Because you live
Cím: Because you live
Fandom: Glee
Párosítás: Niff
Megjegyzés: A történet nem a tőlem megszokott kis rózsaszín fuff. Családon belüli erőszak és alkoholizmus is említésre kerül.
Staring out at the rain with a heavy heart
It's the end of the world in my mind.
Then your voice pulls me back like a wake up call.
I've been looking for the answer,
Somewhere
I couldn't see that it was right there,
But now I know what I didn't know.
Nehéz, szürke eső mosta a Dalton Akadémia falait. Nick Palmer a szobájában kuksolt, és az ablakon keresztül bámulta az esőáztatta parkot. A könnyed nyári zápor, vagy a nagy viharok mindig jókedvre derítették, hisz ki ne találna szépséget a villámokkal szabdalt sötét égboltban, vagy a kék égen feltűnő szivárványban. De az ilyen, néha több napig is eltartó monoton eső gyakran előhozta élete egyik legfájóbb emlékét.
Azt a két évvel ezelőtti esős, márciusi napot, amikor egy ismeretlen telefonáló közölte iszákos apjával, hogy meleg. A férfi felesége halála óta addig is ütötte-verte, de amit aznap este kapott, mindennél rosszabb volt. Az az este a halála napjáig kísérteni fogja az ilyen esős, szürke délutánokon.
Because you live and breathe,
Because you make me believe in myself,
When nobody else can help.
Because you live, boy
My world has twice as many stars in the sky.
Négy óra körül járhatott az idő, mikor végre belépett házuk ajtaját. Miközben esőkabátját a fogasra akasztotta, és kibújt cipőjéből azon gondolkozott, apját vajon milyen állapotban találja. Ha szerencséje van, a férfi még nem ivott sokat, és talán ma nem bántja. A két nappal ezelőtti veréstől még most is fájt a háta, és jó pár kék, lila zúzódást rejtett ruhája alá. De pár pillanat múlva minden reménye leszállt, amikor a nappaliból meghallotta a férfi mérges, részeg kiáltását. Tudta, hogy bármi is bosszantotta fel az apját, ő lesz érte a hibás, és a mai estét sem ússza meg néhány pofon nélkül.
A férfi a kanapén ült, és egy félig teli whiskys üveget szorongatott a kezében, de rögtön felállt, amikor meglátta Nicket. Az arcáról sugárzott a gyűlölet és az undor keveréke, ahogy fia felé sétált.
- Igaz ez? - üvöltötte. - A fiam, az én egyetlen fiam más fiúk után koslat?
Nick ereiben megfagyott a vér. Ezt mégis honnan veszi az apja?
- Hát erre tanítottalak? Tényleg minden gondolatod akörül forog, hogyan tudnál bejutni más fiúk nadrágjába? Legalább válaszolj már, az Isten verjen meg!
A félelem minden idegszálát megbénította. Hiába tudta, hogy meg kellene cáfolnia apja szavait, nem jött ki hang a torkán.
- Ezek szerint tényleg igaz. Igaza volt annak a mocskos telefonbetyárnak. A egész város tudja, hogy az én egyetlen fiam egy mocskos buzi! De majd adok én neked! Így szégyenbe hozni engem!
Apja keményen nekiesett, és verte, ahol érte, miközben rettenetes dolgokat ordibált. Teste minden porcikája fájt már, mire egy újabb ütés a hatására a földre esett. Az apja még egy utolsót belerúgott, majd kisétált a nappaliból. A férfi az előszobába ment, megkereste kulcsait, és kinyitotta az ajtót.
- Elmegyek a bárba, 11 körül itt leszek, de remélem, addigra már eltakarodsz innen te mocskos buzi! - hallatszott egy utolsó, gyűlölettel teli kiáltás, majd a bejárati ajtó csapódása.
Nick ezek után sokáig nem hallott mást, csak az óra ketyegését, és saját ziháló légzését, amivel a sírás és a könnyek ellen küzdött. Végül nem bírta tovább, és hangosan felzokogott. Teljesen összetört fizikailag és lelkileg is. Nem látta a kiutat, nem tudta mihez kezdjen, ki fogadná be, megverve, nincstelenül, a másság bélyegével a homlokán. Az iskolában mindenki utálta, vagy kiközösítette, egyetlen élő rokona pedig az az ember volt, aki épp az imént zavarta el a háztól. Gondolatok százai cikáztak át az agyán, a megoldást keresve, de egyik eshetőség rosszabb volt, mint a másik. Már épp feladta volna, amikor felrémlett előtte egy halvány reménysugár. Tavaly, a nyári táborban volt egy srác, Jeff Woods, aki nem gúnyolta ki és nem ítélte el a szexuális beállítottsága miatt, hiszen ő maga is meleg volt. Jeff-fel a két hónap végére nagyon jó barátokká váltak, és mind a mai napig tartották a kapcsolatot. Csak remélni merte, hogy nem dobja ki a fiú is az utcára, ha segítséget kér tőle.
Óvatosan felállt és a szobája felé vette az irányt, bár teste minden mozdulatra heves fájdalommal reagált. Lassan a gardróbjához ment, és egy utazótáskába kezdte szórni keze ügyébe kerülő ruháit, kedvenc könyveit és CD-it, pár régi fényképet, és néhány személyes apróságot. Mikor végzett a pakolással a fürdőszobába is kisántikált, hogy lemossa a vért az arcáról, és átcserélje szakadt, véres ruháit tisztára, nehogy feltűnést keltsen az utcán. Sötét farmert, és kapucnis pulcsit vette fel, az egyik fiókból pedig egy ősrégi napszemüveg is előkerült, ami jótékonyan elfedte frissen szerzett monokliját. Még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, aztán vállára vette táskáját, és kisétált régi birodalmából. Az előszobában még megállt egy pillanatra, és körbenézett. A házban töltött időről az utóbbi hónapokban egyre kevesebb jó emléke volt, de mégiscsak ez jelentette az otthonát. Szeméből egy könnycsepp gördült le, amikor pillantása a kandallópárkányon álló bekeretezett képre tévedt. A 12 évvel korábbi fényképről egy boldog család mosolygott rá. Egy középkorú férfi ölelte magához mosolyogva feleségét, és három éves kisfiát. Az a család ma már sehol sincs, gondolta szomorúan Nick, majd sarkon fordult, kulcsait az előszobai kisasztalra dobva kisétált a házból.
A közeli buszállomáson még épp elérte az utolsó Danville felé tartó járatot. Egész úton azért fohászkodott, hogy Jeff ne utasítsa el. Legalább ő ne… hiszen ő az egyetlen barátja. Karórája fél nyolcat mutatott, mikor kétórányi út után leszállt a buszról egy teljesen idegen kisvárosban. Elveszettnek érezte magát, de egy kis hang a fejében arra ösztökélte, hogy keressen egy térképet, vagy kérdezzen meg egy embert, és derítse ki, hogy juthat el Jeffhez. A sors végül megkönyörült rajta, mert a férfi, akihez útbaigazításért fordult, ismerte a Woods családot, és felajánlott Nicknek egy fuvart.
Amikor a kocsi megállt a keresett ház előtt, gyorsan kiszállt, miközben megköszönte a férfi segítséget, és integetve nézte, ahogy az autó eltűnt az utcasarkon. Félve ácsorgott a járdán, nem tudva mi tévő legyen. Amikor a nappali padlóján feküdt néhány órája, még jó ötletnek tűnt Jeffhez fordulni segítségért, de a ház előtt állva már koránt sem gondolta így. Hogyan is juthatott eszébe, hogy beállít barátjához, felkavarva ezzel az ő, és családja életét? Jobban teszi, ha inkább elmegy… Ma már így is épp elég rosszat tett.
Már épp indult volna, amikor nyílt a bejárati ajtó, és egy szőke, nyúlánk srác lépett ki rajta szemetessel a kezében. Nick nem tudott parancsolni a lábainak. Bármennyire is szeretett volna elfutni, hogy a másik még csak véletlenül se lássa meg, vagy ismerje fel, nem ment. Csak állt a ház előtt, és figyelte rég nem látott barátját.
A szőke fiú közben kiürítette a szemetest, és visszaindult a házba, de hirtelen megtorpant, amikor észrevette az út szélén álló alakot.
- Segíthetek valamiben? - hallotta meg Nick barátja hangját. Ismét fojtogatni kezdte a sírás. Úgy szerette volna kiönteni a szívét Jeffnek. Elmondani, hogyan bántalmazta az apja már hónapok óta, milyen csúnyán megverte ma este is, vagy hogy nincs már hová mennie, hogy hajléktalan lett. Gondolati közül Jeff hangja rángatta vissza. - Hallasz? Segíthetek valamiben?
Nick megrázta a fejét, és lassan hátrálni kezdett. - Nem, köszönöm. Eltévesztettem az utcát - mondta gyorsan, de hangja érezhetően remegett a visszafojtott érzelmektől. Jeff arca egy szempillantás alatt megváltozott. Az eddig távolságtartást és gyanakvást zavart, meglepődött arckifejezés váltotta fel, ugyanakkor látszott rajta, hogy ebből a pár szóból is felismerte a beszélőt.
- Nick? Te jó ég! Rémesen nézel ki. Mi történt veled? - hallotta a szőke fiú hitetlen hangját egyre közelebbről.
- Apám kidobott - ennyit bírt csak mondani, mielőtt zokogni kezdett. Néhány pillanat múlva érezte, hogy barátja szorosan átkarolja, majd lassan ringatni kezdi.
- Nem lesz semmi baj! Együtt megoldjuk! Nyugodj meg! Minden rendbe jön majd! - hallotta még Jeff megnyugtató, mély baritonját, mielőtt minden elsötétült előtte.
It's alright, I survived, I'm alive again
Cuz of you, made it through every storm
What is life, what's the use if you're killing time
I'm so glad I found an angel
Someone
Who was there when all my hopes fell
I wanna fly, looking in your eyes.
Annyira emlékeibe merült, hogy észre se vette mikor tért vissza szobatársa, amíg Jeff a mellkasa köré nem fonta karjait, és bele nem csókolt a nyakába. Lassan hátrafordult, majd egy félmosoly kíséretében puszit nyomott a másik arcára, hogy aztán újra komor tekintettel bámuljon ki az ablakon.
- Mi bánt szépségem?
- Semmiség, csak buta emlékek. Ne is törődj vele!
- Ugye nem az a nap kísért, amikor apád kidobott otthonról?- kérdezte nyugtalansággal a hangjában Jeff. Nick nem felelt, csak lesütötte a szemeit. - Oh, Nick! - mormolta halkan, és szoros ölelésbe vonta szerelmét. Tudta mennyire bántotta a másikat mindaz, amit apja tett, és még most is mennyire szégyelli magát, amiért azon a bizonyos napon feltűnt Jefféknél.
A fiú horzsolásokkal és véraláfutásokkal teli arca mind a mai napig élénken élt Jeff emlékeiben, és akkor megfogadta, nem hagyja, hogy bárki valaha egy ujjal is hozzáérjen barátjához és szerelméhez. Ahhoz az emberhez, aki megértette, és együttérzet vele amióta csak találkoztak abban a nyári táborban. Akinek minden vágyát, álmát elmondhatta, mert tudta a másik a legképtelenebb ötleteit sem neveti ki. Akinek kiönthette szívét, amikor gondjai támadtak, és akinek elsírhatta mindazt, ami bántotta. Akit szeretett, és aki viszont szerette.
Because you live and breathe,
Because you make me believe in myself,
When nobody else can help.
Because you live, boy
My world has twice as many stars in the sky.
Because you live, I live.
Jeff lassan lesétált a lépcsőn, miután megbizonyosodott róla, hogy Nick már mélyen alszik az édesanyjától kapott nyugtatónak köszönhetően. A nappali kanapéján szülei ültek, és halkan beszélgettek egymással. A dohányzóasztalon egy-egy bögre tea gőzölgött előttük. Pár percig az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket, és csendben hálát adott a sorsnak családjáért.
- Gyere ide Jeffy! - hallotta meg édesanyja lágy hangját. Utálta, ha becézgetik, de ma este nem tiltakozott a dolog ellen. Helyette szótlanul leült a szemközti karosszékbe.
- Megkérdezhetem, hogy mi történt Nickkel? Abból, amit Lisának mondtál csak nagyon keveset értettem. - szólalt meg végre apja is. Vett egy nagy levegőt, és beszélni kezdett.
- Az, ami velem is történhetett volna, ha nem vagytok olyan elfogadóak és csodálatosak, amilyenek vagytok. - Apja értetlen arcát láva folytatta. - Nick meleg, és az apja nem vette a legjobban a dolgot. Megverte, és kidobta otthonról. Nincsenek rokonai, a suliban utálták, és kiközösítették, én voltam az utolsó reménysugár. De meg is bánta, hogy idejött, mert nem akarja felforgatni az életünket - fejezte be elcsukló hangon. Már nagyon régen sírt utoljára, most mégis könnyek folytak le az arcán.
Daniel lassan felállt a kanapéról, és a karosszék mellé lépett. Leült a karfára, és gyengéden magához ölelte fiát. Jeff végre utat engedett a benne kavargó érzelmeknek, és zokogni kezdett. Annyira sajnálta Nicket! Tehetetlennek érezte magát, amiért nem tudta enyhíteni barátja sérüléseit, amiért a másiknak egy ilyen apa jutott egy gondoskodó család helyett.
Már édesanyja is mellette állt, és a haját simogatta megnyugtatóan.
- Nick itt marad - hallotta édesapja halk, de határozott hangját. -Az elmondásod alapján haza már úgyse mehet, más nincs, aki gondoskodna róla. Az lesz neki a legjobb, ha velünk marad. Itt vagy neki te, a legjobb barátja, mi pedig mindig is szerettünk volna még egy gyereket. Igaz, nem pont még egy tinédzserre gondoltunk, de annyi baj legyen! - mosolygott rá bíztatóan a férfi.
- Köszönöm! - suttogta halkan, miközben még jobban Danielhez bújt. -Nagyon szépen köszönöm!
- Holnap, ha jobban lesz, majd beszélek vele a dologról. Neked meg, mars az ágyba! Későre jár, és azt hiszem a mai este nem csak Nicknek volt kimerítő.
Jeff csak bólintott, és felállt a karosszékből. Megpuszilta szüleit, majd hálószobája felé vette az irányt. A vendégszoba ajtajánál még megállt egy percre, hogy ránézzen a békésen szuszogó Nickre. Békésen alvó barátját figyelve, milliónyi gondolat cikázott át az agyán: közös órák, átrendezett vendégszoba, átvideójátékozott délutánok, családi vacsorák…
Arra azonban ekkor még álmaiban sem gondolt volna, hogy pár hónappal később szerelmet vallanak egymásnak Nickkel.
Because you live there's a reason why
I carry on when I lose the fight
I want to give what you've given me always.
Gondolatai közül egy halk bariton hang rántotta vissza a jelenbe. Egy régi Jesse McCartney dalt énekelt, és fél percbe is beletelt, mire rájött, hogy Nick hangját hallja. Először nem értette szerelme választását, de a szöveget hallgatva végül mosolyogni kezdett.
- Because you live and breathe/Because you make me believe in myself/When nobody else can help./Because you live, boy/My world has twice as many stars in the sky - énekelte halkan Nick miközben próbált minél jobban belesimulni az ölelő karokba. A dal végén szembefordult Jeff-fel, és gyengéden megcsókolta. - Köszönöm, hogy itt vagy velem, hogy vagy nekem. Különösen az ilyen szomorú, esős napokon. Szeretlek!
Jeff erre csak még szorosabban ölelte át az előtte álló fiút, miközben apró puszikkal hintette be a másik arcát.
- Én is szeretlek! - mormolta végül halkan. - Mindig is szeretni foglak. Nem számít hány ilyen esős, borús nap vár még ránk, együtt szembenézünk velük.
Because you live and breathe,
Because you make me believe in myself,
When nobody else can help.
Because you live, boy
My world has everything I need to survive.
Because you live, I live, I live…
Fandom: Glee
Párosítás: Niff
Megjegyzés: A történet nem a tőlem megszokott kis rózsaszín fuff. Családon belüli erőszak és alkoholizmus is említésre kerül.
Staring out at the rain with a heavy heart
It's the end of the world in my mind.
Then your voice pulls me back like a wake up call.
I've been looking for the answer,
Somewhere
I couldn't see that it was right there,
But now I know what I didn't know.
Nehéz, szürke eső mosta a Dalton Akadémia falait. Nick Palmer a szobájában kuksolt, és az ablakon keresztül bámulta az esőáztatta parkot. A könnyed nyári zápor, vagy a nagy viharok mindig jókedvre derítették, hisz ki ne találna szépséget a villámokkal szabdalt sötét égboltban, vagy a kék égen feltűnő szivárványban. De az ilyen, néha több napig is eltartó monoton eső gyakran előhozta élete egyik legfájóbb emlékét.
Azt a két évvel ezelőtti esős, márciusi napot, amikor egy ismeretlen telefonáló közölte iszákos apjával, hogy meleg. A férfi felesége halála óta addig is ütötte-verte, de amit aznap este kapott, mindennél rosszabb volt. Az az este a halála napjáig kísérteni fogja az ilyen esős, szürke délutánokon.
Because you live and breathe,
Because you make me believe in myself,
When nobody else can help.
Because you live, boy
My world has twice as many stars in the sky.
Négy óra körül járhatott az idő, mikor végre belépett házuk ajtaját. Miközben esőkabátját a fogasra akasztotta, és kibújt cipőjéből azon gondolkozott, apját vajon milyen állapotban találja. Ha szerencséje van, a férfi még nem ivott sokat, és talán ma nem bántja. A két nappal ezelőtti veréstől még most is fájt a háta, és jó pár kék, lila zúzódást rejtett ruhája alá. De pár pillanat múlva minden reménye leszállt, amikor a nappaliból meghallotta a férfi mérges, részeg kiáltását. Tudta, hogy bármi is bosszantotta fel az apját, ő lesz érte a hibás, és a mai estét sem ússza meg néhány pofon nélkül.
A férfi a kanapén ült, és egy félig teli whiskys üveget szorongatott a kezében, de rögtön felállt, amikor meglátta Nicket. Az arcáról sugárzott a gyűlölet és az undor keveréke, ahogy fia felé sétált.
- Igaz ez? - üvöltötte. - A fiam, az én egyetlen fiam más fiúk után koslat?
Nick ereiben megfagyott a vér. Ezt mégis honnan veszi az apja?
- Hát erre tanítottalak? Tényleg minden gondolatod akörül forog, hogyan tudnál bejutni más fiúk nadrágjába? Legalább válaszolj már, az Isten verjen meg!
A félelem minden idegszálát megbénította. Hiába tudta, hogy meg kellene cáfolnia apja szavait, nem jött ki hang a torkán.
- Ezek szerint tényleg igaz. Igaza volt annak a mocskos telefonbetyárnak. A egész város tudja, hogy az én egyetlen fiam egy mocskos buzi! De majd adok én neked! Így szégyenbe hozni engem!
Apja keményen nekiesett, és verte, ahol érte, miközben rettenetes dolgokat ordibált. Teste minden porcikája fájt már, mire egy újabb ütés a hatására a földre esett. Az apja még egy utolsót belerúgott, majd kisétált a nappaliból. A férfi az előszobába ment, megkereste kulcsait, és kinyitotta az ajtót.
- Elmegyek a bárba, 11 körül itt leszek, de remélem, addigra már eltakarodsz innen te mocskos buzi! - hallatszott egy utolsó, gyűlölettel teli kiáltás, majd a bejárati ajtó csapódása.
Nick ezek után sokáig nem hallott mást, csak az óra ketyegését, és saját ziháló légzését, amivel a sírás és a könnyek ellen küzdött. Végül nem bírta tovább, és hangosan felzokogott. Teljesen összetört fizikailag és lelkileg is. Nem látta a kiutat, nem tudta mihez kezdjen, ki fogadná be, megverve, nincstelenül, a másság bélyegével a homlokán. Az iskolában mindenki utálta, vagy kiközösítette, egyetlen élő rokona pedig az az ember volt, aki épp az imént zavarta el a háztól. Gondolatok százai cikáztak át az agyán, a megoldást keresve, de egyik eshetőség rosszabb volt, mint a másik. Már épp feladta volna, amikor felrémlett előtte egy halvány reménysugár. Tavaly, a nyári táborban volt egy srác, Jeff Woods, aki nem gúnyolta ki és nem ítélte el a szexuális beállítottsága miatt, hiszen ő maga is meleg volt. Jeff-fel a két hónap végére nagyon jó barátokká váltak, és mind a mai napig tartották a kapcsolatot. Csak remélni merte, hogy nem dobja ki a fiú is az utcára, ha segítséget kér tőle.
Óvatosan felállt és a szobája felé vette az irányt, bár teste minden mozdulatra heves fájdalommal reagált. Lassan a gardróbjához ment, és egy utazótáskába kezdte szórni keze ügyébe kerülő ruháit, kedvenc könyveit és CD-it, pár régi fényképet, és néhány személyes apróságot. Mikor végzett a pakolással a fürdőszobába is kisántikált, hogy lemossa a vért az arcáról, és átcserélje szakadt, véres ruháit tisztára, nehogy feltűnést keltsen az utcán. Sötét farmert, és kapucnis pulcsit vette fel, az egyik fiókból pedig egy ősrégi napszemüveg is előkerült, ami jótékonyan elfedte frissen szerzett monokliját. Még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, aztán vállára vette táskáját, és kisétált régi birodalmából. Az előszobában még megállt egy pillanatra, és körbenézett. A házban töltött időről az utóbbi hónapokban egyre kevesebb jó emléke volt, de mégiscsak ez jelentette az otthonát. Szeméből egy könnycsepp gördült le, amikor pillantása a kandallópárkányon álló bekeretezett képre tévedt. A 12 évvel korábbi fényképről egy boldog család mosolygott rá. Egy középkorú férfi ölelte magához mosolyogva feleségét, és három éves kisfiát. Az a család ma már sehol sincs, gondolta szomorúan Nick, majd sarkon fordult, kulcsait az előszobai kisasztalra dobva kisétált a házból.
A közeli buszállomáson még épp elérte az utolsó Danville felé tartó járatot. Egész úton azért fohászkodott, hogy Jeff ne utasítsa el. Legalább ő ne… hiszen ő az egyetlen barátja. Karórája fél nyolcat mutatott, mikor kétórányi út után leszállt a buszról egy teljesen idegen kisvárosban. Elveszettnek érezte magát, de egy kis hang a fejében arra ösztökélte, hogy keressen egy térképet, vagy kérdezzen meg egy embert, és derítse ki, hogy juthat el Jeffhez. A sors végül megkönyörült rajta, mert a férfi, akihez útbaigazításért fordult, ismerte a Woods családot, és felajánlott Nicknek egy fuvart.
Amikor a kocsi megállt a keresett ház előtt, gyorsan kiszállt, miközben megköszönte a férfi segítséget, és integetve nézte, ahogy az autó eltűnt az utcasarkon. Félve ácsorgott a járdán, nem tudva mi tévő legyen. Amikor a nappali padlóján feküdt néhány órája, még jó ötletnek tűnt Jeffhez fordulni segítségért, de a ház előtt állva már koránt sem gondolta így. Hogyan is juthatott eszébe, hogy beállít barátjához, felkavarva ezzel az ő, és családja életét? Jobban teszi, ha inkább elmegy… Ma már így is épp elég rosszat tett.
Már épp indult volna, amikor nyílt a bejárati ajtó, és egy szőke, nyúlánk srác lépett ki rajta szemetessel a kezében. Nick nem tudott parancsolni a lábainak. Bármennyire is szeretett volna elfutni, hogy a másik még csak véletlenül se lássa meg, vagy ismerje fel, nem ment. Csak állt a ház előtt, és figyelte rég nem látott barátját.
A szőke fiú közben kiürítette a szemetest, és visszaindult a házba, de hirtelen megtorpant, amikor észrevette az út szélén álló alakot.
- Segíthetek valamiben? - hallotta meg Nick barátja hangját. Ismét fojtogatni kezdte a sírás. Úgy szerette volna kiönteni a szívét Jeffnek. Elmondani, hogyan bántalmazta az apja már hónapok óta, milyen csúnyán megverte ma este is, vagy hogy nincs már hová mennie, hogy hajléktalan lett. Gondolati közül Jeff hangja rángatta vissza. - Hallasz? Segíthetek valamiben?
Nick megrázta a fejét, és lassan hátrálni kezdett. - Nem, köszönöm. Eltévesztettem az utcát - mondta gyorsan, de hangja érezhetően remegett a visszafojtott érzelmektől. Jeff arca egy szempillantás alatt megváltozott. Az eddig távolságtartást és gyanakvást zavart, meglepődött arckifejezés váltotta fel, ugyanakkor látszott rajta, hogy ebből a pár szóból is felismerte a beszélőt.
- Nick? Te jó ég! Rémesen nézel ki. Mi történt veled? - hallotta a szőke fiú hitetlen hangját egyre közelebbről.
- Apám kidobott - ennyit bírt csak mondani, mielőtt zokogni kezdett. Néhány pillanat múlva érezte, hogy barátja szorosan átkarolja, majd lassan ringatni kezdi.
- Nem lesz semmi baj! Együtt megoldjuk! Nyugodj meg! Minden rendbe jön majd! - hallotta még Jeff megnyugtató, mély baritonját, mielőtt minden elsötétült előtte.
It's alright, I survived, I'm alive again
Cuz of you, made it through every storm
What is life, what's the use if you're killing time
I'm so glad I found an angel
Someone
Who was there when all my hopes fell
I wanna fly, looking in your eyes.
Annyira emlékeibe merült, hogy észre se vette mikor tért vissza szobatársa, amíg Jeff a mellkasa köré nem fonta karjait, és bele nem csókolt a nyakába. Lassan hátrafordult, majd egy félmosoly kíséretében puszit nyomott a másik arcára, hogy aztán újra komor tekintettel bámuljon ki az ablakon.
- Mi bánt szépségem?
- Semmiség, csak buta emlékek. Ne is törődj vele!
- Ugye nem az a nap kísért, amikor apád kidobott otthonról?- kérdezte nyugtalansággal a hangjában Jeff. Nick nem felelt, csak lesütötte a szemeit. - Oh, Nick! - mormolta halkan, és szoros ölelésbe vonta szerelmét. Tudta mennyire bántotta a másikat mindaz, amit apja tett, és még most is mennyire szégyelli magát, amiért azon a bizonyos napon feltűnt Jefféknél.
A fiú horzsolásokkal és véraláfutásokkal teli arca mind a mai napig élénken élt Jeff emlékeiben, és akkor megfogadta, nem hagyja, hogy bárki valaha egy ujjal is hozzáérjen barátjához és szerelméhez. Ahhoz az emberhez, aki megértette, és együttérzet vele amióta csak találkoztak abban a nyári táborban. Akinek minden vágyát, álmát elmondhatta, mert tudta a másik a legképtelenebb ötleteit sem neveti ki. Akinek kiönthette szívét, amikor gondjai támadtak, és akinek elsírhatta mindazt, ami bántotta. Akit szeretett, és aki viszont szerette.
Because you live and breathe,
Because you make me believe in myself,
When nobody else can help.
Because you live, boy
My world has twice as many stars in the sky.
Because you live, I live.
Jeff lassan lesétált a lépcsőn, miután megbizonyosodott róla, hogy Nick már mélyen alszik az édesanyjától kapott nyugtatónak köszönhetően. A nappali kanapéján szülei ültek, és halkan beszélgettek egymással. A dohányzóasztalon egy-egy bögre tea gőzölgött előttük. Pár percig az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket, és csendben hálát adott a sorsnak családjáért.
- Gyere ide Jeffy! - hallotta meg édesanyja lágy hangját. Utálta, ha becézgetik, de ma este nem tiltakozott a dolog ellen. Helyette szótlanul leült a szemközti karosszékbe.
- Megkérdezhetem, hogy mi történt Nickkel? Abból, amit Lisának mondtál csak nagyon keveset értettem. - szólalt meg végre apja is. Vett egy nagy levegőt, és beszélni kezdett.
- Az, ami velem is történhetett volna, ha nem vagytok olyan elfogadóak és csodálatosak, amilyenek vagytok. - Apja értetlen arcát láva folytatta. - Nick meleg, és az apja nem vette a legjobban a dolgot. Megverte, és kidobta otthonról. Nincsenek rokonai, a suliban utálták, és kiközösítették, én voltam az utolsó reménysugár. De meg is bánta, hogy idejött, mert nem akarja felforgatni az életünket - fejezte be elcsukló hangon. Már nagyon régen sírt utoljára, most mégis könnyek folytak le az arcán.
Daniel lassan felállt a kanapéról, és a karosszék mellé lépett. Leült a karfára, és gyengéden magához ölelte fiát. Jeff végre utat engedett a benne kavargó érzelmeknek, és zokogni kezdett. Annyira sajnálta Nicket! Tehetetlennek érezte magát, amiért nem tudta enyhíteni barátja sérüléseit, amiért a másiknak egy ilyen apa jutott egy gondoskodó család helyett.
Már édesanyja is mellette állt, és a haját simogatta megnyugtatóan.
- Nick itt marad - hallotta édesapja halk, de határozott hangját. -Az elmondásod alapján haza már úgyse mehet, más nincs, aki gondoskodna róla. Az lesz neki a legjobb, ha velünk marad. Itt vagy neki te, a legjobb barátja, mi pedig mindig is szerettünk volna még egy gyereket. Igaz, nem pont még egy tinédzserre gondoltunk, de annyi baj legyen! - mosolygott rá bíztatóan a férfi.
- Köszönöm! - suttogta halkan, miközben még jobban Danielhez bújt. -Nagyon szépen köszönöm!
- Holnap, ha jobban lesz, majd beszélek vele a dologról. Neked meg, mars az ágyba! Későre jár, és azt hiszem a mai este nem csak Nicknek volt kimerítő.
Jeff csak bólintott, és felállt a karosszékből. Megpuszilta szüleit, majd hálószobája felé vette az irányt. A vendégszoba ajtajánál még megállt egy percre, hogy ránézzen a békésen szuszogó Nickre. Békésen alvó barátját figyelve, milliónyi gondolat cikázott át az agyán: közös órák, átrendezett vendégszoba, átvideójátékozott délutánok, családi vacsorák…
Arra azonban ekkor még álmaiban sem gondolt volna, hogy pár hónappal később szerelmet vallanak egymásnak Nickkel.
Because you live there's a reason why
I carry on when I lose the fight
I want to give what you've given me always.
Gondolatai közül egy halk bariton hang rántotta vissza a jelenbe. Egy régi Jesse McCartney dalt énekelt, és fél percbe is beletelt, mire rájött, hogy Nick hangját hallja. Először nem értette szerelme választását, de a szöveget hallgatva végül mosolyogni kezdett.
- Because you live and breathe/Because you make me believe in myself/When nobody else can help./Because you live, boy/My world has twice as many stars in the sky - énekelte halkan Nick miközben próbált minél jobban belesimulni az ölelő karokba. A dal végén szembefordult Jeff-fel, és gyengéden megcsókolta. - Köszönöm, hogy itt vagy velem, hogy vagy nekem. Különösen az ilyen szomorú, esős napokon. Szeretlek!
Jeff erre csak még szorosabban ölelte át az előtte álló fiút, miközben apró puszikkal hintette be a másik arcát.
- Én is szeretlek! - mormolta végül halkan. - Mindig is szeretni foglak. Nem számít hány ilyen esős, borús nap vár még ránk, együtt szembenézünk velük.
Because you live and breathe,
Because you make me believe in myself,
When nobody else can help.
Because you live, boy
My world has everything I need to survive.
Because you live, I live, I live…