lala-ból illetve nana-ból áll. Én is elkezdek énekelni, nem ugyanazt, csak valami hasonlót, így vonulunk végig, hangosan és részegen. Eldobom az agyam, annyira ki vagyok, hogy éneklek. Én nem a hangoskodó piás vagyok. Én bebaszok, és bátrabb leszek, de kontrolálni már nem tudom a tetteim. Így történhet meg az is, hogy átölelem a derekát, és együtt dülöngélek vele tovább. Egy idő után ő is a nyakamba kapaszkodik, és lassan bekanyarodunk az utolsó sarkon.
Mire felérünk az emeletünkre már hajnalodik. Előhalászom a kulcsom, és magamhoz viszem be. Nem tudom, miért talán, mert azt a kulcsot találtam meg hamarabb. Betántorgunk, és együtt huppanunk le a kanapéra. Vagyis inkább én a kanapéra, Youn meg rám. Nem mintha zavarna, hogy ez a részeg angyal most az én farkamon csücsül, ami meg kell vallani áll mint a fenyőfa. Na, nem tüskés, meg nincs feldíszítve, csak olyan egyenes. Vagy az valami másik fa lenne? Na szal ez a sexi csábítás, itt csücsül az álló farkamon, ami nem annyira kényelmetlen, mint amennyire annak kéne lennie. Fészkelődik egy kicsit, majd leesik neki min is ücsörög.
- Huppszika! Ráseggeltem a faszodra!- és nevet, olyan félőrülten, nem kel fel csak kacag az ölemben. Na, ha nem zavarja akkor menjünk kicsit tovább…
- Szerinted magától áll, vagy valaki felállította?
- Hmm, nehéz kérdés, de egy kicsit egó leszek és megkérdezem, én voltam?- szemtelen kis…de édes, jó lenne megkóstolni úgy igaziból.
- Tudod, igazán szemtelen vagy! Büntetést érdemelsz!
- Jaj, ne már! Most komolyan mit kapok?! Szobafogság? Édesség megvonás?- kóstolgat a szívem, még ilyen, totális K.O. állapotban is.
Lesmárolom. Nem húzom az időt, ebből majd leesik neki, mi a helyzet, és hamarosan kiszáguld az ölemből is. Megtanultam megbecsülni a mostot, ha mindjárt el is ugrik mellőlem, most itt van. Most úgy van itt, ahogy eddig még soha. Én lepődök meg talán a legjobban, amikor ugrálás helyett visszacsókol, kicsit bénán, mivel pár pillanat múlva már tök nyál vagyok, köszönve annak, hogy nem igazán találja el a szám, de átkarol és marad. Lassan ledöntöm a kanapéra, és levetkőztetem. Nem ellenkezik, csak csókol tovább. Ha nem állít le most, nem állok le többet. És nem teszi. Az események elszabadulnak. Marom a száját, amit nem bán annyira, kezem már a testén jár, és a számmal is felfedezném, milyen is a bőre, de nem enged. Csókol kifulladásig, és azután is. Tényleg édes, ahogy gondoltam, nem nagyon, de édeskés. Megszabadítom magam is a gatyámtól, ami már igen kezdte elszorítani, egyik legféltettebb testrészem. Mivel szájával még mindig fogságban tart, kellemes rabságban, de rabságban. Ezért kezemet, ráfogom a farkára, és a csókjaink „ütemére” kezdem neki verni. Sóhajtozik bele a számba, és ez megmelengeti pici szívem. Nem hinném, hogy sok más ember láthatta eddig ezt az énjét. Már nagyon kívánom, úgyhogy elszakadva tőle, határozottan, megfordítom, mellékönyökölök, megpróbál hátra nézni, de így a csípője is tekeredik, ezért másik kezemmel, azt fogom le, és egyetlen határozott mozdulattal beléhatolok. Rögtön mozogni kezdek, igazán idilli, a madarak csiripelésére kefélni. Néha összerázkódik alattam a gyönyörtől, így gyorsítok a tempón, és amikor besüt az ablakon, az első napsugár hátra fordítom a fejét, hogy megcsókolhassam.
Ledöbbenek, és leállok, felülök és húzom őt is magammal. Sír, nem csak könnyezik, zokog. A remegéseit a gyönyörnek tudtam be, de úgy tűnik, inkább a fájdalomé voltak, vagy a sírásé. Amint magamhoz térek kijövök belőle. Ő rögtön feláll, rám se néz. Tántorog egy kicsit, felkapja a pólóját, magára kapja és kiviharzik a szobából. Kiviharzik??? Kidöcög, hála a felkelő napnak, azt is látom, hogy vérzik. Nem megyek utána, ülök ott, ahol hagyott, és nem hiszem el, hogy ekkora barom legyek. Soha senkivel, nem bántam még így. Általában óvatos vagyok, meg minden, azokkal is akiket nem is ismerek! Erre itt van ő, akire mondhatnám esetleg, azt is hogy szeretem, mert hogy nem közömbös az is tuti, és nem csak vonzalom, mert akkor nem tudtam volna elviselni több, mint egy hónapon keresztül, és úgy bánok vele, mint egy ringyóval, aki, minden nap más ágyában tárja szét a lábát. Youn még szűz volt! Azt hittem, hogyha csókban benne van, ebben is benne lesz. Hogy lehettem ekkora állat, és utána se mentem! Hogy egyszer végre ebben a kibaszott életben, gondolkodhatnék mielőtt cselekszem!