Release
Egy kis drabble, Future!fic Niff :)
Az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy a kicsikém kartondobozba pakolja a holmiját. A beépített szekrény jó része már üresen tátong, csupán pár póló és farmer, valamint a Dalton egyenruha maradt benne. A szekrények polcain is csak olyan könyvek, apróságok maradtak, amire már nem lesz szüksége Chicagóba.
Az én drágaságom visszavonhatatlanul felcseperedett. Hol van már az a barna kis rosszcsont, aki minden csínyben benne volt? Aki pillangót kergetett, aki fára mászott, aki telerajzolta a kedvenc meseszereplőivel a falat… Itt van, de felnőtt. Komoly, érett fiatalemberként ma elhagyja a szülői házat, hogy beköltözzön az első lakásába és egyetemre menjen. Torkom összeszorul a gondolatra, hogy ezentúl még kevesebbet látom majd a fiamat. Persze tudom, ő most örül, hiszen elkezdődik élete egy új, ismeretlen szakasza. Új város, új iskola, új emberek, közös lakás a szerelmével...
Nos legalább egy valami állandó maradt. A szöszke kissrác a szomszéd utcából nem tűnt el a gyermekem életéből. Nem csak a barátságuk maradt meg, de ez a barátság végül átalakult szerelemmé. Kezdek hinni Holly és Aly elméletében, miszerint a fiúk sorsa már azon a napon eldőlt, amikor egy padba ültették őket az első tanítási napon. Lehet valaki odafenn tényleg egymásnak teremtette őket.
Gondolataimból egy elfojtott kiáltás és az azt követő szitokáradat rángat vissza a jelenbe.
- A szádra azért vigyázhatnál, Nicholas - fedem meg szelíden. - Értem, hogy ez menő, de a mi családunkban soha nem volt szokás.
- Bocs anya! - mondja, miközben fájós lábát masszírozza. - Kicsit elnéztem az ágy sarkát, és belerúgtam. Pokolian tud fájni.
- Tudom kicsim. Add oda azt a kupacot, majd én elrakom. - A matracon mellette fekvő ruhákra mutatok, amit boldogan át is ad nekem. Szépen belehajtogatom őket az utolsó, félig teli dobozba, majd rárakom a fedelét. - Van még valami?
- Nincs, már minden fontos dolgot elpakoltam. - Gyorsan az órájára pillant. - Jeff nemsokára itt lesz. Segítesz majd levinni a cuccaim?
- Persze Nick. Persze.
Leülök mellé az ágyra, és gyengéden átkarolom. Nem tiltakozik egy pillanatig sem az ölelés ellen. Érzi, hogy erre szükségem van, hogy muszáj a karomban tartanom úgy, mint rég. Némán üldögélünk így egy darabig, amikor a meghitt csendet megtöri a Nick telefonjából felhangzó Everything, és az ajtócsengő érdekes egyvelege. Kibontakozik az ölelésemből, és lefut, hogy beengedje Jeffet, én pedig az ablakhoz sétálok, ahonnan pont látom, ahogy megcsókolják egymást üdvözlésképp. Sir Nicholas tényleg megkapta az ő Szőke hercegét, és felhőtlenül boldog vele.
Mosolyogva lépdelek az egyik ruhákat rejtő dobozhoz, felveszem, és az előszoba felé indulok. A lépcső tetején összefutok a srácokkal.
- Szia Stella! Add csak ide azt a dobozt, majd én leviszem! - köszön Jeff, és már nyúl is, hogy elvegye a terhem.
- Helló Jeff! Ne, hagyd! Inkább gyere, nyisd ki az ajtót és a csomagtartót, hogy elkezdhessünk pakolni - javaslom, és folytatom az utam. A szőke gyorsan utánam siet, és segít a kisbusz hátuljába tenni a Nick egyik cuccát a sok közül.
Negyed óra alatt sikerül mindent bepakolni, nekem pedig hirtelen összeszorul a szívem, ahogy egy utolsó sporttáska után Jeff becsapja a csomagtér ajtaját. Pár percig szótlanul állunk a ház előtt, végül én töröm meg a csendet.
- Ideje lenne indulnotok, ha még sötétedés előtt oda szeretnétek érni.
- Igenis, értettük! - tiszteleg nekem Nick. Mind elnevetjük magunkat, aztán a Jeff elém lép, és megölel.
- Vigyázz magadra drágám! - mondom halkan. - És ha lehet, akkor vigyázz rá is!
- Stella, ez csak egyetem! Nem a világ végére megyünk! - nevet. - De ha neked úgy jobb, akkor megígérem, hogy úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére! - Kibontakozik az ölelésből, egy puszit nyom a homlokomra, és átadja a terepet Nicknek.
- Ugye majd hívsz, ha megérkeztetek? - kérdezem, most már sírva.
- Persze anya - suttogja a fülembe. - Kérlek, ne sírj! Lehet felnőttem és a saját utamat járom, de ettől még a te kisfiad maradok - mosolyog rám, és én is elmosolyodom.
- Hé! Ez az én szövegem! - bokszolok bele játékosan a vállába. Mindhárman felnevetünk, a fiúk pedig még egyszer megölelnek.
Beszállnak az autóba, és integetve elindulnak. Mosolyogva intek búcsút nekik én is, és figyelem, ahogy eltűnnek az utca végén. Megszólal a telefonom, én pedig hezitálás nélkül felveszem.
- Pont most mentek el. Honnan tudtad?
- Megérzés édesem - hallom a vonal másik végéről Steve hangját. - De ne sírj! A mi kis Nicky-nk felnőtt, ez az élet rendje.
- Tudom - felelem szipogva. - Attól még fáj.
- Nekem is - ismeri be a férjem. - Nemsokára vége az értekezletnek. Ha hazaértem, megvigasztallak. Sietek haza! Szeretlek!
- Jó. Én is szeretlek! - teszem le a telefont.
Az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy a kicsikém kartondobozba pakolja a holmiját. A beépített szekrény jó része már üresen tátong, csupán pár póló és farmer, valamint a Dalton egyenruha maradt benne. A szekrények polcain is csak olyan könyvek, apróságok maradtak, amire már nem lesz szüksége Chicagóba.
Az én drágaságom visszavonhatatlanul felcseperedett. Hol van már az a barna kis rosszcsont, aki minden csínyben benne volt? Aki pillangót kergetett, aki fára mászott, aki telerajzolta a kedvenc meseszereplőivel a falat… Itt van, de felnőtt. Komoly, érett fiatalemberként ma elhagyja a szülői házat, hogy beköltözzön az első lakásába és egyetemre menjen. Torkom összeszorul a gondolatra, hogy ezentúl még kevesebbet látom majd a fiamat. Persze tudom, ő most örül, hiszen elkezdődik élete egy új, ismeretlen szakasza. Új város, új iskola, új emberek, közös lakás a szerelmével...
Nos legalább egy valami állandó maradt. A szöszke kissrác a szomszéd utcából nem tűnt el a gyermekem életéből. Nem csak a barátságuk maradt meg, de ez a barátság végül átalakult szerelemmé. Kezdek hinni Holly és Aly elméletében, miszerint a fiúk sorsa már azon a napon eldőlt, amikor egy padba ültették őket az első tanítási napon. Lehet valaki odafenn tényleg egymásnak teremtette őket.
Gondolataimból egy elfojtott kiáltás és az azt követő szitokáradat rángat vissza a jelenbe.
- A szádra azért vigyázhatnál, Nicholas - fedem meg szelíden. - Értem, hogy ez menő, de a mi családunkban soha nem volt szokás.
- Bocs anya! - mondja, miközben fájós lábát masszírozza. - Kicsit elnéztem az ágy sarkát, és belerúgtam. Pokolian tud fájni.
- Tudom kicsim. Add oda azt a kupacot, majd én elrakom. - A matracon mellette fekvő ruhákra mutatok, amit boldogan át is ad nekem. Szépen belehajtogatom őket az utolsó, félig teli dobozba, majd rárakom a fedelét. - Van még valami?
- Nincs, már minden fontos dolgot elpakoltam. - Gyorsan az órájára pillant. - Jeff nemsokára itt lesz. Segítesz majd levinni a cuccaim?
- Persze Nick. Persze.
Leülök mellé az ágyra, és gyengéden átkarolom. Nem tiltakozik egy pillanatig sem az ölelés ellen. Érzi, hogy erre szükségem van, hogy muszáj a karomban tartanom úgy, mint rég. Némán üldögélünk így egy darabig, amikor a meghitt csendet megtöri a Nick telefonjából felhangzó Everything, és az ajtócsengő érdekes egyvelege. Kibontakozik az ölelésemből, és lefut, hogy beengedje Jeffet, én pedig az ablakhoz sétálok, ahonnan pont látom, ahogy megcsókolják egymást üdvözlésképp. Sir Nicholas tényleg megkapta az ő Szőke hercegét, és felhőtlenül boldog vele.
Mosolyogva lépdelek az egyik ruhákat rejtő dobozhoz, felveszem, és az előszoba felé indulok. A lépcső tetején összefutok a srácokkal.
- Szia Stella! Add csak ide azt a dobozt, majd én leviszem! - köszön Jeff, és már nyúl is, hogy elvegye a terhem.
- Helló Jeff! Ne, hagyd! Inkább gyere, nyisd ki az ajtót és a csomagtartót, hogy elkezdhessünk pakolni - javaslom, és folytatom az utam. A szőke gyorsan utánam siet, és segít a kisbusz hátuljába tenni a Nick egyik cuccát a sok közül.
Negyed óra alatt sikerül mindent bepakolni, nekem pedig hirtelen összeszorul a szívem, ahogy egy utolsó sporttáska után Jeff becsapja a csomagtér ajtaját. Pár percig szótlanul állunk a ház előtt, végül én töröm meg a csendet.
- Ideje lenne indulnotok, ha még sötétedés előtt oda szeretnétek érni.
- Igenis, értettük! - tiszteleg nekem Nick. Mind elnevetjük magunkat, aztán a Jeff elém lép, és megölel.
- Vigyázz magadra drágám! - mondom halkan. - És ha lehet, akkor vigyázz rá is!
- Stella, ez csak egyetem! Nem a világ végére megyünk! - nevet. - De ha neked úgy jobb, akkor megígérem, hogy úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére! - Kibontakozik az ölelésből, egy puszit nyom a homlokomra, és átadja a terepet Nicknek.
- Ugye majd hívsz, ha megérkeztetek? - kérdezem, most már sírva.
- Persze anya - suttogja a fülembe. - Kérlek, ne sírj! Lehet felnőttem és a saját utamat járom, de ettől még a te kisfiad maradok - mosolyog rám, és én is elmosolyodom.
- Hé! Ez az én szövegem! - bokszolok bele játékosan a vállába. Mindhárman felnevetünk, a fiúk pedig még egyszer megölelnek.
Beszállnak az autóba, és integetve elindulnak. Mosolyogva intek búcsút nekik én is, és figyelem, ahogy eltűnnek az utca végén. Megszólal a telefonom, én pedig hezitálás nélkül felveszem.
- Pont most mentek el. Honnan tudtad?
- Megérzés édesem - hallom a vonal másik végéről Steve hangját. - De ne sírj! A mi kis Nicky-nk felnőtt, ez az élet rendje.
- Tudom - felelem szipogva. - Attól még fáj.
- Nekem is - ismeri be a férjem. - Nemsokára vége az értekezletnek. Ha hazaértem, megvigasztallak. Sietek haza! Szeretlek!
- Jó. Én is szeretlek! - teszem le a telefont.