Írás: Kapaszkodás - 2. rész
Remélem, nem rossz ómen az, hogy az LJ nem szereti ezt a történetet. Tudom, nem csak szerinte túl hosszú. :)
...Majdnem igaza volt.
Fizikai megjelenésben valóban harrá lettem, és ezt felettébb élveztem. Tetszettem magamnak. A sebhelyes oldalam nélkül szabadabban és könnyen mozogtam. Képes lettem ismét futni, mászni, és az sem volt mellékes, hogy nem kellett többé szégyenkeznem miattuk. Mégis… valami nem stimmelt.
A fejemben, vagy a lelkem mélyén tán, ember maradtam. A gondolkodásmódomban, a nézeteimben megőriztem magamban az emberfiút, akiből lettem. Olyan dolgoktól jöttem zavarba, amiknek immár természetesnek kellett volna lennie: ha figyelmet kaptam, ha mások közeledtek felém, ha valaki arunát ajánlott. Szemérmes, gátlásos és félénk maradtam egy olyan társadalomban, ahol ezeknek az érzéseknek már nem volt létjogosultságuk.
Ennek ellenére megtaláltam a helyem a Wraeththuban, habár a visszafogottságom idővel szemet szúrt a körülöttem lévőknek. Csak senki nem tette szóvá, mert nem számított. Rosen beajánlott a harcosok közé, és miután sikerrel túléltem a kiképzés nehézségeit, katona lettem.
Karavánunk nem sokkal később elérte a végcélját, egy Saltrock nevezetű várost, ahol kiderült számomra, hogy Rosen meglehetősen magas tisztséget tölt be a helyi vezetésben. Hatalmas háza volt a főutcán és tucatnyi házihar várta az utasításait. Azt hiszem, egészen addig sosem volt saját szobám.
Bár megtarthattam volna a régi nevem, többen is így tettek a beemelésük után, én újat választottam magamnak, követve a Wraeththu szokásokat. Immáron Firecatchernek hívtak, és a név pont passzolt hozzám.
Kívülről har, belülről ember. Így éltem évekig. Nem volt rossz élet, bár Jason jelenléte az elmémben folyton határok között tartott. Úgy is mondhatnám, hogy nem engedett túlzásokba esni, ami nem állt távol a haroktól, ha a néha túlságosan is nőies arcfestést, az ékszerviselést vagy a kirívó ruhák viselését néztem. Mindez nagyon távol állt tőlem, bár képes voltam felismerni benne az új fajtám lényegét, szépségét és elfogadni.
Legnehezebben mégis a testem kettőségét szoktam meg. Rosen részletekig menően elmondhatta, milyen lesz, még sem készíthetett fel rá teljesen. Korábban csak egy egyszerű fiú voltam, olyan, amilyennek egy fiúnak lennie kellett, most azonban már volt egy női részem is, és ez a tudat meghaladta a felfogóképességemet. Idővel megbékéltem azzal, akivé váltam, bár tökéletesen sosem tudtam eggyé válni vele.
Rosen persze észrevette, hogy valami nem stimmel velem. Rájött, hogy kerülöm a harok élvezettekkel és néha káros szenvedélyekkel teli életét. Egy kiadós vacsora a barátokkal, vagy jó ivászat, ami a percek múlásával cigifüstbe veszik, és aminek a vége kivétel nélkül mindig aruna, nem tartozott a mindennapjaim közé. Többre értékeltem az egyedüllétet, a könyveket és a magányos sétákat.
Eleinte nem tette szóvá, csak vizslató tekintettel figyelt, idővel azonban idegesíteni kezdte, tudni akarta, mi az oka. És addig járt a nyomomban, míg rá nem jött, hogy Jason valahogy a részem maradt az átváltozásom után is.
-Ilyesmi csak párszor fordult elő eddig - jegyezte meg egy alkalommal, mikor az emberi énem olyan erővel uralta a testem, hogy nem keltem ki az ágyból.
Jason az övéi után vágyott, nem értette, miért veszik körbe ezek a különös, jóképű férfiak. Rosenre emlékezett, tudta, hogy régebben egy sátoron osztoztak és a har mindig barátságos volt vele. De amikor a tükörbe nézve meglátta magát, jobban mondva Firecatchert, dührohamot kapott.
-És minek nevezik ezt? - kérdeztem a szokásos fejfájással küszködve.
-Mentális hiba - megint az ágyam szélén ült, mint az ismeretségünk elején. - Jasonnek nem lett volna szabad túlélnie a beemelést. Vagyis, annak a Jasonnek a fejedben. Neki emléknek kéne lennie, mint ahogy mindnyájunk emberi léte a múltba veszett.
-Kettős személyiség - mormoltam a takaró alatt. - Bolond vagyok.
-Nem, nem vagy az - tiltakozott.
-Jason létezik a gondolataimban, az emlékeimben, befolyásolja azt, hogyan lássak, halljak, érzékeljek, érezzek. Pokollá teszi az életem.
Rosen gyengéden megsimogatta a fejem.
-Ne - mordultam rá. - Nem érj hozzám.
-Firecatcher - szólított halkan Rosen.
-Nem ez a nevem. Jason…
-Ne beszélj magadról harmadik személyben! - szólt rám ingerülten.
Kibújtam a takaró alól és rá néztem. Éreztem, hogy megpróbálja letapogatni az elmémet.
-Légy átkozott, amiért ilyen korcsot csináltál belőlem! - mondtam neki.
A har tekintete elidőzött rajtam.
-Jason?
-Meg akarok halni…
Láttam az arcán, mennyire megdöbbent azon, hogy az emberi énem válaszol neki.
-Rendben - paskolta meg a vállam barátságosan. - Néhány nap múlva Ferelithiába utazom, te pedig velem jössz. Az ottani sámánoknak nagy hatalma van, majd ők megmondják, hogyan lehet kigyógyítani ebből téged.
Saltrockon kívül sehol nem jártam az elmúlt négy évben. Az utazás már azért is jó ötletnek tűnt, mert a levegőváltozás legalább elterelte a figyelmemet Jasonről.
Ferelithiáról csak annyit tudtam, hogy Almagabra nyugati részén van, a harok mellett emberek is lakják és Lord Ashmael az ura. Mivel voltak közöttünk frissen beemelt harok közönséges lovakkal mentünk és nem a dimenzióutazásra képes sedut használtuk, és így hetekbe telt, míg odaértünk. Még csak távolról láttam a várost, de máris lenyűgözött. Karcsú tornyok szöktek a magasba, díszített házormokról verődött vissza a reggeli nap fénye.
-Mi ez az arc? - megfordultam a nyeregben, hogy Rosenre nézhessek.
Nem felelt, csak megigazította az arca elé kötött kendőt. Finom szemcséjű por szállt a levegőben, amit a közeli sivatagból kavart fel homokvihar.
-Ne kérdezd! - szólt rám Velsika. - Lord Rosen ma harapós kedvében van.
Észrevettem, hogy az utazás csak az elején dobta fel Rosent, minél közelebb kerültünk a végcélhoz, annál morózusabbá vált.
-Ezek szerint te tudod, miért - kérdeztem.
Velsika kajánul elvigyorodott és megpaskolta nyugtalan lova nyakát.
-Lord Rosennek van egy régi tartozása Lord Eyam felé - felelte. - Csak nem fűlik a foga a törlesztéséhez.
-Biztos van valami mód arra, hogy átruházzam - vágott közbe Rosen. - Tudom, hogy neked nem esne nehezedre a törlesztés.
Őt és Velsikát ugyanakkor emelték be és azóta nagyon jó barátok, alkalmakként pedig arunapartnerek voltak. A sokszor magányos Firecatcher irigyelte a köztük lévő könnyed, bajtársias viszonyt, Jasonnek meg leginkább a Jake-kel és társaival eltöltött idő kezdetét jutatta az eszébe.
-Éppen ezért sajnálatos, hogy Eyamnek kizárólag csak te kellesz - ütögette meg a combját játékosan Velsika. - Úgyhogy amíg ti ketten elfoglaltak lesztek, ez az, amit nem kétlek, én majd körbe udvarlom Firecatchert. Egyszer csak beadja a derekát.
Fülig vörösödtem, ők nevettek. Velsika az utóbbi időben elég sok időt pazarolt arra, hogy elcsábítson. Saltrock nemesei között közszájon forgott az „étvágya”. Sosem tagadtam, hogy vonzónak találom, de nem akartam trófea lenni a szalonja falán, Jason pedig egyenesen viszolygott az önelégült hartól.
-Barátom, ha sikerrel jársz ezzel a konokkal - bökött rám Rosen -, bármit kérhetsz tőlem.
Düh lobbant a gyomrom mélyén.
-Örülök, hogy aggódsz a jólétemért, uram - hajtottam fejet gúnnyal a hangomban.
-Amilyen szép, olyan keményfejű - mosolygott rám Velsika, élvezve, hogy újra elvörösödöm.
-Hagyd már! - intette le Rosen. - Inkább nézd meg a többieket.
Velsika nevetve megfordította a hátasát és elügetett.
-Ennyire szeretnél az ágyában látni? - kérdeztem Rosent, amint a har hallótávolságon kívül került.
-Az övében is, meg még vagy féltucat másik haréban is - válaszolta. - Ettől lennél Wraeththu.
-Nem az aruna tesz Wraeththuvá! - vágtam vissza.
-Így igaz, de a létezésünk lényege.
-Jól mondod, a létezéseteké.
-Ki nem állhatom Jasont látni a szemedben - szögezte le és a kendő fölött dühödten lángolt a szeme. - Azt hittem, az elméd legalább olyan szívós, mint a tested, de jó nagy bakot lőttem veled.
-Azt hittem, kedvelted Jasont - mondtam megütközve.
-Így van - rántotta meg a lova kantárját idegesen. - De most már nem. Tiszteltem, mert képes volt életben maradni mindazok után, amin keresztül ment és azt gondoltam, egy ilyen emberből első osztályú har lenne. De nem mértem fel, hogy az elméd mennyire gyenge. És most Jason tönkreteszi Firecatchert. Remélem, hogy Ferelithia sámánjai megtalálják a megoldást a betegségedre.
-Rohadtul nem vagyok beteg! - közöltem és inkább Velsika után lovagoltam.
Kaptam valami fogalmat arról, miféle tartozás lehet Rosennek Eyam felé, miután az utóbbi medveölelésbe fogta a lóról éppen csak lekászálódó gazdámat, hogy megcsókolja. Velsika fejét félrefordítva kuncogott a jeleneten, én meg udvariasan másfelé néztem.
-Gondolom, te és Velsika velem jöttök most a Tanácsba - Lord Eyam lassan elengedte Rosent. -A kíséretedet Felx mindjárt a házamhoz vezeti, ha neked megfelel.
-Remek lesz - bólintott Rosen, aztán hozzám fordult. - Ha itt végeztem, elkísérlek a helyi parancsnokhoz, addig pihenj.
-Te voltál a megégett fiú, akire az után találtunk rá, hogy lelőtte az egyik társa?- nézett rám Eyam.
-Én vagyok, uram - hajtottam meg magam.
-Nem gondoltam volna, hogy életben maradsz, de jó, hogy életben vagy - mondta.
Kinek jó, mordult fel bennem Jason. Én nem szóltam semmit, csak ismét meghajoltam.
Alacsony, rövidre nyírt hajú, kölyökképű har toppant mellénk. Ő volt Felx, aki a kalauzom lett Lord Eyam házáig. Nagy, kétemeletes, oszlopos tornácú téglaépület volt, tágas erkélyekkel. Odafelé Felx alaposan kifaggatott Saltrockról, mint én, még ő sem járt távol a lakóhelyétől. Kérdezősködött Rosenről, rólam, és arról, van-e köztünk valami. Kíváncsi volt, de nem szemtelen.
-Mindjárt szólok Moonleapnek - engedett előre a bejáratnál.
A fogadóteremből széles lépcsősor vezetett fel az első emeletre, ahonnan a közlekedő folyosó két végéből újabb lépcsőzet vitt a következő szintre.
-Ő a felelős a házért és a vendégekért - tette hozzá Felx. - Moonleap!
Nem tehettem mást, mentem utána. Fel a faragott korláttal közrefogott lépcsősoron, a folyosó süppedős szőnyegét taposva, szobáról szobára járva.
-Nem tudom, hol lehet - biggyesztette le a száját Felx, amitől még fiatalabbnak látszott. - Én csak azzal vagyok megbízva, hogy a házhoz kísérjem a vendégeket, az elhelyezésüket Moonleap végzi.
-Nincs gond - nyugtattam meg.
Felkísértem a második szintre. Nyitott ajtók fogadtak bennünket. Pazar szobákat láttam, kitárt erkélyajtókkal és a napsütésben vígan repdeső függönyökkel. Az egész udvarház világos volt, levegős és barátságos, hozzá képest a saltrocki házunk mogorvának és kedélybetegnek tűnt.
-Moonleap!
-Itt van hátul az úr hálószobájában - intett felénk széles mozdulattal egy házihar.
Felx megszaporázta a lépteit. Azt hiszem, alig várta hogy lepasszolhasson valakinek, aki ért a vendéglátáshoz.
-Leap, az úr ideküldte Lord Rosen egyik szárnysegédjét - lépett be a szobába Felx.
A szőke har, akit megszólított egy tekintélyes méretű baldachinos ágy takaróját igazgatta, felnézett, de a mosoly, amivel Felxet fogadta azonnal elillant a szájáról, amikor meglátott.
Megtorpantam a küszöbön és nem hittem a szememnek. A fejemben Jason egyetlen nevet ismételgetett döbbenten: Daniel.
Ő, pontosabban a har, akivé vált, állt velem szemben.
-Firecatcher, ő Moonleap - mondta Felx.
Egy szót sem voltam képes kinyögni, csak álltam ott, mint aki kővé vált.
-Van valami? - kérdezte kísérőm. - Mert nekem most vissza kell mennem a Tanács épületéhez.
Moonleapnek látható erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa rólam a tekintetét. Furcsán, nedvesen csillant a szeme.
-Menj csak nyugodtan - felelte a harnak. A hangján úgy hallatszott, mintha a mondatot egy elszorult torokból préselte volna ki.
Felx sarkon fordult és eltűnt, mi pedig ott maradtunk ketten.
-Istenem - tört ki belőlem végre a fohász a levegővel, amiről nem tudtam, hogy visszatartom.
Haboztam, hogy megöleljem-e, mint ahogy a régi ismerősöknél szokás, vagy emberi módra nyújtsam feléje a kezem. Az ölelés túl bensőséges lett volna, és amúgy sem tudtam megmozdulni, a végtagjaimat gúzsba fogta a döbbenet. Azt sem tudtam, mit kéne mondanom.
Végül hozzám lépett és megérintette az arcom bal oldalát, de elhúztam a fejemet, és a mozdulatot Firecatcher éppúgy akarta, mint Jason.
-Mind azt hittük, hogy meghaltál - Moonleap találta meg előbb a hangját és visszahúzta a kezét.
-Elhiszem - válaszoltam. - Én sem tudtam, mi történt veletek. Azt mondták, hátrahagytatok, ne törődjek a sorsotokkal.
-Ha lett volna lehetőségem választani, veled maradok - felelte.
Furcsa érzések kavarogtak bennem. Firecatchernek Moonleap csak egy másik har volt, ismeretlen, de a fajtájából ismerős. Jason szintén ismeretlenként látta, aki azonban egy régi barát arcát viselte. Aztán megrohantak az emlékek, és az ismerős fejfájással hasogatni kezdett a fejem.
-Igen, tudom - bólintottam. - Nem nagyon volt választásunk.
Ettől a mondatomtól láthatóan megkönnyebbült.
-El sem hiszem, hogy élsz - elmosolyodott és hirtelen magához ölelt.
Olyan érzés volt, mint a fagyból meleg szobába térni, vagy a forróságban árnyékot találni. A rég halottnak hitt barátom eleven ölelése. Újabb emlékképek villantak be, jók, rosszak, a múlt még mindig kísértő árnyai.
-Az igazság az, hogy egy kicsit meg vagyok zavarodva - ismertem be és hátraléptem.
Mintha a karjai egy szívdobbanásnyi ideig még ott maradtak volna a levegőben, várakozva, de lehet, hogy csak érzéki csalódás volt.
-Én is meglepődtem - mosolyodott el. - De beszéljünk! El kell mesélned, hogyan maradtál életben és lett belőled Wraeththu.
Szinte sugárzott a lénye. Ízig-vérig har volt. Ez megrémített, mert az arcát még mindig Daniellel kapcsoltam össze.
-Később, ha nem bánod. Most szeretnék…
-Na végre, megtaláltalak. Ez a ház valami hatalmas - Velsika hangja harsant mögöttem. - Kiderült, hogy rám most nincs szükség a Tanácsban és Rosen elengedett. Farkaséhes vagyok. A szakácshar azt mondta, itt csak két óra múlva lesz vacsora. Arra gondoltam, benézhetnénk egy ivóba.
-Nagy tiszteletlenség lenne tőled teli gyomorral leülni a vendéglátód asztalához, vagy távol maradni a vacsorától, amit a te tiszteletedre is adnak - mondta Moonleap.
Velsika nem vette a szívére a kioktatást. Elvigyorodott és a tekintetébe ismerős tűz költözött; a prédára lelt vadász arckifejezése jelent meg a vonásain.
-Meglehetősen furcsán üdvözlik itt a vendégeket - vágott vissza azonnal.
-Nyugi - intettem le.
Moonleap megrántotta a vállát.
-Ha ennyire éhes vagy, szólok a konyhán, hogy készítsenek neked valami könnyű harapnivalót - felelte.
-Én már megtaláltam a fogamra valót - dőlt kissé előre Velsika, hogy megzavarja a har auráját.
Moonleap arcába vér szökött, azonnal támadó testtartást vett fel.
-Csak bele ne törjön - sziszegte.
-Nem tűnik túl keménynek, inkább zamatosnak - replikázott Velsika.
Tudtam, hogy mestere a szónak, és azt is, hogy még a legtürelmesebb hart is képes kihozni a sodrából körülbelül egy szempillantás alatt.
-Megkereshetlek később? - álltam be közéjük. - Esetleg vacsora után?
-Persze, mindenképpen. Szeretném tudni, mi történt veled - Moonleap meghajolt és anélkül, hogy Velsikára nézett volna, távozott.
-Ismered? - kérdezte tőlem a tanácsos, hosszan bámulva az üres ajtónyílás felé.
-Mondhatjuk - válaszoltam.
-Mesélj róla!
-Nem! - ráztam meg a fejem. - Menjünk, igyunk valamit!
-Na! - nógatott, és biztos voltam benne, hogy már van terve Moonleap megszerzésére
-Összetöröd a szívemet - játszottam a sértetett, miközben végig mentem a szőnyeggel borított folyosón a lépcsőig. - Ma reggel még engem akartál, most meg másra akarod kivetni a hálód.
-Hát ez nem is változott, még mindig kellesz nekem - bizonygatta. - De azért még szívesen megismerkednék ezzel a szépséggel. Szóval, ha mesélsz róla, ma éjjel beengedlek a takaróm alá.
-Ez vesztegetés - közöltem.
Az egész fogadóteremben visszhangzott a nevetése.
A vacsora alatt alig bírtam levenni a szemem Moonleapről, akit az egyik pillanatban Danielnek láttam, a következőben pedig már Wraeththunak. A fejemben, mintha kalapácsoltak volna, a fájdalom tompa lüktetéstől a hasító kínig terjedt. Biztos voltam abban, hogy meg fogok bolondulni, és szinte már vágytam is rá. Akkor legalább biztosan tudnám, mi vagyok.
Pont úgy nevetett, mint Daniel. Az ismerős hang dallama összeszorította a mellkasom, hiába tudtam, hogy csak a bennem élő Jason miatt emlékszem rá. Valójában természetes volt, hogy vannak emlékeim róla, hiszen ismertem emberként és a beemeléskor nem törlődik a memóriánk. Ezeknek az emlékeknek az intenzitásával volt gond. Danielnek a múlt távolába kellett volna vesznie, úgy, hogy ha Moonleapre nézek, ne érezzek mást csak nosztalgiát. A lelkem mélyén azonban Jason hiányérzete, az ő szomorúsága volt.
Velsika valahogy kiharcolta magának, hogy Moonleap mellé ülhessen, és most a tőle megszokott rámenőséggel udvarolt neki, és a har ezúttal nem tűnt olyan tüskésnek. Ez a simlis, fintorogtam magamban, de megértettem. Moonleap, ha nem is tartozott a lélegzetelállító szépségek közé, a maga módján gyönyörű volt. Velem ellentétben tökéletesen megértette, mit jelent Wraeththunak lenni és idomult az új életéhez. Mennyire irigyeltem érte.
-Bökd ki végre!
Rosen a lakosztálya öltözőasztalánál ült és annak türkében figyelte nem túl barátságos arckifejezésem.
-Miért nem mondtad el, hogy él?
-Ki? - kérdezte és letette a kezében tartott fülbevalót.
-Daniel.
-Itt nem él semmiféle Daniel - jelentette ki. Az arca szép volt és szigorú.
-Nem is őt akartam mondani - kaptam észbe. - Hanem Moonleapet. Miért nem mondtad, hogy Moonleap él?
-Mert fogalmam sem volt róla - válaszolta. - Én is csak ma ismertem meg, mint te.
-De hát én ismerem őt! - kiáltottam.
-Nem - rázta meg a fejét Rosen. - Te Danielt ismerted, róla vannak emlékeid a múltadból, de gőzöd sincs arról, kicsoda Moonleap.
Természetesen igaza volt.
-Ez csak szócsavarás - mondtam. - Lehet, hogy nem ismerem a hart, akivé vált, nem tudom pontosan, mi volt vele az elmúlt négy évben, hogyan élt vagy kikkel osztotta meg magát, de igenis tudom, hogy kicsoda.
-Rendben. Ha továbbra sem akarsz tiszta lapot kezdeni, legyen a te dolgod. Úgy vettem észre, veled ellentétben Danielnek sikerült az újrakezdés Wraeththuként.
-Néha rettenetesen kegyetlen tudsz lenni!
-Nincs más módszerem arra, hogy az ép eszednél tartsalak.
Még sosem láttam ilyennek. Szinte izzott a dühtől, én pedig úgy éreztem, megfulladok a társaságában.
-Megyek - közöltem kurtán. - Jó éjszakát.
Rosen bólintott és meg sem próbált visszatartani. Egy, a vacsoraasztal maradékát takarító házihartól kérdeztem meg, merre találom Moonleap szobáját. Készségesen odavezetett, aztán csendben odébbállt. Kopogtam az ajtón és vártam, majd hamarosan hallottam, hogy Moonleap azt mondja, szabad. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Moonleap egy kereveten hevert és cigarettázott. Édeskés dohányszag ülte meg a levegőt. Kinyújtózott teste nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugallt; jöttömre elnyomta a cigit és felült.
-Nem zavarlak? - kérdeztem.
-Nem, gyere csak - a szófa melletti fotelre mutatott.
A szobája legalább olyan fényűző volt, mint Rosené, a különbség mindössze a hangulat volt. Én még nem láttam a sajátomat, de sejtettem, hogy hasonlóan nézhet ki.
-Kérsz? - nyújtotta felém a cigis dobozt.
Megráztam a fejem. Ez volt az a káros szenvedély, ami az új életemet sem tudta megfertőzni.
-Csak néha gyújtok rá - mentegetőzött.
-Emlékszem.
Elhallgatott és az arcomat nézte. Szerettem volna megtudni, mire gondol, de nem mertem megérinteni a tudatát.
-Iszol valamit? - állt fel hirtelen.
-Nem, köszönöm - ráztam meg a fejem. - Nem akarlak sokáig zavarni.
Moonleap egy csiszolt üvegpohárral a kezében visszaült a kerevetre. Úgy kezdett bele, hogy nem is engedett kérdezni.
-Azzal, hogy… hátrahagytunk nyertünk legalább egy óra előny. Jake úgy gondolta, nyugat felé kell indulnunk. Mostanáig sem értem, hogyan voltam képes követni őt, azok után, amit veled tett. Azt hiszem, akkor már nem számított semmi. Estére elértük a sziklák lábát, de nem engedett pihenni bennünket. A Wraeththu megtalálta a nyomainkat, hamar lefaragták a hátrányukat. Akkor úgy gondoltam azért, mert hiábavaló volt megállni nekik ott, ahol hagytunk téged. De aztán rájöttünk, hogy a csapatuk ketté vált, és azért érhettek be bennünket, mert ők nem voltak fáradtak és éhesek. Hajnalban már a sziklafalról ereszkedtünk lefelé. Elhiheted, már mindegyikünk, Jake-et leszámítva, akit a tulajdon őrülete vitt előre, az ereje végén járt. Megcsúsztam, leestem, eltört a lábam. Jake csak azért nem puffantott le, mert érdemtelennek tartott arra, hogy töltényt pazaroljon rám. Nem is volt neki sok. Továbbmentek. Valahogy visszakapaszkodtam a sziklaoromra, ott találtak meg. Azt hiszem, innentől a történetem körülbelül ugyanaz lehet, mint a tiéd.
-Igen - bólintottam.
-Lord Eyam vezette a bennünket kereső csapatot. Ő lett a pártfogóm, akitől a beemeléskor a vért kaptam és az althaia után pedig az első aruna partnerem.
Elhallgatott és ivott egy kortyot.
-Én csak azt láttam, hogy elterülsz a földön - folytatta. - Azt hittem, meghaltál. Az a rengeteg vér a ruhádon…
-Nem vádollak semmivel - mondtam. - Hogyan akadályozhattad volna meg?
Egy kis ideig hallgattunk. Én a szőnyeg kárpitját bámultam, Moonleap pedig a pohara mélyét.
-Sosem bántad meg, hogy hagytad magad átváltoztatni? - kérdeztem aztán.
Amikor felnézett, a tekintete mintha ismét Danielé lett volna.
-Jól döntöttem - felelte. - Nem befolyásoltak, nem ígértek semmit. Figyeltem őket, gondolom, ahogy te is tetted, és a végén egy akartam lenni közülük. Nézz magadra! Csodát tettek veled!
Keserves csoda ez, gondoltam magamban.
-És imádom a testem - tette hozzá szinte már szenvedélyesen. - Emberként olyan korlátolt volt, egysíkú. Most viszont ezzel a kettősséggel olyan varázslatos dolgokat élhetek meg, amiket elképzelni sem tudtam korábban. És nem csak az aruna miatt. A mentális képességek, az erő, ami benne rejlik, mindennap megbabonáz valamivel.
A pillantásom a kezemre esett, és fogalmam sem volt, hogy Firecatcher kezét látom-e vagy Jasonét. Szerettem, hogy nem vagyok sebhelyes, de sosem mámorosodtam meg úgy a testemtől, mint Moonleap, talán, mert nem tudtam biztosan, ki birtokolja.
A gondolatfoszlányok, amiket elkaptam Moonleap elméjéből, azt sugallták, a választása nem az utolsó lehetőség volt, a végső megoldás, hanem egy tudatos lépés a jövő felé. Nem volt benne kényszerűség; Daniel valóban Wraeththu akart lenni.
Reméltem, hogy nem kérdez vissza. Nem tudtam, hogyan felelnék. Végül eltereltem a témát.
-És a többiek? Nem tudom véletlenül…?
-Rajtuk ütöttek a Varrok. Volt, akit magukkal vittek, volt, akit ott helyben akartak beemelni… mint Jake-et… Nem élte túl.
Elrévedt a tekintete. Minden har tudta, mit tesz az aruna esszenciája azokkal, akiknek a teste nem elég erős, hogy elviselje az átváltozást. És az, amit Jake-kel tettek még csak nem is aruna volt.
-Csak azt kapta, amit megérdemelt - bukott ki belőlem.
Az énem Jason részét elégedettség töltötte el tudva, hogy Jake, aki bántotta őt, szenvedett a halála előtt.
-Tessék? - kapta fel a fejét Moonleap.
Igen, a kijelentésem nagyon is emberi volt. Vér szökött az arcomba a szégyentől. A vágy, hogy megtudjam, Jake halott-e, régóta emésztett belülről és mélyen mindig reméltem, hogy az élete vége nem volt gyors és fájdalommentes. Rosent nem mertem faggatni, mert ő gyanította volna, hogy Jason miatt akarom tudni. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám elmagyarázni Moonleapnek a fejemben lévő káoszt.
-Nem lett volna szabad ezt mondanom - álltam fel. - Néha nem vagyok képes uralkodni Jasonön.
Ez, ha lehet még jobban rontott a helyzeten. Moonleap úgy meredt rám, mintha a szeme láttára válnék bolonddá.
-Ne haragudj - mentegetőztem. - Kimerültem, azt sem tudom, miről beszélek. Jobb lesz, ha lefekszem.
Helyeslően bólintott és ment, hogy kinyissa nekem az ajtót. Szerettem volna neki mondani valamit, de fogalmam sem volt arról, mi lenne helyes. Mit gondolna rólam, ha azzal állnék elő, hogy ebben a har testben Jason tudata, ha úgy tetszik, lelke tanyázik? Elhinné? Megdöbbenne? Kinevetne? Közömbös lenne? Annyi idő telt el. Ő már több mint négy éve nem volt Daniel, talán semmit nem érezne, ha megtudná, hogy Firecatcherben még mindig „él” egy Jason nevű ember.
Elbotorkáltam a szobámig és gyors fürdés után kábult álomba merültem.
Amíg Rosen a Tanácsban volt, én a kaszárnyában töltöttem az időmet. Ferelithia katonái legalább olyan híresek voltak, mint a sámánjai, tanulni akartam tőlük. Meglepő módon Jason sosem akadályozott meg abban, hogy harcoljak vagy mindennapi életet éljek. Az egyetlen, ami ellen minden erejével küzdött, ha ugyan volt hatalma a testem felett, az aruna volt. Irtózott ettől a testtől, hiába lett ismét egészséges általa. Ő nem tudta elfogadni a benne lévő női princípiumot. Az pedig, hogy Firecatcher vonzódott Moonleaphez, semmit sem segített a dolgon.
Jasonnal az elmémben sosem tudtam eléggé elsajátítani a Wraeththu mentális és telepatikus képességeit. Meggátolta, hogy tanuljak és fejlesszem magam, lehetetlenné tette számomra a kasztváltást. Korábban Rosen tanított a meditálásra, de Jason gyűlölte ezeket a csendes, nyugodt perceket, amikben Firecatcher a szellemi energiáit igyekezett növelni. Éppúgy megvetette, mint az arunát. Most azt reméltük, hogy egy sámán segítségével visszaszoríthatom az ellenállását.
-Szólok a gyógyítónak vagy idehívom Rosent!
-Maradj a seggeden! - mordultam Velsikára. - Ez csak egy vacak orrvérzés, mindjárt eláll.
A meditációim többsége így ért véget. Pedig már azt hittem, fejlődök. Tény volt, hogy egy ideje könnyebben tudtam belépni más harok elméjébe és jobbá váltam a telekinézis használatában, de Jasontől még így sem tudtam megszabadulni. Rosen több célzást tett arra, és úgy gondolta, a sámán is ezt fogja majd mondani, hogy talán az aruna a megoldás mindenre, de képtelen voltam felfogni, hogyan segíthetne a mentális hibámon a szex.
Megnéztem a zsebkendőt. Már csak néhány csepp vér éktelenkedett rajta.
-Látod? - dugtam Velsika orra alá. - Semmi értelme felizgatni Rosent, így is van elég baja.
Egész pontosan egyikünk sem tudta, mi célból jöttünk a városba. Volt valami köze Lord Ashmaelhez és a szeretőjéhez, Vaysh-hez. Meg ahhoz a tűzvörös hajú, titokzatos harhoz, akit Thiede-nek hívtak, de túl alacsony rangúak voltunk ahhoz, hogy megtudhassuk, mi folyik körülöttünk. Csak az volt biztos, hogy tovább időzünk a kelleténél.
-Szóval, te és Moonleap valaha barátok voltatok? - Velsika italt töltött magának felém kínálva az üveget, de nemet intettem a fejemmel.
-Máris sikerült kiszedned belőle? - vigyorodtam el, bár a mellkasom kényelmetlenül megfeszült.
-Bárcsak részletesen és mindenre kitérően elmondhatnám, mennyire jó volt vele az aruna, de ő, ha lehet még nálad is keményebb dió - lazán levetette magát az ágyam melletti karosszékbe.
-Ne mondd! - szélesebb lett a vigyorom. - Beletört az ouana-limed?
-Gúnyolódj csak - fintorgott. - Valójában még nem tettem le rólad, szóval nem is erőlködöm azon, hogy megszerezzem magamnak.
A fejfájásom ellenére is nevetnem kellett.
-Te és ő mennyire voltatok jó barátok annak idején? - kérdezte.
-Nem voltunk szeretők, ha ez érdekel - feleltem. - Daniel volt az egyetlen, aki emberszámba vett a csapatban. Különben is, csak tizennégy voltam, mikor utoljára láttam, ő meg fél évvel fiatalabb. És menekülés közben az ember nem igazán akar romantikázni.
Ez egy igazán ügyes hazugság volt persze, de legalább Velsika nem akart kombinálni tovább. Reméltem, hogy nem olvas az elmémben; az igazsághoz hozzá tartozott, hogy Daniel és én sokkal közelebb voltunk egymáshoz, mint a barátság.
-Igazán szerencsés lehettél, hogy ilyen barát volt melletted - jegyezte meg némi csend után.
Csak felszínes ismereteim voltak Velsika múltjáról. Rosennel együtt emelték be, de őt akkor már évek óta fogolyként hurcolta magával a Wraeththu. Nem nagyon beszélt az emberként eltöltött életéről, ha tehette, sem a fogoly éveiről.
-Segített az ép eszemnél maradnom - mondtam. - Most viszont megőrjít.
Velsika arcára vigyor ült ki.
-Nem azért - húztam el a számat. A fejemre mutattam. - Jason.
-Elmondtad már neki?
-Megpróbáltam - ültem fel. - Nem tudom, megértette-e, de azóta kerül engem.
-Szerintem neki is mentális hibája van - válaszolta.
-Erősen kétlem - tiltakoztam. - Láttad, milyen természetesen viselkedik? Benne nincs meg az én görcsösségem.
-Igen, de mi van, ha ez csak álca? - erősködött Velsika. - Egy pajzs, amivel elfedi a valódi énjét?
-Megízlelted már? - kérdeztem gyanakodva, hiszen a lélegzetcsere a legjobb mód arra, hogy megismerd és felmérd a másikat.
-Mondjuk úgy, hogy kapcsolatunk némileg javult, de erre még nem került sor - felelte, miután lenyelt egy kortyot az italából. - De beszélgettem vele.
Felvontam a szemöldököm.
-A szavak csalnak. Neked kéne a legjobban tudnod ezt, tanácsos.
Nem felelt, én meg már meg is bántam, hogy kimondtam.
-Figyelj, én Jason vagyok - szólaltam meg ismét. - Úgy gondolkodom, mint ő, az elméjével fogom fel a látottakat, tapasztaltakat. És annak ellenére, hogy ő Wraeththu akart lenni, nem tudok beilleszkedni, mert még mindig embernek érzem magam.
A tekintetén láttam, hogy nem igazán érti a magyarázatomat.
-Én ember vagyok egy har testében, Moonleap viszont nem. Ő igazán har.
-Csak azt mondom, hogy amikor megérintettem az elméjét, éreztem, hogy az emberi része elég közel van a felszínhez - közölte.
Meg akartam kérdezni, miként talált alkalmat a tudatszkennelésre, de tulajdonképpen nem akartam tudni.
-Mint nálad, csak ő tud uralkodni rajta.
Ez olyan valószínűtlennek tűnt. Amikor időm akadt több okból is figyeltem Moonleapet. Tagadhatatlanul tetszett nekem, de nem tudtam eldönteni, hogy a hozzá való vonzódásom alapja Jason Danielhez való kötődése-e, vagy ez már valami új dolog kezdete. Emellett az is érdekelt, hogyan él, kikkel tart fent kapcsolatot. Nekem nem nagyon tűnt úgy, hogy gondjai lennének azzal, akivé vált. Boldogan és könnyedén élte az életét, tökéletesen beilleszkedve a Wraeththu társadalomban.
-Tudod, hogy ez lehetetlen - válaszoltam.
-Jó, rendben, ne higgy nekem - Velsika letette a poharát és felállt. - Kimentselek a vacsoránál?
-Nem, már jól vagyok.
Lefelé sétáltunk a lépcsősoron az élénksárga gyertyafényben. Háziharok jöttek-mentek, végezték a dolgukat. Az ebédlőből beszélgetés és nevetés hangja szűrődött felénk.
-Különben is - szólaltam meg útban a közös vacsoraasztal felé. -, hamarosan megérkezik a sámán, és helyre teszi bennem a dolgokat.
-Hát tudod, egyszer volt dolgom sámánnal - felelte. - Aláírom, hogy meditációban csúcs volt, na, de az aruna…
Legyintett és fintort vágott, amitől nevethetnékem támadt.
-Javíthatatlan vagy! - vágtam hátba.
-Ó, úgy látom, te ma is Rosen mellett kaptál helyet - bökött az állával abba az irányba. - Rövid pórázon tart.
Inkább lenyeltem, amit válaszolni akartam, és vágyakozva néztem, hogyan telepedik le Moonleap mellé, akitől gyakorlatilag eltiltottak, hogy ne okozzon több fejfájást nekem. Röhejes volt az egész, de nem akartam szembeszállni Rosennel.
Vacsora közben többször is találkozott a tekintetünk, és eszembe jutott az, amit Velsika mondott. Ha benne is létezik még Daniel, de képes uralkodni felette, talán inkább az ő segítségét kéne kérnem a sámáné helyett.
Folyt. köv....
...Majdnem igaza volt.
Fizikai megjelenésben valóban harrá lettem, és ezt felettébb élveztem. Tetszettem magamnak. A sebhelyes oldalam nélkül szabadabban és könnyen mozogtam. Képes lettem ismét futni, mászni, és az sem volt mellékes, hogy nem kellett többé szégyenkeznem miattuk. Mégis… valami nem stimmelt.
A fejemben, vagy a lelkem mélyén tán, ember maradtam. A gondolkodásmódomban, a nézeteimben megőriztem magamban az emberfiút, akiből lettem. Olyan dolgoktól jöttem zavarba, amiknek immár természetesnek kellett volna lennie: ha figyelmet kaptam, ha mások közeledtek felém, ha valaki arunát ajánlott. Szemérmes, gátlásos és félénk maradtam egy olyan társadalomban, ahol ezeknek az érzéseknek már nem volt létjogosultságuk.
Ennek ellenére megtaláltam a helyem a Wraeththuban, habár a visszafogottságom idővel szemet szúrt a körülöttem lévőknek. Csak senki nem tette szóvá, mert nem számított. Rosen beajánlott a harcosok közé, és miután sikerrel túléltem a kiképzés nehézségeit, katona lettem.
Karavánunk nem sokkal később elérte a végcélját, egy Saltrock nevezetű várost, ahol kiderült számomra, hogy Rosen meglehetősen magas tisztséget tölt be a helyi vezetésben. Hatalmas háza volt a főutcán és tucatnyi házihar várta az utasításait. Azt hiszem, egészen addig sosem volt saját szobám.
Bár megtarthattam volna a régi nevem, többen is így tettek a beemelésük után, én újat választottam magamnak, követve a Wraeththu szokásokat. Immáron Firecatchernek hívtak, és a név pont passzolt hozzám.
Kívülről har, belülről ember. Így éltem évekig. Nem volt rossz élet, bár Jason jelenléte az elmémben folyton határok között tartott. Úgy is mondhatnám, hogy nem engedett túlzásokba esni, ami nem állt távol a haroktól, ha a néha túlságosan is nőies arcfestést, az ékszerviselést vagy a kirívó ruhák viselését néztem. Mindez nagyon távol állt tőlem, bár képes voltam felismerni benne az új fajtám lényegét, szépségét és elfogadni.
Legnehezebben mégis a testem kettőségét szoktam meg. Rosen részletekig menően elmondhatta, milyen lesz, még sem készíthetett fel rá teljesen. Korábban csak egy egyszerű fiú voltam, olyan, amilyennek egy fiúnak lennie kellett, most azonban már volt egy női részem is, és ez a tudat meghaladta a felfogóképességemet. Idővel megbékéltem azzal, akivé váltam, bár tökéletesen sosem tudtam eggyé válni vele.
Rosen persze észrevette, hogy valami nem stimmel velem. Rájött, hogy kerülöm a harok élvezettekkel és néha káros szenvedélyekkel teli életét. Egy kiadós vacsora a barátokkal, vagy jó ivászat, ami a percek múlásával cigifüstbe veszik, és aminek a vége kivétel nélkül mindig aruna, nem tartozott a mindennapjaim közé. Többre értékeltem az egyedüllétet, a könyveket és a magányos sétákat.
Eleinte nem tette szóvá, csak vizslató tekintettel figyelt, idővel azonban idegesíteni kezdte, tudni akarta, mi az oka. És addig járt a nyomomban, míg rá nem jött, hogy Jason valahogy a részem maradt az átváltozásom után is.
-Ilyesmi csak párszor fordult elő eddig - jegyezte meg egy alkalommal, mikor az emberi énem olyan erővel uralta a testem, hogy nem keltem ki az ágyból.
Jason az övéi után vágyott, nem értette, miért veszik körbe ezek a különös, jóképű férfiak. Rosenre emlékezett, tudta, hogy régebben egy sátoron osztoztak és a har mindig barátságos volt vele. De amikor a tükörbe nézve meglátta magát, jobban mondva Firecatchert, dührohamot kapott.
-És minek nevezik ezt? - kérdeztem a szokásos fejfájással küszködve.
-Mentális hiba - megint az ágyam szélén ült, mint az ismeretségünk elején. - Jasonnek nem lett volna szabad túlélnie a beemelést. Vagyis, annak a Jasonnek a fejedben. Neki emléknek kéne lennie, mint ahogy mindnyájunk emberi léte a múltba veszett.
-Kettős személyiség - mormoltam a takaró alatt. - Bolond vagyok.
-Nem, nem vagy az - tiltakozott.
-Jason létezik a gondolataimban, az emlékeimben, befolyásolja azt, hogyan lássak, halljak, érzékeljek, érezzek. Pokollá teszi az életem.
Rosen gyengéden megsimogatta a fejem.
-Ne - mordultam rá. - Nem érj hozzám.
-Firecatcher - szólított halkan Rosen.
-Nem ez a nevem. Jason…
-Ne beszélj magadról harmadik személyben! - szólt rám ingerülten.
Kibújtam a takaró alól és rá néztem. Éreztem, hogy megpróbálja letapogatni az elmémet.
-Légy átkozott, amiért ilyen korcsot csináltál belőlem! - mondtam neki.
A har tekintete elidőzött rajtam.
-Jason?
-Meg akarok halni…
Láttam az arcán, mennyire megdöbbent azon, hogy az emberi énem válaszol neki.
-Rendben - paskolta meg a vállam barátságosan. - Néhány nap múlva Ferelithiába utazom, te pedig velem jössz. Az ottani sámánoknak nagy hatalma van, majd ők megmondják, hogyan lehet kigyógyítani ebből téged.
Saltrockon kívül sehol nem jártam az elmúlt négy évben. Az utazás már azért is jó ötletnek tűnt, mert a levegőváltozás legalább elterelte a figyelmemet Jasonről.
Ferelithiáról csak annyit tudtam, hogy Almagabra nyugati részén van, a harok mellett emberek is lakják és Lord Ashmael az ura. Mivel voltak közöttünk frissen beemelt harok közönséges lovakkal mentünk és nem a dimenzióutazásra képes sedut használtuk, és így hetekbe telt, míg odaértünk. Még csak távolról láttam a várost, de máris lenyűgözött. Karcsú tornyok szöktek a magasba, díszített házormokról verődött vissza a reggeli nap fénye.
-Mi ez az arc? - megfordultam a nyeregben, hogy Rosenre nézhessek.
Nem felelt, csak megigazította az arca elé kötött kendőt. Finom szemcséjű por szállt a levegőben, amit a közeli sivatagból kavart fel homokvihar.
-Ne kérdezd! - szólt rám Velsika. - Lord Rosen ma harapós kedvében van.
Észrevettem, hogy az utazás csak az elején dobta fel Rosent, minél közelebb kerültünk a végcélhoz, annál morózusabbá vált.
-Ezek szerint te tudod, miért - kérdeztem.
Velsika kajánul elvigyorodott és megpaskolta nyugtalan lova nyakát.
-Lord Rosennek van egy régi tartozása Lord Eyam felé - felelte. - Csak nem fűlik a foga a törlesztéséhez.
-Biztos van valami mód arra, hogy átruházzam - vágott közbe Rosen. - Tudom, hogy neked nem esne nehezedre a törlesztés.
Őt és Velsikát ugyanakkor emelték be és azóta nagyon jó barátok, alkalmakként pedig arunapartnerek voltak. A sokszor magányos Firecatcher irigyelte a köztük lévő könnyed, bajtársias viszonyt, Jasonnek meg leginkább a Jake-kel és társaival eltöltött idő kezdetét jutatta az eszébe.
-Éppen ezért sajnálatos, hogy Eyamnek kizárólag csak te kellesz - ütögette meg a combját játékosan Velsika. - Úgyhogy amíg ti ketten elfoglaltak lesztek, ez az, amit nem kétlek, én majd körbe udvarlom Firecatchert. Egyszer csak beadja a derekát.
Fülig vörösödtem, ők nevettek. Velsika az utóbbi időben elég sok időt pazarolt arra, hogy elcsábítson. Saltrock nemesei között közszájon forgott az „étvágya”. Sosem tagadtam, hogy vonzónak találom, de nem akartam trófea lenni a szalonja falán, Jason pedig egyenesen viszolygott az önelégült hartól.
-Barátom, ha sikerrel jársz ezzel a konokkal - bökött rám Rosen -, bármit kérhetsz tőlem.
Düh lobbant a gyomrom mélyén.
-Örülök, hogy aggódsz a jólétemért, uram - hajtottam fejet gúnnyal a hangomban.
-Amilyen szép, olyan keményfejű - mosolygott rám Velsika, élvezve, hogy újra elvörösödöm.
-Hagyd már! - intette le Rosen. - Inkább nézd meg a többieket.
Velsika nevetve megfordította a hátasát és elügetett.
-Ennyire szeretnél az ágyában látni? - kérdeztem Rosent, amint a har hallótávolságon kívül került.
-Az övében is, meg még vagy féltucat másik haréban is - válaszolta. - Ettől lennél Wraeththu.
-Nem az aruna tesz Wraeththuvá! - vágtam vissza.
-Így igaz, de a létezésünk lényege.
-Jól mondod, a létezéseteké.
-Ki nem állhatom Jasont látni a szemedben - szögezte le és a kendő fölött dühödten lángolt a szeme. - Azt hittem, az elméd legalább olyan szívós, mint a tested, de jó nagy bakot lőttem veled.
-Azt hittem, kedvelted Jasont - mondtam megütközve.
-Így van - rántotta meg a lova kantárját idegesen. - De most már nem. Tiszteltem, mert képes volt életben maradni mindazok után, amin keresztül ment és azt gondoltam, egy ilyen emberből első osztályú har lenne. De nem mértem fel, hogy az elméd mennyire gyenge. És most Jason tönkreteszi Firecatchert. Remélem, hogy Ferelithia sámánjai megtalálják a megoldást a betegségedre.
-Rohadtul nem vagyok beteg! - közöltem és inkább Velsika után lovagoltam.
Kaptam valami fogalmat arról, miféle tartozás lehet Rosennek Eyam felé, miután az utóbbi medveölelésbe fogta a lóról éppen csak lekászálódó gazdámat, hogy megcsókolja. Velsika fejét félrefordítva kuncogott a jeleneten, én meg udvariasan másfelé néztem.
-Gondolom, te és Velsika velem jöttök most a Tanácsba - Lord Eyam lassan elengedte Rosent. -A kíséretedet Felx mindjárt a házamhoz vezeti, ha neked megfelel.
-Remek lesz - bólintott Rosen, aztán hozzám fordult. - Ha itt végeztem, elkísérlek a helyi parancsnokhoz, addig pihenj.
-Te voltál a megégett fiú, akire az után találtunk rá, hogy lelőtte az egyik társa?- nézett rám Eyam.
-Én vagyok, uram - hajtottam meg magam.
-Nem gondoltam volna, hogy életben maradsz, de jó, hogy életben vagy - mondta.
Kinek jó, mordult fel bennem Jason. Én nem szóltam semmit, csak ismét meghajoltam.
Alacsony, rövidre nyírt hajú, kölyökképű har toppant mellénk. Ő volt Felx, aki a kalauzom lett Lord Eyam házáig. Nagy, kétemeletes, oszlopos tornácú téglaépület volt, tágas erkélyekkel. Odafelé Felx alaposan kifaggatott Saltrockról, mint én, még ő sem járt távol a lakóhelyétől. Kérdezősködött Rosenről, rólam, és arról, van-e köztünk valami. Kíváncsi volt, de nem szemtelen.
-Mindjárt szólok Moonleapnek - engedett előre a bejáratnál.
A fogadóteremből széles lépcsősor vezetett fel az első emeletre, ahonnan a közlekedő folyosó két végéből újabb lépcsőzet vitt a következő szintre.
-Ő a felelős a házért és a vendégekért - tette hozzá Felx. - Moonleap!
Nem tehettem mást, mentem utána. Fel a faragott korláttal közrefogott lépcsősoron, a folyosó süppedős szőnyegét taposva, szobáról szobára járva.
-Nem tudom, hol lehet - biggyesztette le a száját Felx, amitől még fiatalabbnak látszott. - Én csak azzal vagyok megbízva, hogy a házhoz kísérjem a vendégeket, az elhelyezésüket Moonleap végzi.
-Nincs gond - nyugtattam meg.
Felkísértem a második szintre. Nyitott ajtók fogadtak bennünket. Pazar szobákat láttam, kitárt erkélyajtókkal és a napsütésben vígan repdeső függönyökkel. Az egész udvarház világos volt, levegős és barátságos, hozzá képest a saltrocki házunk mogorvának és kedélybetegnek tűnt.
-Moonleap!
-Itt van hátul az úr hálószobájában - intett felénk széles mozdulattal egy házihar.
Felx megszaporázta a lépteit. Azt hiszem, alig várta hogy lepasszolhasson valakinek, aki ért a vendéglátáshoz.
-Leap, az úr ideküldte Lord Rosen egyik szárnysegédjét - lépett be a szobába Felx.
A szőke har, akit megszólított egy tekintélyes méretű baldachinos ágy takaróját igazgatta, felnézett, de a mosoly, amivel Felxet fogadta azonnal elillant a szájáról, amikor meglátott.
Megtorpantam a küszöbön és nem hittem a szememnek. A fejemben Jason egyetlen nevet ismételgetett döbbenten: Daniel.
Ő, pontosabban a har, akivé vált, állt velem szemben.
-Firecatcher, ő Moonleap - mondta Felx.
Egy szót sem voltam képes kinyögni, csak álltam ott, mint aki kővé vált.
-Van valami? - kérdezte kísérőm. - Mert nekem most vissza kell mennem a Tanács épületéhez.
Moonleapnek látható erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa rólam a tekintetét. Furcsán, nedvesen csillant a szeme.
-Menj csak nyugodtan - felelte a harnak. A hangján úgy hallatszott, mintha a mondatot egy elszorult torokból préselte volna ki.
Felx sarkon fordult és eltűnt, mi pedig ott maradtunk ketten.
-Istenem - tört ki belőlem végre a fohász a levegővel, amiről nem tudtam, hogy visszatartom.
Haboztam, hogy megöleljem-e, mint ahogy a régi ismerősöknél szokás, vagy emberi módra nyújtsam feléje a kezem. Az ölelés túl bensőséges lett volna, és amúgy sem tudtam megmozdulni, a végtagjaimat gúzsba fogta a döbbenet. Azt sem tudtam, mit kéne mondanom.
Végül hozzám lépett és megérintette az arcom bal oldalát, de elhúztam a fejemet, és a mozdulatot Firecatcher éppúgy akarta, mint Jason.
-Mind azt hittük, hogy meghaltál - Moonleap találta meg előbb a hangját és visszahúzta a kezét.
-Elhiszem - válaszoltam. - Én sem tudtam, mi történt veletek. Azt mondták, hátrahagytatok, ne törődjek a sorsotokkal.
-Ha lett volna lehetőségem választani, veled maradok - felelte.
Furcsa érzések kavarogtak bennem. Firecatchernek Moonleap csak egy másik har volt, ismeretlen, de a fajtájából ismerős. Jason szintén ismeretlenként látta, aki azonban egy régi barát arcát viselte. Aztán megrohantak az emlékek, és az ismerős fejfájással hasogatni kezdett a fejem.
-Igen, tudom - bólintottam. - Nem nagyon volt választásunk.
Ettől a mondatomtól láthatóan megkönnyebbült.
-El sem hiszem, hogy élsz - elmosolyodott és hirtelen magához ölelt.
Olyan érzés volt, mint a fagyból meleg szobába térni, vagy a forróságban árnyékot találni. A rég halottnak hitt barátom eleven ölelése. Újabb emlékképek villantak be, jók, rosszak, a múlt még mindig kísértő árnyai.
-Az igazság az, hogy egy kicsit meg vagyok zavarodva - ismertem be és hátraléptem.
Mintha a karjai egy szívdobbanásnyi ideig még ott maradtak volna a levegőben, várakozva, de lehet, hogy csak érzéki csalódás volt.
-Én is meglepődtem - mosolyodott el. - De beszéljünk! El kell mesélned, hogyan maradtál életben és lett belőled Wraeththu.
Szinte sugárzott a lénye. Ízig-vérig har volt. Ez megrémített, mert az arcát még mindig Daniellel kapcsoltam össze.
-Később, ha nem bánod. Most szeretnék…
-Na végre, megtaláltalak. Ez a ház valami hatalmas - Velsika hangja harsant mögöttem. - Kiderült, hogy rám most nincs szükség a Tanácsban és Rosen elengedett. Farkaséhes vagyok. A szakácshar azt mondta, itt csak két óra múlva lesz vacsora. Arra gondoltam, benézhetnénk egy ivóba.
-Nagy tiszteletlenség lenne tőled teli gyomorral leülni a vendéglátód asztalához, vagy távol maradni a vacsorától, amit a te tiszteletedre is adnak - mondta Moonleap.
Velsika nem vette a szívére a kioktatást. Elvigyorodott és a tekintetébe ismerős tűz költözött; a prédára lelt vadász arckifejezése jelent meg a vonásain.
-Meglehetősen furcsán üdvözlik itt a vendégeket - vágott vissza azonnal.
-Nyugi - intettem le.
Moonleap megrántotta a vállát.
-Ha ennyire éhes vagy, szólok a konyhán, hogy készítsenek neked valami könnyű harapnivalót - felelte.
-Én már megtaláltam a fogamra valót - dőlt kissé előre Velsika, hogy megzavarja a har auráját.
Moonleap arcába vér szökött, azonnal támadó testtartást vett fel.
-Csak bele ne törjön - sziszegte.
-Nem tűnik túl keménynek, inkább zamatosnak - replikázott Velsika.
Tudtam, hogy mestere a szónak, és azt is, hogy még a legtürelmesebb hart is képes kihozni a sodrából körülbelül egy szempillantás alatt.
-Megkereshetlek később? - álltam be közéjük. - Esetleg vacsora után?
-Persze, mindenképpen. Szeretném tudni, mi történt veled - Moonleap meghajolt és anélkül, hogy Velsikára nézett volna, távozott.
-Ismered? - kérdezte tőlem a tanácsos, hosszan bámulva az üres ajtónyílás felé.
-Mondhatjuk - válaszoltam.
-Mesélj róla!
-Nem! - ráztam meg a fejem. - Menjünk, igyunk valamit!
-Na! - nógatott, és biztos voltam benne, hogy már van terve Moonleap megszerzésére
-Összetöröd a szívemet - játszottam a sértetett, miközben végig mentem a szőnyeggel borított folyosón a lépcsőig. - Ma reggel még engem akartál, most meg másra akarod kivetni a hálód.
-Hát ez nem is változott, még mindig kellesz nekem - bizonygatta. - De azért még szívesen megismerkednék ezzel a szépséggel. Szóval, ha mesélsz róla, ma éjjel beengedlek a takaróm alá.
-Ez vesztegetés - közöltem.
Az egész fogadóteremben visszhangzott a nevetése.
A vacsora alatt alig bírtam levenni a szemem Moonleapről, akit az egyik pillanatban Danielnek láttam, a következőben pedig már Wraeththunak. A fejemben, mintha kalapácsoltak volna, a fájdalom tompa lüktetéstől a hasító kínig terjedt. Biztos voltam abban, hogy meg fogok bolondulni, és szinte már vágytam is rá. Akkor legalább biztosan tudnám, mi vagyok.
Pont úgy nevetett, mint Daniel. Az ismerős hang dallama összeszorította a mellkasom, hiába tudtam, hogy csak a bennem élő Jason miatt emlékszem rá. Valójában természetes volt, hogy vannak emlékeim róla, hiszen ismertem emberként és a beemeléskor nem törlődik a memóriánk. Ezeknek az emlékeknek az intenzitásával volt gond. Danielnek a múlt távolába kellett volna vesznie, úgy, hogy ha Moonleapre nézek, ne érezzek mást csak nosztalgiát. A lelkem mélyén azonban Jason hiányérzete, az ő szomorúsága volt.
Velsika valahogy kiharcolta magának, hogy Moonleap mellé ülhessen, és most a tőle megszokott rámenőséggel udvarolt neki, és a har ezúttal nem tűnt olyan tüskésnek. Ez a simlis, fintorogtam magamban, de megértettem. Moonleap, ha nem is tartozott a lélegzetelállító szépségek közé, a maga módján gyönyörű volt. Velem ellentétben tökéletesen megértette, mit jelent Wraeththunak lenni és idomult az új életéhez. Mennyire irigyeltem érte.
-Bökd ki végre!
Rosen a lakosztálya öltözőasztalánál ült és annak türkében figyelte nem túl barátságos arckifejezésem.
-Miért nem mondtad el, hogy él?
-Ki? - kérdezte és letette a kezében tartott fülbevalót.
-Daniel.
-Itt nem él semmiféle Daniel - jelentette ki. Az arca szép volt és szigorú.
-Nem is őt akartam mondani - kaptam észbe. - Hanem Moonleapet. Miért nem mondtad, hogy Moonleap él?
-Mert fogalmam sem volt róla - válaszolta. - Én is csak ma ismertem meg, mint te.
-De hát én ismerem őt! - kiáltottam.
-Nem - rázta meg a fejét Rosen. - Te Danielt ismerted, róla vannak emlékeid a múltadból, de gőzöd sincs arról, kicsoda Moonleap.
Természetesen igaza volt.
-Ez csak szócsavarás - mondtam. - Lehet, hogy nem ismerem a hart, akivé vált, nem tudom pontosan, mi volt vele az elmúlt négy évben, hogyan élt vagy kikkel osztotta meg magát, de igenis tudom, hogy kicsoda.
-Rendben. Ha továbbra sem akarsz tiszta lapot kezdeni, legyen a te dolgod. Úgy vettem észre, veled ellentétben Danielnek sikerült az újrakezdés Wraeththuként.
-Néha rettenetesen kegyetlen tudsz lenni!
-Nincs más módszerem arra, hogy az ép eszednél tartsalak.
Még sosem láttam ilyennek. Szinte izzott a dühtől, én pedig úgy éreztem, megfulladok a társaságában.
-Megyek - közöltem kurtán. - Jó éjszakát.
Rosen bólintott és meg sem próbált visszatartani. Egy, a vacsoraasztal maradékát takarító házihartól kérdeztem meg, merre találom Moonleap szobáját. Készségesen odavezetett, aztán csendben odébbállt. Kopogtam az ajtón és vártam, majd hamarosan hallottam, hogy Moonleap azt mondja, szabad. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Moonleap egy kereveten hevert és cigarettázott. Édeskés dohányszag ülte meg a levegőt. Kinyújtózott teste nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugallt; jöttömre elnyomta a cigit és felült.
-Nem zavarlak? - kérdeztem.
-Nem, gyere csak - a szófa melletti fotelre mutatott.
A szobája legalább olyan fényűző volt, mint Rosené, a különbség mindössze a hangulat volt. Én még nem láttam a sajátomat, de sejtettem, hogy hasonlóan nézhet ki.
-Kérsz? - nyújtotta felém a cigis dobozt.
Megráztam a fejem. Ez volt az a káros szenvedély, ami az új életemet sem tudta megfertőzni.
-Csak néha gyújtok rá - mentegetőzött.
-Emlékszem.
Elhallgatott és az arcomat nézte. Szerettem volna megtudni, mire gondol, de nem mertem megérinteni a tudatát.
-Iszol valamit? - állt fel hirtelen.
-Nem, köszönöm - ráztam meg a fejem. - Nem akarlak sokáig zavarni.
Moonleap egy csiszolt üvegpohárral a kezében visszaült a kerevetre. Úgy kezdett bele, hogy nem is engedett kérdezni.
-Azzal, hogy… hátrahagytunk nyertünk legalább egy óra előny. Jake úgy gondolta, nyugat felé kell indulnunk. Mostanáig sem értem, hogyan voltam képes követni őt, azok után, amit veled tett. Azt hiszem, akkor már nem számított semmi. Estére elértük a sziklák lábát, de nem engedett pihenni bennünket. A Wraeththu megtalálta a nyomainkat, hamar lefaragták a hátrányukat. Akkor úgy gondoltam azért, mert hiábavaló volt megállni nekik ott, ahol hagytunk téged. De aztán rájöttünk, hogy a csapatuk ketté vált, és azért érhettek be bennünket, mert ők nem voltak fáradtak és éhesek. Hajnalban már a sziklafalról ereszkedtünk lefelé. Elhiheted, már mindegyikünk, Jake-et leszámítva, akit a tulajdon őrülete vitt előre, az ereje végén járt. Megcsúsztam, leestem, eltört a lábam. Jake csak azért nem puffantott le, mert érdemtelennek tartott arra, hogy töltényt pazaroljon rám. Nem is volt neki sok. Továbbmentek. Valahogy visszakapaszkodtam a sziklaoromra, ott találtak meg. Azt hiszem, innentől a történetem körülbelül ugyanaz lehet, mint a tiéd.
-Igen - bólintottam.
-Lord Eyam vezette a bennünket kereső csapatot. Ő lett a pártfogóm, akitől a beemeléskor a vért kaptam és az althaia után pedig az első aruna partnerem.
Elhallgatott és ivott egy kortyot.
-Én csak azt láttam, hogy elterülsz a földön - folytatta. - Azt hittem, meghaltál. Az a rengeteg vér a ruhádon…
-Nem vádollak semmivel - mondtam. - Hogyan akadályozhattad volna meg?
Egy kis ideig hallgattunk. Én a szőnyeg kárpitját bámultam, Moonleap pedig a pohara mélyét.
-Sosem bántad meg, hogy hagytad magad átváltoztatni? - kérdeztem aztán.
Amikor felnézett, a tekintete mintha ismét Danielé lett volna.
-Jól döntöttem - felelte. - Nem befolyásoltak, nem ígértek semmit. Figyeltem őket, gondolom, ahogy te is tetted, és a végén egy akartam lenni közülük. Nézz magadra! Csodát tettek veled!
Keserves csoda ez, gondoltam magamban.
-És imádom a testem - tette hozzá szinte már szenvedélyesen. - Emberként olyan korlátolt volt, egysíkú. Most viszont ezzel a kettősséggel olyan varázslatos dolgokat élhetek meg, amiket elképzelni sem tudtam korábban. És nem csak az aruna miatt. A mentális képességek, az erő, ami benne rejlik, mindennap megbabonáz valamivel.
A pillantásom a kezemre esett, és fogalmam sem volt, hogy Firecatcher kezét látom-e vagy Jasonét. Szerettem, hogy nem vagyok sebhelyes, de sosem mámorosodtam meg úgy a testemtől, mint Moonleap, talán, mert nem tudtam biztosan, ki birtokolja.
A gondolatfoszlányok, amiket elkaptam Moonleap elméjéből, azt sugallták, a választása nem az utolsó lehetőség volt, a végső megoldás, hanem egy tudatos lépés a jövő felé. Nem volt benne kényszerűség; Daniel valóban Wraeththu akart lenni.
Reméltem, hogy nem kérdez vissza. Nem tudtam, hogyan felelnék. Végül eltereltem a témát.
-És a többiek? Nem tudom véletlenül…?
-Rajtuk ütöttek a Varrok. Volt, akit magukkal vittek, volt, akit ott helyben akartak beemelni… mint Jake-et… Nem élte túl.
Elrévedt a tekintete. Minden har tudta, mit tesz az aruna esszenciája azokkal, akiknek a teste nem elég erős, hogy elviselje az átváltozást. És az, amit Jake-kel tettek még csak nem is aruna volt.
-Csak azt kapta, amit megérdemelt - bukott ki belőlem.
Az énem Jason részét elégedettség töltötte el tudva, hogy Jake, aki bántotta őt, szenvedett a halála előtt.
-Tessék? - kapta fel a fejét Moonleap.
Igen, a kijelentésem nagyon is emberi volt. Vér szökött az arcomba a szégyentől. A vágy, hogy megtudjam, Jake halott-e, régóta emésztett belülről és mélyen mindig reméltem, hogy az élete vége nem volt gyors és fájdalommentes. Rosent nem mertem faggatni, mert ő gyanította volna, hogy Jason miatt akarom tudni. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám elmagyarázni Moonleapnek a fejemben lévő káoszt.
-Nem lett volna szabad ezt mondanom - álltam fel. - Néha nem vagyok képes uralkodni Jasonön.
Ez, ha lehet még jobban rontott a helyzeten. Moonleap úgy meredt rám, mintha a szeme láttára válnék bolonddá.
-Ne haragudj - mentegetőztem. - Kimerültem, azt sem tudom, miről beszélek. Jobb lesz, ha lefekszem.
Helyeslően bólintott és ment, hogy kinyissa nekem az ajtót. Szerettem volna neki mondani valamit, de fogalmam sem volt arról, mi lenne helyes. Mit gondolna rólam, ha azzal állnék elő, hogy ebben a har testben Jason tudata, ha úgy tetszik, lelke tanyázik? Elhinné? Megdöbbenne? Kinevetne? Közömbös lenne? Annyi idő telt el. Ő már több mint négy éve nem volt Daniel, talán semmit nem érezne, ha megtudná, hogy Firecatcherben még mindig „él” egy Jason nevű ember.
Elbotorkáltam a szobámig és gyors fürdés után kábult álomba merültem.
Amíg Rosen a Tanácsban volt, én a kaszárnyában töltöttem az időmet. Ferelithia katonái legalább olyan híresek voltak, mint a sámánjai, tanulni akartam tőlük. Meglepő módon Jason sosem akadályozott meg abban, hogy harcoljak vagy mindennapi életet éljek. Az egyetlen, ami ellen minden erejével küzdött, ha ugyan volt hatalma a testem felett, az aruna volt. Irtózott ettől a testtől, hiába lett ismét egészséges általa. Ő nem tudta elfogadni a benne lévő női princípiumot. Az pedig, hogy Firecatcher vonzódott Moonleaphez, semmit sem segített a dolgon.
Jasonnal az elmémben sosem tudtam eléggé elsajátítani a Wraeththu mentális és telepatikus képességeit. Meggátolta, hogy tanuljak és fejlesszem magam, lehetetlenné tette számomra a kasztváltást. Korábban Rosen tanított a meditálásra, de Jason gyűlölte ezeket a csendes, nyugodt perceket, amikben Firecatcher a szellemi energiáit igyekezett növelni. Éppúgy megvetette, mint az arunát. Most azt reméltük, hogy egy sámán segítségével visszaszoríthatom az ellenállását.
-Szólok a gyógyítónak vagy idehívom Rosent!
-Maradj a seggeden! - mordultam Velsikára. - Ez csak egy vacak orrvérzés, mindjárt eláll.
A meditációim többsége így ért véget. Pedig már azt hittem, fejlődök. Tény volt, hogy egy ideje könnyebben tudtam belépni más harok elméjébe és jobbá váltam a telekinézis használatában, de Jasontől még így sem tudtam megszabadulni. Rosen több célzást tett arra, és úgy gondolta, a sámán is ezt fogja majd mondani, hogy talán az aruna a megoldás mindenre, de képtelen voltam felfogni, hogyan segíthetne a mentális hibámon a szex.
Megnéztem a zsebkendőt. Már csak néhány csepp vér éktelenkedett rajta.
-Látod? - dugtam Velsika orra alá. - Semmi értelme felizgatni Rosent, így is van elég baja.
Egész pontosan egyikünk sem tudta, mi célból jöttünk a városba. Volt valami köze Lord Ashmaelhez és a szeretőjéhez, Vaysh-hez. Meg ahhoz a tűzvörös hajú, titokzatos harhoz, akit Thiede-nek hívtak, de túl alacsony rangúak voltunk ahhoz, hogy megtudhassuk, mi folyik körülöttünk. Csak az volt biztos, hogy tovább időzünk a kelleténél.
-Szóval, te és Moonleap valaha barátok voltatok? - Velsika italt töltött magának felém kínálva az üveget, de nemet intettem a fejemmel.
-Máris sikerült kiszedned belőle? - vigyorodtam el, bár a mellkasom kényelmetlenül megfeszült.
-Bárcsak részletesen és mindenre kitérően elmondhatnám, mennyire jó volt vele az aruna, de ő, ha lehet még nálad is keményebb dió - lazán levetette magát az ágyam melletti karosszékbe.
-Ne mondd! - szélesebb lett a vigyorom. - Beletört az ouana-limed?
-Gúnyolódj csak - fintorgott. - Valójában még nem tettem le rólad, szóval nem is erőlködöm azon, hogy megszerezzem magamnak.
A fejfájásom ellenére is nevetnem kellett.
-Te és ő mennyire voltatok jó barátok annak idején? - kérdezte.
-Nem voltunk szeretők, ha ez érdekel - feleltem. - Daniel volt az egyetlen, aki emberszámba vett a csapatban. Különben is, csak tizennégy voltam, mikor utoljára láttam, ő meg fél évvel fiatalabb. És menekülés közben az ember nem igazán akar romantikázni.
Ez egy igazán ügyes hazugság volt persze, de legalább Velsika nem akart kombinálni tovább. Reméltem, hogy nem olvas az elmémben; az igazsághoz hozzá tartozott, hogy Daniel és én sokkal közelebb voltunk egymáshoz, mint a barátság.
-Igazán szerencsés lehettél, hogy ilyen barát volt melletted - jegyezte meg némi csend után.
Csak felszínes ismereteim voltak Velsika múltjáról. Rosennel együtt emelték be, de őt akkor már évek óta fogolyként hurcolta magával a Wraeththu. Nem nagyon beszélt az emberként eltöltött életéről, ha tehette, sem a fogoly éveiről.
-Segített az ép eszemnél maradnom - mondtam. - Most viszont megőrjít.
Velsika arcára vigyor ült ki.
-Nem azért - húztam el a számat. A fejemre mutattam. - Jason.
-Elmondtad már neki?
-Megpróbáltam - ültem fel. - Nem tudom, megértette-e, de azóta kerül engem.
-Szerintem neki is mentális hibája van - válaszolta.
-Erősen kétlem - tiltakoztam. - Láttad, milyen természetesen viselkedik? Benne nincs meg az én görcsösségem.
-Igen, de mi van, ha ez csak álca? - erősködött Velsika. - Egy pajzs, amivel elfedi a valódi énjét?
-Megízlelted már? - kérdeztem gyanakodva, hiszen a lélegzetcsere a legjobb mód arra, hogy megismerd és felmérd a másikat.
-Mondjuk úgy, hogy kapcsolatunk némileg javult, de erre még nem került sor - felelte, miután lenyelt egy kortyot az italából. - De beszélgettem vele.
Felvontam a szemöldököm.
-A szavak csalnak. Neked kéne a legjobban tudnod ezt, tanácsos.
Nem felelt, én meg már meg is bántam, hogy kimondtam.
-Figyelj, én Jason vagyok - szólaltam meg ismét. - Úgy gondolkodom, mint ő, az elméjével fogom fel a látottakat, tapasztaltakat. És annak ellenére, hogy ő Wraeththu akart lenni, nem tudok beilleszkedni, mert még mindig embernek érzem magam.
A tekintetén láttam, hogy nem igazán érti a magyarázatomat.
-Én ember vagyok egy har testében, Moonleap viszont nem. Ő igazán har.
-Csak azt mondom, hogy amikor megérintettem az elméjét, éreztem, hogy az emberi része elég közel van a felszínhez - közölte.
Meg akartam kérdezni, miként talált alkalmat a tudatszkennelésre, de tulajdonképpen nem akartam tudni.
-Mint nálad, csak ő tud uralkodni rajta.
Ez olyan valószínűtlennek tűnt. Amikor időm akadt több okból is figyeltem Moonleapet. Tagadhatatlanul tetszett nekem, de nem tudtam eldönteni, hogy a hozzá való vonzódásom alapja Jason Danielhez való kötődése-e, vagy ez már valami új dolog kezdete. Emellett az is érdekelt, hogyan él, kikkel tart fent kapcsolatot. Nekem nem nagyon tűnt úgy, hogy gondjai lennének azzal, akivé vált. Boldogan és könnyedén élte az életét, tökéletesen beilleszkedve a Wraeththu társadalomban.
-Tudod, hogy ez lehetetlen - válaszoltam.
-Jó, rendben, ne higgy nekem - Velsika letette a poharát és felállt. - Kimentselek a vacsoránál?
-Nem, már jól vagyok.
Lefelé sétáltunk a lépcsősoron az élénksárga gyertyafényben. Háziharok jöttek-mentek, végezték a dolgukat. Az ebédlőből beszélgetés és nevetés hangja szűrődött felénk.
-Különben is - szólaltam meg útban a közös vacsoraasztal felé. -, hamarosan megérkezik a sámán, és helyre teszi bennem a dolgokat.
-Hát tudod, egyszer volt dolgom sámánnal - felelte. - Aláírom, hogy meditációban csúcs volt, na, de az aruna…
Legyintett és fintort vágott, amitől nevethetnékem támadt.
-Javíthatatlan vagy! - vágtam hátba.
-Ó, úgy látom, te ma is Rosen mellett kaptál helyet - bökött az állával abba az irányba. - Rövid pórázon tart.
Inkább lenyeltem, amit válaszolni akartam, és vágyakozva néztem, hogyan telepedik le Moonleap mellé, akitől gyakorlatilag eltiltottak, hogy ne okozzon több fejfájást nekem. Röhejes volt az egész, de nem akartam szembeszállni Rosennel.
Vacsora közben többször is találkozott a tekintetünk, és eszembe jutott az, amit Velsika mondott. Ha benne is létezik még Daniel, de képes uralkodni felette, talán inkább az ő segítségét kéne kérnem a sámáné helyett.
Folyt. köv....