Egy ösztöndíj margójára
Szóval, itthon vagyok.
Thanks, and this is to every single one of you, guys. You made my erasmus experience and this last 5 months the best time of my life and gave me unforgettable memories. I love you all, and I'll miss you. And you know that wherever you go, if you come to my country you'll have a bed just for you.
Take care!
E.
Ezt írtam a facebook falamra, mielőtt eljöttem volna Lisszabonból, és minden szavát komolyan is gondoltam. Az Erasmus valószínűleg a legjobb és egyben a legrosszabb dolog is volt, ami történt velem eddigi életem során, de mindenképen az életem legjobb és legérdekesebb időszaka.
Szóval itthon vagyok. Vagy valami olyasmi, leginkább próbálkozom itthon lenni, de kicsit még minden valahogy olyan fura és képlékeny, és én meg sehol vagyok. De testben már egészen itt.
Sajnálom egy kicsit, hogy májusban és júniusban nem frissítettem a blogomat, lett volna miről írni, csak én lusta vagyok, és igazából kedvem sem sok volt, ami azért papa halála után gondolom annyira nem is meglepő. Inkább azon voltam, hogy én élvezzem a pillanatot, és nem azon, hogy hogyan tudnám azt átadni valaki másnak.
Ettől függetlenül persze még le kell írnom, hogy voltam Madeirán, ami valószínűleg a leggyönyörűbb hely, ahol valaha voltam, és voltam Sesimbrában is, ami elmondhatja magáról, hogy övé a világ második legszebb strandja. Elmondhatom, hogy Lisszabon és Portugália tönkretette a két kedvenc cipőmet, és elmondhatom azt is, hogy talán szerelmes lettem - vagy legalábbis belezúgtam - egy igazi, hús-vér, 3D-s srácba. Elmondhatom, hogy holtversenyben első kedvenc helyem a világon Palmela (azt, hogy Szandi házával versenyez, gondolom, mindannyian tudjuk), és elmondhatom azt is, hogy megtanultam őszintén nevetni a képeken.
És igen, minden bizonnyal egész nyáron random képeket fogok posztolni az elmúlt fél évről, de ez van.
Olyan öt hónapon vagyok túl, ami után bizonyára semmi nem lesz a régi, és ami már soha nem fog visszajönni. Talán minden közül ezt e legnehezebb elfogadni, meg az ilyesmivel amúgy is mindig bajom van. Már azzal, hogy vége van.
Iszonyatosan szerencsésnek mondhatom magamat, amiért Lisszabonba kerültem. Nem csak azért, mert jó a bor, és mert Portugália gyönyörű, hanem azért is, mert szó szerint ez a világ ömlesztő tégelye, és az öreg kontinens nagy kikötője. Lisszabonban folyik össze a világ: itt találkozik Amerika, Ázsia, Afrika és Európa, és azt hinnétek, ez túlzás, de egyáltalán nem így van. Ha valami megmaradt a gyarmatbirodalomból, hát az a kiterjedt kapcsolatrendszer. Még ha Portugália nem is gazdag most már, az emberek még mindig ezt a kicsi országot használják kapunak, így aztán az állítás - és egyben az Erasmus reklámszövege - hogy megismered a világot, Lisszabonban fokozottan igaz.
Rengeteg dolgot tanultam az Erasmusom alatt, a világról is, az életről is, de leginkább magamról. Nem mondom, hogy minden felfedezés, amit tettem pozitív, sőt. De azt hiszem, hogy tényleg az van, hogy a legfontosabb tapasztalat, amit szereztem, az önmagam megismerése volt.
Először is, elemi erővel ért a felismerés, hogy még az önállóbbnál is önállóbb vagyok. Aztán az, hogy ha szükség van rá, akkor igenis tudok bánni a pénzzel. Aztán az is, hogy bár eredendően jól megvagyok egyedül, azért tudok igazi társasági ember is lenni. Az első sokk éppen ez volt egyébként.
Az elmúlt öt hónap alatt teljesen átértékeltem az itthoni kapcsolataimat, és a lista, amin a valódi barátaimat tartom számon, vészesen lecsökkent. Nem azért, mert volt olyan, akivel mondjuk nem beszéltem, vagy ilyesmi, sőt, van, aki maradt a listán pedig alig érintkeztünk. Egyszerűen csak átfogalmazódott bennem, hogy mit is jelent valaki barátjának lenni. És rájöttem arra is, hogy az embernek nincsen szüksége annyi barátra.
Ez nem jelenti azt persze, hogy azokat az embereket, akiket kint ismertem meg, nem tartom a barátaimnak, mert ez nyilván nem így van. De velük valamit átéltem együtt, így az másfajta barátság, mint ami azokhoz köt, mint akiket évek óta ismerek. Nem tudom ezt jól megmagyarázni, talán nem is értitek meg, de a lényeg az, hogy mind az érzelmi kötelék, mind a kapcsolat teljesen másfajta, mint amilyen normális esetben lenne.
Aztán szert tettem életemben először igazi külföldi barátokra, akikkel nem csak más országban élünk, de más nyelvet is beszélünk, és mások a szokásaink is. Ettől függetlenül azonban csodálatos emberek, és remélem, hogy tartós marad a dolog. Egyelőre úgy néz ki, hogyha a dolog Dianán múlik, akkor így lesz.
Megtanultam értékelni azt, amim van. És most nem a pénzre vagy a fizikai javakra gondolok, hanem a családomra elsősorban. Az van, hogy rengetegféle emberrel és ennek köszönhetően rengetegféle sorssal találkoztam odakint. És tudjátok, eszméletlenül szerencsés ember vagyok, amiért több mint jól kijövök a szüleimmel (mióta kinőttem a tinédzser gúnyát), amiért szeretem a húgomat, amiért a közeli barátaim olyanok, amilyenek, amiért a családom minden döntésemet szemrebbenés nélkül támogatta. Ez valószínűleg többet ér mindennél, ami valaha fizikai értelemben a birtokomban volt. És mint ami a legtöbb embernek valaha a birtokában volt.
Ha eddig őszinte voltam, akkor nem tudtam, hogy most mi vagyok. És azt hiszem, először az életemben nem csak a környezetemmel, hanem igazán magammal is. Sokkal könnyebben mondok ki dolgokat, amik bennem vannak, nem rágódom annyit magamban rajtuk, mint eddig. Ha szerelmes vagyok, szerelmes vagyok, ha őrült vagyok, őrült vagyok, ha részeg vagyok, akkor részeg vagyok (ez, egyébiránt, nem történt meg).
És ha gyáva vagyok, gyáva vagyok. Mert, ez is igaz.
A fura az, hogy bátornak is tartom magam, ami enyhén szólva is paradox, de a bátorság nem a gyávaság teljes hiányát jelenti, igaz?
Megtanultam azt is, hogy tudok egyedül gyászolni. Tudjátok, ez egy olyan élmény volt, egy olyan sokk, amit nem akartam még megtapasztalni nagyon sokáig. Hetekig fake voltam. Nem tudom, értitek-e, de fake voltam kívül belül, minden mozdulatom, majd minden szavam hazugság volt, és nem tudtam, mit is kellene kezdenem magammal, kivel kellene beszélnem, mert hiába a társaság, hiába a barátok, nekik fogalmuk sem volt az egészről, nem ismerték a nagyapámat, és legfőképpen nem voltak a családom. Soha nem éreztem magam annyira tehetetlennek és annyira egyedül, még az első napokban sem, mint akkor, áprilisban. A világon semmi sem volt, amibe kapaszkodhattam volna, csak a só ízű egyedüllét. Félelmetes volt.
Egyébként ezen még most sem vagyok túl, mármint azon, hogy a nagypapám meghalt. Tudjátok, hogy vagyok a halállal, és ha van valami bennem, ami változatlan maradt, az még mindig a személyiségemnek ez az aspektusa.
De talán pont erre a fake-ségre volt szükség ahhoz, hogy utána minden kivilágosodjon. Egyensúlyba kerültem, először csak a felszínes dolgokkal, mint például a testem. Aztán a mosolyokkal. Soha nem szerettem, ha valaki képet csinált rólam, mert úgy éreztem, hogy nem tudok őszintén mosolyogni, és úgy egy az egyben műanyagnak nézek ki a fotókon, de most, ahogy visszanéztem a képeket, főleg, amiket anya és apa a csinált rólam, vagy Vera, vagy Mesi… az mind valahogy nagyon igazi.
Most már évek óta mosoly lánynak tartottam magam, de azt hiszem, hogy ez az idén még hangsúlyosabb lett.
És végül…
Tudjátok, még soha nem voltam ennyire bizonytalan a jövőmet illetően. Mivel elég céltudatos ember vagyok, ez egy félévvel ezelőtt nagyon zavart volna, most azonban ennél nyugodtabb nem is lehetnék. Mert valami biztosan lesz, olyan még sosem történt, hogy valami ne lett volna. És ez nem fog megváltozni, sem ma, se holnap.
Az elmúlt egy évben, úgy álltam a jövő előtt, hogy abban bíztam, jó dolgok jönnek, és jó dolgok jöttek. Talán naiv vagyok, és talán túl pozitív, de nem baj, nem bánom. Amíg bennem, belül, ilyen rend van, egy pillanatig sem bánok semmit.
Szóval, itthon vagyok.
Láttam helyeket, láttam embereket, és láttam magamat, és hálás vagyok, amiért kinyithattam a szemem, amiért pislogás nélkül figyelhettem, amint minden megváltozik körülöttem, amiért jobb és egyszerre rosszabb ember lettem, de kell, hogy kicsit rossz legyél, kell, hogy kicsit önző legyél, ahhoz, hogy életben tudj maradni. Nem kell állandóan megjegyezni, hogy ezt vagy azt azért csinálom, mert már ezer éve nem tettem semmit magamért: csak tedd meg. Ne akarj hazudni magadnak: nincsenek önzetlen emberek. De nem is kell annak lenned ahhoz, hogy jó legyél.
Ezt megtanultam.
És soha többé nem fogok feladni semmit magamból, ha nem akarom igazán.
Nem fogom azt mondani, hogy azt kaptátok vissza, akit elengedtetek, mert ez vaskos hazugság lenne.
De itt vagyok. Itthon vagyok.
És nem lehetnék ennél inkább önmagam. És nem lehetnék ennél hálásabb sem.
Thanks, and this is to every single one of you, guys. You made my erasmus experience and this last 5 months the best time of my life and gave me unforgettable memories. I love you all, and I'll miss you. And you know that wherever you go, if you come to my country you'll have a bed just for you.
Take care!
E.
Ezt írtam a facebook falamra, mielőtt eljöttem volna Lisszabonból, és minden szavát komolyan is gondoltam. Az Erasmus valószínűleg a legjobb és egyben a legrosszabb dolog is volt, ami történt velem eddigi életem során, de mindenképen az életem legjobb és legérdekesebb időszaka.
Szóval itthon vagyok. Vagy valami olyasmi, leginkább próbálkozom itthon lenni, de kicsit még minden valahogy olyan fura és képlékeny, és én meg sehol vagyok. De testben már egészen itt.
Sajnálom egy kicsit, hogy májusban és júniusban nem frissítettem a blogomat, lett volna miről írni, csak én lusta vagyok, és igazából kedvem sem sok volt, ami azért papa halála után gondolom annyira nem is meglepő. Inkább azon voltam, hogy én élvezzem a pillanatot, és nem azon, hogy hogyan tudnám azt átadni valaki másnak.
Ettől függetlenül persze még le kell írnom, hogy voltam Madeirán, ami valószínűleg a leggyönyörűbb hely, ahol valaha voltam, és voltam Sesimbrában is, ami elmondhatja magáról, hogy övé a világ második legszebb strandja. Elmondhatom, hogy Lisszabon és Portugália tönkretette a két kedvenc cipőmet, és elmondhatom azt is, hogy talán szerelmes lettem - vagy legalábbis belezúgtam - egy igazi, hús-vér, 3D-s srácba. Elmondhatom, hogy holtversenyben első kedvenc helyem a világon Palmela (azt, hogy Szandi házával versenyez, gondolom, mindannyian tudjuk), és elmondhatom azt is, hogy megtanultam őszintén nevetni a képeken.
És igen, minden bizonnyal egész nyáron random képeket fogok posztolni az elmúlt fél évről, de ez van.
Olyan öt hónapon vagyok túl, ami után bizonyára semmi nem lesz a régi, és ami már soha nem fog visszajönni. Talán minden közül ezt e legnehezebb elfogadni, meg az ilyesmivel amúgy is mindig bajom van. Már azzal, hogy vége van.
Iszonyatosan szerencsésnek mondhatom magamat, amiért Lisszabonba kerültem. Nem csak azért, mert jó a bor, és mert Portugália gyönyörű, hanem azért is, mert szó szerint ez a világ ömlesztő tégelye, és az öreg kontinens nagy kikötője. Lisszabonban folyik össze a világ: itt találkozik Amerika, Ázsia, Afrika és Európa, és azt hinnétek, ez túlzás, de egyáltalán nem így van. Ha valami megmaradt a gyarmatbirodalomból, hát az a kiterjedt kapcsolatrendszer. Még ha Portugália nem is gazdag most már, az emberek még mindig ezt a kicsi országot használják kapunak, így aztán az állítás - és egyben az Erasmus reklámszövege - hogy megismered a világot, Lisszabonban fokozottan igaz.
Rengeteg dolgot tanultam az Erasmusom alatt, a világról is, az életről is, de leginkább magamról. Nem mondom, hogy minden felfedezés, amit tettem pozitív, sőt. De azt hiszem, hogy tényleg az van, hogy a legfontosabb tapasztalat, amit szereztem, az önmagam megismerése volt.
Először is, elemi erővel ért a felismerés, hogy még az önállóbbnál is önállóbb vagyok. Aztán az, hogy ha szükség van rá, akkor igenis tudok bánni a pénzzel. Aztán az is, hogy bár eredendően jól megvagyok egyedül, azért tudok igazi társasági ember is lenni. Az első sokk éppen ez volt egyébként.
Az elmúlt öt hónap alatt teljesen átértékeltem az itthoni kapcsolataimat, és a lista, amin a valódi barátaimat tartom számon, vészesen lecsökkent. Nem azért, mert volt olyan, akivel mondjuk nem beszéltem, vagy ilyesmi, sőt, van, aki maradt a listán pedig alig érintkeztünk. Egyszerűen csak átfogalmazódott bennem, hogy mit is jelent valaki barátjának lenni. És rájöttem arra is, hogy az embernek nincsen szüksége annyi barátra.
Ez nem jelenti azt persze, hogy azokat az embereket, akiket kint ismertem meg, nem tartom a barátaimnak, mert ez nyilván nem így van. De velük valamit átéltem együtt, így az másfajta barátság, mint ami azokhoz köt, mint akiket évek óta ismerek. Nem tudom ezt jól megmagyarázni, talán nem is értitek meg, de a lényeg az, hogy mind az érzelmi kötelék, mind a kapcsolat teljesen másfajta, mint amilyen normális esetben lenne.
Aztán szert tettem életemben először igazi külföldi barátokra, akikkel nem csak más országban élünk, de más nyelvet is beszélünk, és mások a szokásaink is. Ettől függetlenül azonban csodálatos emberek, és remélem, hogy tartós marad a dolog. Egyelőre úgy néz ki, hogyha a dolog Dianán múlik, akkor így lesz.
Megtanultam értékelni azt, amim van. És most nem a pénzre vagy a fizikai javakra gondolok, hanem a családomra elsősorban. Az van, hogy rengetegféle emberrel és ennek köszönhetően rengetegféle sorssal találkoztam odakint. És tudjátok, eszméletlenül szerencsés ember vagyok, amiért több mint jól kijövök a szüleimmel (mióta kinőttem a tinédzser gúnyát), amiért szeretem a húgomat, amiért a közeli barátaim olyanok, amilyenek, amiért a családom minden döntésemet szemrebbenés nélkül támogatta. Ez valószínűleg többet ér mindennél, ami valaha fizikai értelemben a birtokomban volt. És mint ami a legtöbb embernek valaha a birtokában volt.
Ha eddig őszinte voltam, akkor nem tudtam, hogy most mi vagyok. És azt hiszem, először az életemben nem csak a környezetemmel, hanem igazán magammal is. Sokkal könnyebben mondok ki dolgokat, amik bennem vannak, nem rágódom annyit magamban rajtuk, mint eddig. Ha szerelmes vagyok, szerelmes vagyok, ha őrült vagyok, őrült vagyok, ha részeg vagyok, akkor részeg vagyok (ez, egyébiránt, nem történt meg).
És ha gyáva vagyok, gyáva vagyok. Mert, ez is igaz.
A fura az, hogy bátornak is tartom magam, ami enyhén szólva is paradox, de a bátorság nem a gyávaság teljes hiányát jelenti, igaz?
Megtanultam azt is, hogy tudok egyedül gyászolni. Tudjátok, ez egy olyan élmény volt, egy olyan sokk, amit nem akartam még megtapasztalni nagyon sokáig. Hetekig fake voltam. Nem tudom, értitek-e, de fake voltam kívül belül, minden mozdulatom, majd minden szavam hazugság volt, és nem tudtam, mit is kellene kezdenem magammal, kivel kellene beszélnem, mert hiába a társaság, hiába a barátok, nekik fogalmuk sem volt az egészről, nem ismerték a nagyapámat, és legfőképpen nem voltak a családom. Soha nem éreztem magam annyira tehetetlennek és annyira egyedül, még az első napokban sem, mint akkor, áprilisban. A világon semmi sem volt, amibe kapaszkodhattam volna, csak a só ízű egyedüllét. Félelmetes volt.
Egyébként ezen még most sem vagyok túl, mármint azon, hogy a nagypapám meghalt. Tudjátok, hogy vagyok a halállal, és ha van valami bennem, ami változatlan maradt, az még mindig a személyiségemnek ez az aspektusa.
De talán pont erre a fake-ségre volt szükség ahhoz, hogy utána minden kivilágosodjon. Egyensúlyba kerültem, először csak a felszínes dolgokkal, mint például a testem. Aztán a mosolyokkal. Soha nem szerettem, ha valaki képet csinált rólam, mert úgy éreztem, hogy nem tudok őszintén mosolyogni, és úgy egy az egyben műanyagnak nézek ki a fotókon, de most, ahogy visszanéztem a képeket, főleg, amiket anya és apa a csinált rólam, vagy Vera, vagy Mesi… az mind valahogy nagyon igazi.
Most már évek óta mosoly lánynak tartottam magam, de azt hiszem, hogy ez az idén még hangsúlyosabb lett.
És végül…
Tudjátok, még soha nem voltam ennyire bizonytalan a jövőmet illetően. Mivel elég céltudatos ember vagyok, ez egy félévvel ezelőtt nagyon zavart volna, most azonban ennél nyugodtabb nem is lehetnék. Mert valami biztosan lesz, olyan még sosem történt, hogy valami ne lett volna. És ez nem fog megváltozni, sem ma, se holnap.
Az elmúlt egy évben, úgy álltam a jövő előtt, hogy abban bíztam, jó dolgok jönnek, és jó dolgok jöttek. Talán naiv vagyok, és talán túl pozitív, de nem baj, nem bánom. Amíg bennem, belül, ilyen rend van, egy pillanatig sem bánok semmit.
Szóval, itthon vagyok.
Láttam helyeket, láttam embereket, és láttam magamat, és hálás vagyok, amiért kinyithattam a szemem, amiért pislogás nélkül figyelhettem, amint minden megváltozik körülöttem, amiért jobb és egyszerre rosszabb ember lettem, de kell, hogy kicsit rossz legyél, kell, hogy kicsit önző legyél, ahhoz, hogy életben tudj maradni. Nem kell állandóan megjegyezni, hogy ezt vagy azt azért csinálom, mert már ezer éve nem tettem semmit magamért: csak tedd meg. Ne akarj hazudni magadnak: nincsenek önzetlen emberek. De nem is kell annak lenned ahhoz, hogy jó legyél.
Ezt megtanultam.
És soha többé nem fogok feladni semmit magamból, ha nem akarom igazán.
Nem fogom azt mondani, hogy azt kaptátok vissza, akit elengedtetek, mert ez vaskos hazugság lenne.
De itt vagyok. Itthon vagyok.
És nem lehetnék ennél inkább önmagam. És nem lehetnék ennél hálásabb sem.