Új saját ficc :)
Cím: A bábok mestere
Fandom: Supernatural
Műfaj: erős angst !!!
Szavak: ~1100
Korhatár: 16+
Zene: Metallica - Master of puppets
Megjegyzés: Ezt még anno a zenés kihívásra akartam írni, de akkor feladtam. Most viszont megírtam, mert ilyen kedvem volt :) Megint egy elborult, DARK történet… (aki nem bírja, az ne olvassa)^^” Kommenteket szívesen várok! :) Ja és nem tartalmaz spoilert, max egy aprócska utalás 2x22-re.
„Master of Puppets I'm pulling your strings
Twisting your mind, smashing your dreams
Blinded by me, you can't see a thing
Just call my name, 'cause I'll hear you scream.”
A fehér szemek kíméletlenül pásztázták a csillogó zöldet. Sam mozdulni akart, de nem tudott. Egy láthatatlan erő arra késztette, hogy nézze az előtte álló férfit. Nézze annak falfehér arcát, tejfölszőke fürtjeit és ridegséget árasztó szemeit. Borzasztó volt, de a fiatal férfi nem tudott mit tenni. Egy ideig állta a hideg tekintetet, majd egyszer csak kialudt szeméből a ragyogás… helyébe üresség és érzéketlenség költözött. A démon arcára egy fagyos mosoly ült ki.
- Mit kívánsz, uram? - kérdezte Sam kifejezéstelenül. A démon továbbra is mosolygott, majd közelebb lépett kicsit a férfihoz. Válasz helyett csak kinyújtotta bal karját, majd Sam vállára helyezte. Néma percek következtek.
- Értettem, uram - felelte Sam egy idő után.
A démon lassan bólintott, majd vigyorogva elvette a kezét. Pár másodpercig még szugerálta az előtte álló férfit, majd eltűnt a sötét éjszakában. Mindez annyira gyorsan történt, hogy emberi szem számára talán felfoghatatlan. A háttérben ekkor ajtónyikorgás hallatszott.
- Sam? - nézett ki Dean a nyíláson. Arca nyúzott volt, látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Ez mondjuk nem volt meglepő hajnali négykor, ugyanakkor tisztán ki lehetett venni az aggódást tekintetéből. - Mit csinálsz te itt kint?! - a kérdésre Sam lassan odafordult.
- Semmit, Dean - felelte hűvösen, majdhogynem gúnyosan. Az idősebb testvér egyből ott termett mellette és mélyen a szemébe nézett. Egyből feltűnt neki a hiány. Hiányzott a csillogás...
- Sammy, jól vagy? - nézett rá kérdően, kicsit ijedten. Sam egyáltalán nem reagált a kérdésre, még csak nem is pislogott. Pedig ha látta volna Dean, hogy mekkora harc dúl a fiú belsejében… Kezdett nagyon rossz érzése lenni. Óvatosan megfogta Sam csuklóját, de az nyomban félrelökte magától.
- Engedj el, féreg! - üvöltött, Dean pedig hátraesett, még pedig nem kis lendülettel. Ebben a pillanatban teljesen világossá vált a számára, hogy ez bizony itt nem az öccse. A farzsebébe nyúlt pisztolyáért és rögtön a másik férfira szegezte. Az csak könyörtelenül bámulta őt továbbra is.
- Ki a fasz vagy? - emelte fel a hangját Dean. Hirtelen ezer gondolat futott át az agyán. A legmeghatározóbb az volt, hogy Samet megszállta egy démon. A probléma ezzel csak az volt, hogy a tetoválás értelmében ennek nem szabadott volna megtörténnie… Az egész nagyon zavaros volt.
- Ki lennék? Természetesen az öcséd - Sam szája egy gúnyos vigyorra húzódott. Bizonyára kitalálta Dean gondolatait, mert a következőkben ezt mondta:
- Ha akarod próbáld ki a szentelt vízzel - hangja rekedt volt és akadozott. Mintha fájt volna neki a beszéd. Valójában tényleg nagyon fájt, égetett. Sam egyáltalán nem így akart viselkedni, nem ezt akarta mondani, de muszáj volt. Valami elmondhatatlan erő erre késztette. Most pedig hatalmas nagy vágyat érzett arra, hogy bemenjen a motelbe… hát elindult.
- Te akkor sem az öcsém vagy - felelte halkan Dean, miközben eltette a kezében lévő fegyvert. Egyelőre nem volt jobb ötlete, minthogy kövesse a férfit szállásukra. Majd ott elválik, hogy mi lesz a következő lépés. Dean mindenesetre nagyon félt, de ezt még magának sem vallotta be…
***
Öld meg…vágd ki a szívét, öld meg…
Sam fejében végig ezt suttogta egy hang, miközben sétált szobájuk felé. Tudta, érezte, hogy meg kell tennie a dolgot. De nem akarta. Teste égett az ellenállástól, amit próbált kifejteni, de nem tudott. A parancs az parancs.
- Á, szóval nem szálltak meg? - lepődött meg Dean, amikor hátbaöntötte Samet egy vödör szentelt vízzel immár a szobájukban. A fiatalabb testvér mozdulatlan maradt, pedig érezte, hogy a hideg víz végigfolyik a testén. Kellemetlen érzés volt, amire reagálni akart, de nem tudott. Ismételten ott volt az a valami, ami megakadályozta. A szája magától nyílt válaszra.
- Én megmondtam - felelte ironikusan, majd lábai maguktól megindultak hátizsákja felé. Emlékezett rá, hogy odatette, biztos ott kell lennie. Lassan lehajolt, majd kutatni kezdett.
Közben szemeiből könnycseppek folytak ki. Le akarta törölni, de nem tudta.
- Mit csinálsz? Most mit keresel? - kérdezte Dean idegesen, miközben öccse mellé lépett. Látta a könnycseppeket az arcán és nagyon rossz érzése lett. Hirtelen leesett neki a dolog, és hatalmasat koppant. Gyorsan lefogta Sam kezeit.
- Oh de hülye vagyok, hát persze! Irányit az egyik faszkalap! Sammy, csak nyugalom - fogta kétségbeesetten a két hatalmas kart, de testvére arca továbbra is ürességet sugárzott. A könnyek viszont nem álltak el. Sam tudta, hogy harcolnia kell, tudta, hogy nem szabad hallgatnia a parancsra, de ez a démon sokkal erősebb volt, mint amire számított.
- Eressz el, Dean! Meg kell tennem! - mondta akadozva, majd olyan erővel ahogy csak tudta félrelökte testvérét. Deannek még csak ideje sem volt reagálni, már Sam kezében volt a tárgy, amit annyira keresett táskájában. Az ezüst kés.
- Nem Sam, nem kell megtenned! - ordított Dean, miközben hátrált pár lépést. Tekintete idegesen cikázott a kés és testvére között. Sam ridegen közeledett felé, mint aki szúrásra kész. Meg kell tenni, muszáj megtenni. A fiatal férfinak már nem csak a könnyei, hanem a vére is folyt. Apró cseppekben hagyta el az orrát és a szája szélét.
- Nem… akarom… - préselte ki véres ajkai között, miközben kényszeríttette magát, hogy megálljon a szoba közepén. Egész teste remegett az erőlködéstől és a fájdalomtól. Eközben Dean gyorsan apja naplója után kapott és idegesen lapozni kezdte. „Démonok...megszállás… szentelt víz… Salamon-kör…”
- Hol a picsában van!? Hol van? - remegő kezekkel vitte a lapokat, miközben Sam egyre jobban vérzett. Teste már nem nagyon bírta az ellenállást.
- Irányítás… ez az, meg van Sammy! - jelent meg egy reményszikra Dean szemében, mikor végre megtalálta a bejegyzést. Amikor viszont végigolvasta apja írását teljesen megsemmisült…”Nem lehet megakadályozni… fokozatosan megsemmisül a lelke…”
Ez képtelenség!
Megkövülten nézett maga elé, miközben Sam ujjai az inge köré tekeredtek. A következő pillanatban háta nekicsapódott a falnak, viszont ebből semmit nem érzékelt. Olyan volt, mintha nem is az ő teste lenne. Mintha csak egy bábu lenne.
Most tedd meg, öld meg! ÖLD MEG!
- Bocsá…bocsáss…meg - Sam vontatott és fájdalmas hangja visszhangzott az apró szobában…vagy csak Dean lelkében. Nem akarta, hogy így legyen vége, nagyon nem. Egyáltalán nem a saját életét féltette, hisz annak úgyis vége lenne pár hónap múlva. De Sammy, az ő egyetlen Sammyje nem ezt érdemli. Nem lehet egy mocskos alvilági lénynek a szolgája. Az ő gyönyörű lelke nem tűnhet el. Nem…
Dean lehunyta szemeit. Nem volt képes testvére véres arcára nézni. Nem volt képes látni az érzések nélküli arcot, amely már félig nem is az ő testvére volt. Belső szemei előtt a boldog, mosolygós öccsét látta, akit mindigis szeretett. Így várta a végső döfést. A végső döfést, amit nem kapott meg.
- Bocsáss meg… - hallotta ismét.
A következő pillanatban Sam teste erőtlenül rogyott a földre. Kezei szorosan fogták a kést, mely a saját szívébe ékelődött. Véghez vitte a parancsot… megölte a testvért, aki akadályozta a másikat végzetében…
THE END
.
.
.
.
.
.
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok! Ezt a történetet főleg azoknak szántam, akik megkérdőjelezik Sam érzéseit/viselkedését Deannel szemben... remélem sikerült átadni a mondanivalót! ^^
Fandom: Supernatural
Műfaj: erős angst !!!
Szavak: ~1100
Korhatár: 16+
Zene: Metallica - Master of puppets
Megjegyzés: Ezt még anno a zenés kihívásra akartam írni, de akkor feladtam. Most viszont megírtam, mert ilyen kedvem volt :) Megint egy elborult, DARK történet… (aki nem bírja, az ne olvassa)^^” Kommenteket szívesen várok! :) Ja és nem tartalmaz spoilert, max egy aprócska utalás 2x22-re.
„Master of Puppets I'm pulling your strings
Twisting your mind, smashing your dreams
Blinded by me, you can't see a thing
Just call my name, 'cause I'll hear you scream.”
A fehér szemek kíméletlenül pásztázták a csillogó zöldet. Sam mozdulni akart, de nem tudott. Egy láthatatlan erő arra késztette, hogy nézze az előtte álló férfit. Nézze annak falfehér arcát, tejfölszőke fürtjeit és ridegséget árasztó szemeit. Borzasztó volt, de a fiatal férfi nem tudott mit tenni. Egy ideig állta a hideg tekintetet, majd egyszer csak kialudt szeméből a ragyogás… helyébe üresség és érzéketlenség költözött. A démon arcára egy fagyos mosoly ült ki.
- Mit kívánsz, uram? - kérdezte Sam kifejezéstelenül. A démon továbbra is mosolygott, majd közelebb lépett kicsit a férfihoz. Válasz helyett csak kinyújtotta bal karját, majd Sam vállára helyezte. Néma percek következtek.
- Értettem, uram - felelte Sam egy idő után.
A démon lassan bólintott, majd vigyorogva elvette a kezét. Pár másodpercig még szugerálta az előtte álló férfit, majd eltűnt a sötét éjszakában. Mindez annyira gyorsan történt, hogy emberi szem számára talán felfoghatatlan. A háttérben ekkor ajtónyikorgás hallatszott.
- Sam? - nézett ki Dean a nyíláson. Arca nyúzott volt, látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Ez mondjuk nem volt meglepő hajnali négykor, ugyanakkor tisztán ki lehetett venni az aggódást tekintetéből. - Mit csinálsz te itt kint?! - a kérdésre Sam lassan odafordult.
- Semmit, Dean - felelte hűvösen, majdhogynem gúnyosan. Az idősebb testvér egyből ott termett mellette és mélyen a szemébe nézett. Egyből feltűnt neki a hiány. Hiányzott a csillogás...
- Sammy, jól vagy? - nézett rá kérdően, kicsit ijedten. Sam egyáltalán nem reagált a kérdésre, még csak nem is pislogott. Pedig ha látta volna Dean, hogy mekkora harc dúl a fiú belsejében… Kezdett nagyon rossz érzése lenni. Óvatosan megfogta Sam csuklóját, de az nyomban félrelökte magától.
- Engedj el, féreg! - üvöltött, Dean pedig hátraesett, még pedig nem kis lendülettel. Ebben a pillanatban teljesen világossá vált a számára, hogy ez bizony itt nem az öccse. A farzsebébe nyúlt pisztolyáért és rögtön a másik férfira szegezte. Az csak könyörtelenül bámulta őt továbbra is.
- Ki a fasz vagy? - emelte fel a hangját Dean. Hirtelen ezer gondolat futott át az agyán. A legmeghatározóbb az volt, hogy Samet megszállta egy démon. A probléma ezzel csak az volt, hogy a tetoválás értelmében ennek nem szabadott volna megtörténnie… Az egész nagyon zavaros volt.
- Ki lennék? Természetesen az öcséd - Sam szája egy gúnyos vigyorra húzódott. Bizonyára kitalálta Dean gondolatait, mert a következőkben ezt mondta:
- Ha akarod próbáld ki a szentelt vízzel - hangja rekedt volt és akadozott. Mintha fájt volna neki a beszéd. Valójában tényleg nagyon fájt, égetett. Sam egyáltalán nem így akart viselkedni, nem ezt akarta mondani, de muszáj volt. Valami elmondhatatlan erő erre késztette. Most pedig hatalmas nagy vágyat érzett arra, hogy bemenjen a motelbe… hát elindult.
- Te akkor sem az öcsém vagy - felelte halkan Dean, miközben eltette a kezében lévő fegyvert. Egyelőre nem volt jobb ötlete, minthogy kövesse a férfit szállásukra. Majd ott elválik, hogy mi lesz a következő lépés. Dean mindenesetre nagyon félt, de ezt még magának sem vallotta be…
***
Öld meg…vágd ki a szívét, öld meg…
Sam fejében végig ezt suttogta egy hang, miközben sétált szobájuk felé. Tudta, érezte, hogy meg kell tennie a dolgot. De nem akarta. Teste égett az ellenállástól, amit próbált kifejteni, de nem tudott. A parancs az parancs.
- Á, szóval nem szálltak meg? - lepődött meg Dean, amikor hátbaöntötte Samet egy vödör szentelt vízzel immár a szobájukban. A fiatalabb testvér mozdulatlan maradt, pedig érezte, hogy a hideg víz végigfolyik a testén. Kellemetlen érzés volt, amire reagálni akart, de nem tudott. Ismételten ott volt az a valami, ami megakadályozta. A szája magától nyílt válaszra.
- Én megmondtam - felelte ironikusan, majd lábai maguktól megindultak hátizsákja felé. Emlékezett rá, hogy odatette, biztos ott kell lennie. Lassan lehajolt, majd kutatni kezdett.
Közben szemeiből könnycseppek folytak ki. Le akarta törölni, de nem tudta.
- Mit csinálsz? Most mit keresel? - kérdezte Dean idegesen, miközben öccse mellé lépett. Látta a könnycseppeket az arcán és nagyon rossz érzése lett. Hirtelen leesett neki a dolog, és hatalmasat koppant. Gyorsan lefogta Sam kezeit.
- Oh de hülye vagyok, hát persze! Irányit az egyik faszkalap! Sammy, csak nyugalom - fogta kétségbeesetten a két hatalmas kart, de testvére arca továbbra is ürességet sugárzott. A könnyek viszont nem álltak el. Sam tudta, hogy harcolnia kell, tudta, hogy nem szabad hallgatnia a parancsra, de ez a démon sokkal erősebb volt, mint amire számított.
- Eressz el, Dean! Meg kell tennem! - mondta akadozva, majd olyan erővel ahogy csak tudta félrelökte testvérét. Deannek még csak ideje sem volt reagálni, már Sam kezében volt a tárgy, amit annyira keresett táskájában. Az ezüst kés.
- Nem Sam, nem kell megtenned! - ordított Dean, miközben hátrált pár lépést. Tekintete idegesen cikázott a kés és testvére között. Sam ridegen közeledett felé, mint aki szúrásra kész. Meg kell tenni, muszáj megtenni. A fiatal férfinak már nem csak a könnyei, hanem a vére is folyt. Apró cseppekben hagyta el az orrát és a szája szélét.
- Nem… akarom… - préselte ki véres ajkai között, miközben kényszeríttette magát, hogy megálljon a szoba közepén. Egész teste remegett az erőlködéstől és a fájdalomtól. Eközben Dean gyorsan apja naplója után kapott és idegesen lapozni kezdte. „Démonok...megszállás… szentelt víz… Salamon-kör…”
- Hol a picsában van!? Hol van? - remegő kezekkel vitte a lapokat, miközben Sam egyre jobban vérzett. Teste már nem nagyon bírta az ellenállást.
- Irányítás… ez az, meg van Sammy! - jelent meg egy reményszikra Dean szemében, mikor végre megtalálta a bejegyzést. Amikor viszont végigolvasta apja írását teljesen megsemmisült…”Nem lehet megakadályozni… fokozatosan megsemmisül a lelke…”
Ez képtelenség!
Megkövülten nézett maga elé, miközben Sam ujjai az inge köré tekeredtek. A következő pillanatban háta nekicsapódott a falnak, viszont ebből semmit nem érzékelt. Olyan volt, mintha nem is az ő teste lenne. Mintha csak egy bábu lenne.
Most tedd meg, öld meg! ÖLD MEG!
- Bocsá…bocsáss…meg - Sam vontatott és fájdalmas hangja visszhangzott az apró szobában…vagy csak Dean lelkében. Nem akarta, hogy így legyen vége, nagyon nem. Egyáltalán nem a saját életét féltette, hisz annak úgyis vége lenne pár hónap múlva. De Sammy, az ő egyetlen Sammyje nem ezt érdemli. Nem lehet egy mocskos alvilági lénynek a szolgája. Az ő gyönyörű lelke nem tűnhet el. Nem…
Dean lehunyta szemeit. Nem volt képes testvére véres arcára nézni. Nem volt képes látni az érzések nélküli arcot, amely már félig nem is az ő testvére volt. Belső szemei előtt a boldog, mosolygós öccsét látta, akit mindigis szeretett. Így várta a végső döfést. A végső döfést, amit nem kapott meg.
- Bocsáss meg… - hallotta ismét.
A következő pillanatban Sam teste erőtlenül rogyott a földre. Kezei szorosan fogták a kést, mely a saját szívébe ékelődött. Véghez vitte a parancsot… megölte a testvért, aki akadályozta a másikat végzetében…
THE END
.
.
.
.
.
.
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok! Ezt a történetet főleg azoknak szántam, akik megkérdőjelezik Sam érzéseit/viselkedését Deannel szemben... remélem sikerült átadni a mondanivalót! ^^