Írás: Kapaszkodás - 3. rész

[lellihir]

Na jó, tényleg ez a vége. :D



Néhány nappal később…

Arra gondoltam, hogy emberként sosem mertem kimutatni a vonzódásomat Daniel felé. Szégyelltem minden tétova mozdulatot, amikkel kísérletet tettem arra, hogy kifejezzem az iránta való rajongásomat. Csak egy testileg és lelkileg is sérült kölyök voltam, akinek felnőttként kellett kivennie a részét a menekülésből. Belül és csendben lángoltam érte, elnyomva minden gyengédséget, amit a lénye keltett bennem.
Most már Wraeththu voltam, legalább is, ami a testemet és a felsőbb énemet illette, de képtelen voltam elfelejtkezni korábbi ember mivoltomat.
Jason olyan mélyre fészkelte be magát a lelkembe, hogy még az új lényem sem tudta elpusztítani. Mindazt, amit Jasonbe beleneveltek, amilyen szabályokra megtanították, ahogy kiformálták az értékrendjét, ott maradt bennem eltemetve, de mégis olyan közel a felszínhez, hogy meghatározta a gondolkodásmódomat és viselkedésemet.
Daniel teljes odaadással fogadta el azt, akivé a Wraeththu tette. Képes lett arra, hogy élvezze ezt az új teremtményt - Moonleapet, a hart -, akivé vált, és akitől kiteljesedett. Nem volt benne gátlás, az ő bevallása szerint attól a perctől kezdve, hogy a befogadás után magához tért, sem szégyenérzet, sem iszonyodás. Bár megőrizte Danielt, de az nem volt olyan erős benne, mint bennem Jason. Daniel emlékeztető volt a számára és nem uralta.
Azt hittem, ha Wraeththu leszek, olyan könnyedén lesöpörhetem magamról Jasont, mint a hegeket a bőrömről az átalakulásom közben. Ennek ellenére továbbra is hurcoltam magamban, mint egy koloncot.
És mégis örültem annak, hogy Wraeththu lettem. Vége lett a folytonos menekülésnek, többé nem kellett bujdokolnom, sem rettegnem, járhattam a napfényben az éjszakában töltött évek után anélkül, hogy folyton a hátam mögé kelljen tekintgetnem. Rosen vére eltüntette a rettenetes sebeket a testemről, hibátlan lettem tőle és erős. Emberként hitvány voltam, szánalomra méltó, egy kripli. Ám harként sokkal teljesebben tudtam megélni az életet ehhez kétség sem fért.
Pontosabban élhettem volna, ha a Jason-énem nem helyteleníti mindazokat a dolgokat, amiket Firecatcher elfogadott és tökéletes Wraeththuvá tették volna. Ő volt az oka annak, hogy sosem közeledtem senkihez magamtól. Miatta fojtottam el az aruna iránti vágyam a végsőkig, és tűrtem el, hogy Rosen kiosszon az ostobaságom miatt. Jason nem akarta, hogy mindenben kövessem a szokásokat, de azt nagyon is, hogy amikor Rosennel egyesültem sötétség legyen a szobában, mintha az aruna valami megbánandó bűn lenne, nem pedig létszükséglet. Sokkal jobban megnyomorított, mint amikor még valóban ő voltam bezárva abban a sérült testben.
-Jason!
Összerezzentem és a hang irányába fordultam. Moonleap állt a lépcső alján. Azt, hogy miként jöhetett be a szobámba anélkül, hogy érzékeltem volna, nem tudtam.
-Miért szólítottál így? - kérdeztem.
-Mert hiába hívtalak Firecatchernek, nem válaszoltál - felelte és könnyedén fellépdelt a három lépcsőfokon, ami a szobámból a balkonra vezetett.
Átsétált a huzat lebegtette függönyökön és kilépett mellém a fényre. Lélegzetelállítóan szép volt. Nem így emlékeztem rá, pontosabban Jason emlékei között Daniel nem volt ennyire szép. Wraeththuvá válni olyan dolgokat jelentett, amiket időnként képtelen voltam józanésszel felfogni.
Moonleap mellett, aki teljeséggel megélte Wraeththu-énjét, és nem okozott nehézséget festéket meg ékszereket használni, én egyenesen közönségesnek, már-már szürkének tűntem. A hajamat rendszerint egyetlen szoros fonatba fogtam össze, hogy ne zavarjon felderítés közben és a lehető legkevésbé festettem az arcomat. Ugyanazt az egy pár fülbevalót viseltem mindig, amit még Rosentől kaptam az első arunám után, pedig az évek során megajándékozott még néhánnyal. A ruháim praktikusak, javarészt sötétszínűek és egyszerűek voltak, kevésbé díszítettek, mentesek minden feltűnéstől.
Ezzel szemben Moonleap drága és elegáns ruhát viselt, gyöngymintákkal, derékig érő szőke haját fonatok és gyöngyök ékesítették és kifestette magát. A finom festékréteg ügyesen kihozta arcának adrogün báját, a feminin jeleket a vonásaiban.
-Ez a város lenyűgöző - fordultam inkább a kilátás felé, hogy palástoljam a zavarom, amit a megjegyzése okozott.
Saltrock is csodálatos volt, ámde Ferelithiának sem kellett szégyenkeznie. Azt beszélték, hogy a Gelamingok városa, Immanion mindkettőt lealázta szépségben, nem is beszélve a dombján álló Phaonicáról, a Tigronok és a Tigrina luxuspalotájáról.
Daniel, jobban mondva Moonleap tudta már, hogy milyen harcokat vívok Jasonnel. Annak idején kedvelte az emberfiút, aki voltam, de ő sem mert közeledni. Aztán évekig halottnak hitte, majd pedig megjelentem én, Firecatcher, annak a nyomorúságos korcsnak a romjaiból előmászva, akit meggyászolt.
A szép mégis az volt mindebben, hogy Firecatcher éppúgy vonzódott Moonleaphez, mint Jason tette azt Daniellel, és végre lehetőség is lett volna arra, hogy büntetlenül utat engedjen a régi, az idők alatt is parázsló szenvedélynek. De Jason szemében Moonleap nem volt Daniel, ezért megakadályozta, hogy Firecatcher cselekedjen.
-Lord Rosen szerint nem tesz jót neked, hogy a közeledben vagyok - szólalt meg némi hallgatás után.
-Bizonyos dolgokban nem egyezik a véleményünk - feleltem.
Az égen megsűrűsödtek a felhők, hűvösebb szél támadt, enyhítve a nap perzselését.
-Úgy gondolja, a jelenlétem felzaklatja Jasont… - elhalt a hangja, mintha megerősítést várna.
-Mit tudhat ő! - csattantam fel. - Jason és te… Jason és Daniel túl régi barátok ahhoz, hogy mi közömbösek maradjunk egymás közelségére.
-Igazán tiszteletreméltó, ahogy aggódik érted - válaszolta.
Rosen és ő az első találkozásuk óta nem kedvelték egymást, ezért sem értettem, hogy az uram, miért hozott magával Ferelithiába. Mi volt a célja azzal, hogy lehetővé tette a találkozót az egykori barátomból lett harral?
Éreztem a hangján, hogy próbálja kerülni a gúnyt, de elég éles volt a fülem arra, hogy meghallja.
-Néha túlságosan is - hagytam rá.
-El fog vinni egy sámánhoz, az majd meggyógyít.
-Nem vagyok beteg! - jelentettem ki.
Ami igaz is volt. Bár, ha két én él az elmémben, akkor nem csodálom, hogy betegnek tartanak.
Moonleap óvatosan a balkon kőkorlátján pihenő kezemre csúsztatta a kezét. Éreztem, hogy amíg Firecatcher „szagot fog”, Jason tétovázik. Valamilyen szinten mindketten vágytak a harra, de az egyikük testi és szellemi kielégülést várt tőle, a másik pedig oltalmat.
-Ha zavarlak, csak meg kell mondanod.
Nagyon hirtelen borult be. Az utolsó napsugárban kékeszöldnek látszott a szeme színe. Danielnek szürke volt a szeme, mint a téli köd. Ebben a szempárban a tavaszi ég kékje ölelkezett a friss levelek zöldjével. Különleges volt, mert az árnyalatokat mindig a fény erőssége vagy a retinára való beesésének szöge hozta elő. Egyszer szilvakék volt, máskor zafír, aztán hirtelen fűzölddé vált, esetleg mohaszínűvé. A hosszú aranyszőke hajba, amit üveggyöngyök és szalagok díszítettek belekapott az egyre erősödő szél, a súlytalan tincsek kavarogtak az arca körül.
Távolabbról mennydörgés moraja hallatszott, sötétszürke felhők úsztak egyre közelebb a városhoz, néha-néha tompa villámfény szikrázott fel és máris finomszemű eső szitált.
Nem tudtam, pontosan mit is akartam mondani neki. Valamit arról, hogy Jasonnek szüksége van rá, nekem szükségem van rá, és eloszlatni az aggódását azzal kapcsolatban, hogy zavar, de a szavak már a fejemben megfogalmazva annyira nevetségesnek tűntek.
-Igyunk valamit! - javasoltam végül.
Nem zártam be a balkonra vezető hatalmas ajtókat. A küszöbönálló vihar felpezsdítette a szoba melegtől nehézkes levegőjét. A sárga függönyök vad táncot jártak a szobába be-berohanó szél hátán.
Sheh-t töltöttem mindkettőnknek. Az első poharat szinte együtt hajtottuk fel, mintha erőmerítésnek ittuk volna, a következőt lassan szopogattuk.
-Van, hogy azt érzem, itt sincs helyem - jegyeztem meg hosszú csend után. - Jason néha meg akar halni, mert olyan magányos ebben a világban. Retteg a cicomás szörnyektől, akik körülveszik és akiket nem képes megérteni. Alig akad pillanat, amit felszabadultan élvezhetnék miatta.
Jason halálvágya csak a szabadulás iránti ácsingózás volt, de időnként féltem, hogy valamilyen módon képessé válik átvenni a hatalmat az elmém felett, és végez a testtel, amiben élünk.
Moonleap csendben figyelte az arcomat. Nem tanulmányozta, mint egy képrejtvényt, nem bámulta, mintha kiállítási tárgy lett volna, egyszerűen csak szimpátiával és kíváncsisággal nézte. Firecatchernek jól esett a figyelme, de Jason el akart bújni a számára fürkészőnek tetsző tekintet előtt. Éreztem a fejfájás közeledtét.
-Daniel sokáig gyászolta őt - mondta nem is a korábbi mondatomra felelve, inkább a saját belső háborújából elárulva valamit. - Tudod, hogy sokszor azt kívánta, bárcsak együtt fognák el őt és Jasont. Elképzelte a közös halálukat és a közös újjászületésüket is.
A fejfájás bekövetkezett; Jason tombolni kezdett a koponyámban attól, hogy Moonleap emlékezett Daniel régi vágyára. Megmasszíroztam a halántékomat, remélve, hogy enyhül a dobolás mögötte.
Moonleapnek mindig sikerült meglepnie azzal, hogy sokkal könnyedebben beszélt az emberi fiúról, aki valaha volt. Függetlenebbül.
-Emlékszem… - megköszörültem a torkomat. - Jason fel tudja idézni, milyen volt, amikor együtt feküdtek a takaró alatt abban a régi alagútban.
Jason pironkodása vörösre festette az arcomat, és talán Moonleap is elpirulhatott, de a viharfelhők miatt besötétedett szobában alig tudtam kivenni a vonásait. Firecatcher, aki az énem szégyentelenebb része volt, elmosolyodott annak az első, suta ismerkedésnek az emlékén. Moonleap álmodozva forgatta a poharát a kezei között, de az arca, amit megláttam egy villám fényében, nem árult el semmit.
Hirtelen kinyílt az ajtó, a váratlan huzattól magasra reppentek a függönyök, és Rosen lépett be rajta. Jellemző volt rá, hogy nem jelenteti be magát és a kopogást is mellőzi. Moonleap felállt és meghajolt, ahogy azt egy elsőgenerációs harral szemben illett.
-A felderítő jelentések nem maradtak nálad? - kérdezte Rosen tudomást sem véve Moonleapről.
A közömbössége egyszerre bántotta Firecatchert és Jasont. Én magam is felálltam, kikotortam az iratot az íróasztalom fiókjából és odaadtam neki. Elcsíptem, amint Rosen rápillant Moonleapre, meg azt a kis elégedetlen fintort is az arcán, de nem szóltam semmit.
-Feltételezem, nem vacsorázol velem?
-Remélem, megbocsátod nekem - feleltem egészen udvariasan ahhoz képest, amilyen dühösnek érzem magam. - Nekem és Moonleapnek van még tisztáznivalónk.
-Mióta is vagyunk itt? - tudakolta Rosen.
A szépsége hideg volt és elbűvölő. Egészen félelmetes.
-Körülbelül két hónapja - válaszoltam. - De miért kérdezed?
-Két hónap és ti még mindig csak beszéltek - vastag élc ült a hangjában. - Ennyi idő alatt sem tudtatok mindent megbeszélni?
-Mi bajod van? - húztam ki magam.
-Az égvilágon semmi - mosolyodott el, de csak a szája. - Rád hagyom, mit teszel.
-Köszönöm. Van még valami?
-Csak ezért jöttem - emelte fel az irattartót, aztán búcsúszó nélkül kisietett.
-Ha nem ő adta volna a vérét az átváltoztatásomhoz, már rég megfojtottam volna - fordultam Moonleap felé, de ő már nem állt a korábbi helyén.
Nem vettem észre, mikor szökött ki az erkélyre. Utána mentem. Apró szemű eső szemerkélt, cseppjei megültek a másik har hajszálain. Megálltam a háta mögött és vártam. A sötétszürke, szinte már fekete ég hátterében majdnem hogy izzott az aranyszőke hajzuhatag. Firecatcher már majdnem kinyújtotta érte a kezét, de Jason nem hagyta neki.
-Már nem félsz, amikor villámlik. Pedig emlékszem, mennyire be voltál tojva, akárhányszor csak vihar volt. Mindig úgy féltél, sokszor kinevettünk miatta… De annyi mindenért csodáltalak régen.
Nem tudom, miféle varázslat volt, sok mindent még mindig nem értettem a Wraeththuval kapcsolatban, de most Daniel beszélt hozzám rajta keresztül.
-Olyan esetlen voltál meg béna, de állandóan küzdöttél - tette hozzá. - Jöttél velünk át a hegyeken, a sivatagon, romvárosokon, vízmosásokon. Vonszoltad magad utánunk, sosem adtad fel.
-Mert borzalmasan féltem és csak ti voltatok nekem - vallottam be a hátának.
Jason megdöbbent, amiért Firecatcher engedte a felszínre jönni.
-Mindig azt hittem, erősebb vagyok, mert ép a testem, de ha őszinte akarok lenni, te voltál mindnyájunk közt a legerősebb.
Azt hittem, jó lesz, ha majd beszélhetek Daniellel, de túlságosan fájt. Az ő hangja Moonleap szájából szemfényvesztésnek hatott. És akkor Firecatcher az egyetlen dolgot tette, amiről úgy gondolta, Jason sem ellenezné. Gyengéden oldalra tűrte a másik har haját és leheletnyi csókot nyomott a nyakára.
Ez volt, amire már nem került sor azon az éjszakán, ott az alagút mélyén a takaró alatt. Jason megrettent, amikor Daniel ujjai megérintették a borzalmas forrázás nyomot a karján. Eltolta magától a másikat és kikúszott a koszlott pléd alól.
Firecatcher kezdte megérteni, hogy Jason ezért kapott újra erőre benne. Az a fiú, akiből lett, valahol mélyen sejtette, hogy Daniel életben van, reménykedett ebben, és meg akarta találni. Bármilyen banálisan is hangzott, emiatt követett el mindent, hogy Firecatcher ne lehessen igazi Wraeththu.
Amikor Moonleap végül megfordult, Daniel ólomszürke szempárja nézett rám az arcából. Valami megfeszült a mellkasomban ettől, elszorult a torkom. Velsikának tényleg igaza volt. Magamhoz öleltem és nem ütköztem ellenállásba. Moonleap elméje végigsimított Firecatherén. A képek, amik felvillantak ennek a rövid kapcsolatnak az ideje alatt, valaha Daniel és Jason álmai voltak.
Amikor megcsókoltam az még nem lélegzet megosztás volt. Csak megízleltük egymást. Éreztem, hogy Jason visszahúzódik, és utat enged a Wraeththu-énemnek. A következő percben, amikor Moonleap kinyitott a szemét már a saját kékes árnyalatú zöld színében pompázott
Behúztam az esőről a szoba langyos melegébe, abba a világba, amihez tartozunk. A divatos páváskodás, az új világ különcségének ölébe, amivel képtelenek voltunk megbékélni.
Végül ő volt az, aki a csókjainkat lélegzet megosztássá mélyítette. Azt a zöld domboldalt vetítette az elmémbe, amit az egyik tavasszal egyszer Jason látott, de nekem jobban tetszett a tavacska, amiben úszni tanult és ahol a kripli teste könnyű és jól működő volt.
Moonleap felhevülve bontogatta a felsőm kötőit, és amint szabad lett egy bőrfelület lecsapott rá a szájával. Borzongtam, miközben a nyelve körbe simogatta a mellkasom felszínét. Vissza akartam kapni a száját, hogy ismét megoszthassam vele a lélegzetemet.
„Jason még mindig a tó partján toporgott. Mezítelen talpa alatt, apró, meleg kavicsok korcogtak. Daniel a víz tetején lebegett, néha-néha lustán csapott egyet a karjával. Arcát a felhő nélküli, napsütötte ég felé fordította, mintha felajánlkozna. Jason követni akarta a vízbe de a testét megbénította a lábát és karját beborító sebek iszonyatos látványa. Annyira förtelmes volt a bőre, és csak arra tudott gondolni, Daniel el fog borzadni tőle.”
Moonleap elrántotta a fejét, elkapta a száját a számtól megszakítva a mentális összekapcsolódást. Éreztem, hogy felkavarják az emlékek. Úgy ült le az ágy szélére, mintha minden ereje elhagyta volna. Letérdeltem eléje, próbáltam a szememmel elkapni a tekintetét, de a pillantásának nem volt fókusza. Az arcából, ami valaha Danielé volt, hol annak a füstszürke szempárja nézett rám, hol Moonleap kékeszölden kavargó írisze. Egyszer az emberi énje maradéka, a következő pillanatban a Wraeththu kerekedett felül benne.
Őrület volt ez az egész. Lehet, hogy Rosennek volt igaza és hibás döntés volt Wraeththuvá tenni bennünket. Mentálisan alkalmatlannak minősültünk az új faj tagjává válni, pusztán a szerencsén múlott, hogy a szervezetünk túlélte a beemelést.
Firecatcher arra biztatta Jasont, hogy csinálja végig az arunát, és ezúttal ne húzza meg magát a tudata egyik rejtett szegletében, mint ahogy azt mindig tette, ha a har érzéki kalandokban vett részt másokkal. De Jason Firecatcher szemén át nem Danielt látta, hanem Moonleapet és megzavarta.
Firecatcher számára Moonleap gyönyörű és buja volt, ahogy tekintetemmel végigsimogattam a határozott metszésű arcot, az aranyló üstököt és a kecses testet, amit azóta kívántam, hogy először megláttam. Valójában már sokkal korábban vágytam rá, de akkor még Jason voltam.
A másik har lassan végigdőlt az ágyon és félig nyitott szemhéja alól nézett engem. A könnyű anyagból készült hosszú ing éppen annyit fedett el a felsőtestéből, amennyit elrejtett. A lábaira simuló nadrágban jól kivehetőek voltak izmos combjai. Moonleap volt az eleven, lélegző csábítás Firecatchernek.
Ujjaimat a szőke tincsekbe mélyesztve hajoltam Moonleap fölé, hogy lélegzetet cseréljek vele. Ezúttal én vittem el a tóhoz a másik hart. Jason szemével mutattam meg neki a tisztavizű tengerszemet és a távolban végighúzódó hólepte hegycsúcsokat. A lélegzet megosztás közben teljes testemmel Moonleaphez simultam. Ujjhegyeimmel a homlokát, halántékát, magas járomcsontját cirógattam. A szőke har kezei vakon próbáltak fogást találni a testemen végül átfonták a nyakamat. A teste éhesen megemelkedett, hogy elérje vele az enyémet.
Moonleap mestere volt a csóknak és a lélegzet megosztásnak is; szája befogadta Firecatcher nyelvét, amit a sajátjával vett üldözőbe. Egy helyet sem hagyott felfedezetlenül a számban.
„…-Gyere ide! Gyere, nem hideg a víz! - kiáltotta Daniel.
Jason a lábujjaival túrta a parti köveket tétovázás közben. Viszkető fejbőre, a körme alatti gyászkeret, minden porcikája a víz hűsítő ölelése után vágyott, de Daniel felszabadult gátlástalansága megrémisztette. Amint Jake és társai eltűntek, hogy vacsoránakvalót szerezzenek, a fiú ledobálta a ruháit és a vízbe vetette magát. Jason, aki régóta néma sóvárgással figyelte a másik kamasz hibátlan és nyurga testét, a saját vágyaitól megrettenve toporgott a tó szélén.
-Gyere már! - sürgette Daniel. - Ki tudja, mikor lesz részünk megint ilyen csodában?
Jason tekintete a forrázástól összeráncosodott bőrére esett, majd visszavándorolt Danielre. Aztán tette egy lépést előre…”
Moonleap felsőteste kínlódva megemelkedett, mikor a számmal megérintettem kemény mellbimbóját. Halk nyögések szakadtak fel a torkából, miközben a tenyerem bekúszott a rafináltam szabott ing alá és felfedezte magának a hófehér mellkast. Éreztem, hogy ouana-limmem megelevenedik. Tenyerem beosont Moonleap combjai közé és a nedvességet tapintva rájöttem, hogy soumévé vált. Egyre keményedő ouana-limem kényelmetlenül feszült a nadrágomnak.
„…A víz valóban nem volt hideg, de nem volt igazán langyos sem. Jasonnek reszketett a fogsora egy kicsit, de inkább attól, hogy a teste sérült bőrét ilyen mennyiségű nedvesség éri. Az új felhám érzékenyen reagált a külső hatásokra, néha viszketéssel tiltakozott, máskor égő fájdalommal, de mindegyiket el lehetett viselni egy kis fogösszeszorítással…”
Kibújtam a mellényemből és az ingemből, aztán megszabadítottam Moonleapet is a saját ruhájától. Soume-lamja szinte teljesen kivirágzott már, redői nedvesen, hívogatóan csillogtak. Moonleap körmei végigszántottak a hátamon, éreztem, hogy az aruna igazi szenvedélye még csak most kezd feléledni benne.
„…Daniel néhány karcsapással odaúszott, ahol Jason megállt. A víz ott a mellkasáig ért a másik fiúnak, őt pedig, aki alacsonyabb volt Jasonnél, majdnem a kulcscsontjáig lepte el.
-Tudok úszni - mondta Jason, mikor Daniel kinyújtotta érte a kezét.
-Tudom - mosolyodott el amaz és átölelte a nyakát…”
Moonleap felkiáltott, mikor a nyelvemmel először érintettem meg a soume-lamját. A teste ívben megfeszült, mialatt én minden szirmot és redőt körbejártam, megízlelve az azokat belepő nedvességet. A harmatos izmok lüktettek a nyelvem hegye alatt, mintha a saját ouana-limmem pulzálását visszhangozta volna. Szinte feltéptem a patentokat a nadrágom elején, hogy kiszabadítsam a ruha szűk fogságából, aztán a fejemet újból a combjai közé hajtottam.
Az volt a jó abban, ha az ember (vagy inkább a har) Wraeththu, hogy a hangulatától, a partnertől vagy a körülményektől függően választhattam meg, hogy ouana vagy soume szeretne-e lenni aruna alatt. Ez volt a csodája a harok hermafrodita lényének.
Firecatchernek nem sok gyakorlata volt az arunában. Az átváltoztatásom után Rosen lett a legelső, akivel megosztottam a testem, és rajta kívül az elmúlt négy évben talán három másik harral voltam együtt. Nem dúskáltam a tapasztalatokban, bár egyetlen szeretőm sem panaszkodott rám. Ha az aruna energiájára volt szükségem, Rosenhez mentem, aki mindig a legteljesebb odaadással egyesült velem és többnyire ő volt az ouana. Rosen egyike volt azoknak az első generációs haroknak, akik ritkán váltak soumévá aruna alatt. Hírből hallottam, hogy csak Grissecon ideje alatt volt rá példa.
Mégis, bizonytalanságom ellenére igyekeztem mindent elkövetni, hogy Moonleap elérhesse az aruna extázisát. A nyelvemmel játszadoztam soume-lamjának lágy szirmain, ujjaimmal dédelgetve a belső izmos falakat, amitől vadul hánykolódott az ágyon. Energia örvénylett körülöttünk, meleg izzás áramlott Moonleapből belém, majd tőlem hozzá. Az elménk összekapcsolódott, tudatunk szabadon kommunikált egymással.
„…Egymást átölelve forogtak a vízben, lábukkal hajtva magukat körbe-körbe. Ez a tó lehetett az utolsó, vagy tán az első tiszta, méregtelen tavacska ebben a békétlen világban, s ők egészen belefeledkeztek az örömbe, amit adott nekik. Daniel óvatosan fogta a bal karját, miközben fejét befészkelte Jason nyakívébe. Érezte, hogy a másik félig kemény hímvesszője a combját súrolja, de az övé is ágaskodott, ettől a helyzet cseppet sem volt kínos vagy kényelmetlen. Daniel szinte még örült is, hogy volt kivel megosztani az ajzottságát, és látszólag Jason nagyon nem bánta az egészet. Kicsit közelebb hajolt a másik fiúhoz és a szájával alig érezhetően végigsimított a vállán, ahol a bőr úgy nézett ki, mint a több napja melegben álló tej föle. Jason már ennyi kis érintéstől is összerándult; a csúnya vízhólyagok leválása után maradt hegek alatt szinte nyilalltak a sérült idegek. Ám ettől a parányi ingerléstől végképp merevedése lett…”
Azt hiszem, soha életemben nem láttam annál gyönyörűbbet, mint Moonleapet abban a percben, amikor elérte a beteljesülést. Érzékeltem, hogy még Jason is koncentrál a látványra, és rádöbbentem, hogy ő és Daniel sosem jutottak el idáig. Fogalma sem volt arról, milyen lehet a fiú a gyönyör mámorában, ezért engedtem neki, hogy az én szememmel tapasztalhassa meg a valóságot.
Ouana-limem figyelemért könyörgött, a szirmok peremén nedvesség fénylett, de nem akartam foglalkozni vele, amíg Moonleap soume-lamjában el nem csitul az aruna eufóriája. A selymes redők görcsösen húzódtak össze és ernyedtek el, miközben a medencéje mélyén magasra hágott a kéj. A teste felemelkedett az ágyról, az energia átsöpört rajtam, szikrázott a bőrömön, érezhetően kavargott, végül elült, amint a har bágyadtan elterült a takarón.
Néhány pillanatig halkan nyöszörgött, míg teljesen megnyugodott ahhoz, hogy a nyakam köré fonja a karjait és magához húzzon, hogy megossza a lélegzetét velem. Újra a tavacskát mutatta nekem, de ezúttal a hegyekkel szemben lemenőben volt a nap és a narancsos fény barátságossá tette az amúgy kihalt és rideg környéket. A tiszta, nyári kék égen messzi csillagok hunyorogtak és telihold egyre ezüstösebb és nagyobb lett, mialatt a nap lassan a látóhatár alá hanyatlott.
„…Ebben a közös látomásban Jake-ék egyáltalán nem tértek vissza üres kézzel a vadászatról. Ami azt illeti, egyáltalán nem is jöttek vissza. Jason és Daniel kettesben lebegtek a langyos, lágyan hullámzó vízben. Egyre bátrabban simogatták egymást a felszín alatt. Ez volt a felfedezések és édes reszketések ideje, amikor mindent szabadon megtehettek, amire csak vágytak és az összes érintés valami ismeretlen gyönyörűséget ígért…”
Moonleap soume-lamja felkészülten várta, hogy az ouana-limem elmerüljön a forróságában. A bordó és rozsdabarna hajtás ellenállás nélkül mélyedt el a ruganyos, könnyedén táguló falak között. Váratlanul döbbenetes szintű erő csapott át rajtam, ami rádöbbentett, hogy Moonleap talán az első alkalommal soume aruna közben. A szeme kékeszölden fluoreszkált félig lehunyt pillái alól, a szája résnyire nyílt. Ouana-limemet a tövéig fogadta magában soume-lamjának engedékeny járata, aminek izmos fala azonnal rázárult a szirmos szervre.
„…Daniel Jason dereka köré fonta a lábait, ráfeküdt a vízre, kinyújtott karjaival kapaszkodót keresett az egyenetlen szélű parton, miközben a másik kamasz fel-lesimogatta a szerszámát. Azt kívánta, bárcsak lenne ereje hangot adnia annak, mennyire csodálatos, amit érezd, de nem tudott mást csak lihegni.
-Jas…
-Tudnál…? Hogy én is…?
Daniel értette. Elengedte a partmenti füvet, amit eddig egyfajta horgonyként használt, lenyúlt a víz alá és a markába zárta a fiú merevedését, ami annyira érzékeny volt, hogy Jason kétségbeesetten felnyögött.
-Lassan, jó? - kérte Daniel…”
A szobában lévő derengésben Moonleap haja úgy izzott, mint a hevített arany. Odakint tombolt a vihar, a villámok fehér lobbanása beszökött a függönyök lágy anyagán. Én magam is úgy éreztem; egy vagyok közülük. Az energia perzselte a bőrömet, ilyet még sosem éreztem egyetlen aruna közben sem. Ezt az erőt, a hatalmat, amiről tudtam, ha megtanulom használni, könnyebb lesz leküzdenem az akadályokat.
Nehezen mozdultam meg; nem bírtam levenni a szemem Moonleapről, akinek szépsége megbabonázott. Vagy talán Jason volt az, aki dermedtre varázsolódott az ágy tetején ziháló teremtménytől?
Nem várhattam tovább. Mindketten a tűréshatárunk szélén voltunk, utolsó akaraterőnkkel uralkodtunk magunkon. Óvatosan kezdtem mozogni. Moonleap elégedett nyögést hallatott és belemarkolt a takaróba.
Nem siettem, ő sem követelt semmit. Ouana-limem újra és újra behatolt Moonleap soume-lamjának érzékeny, rugalmas melegébe. Ő a csípőjét felemelve fogadta magába, ujjaival a karomba kapaszkodott. Időnként végigsimítottam a szélesre tárt combokon, a makulátlan mellkason, a finom izzadtsággal belepett arcon. Ahogy egyre közelebb jutottunk a gyönyörhöz fokozatosan gyorsítottam.
„…Jasonnak fogalma sem volt, hogy biztosan jól csinálja-e, egyszerűen csak követte Daniel mozdulatait. Hallotta, hogy a fiú levegő után kapkod, és úgy ölelte, mintha magába akarná szuszakolni. Valamit mormogott, de nem értette. A szavak amúgy is összemosódtak a nyögéseikkel és a zihálásukkal. Annyira nem számított már semmi. Sem az egyre hűvösödő szürkület, sem a távollévő társaik, sem a Wraeththu. A hideg vízben való lebegés ellenére kimelegedett, izzadtság csurgott végig a halántékán az édes kíntól, amit Daniel kezeinek ügyködése okozott az ágyékán. A fiú teste meg-megfeszült, időnként visszatartotta a lélegzetét, mintha várna valamire, majd szomjasan kapott levegő után. Jason ugyanabban a zaklatott állapotban volt, ami az egyre közelgő csúcspontot jelezte.
Aztán egyetlen rövid, de intenzív pillanatra felrobbant és darabokra hullott a világ. Jason ezúttal nem csak hallotta, de értette, mit mondott Daniel, mielőtt ő is belehullott volna a röpke mámorba…”
A „szeretlek” alig érezhetően simított végig a tudatomon, amikor az ouana-limem nyelve kinyújtózott Moonleap soume-lamjának legérzékenyebb pontja felé. Mielőtt kiárasztotta volna magából az arent, átlökte a hart a gyönyörbe. Annak egész teste megfeszült, és hirtelen tágra nyitotta a szemét. Csillogó ködszürke tekintetbe néztem, aztán egy éppen csak észrevehető lobbanással az íriszek színe zöldtől pulzáló kékbe fordult át. Moonleap hangos zihálással ernyedt el, csak soume-lamjának izmai hullámzottak még az én ouana-limem körül, miközben annak indája lassanként visszahúzódott.
Minden porcikámban éreztem az arunától megsűrűsödött energiát a szobában, meleg palástként vont be mindkettőnket, a tárgyakat és feltöltötte a levegő parányi részecskéit. Úgy éreztem, egy csepp erő sincs a tagjaimban, pedig tudtam, hogy egyetlen kézmozdulattal képes lennék akár egy falat is lerombolni. Ez volt az aruna legcsodálatosabb rejtélye.
Még soha nem áldoztam időt arra, hogy figyelmet szenteljek mindannak, ami az aruna gyönyörhullámainak elülése után történik. A kavargó energia örvények észlelésére, a kiélesedő kontúrok felfogására, amik megelevenedő színeket határolnak, látni az ouana-limem kettős árnyalatának sápadását szétválás után, miközben fokozatosan visszahúzódik, vagy a gyöngyszínű esszencia csillogását csodálni a buján virágzó soume-lamon. Olyan misztérium volt mindez, amit képtelen voltam áhítat nélkül felfogni.
Zsibbasztó kábaság telepedett rám, mikor testem megpihent a már alvó Moonleapé mellett a takarón.
Mélyen az éjszakában ébredtem meg. A szélesre tárt balkonajtókon át kellemes meleg áradt be a szobába, a korábbi viharnak híre-nyoma sem maradt. Az ágy üres volt mellettem, egészen ki is hűlt már, de Moonleap nem mehetett messzire, mert a ruhái ott feküdtek az egyik széken. Felkeltem, felvettem a nadrágom és az ingem, töltöttem egy pohár sheh-t magamnak és kisétáltam az erkélyre.
Moonleap az egyik tágas karszékbe kuporodva ült; láttam, hogy csukva van a szeme, hagytam hát aludni. A kőkorlátnál megálltam és gyönyörködtem az egyik legtökéletesebb éjszakában, amiben valaha részem volt.
A égen nem voltak felhők, semmi sem zavarta a tisztaságát, számlálhatatlanul sok csillag sziporkázott rajta és telihold ült a fekete égi vásznon, aminek ezüst ragyogása visszaverődött a háztetőkről. A város zaja csendes zsibongássá folyt össze. A házakból kiszűrődő fény barátságosan narancsszínű volt.
Különösebben koncentrálnom sem kellett, hogy megérezzem a többi hart. A belőlük sugárzó életet. A tudatom megérintette a testvéreimet, akikre nem használhattam más kifejezést, mert éppen annyira nem voltak a fivéreim, mint ahogy a nővéreim sem, mert mind hermafroditák voltunk. Ittak, nevettek, álmodtak, szerettek körülöttem. Az arunájuk energiája elért engem, mint ahogy korábban az enyém is betöltötte őket. Ilyen volt a Wraeththu.
A testem jólesően kimerült volt, az agyamra pedig eddig ismeretlen nyugalom telepedett. Ráeszméltem, hogy Jason már nincs, jobban mondva, csupán csak egy emlék, mint az, ahogy én valaha ember voltam, mindazzal együtt, amiket az alatt az idő alatt éltem át. Jasonnel együtt múltba veszett a tény, hogy egyszer egy férfi nemzett és egy nő szült a világra, hogy valaha magatehetetlen voltam és egy férfi viselte a gondomat, akit apának szólítottam. Olyan távolinak tűnt az egész, mintha álmodtam volna, és mélységes örömmel töltött el, hogy Firecatcher vagyok Saltrockból. Har vagyok. Wraeththu.
Ittam egy kortyot, és a tekintetemet újra végigjárattam a városon. A sheh mart, de az íze selymesen áradt szét a nyelvemen. A kőből faragott védfalon pihenő tenyeremben ott éreztem az udvarház harjainak energiáját. Rosen eltéveszthetetlen kisugárzását egy szinttel feljebb aruna közben. A belőle ki-kicsapó mágiát, akár a kezembe is foghattam volna, ha összpontosítok. Elvettem a kezem a langyos kőről és összefontam a karjaim.
Nem éreztem hiányt, nem voltam üres. Éppen ellenkezőleg. Mintha most teltem volna meg teljesen. A testem, én, Firecatcher töltöttem ki, úgy ahogy mindig is kellett volna, és emiatt nem volt sajnálat vagy lelkiismeret-furdalás bennem.
Valami pattanást hallottam a hátam mögött, olyan volt akár egy üvegpohár oldalának megroppanása. Megfordultam. Moonleap keze félúton volt a levegőben, pohara, amit feltehetőleg fel akart emelni, törötten hevert a kis ezüsttálcán az asztal tetején. Tartalma szétfolyt a cserepek között.
-Tehát ilyen az, amikor az aruna mentális energiával tölt fel? - kérdezte maga elé tartva a kezét.
Odaléptem hozzá, hogy felajánljam neki a poharam. Átvette és belekortyolt. Sötét színű köntöst viselt, ami nem tartozott a ruhatáramhoz. Ezüsthímzés díszítette, aztán eszembe jutott, hogy említette, Lord Eyam ajándékozott neki egyet az első arunája után.
-Hát nem megdöbbentő, hogy az aruna milyen fantasztikus dolgokra képes? - kérdezte, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Az aruna fontos, ha nem a legfontosabb a haroknak. Az fejezi be az átváltozást, azzal teljesedik be a feybraiha és lesz a harkamaszból felnőtt, attól működnek a varázslatok, gyógyulnak a betegségek. Mindent az mozgat, éppolyan fontos, mint az evés, a kiválasztás vagy a lélegzés.
Arra gondoltam, hogy az átváltozásom utáni első arunám elvégezte az utolsó simításokat a szervezetem átalakításán, de a teljes transzformációm csak most fejeződött be ténylegesen. Meg kellett találnom Moonleapet, hogy Jason végre odakerülhessen, ahova való: a halottak közé a múltba.
-Annak a sámánnak már nem lesz semmi dolga - jegyezte meg Moonleap lenyalva a sheh maradékát a szájáról.
-Mondtam - feleltem -, nem vagyok beteg. Csak befejezetlen.
Moonleap tekintete az arcomat pásztázta. A vonásai most már csak sejtették a valaha volt emberfiúét, és nem tudtam, hogy csak a szemem káprázik-e vagy valóban megváltozott az arcszerkezete. A hold fehér fénye kiemelte a zöldet a szivárványhártyájában. Felfedeztem, hogy már nem visel vastag sminket, csak némi fekete festéket a szeme körül.
-Te tudtad - kérdezte és kinyújtotta hosszú lábait, hogy felkeljen.
-Mit? - vettem vissza tőle a poharamat és felálltam, hogy utat engedjek neki.
-Hogy Daniel szerette Jasont? - elment mellettem a korlátig.
A harok, bár szerettek, ritkán mondták azt, hogy: szeretlek. A faj különlegessége abban állt, hogy bárkit megkaphattak, aki megtetszett nekik, elég volt hozzá a kölcsönös szimpátia. A szerelem kisajátító, önző érzés volt, ami a Wraeththu társadalomba nem fért bele. Választhattál magadnak párt, akár kettőt is, egy életre, akkor és úgy engedhetted át magad a test csábításának, amikor és ahogy csak kedved van hozzá. A féltékenység létezett, ezt nem lehetett tagadni, de sem az ereje, sem a kihatása nem volt egy har életére akkora, mint az emberekre az ő korukban. Jason sosem ismerte a szót, amit Firecatcher nagyon is pontosan: promiszkuitás. A Wraeththuban sosem csaltál meg senkit és téged sem csaltak meg, mert nem vetetted magad alá a szerelem, illetve egyetlen har uralkodásának, nem követtél el bűnt és nem volt miért szégyent vagy lelkiismeret furdalást érezned, ha mindennap mást kívántál meg.
-Én azt kérdezem, te tudtad-e? - néztem rá.
Nem felelt, talán mert a válasz mindkettőnket megrázott volna. Inkább az eget nézte; minden olyan éles tündöklő volt odafent az éj sötétjén.
-Befejeztél - mondta aztán.
A szó könnyű volt, sóhajszerű és azt jelentette, hogy Daniel szintén emlékké vált. Sem vádat, sem haragot nem éreztem benne. Kissé feléje fordultam, hogy megnézhessem magamnak a hold sugaraiban. Megnyugodtam, mert Moonleap arcélét láttam.
-Így érzed?
-Nem tudnám leírni szavakkal azt, amit most érzek, leszámítva az aruna utáni kielégülést - felelte könnyedén. - Olyan vagyok, mint ez az éjszaka.
Rébuszok, gondoltam. Én, vagyis inkább Jason sokkal jobban szerette az egyenes beszédet, a tiszta szavakat, sosem értette a szóvirágokat és hasonlatokat.
-Úgy érzem magam, mint akinek újra kell tanulnia élni - szólaltam meg aztán.
Moonleap nekidőlt a balusztrádnak és most a haját áztatta a hold fénye.
-Meg akarsz változni? - pillantott rám.
-Nem - ráztam meg a fejem. - Csak meg akarom ismerni mindazt, amit eddig figyelmen kívül hagytam. Magamhoz akarom ölelni azt, aki vagyok.
Moonleap megértően bólintott.
-De előtte nincs kedved engem magadhoz ölelni? - vigyorgott rám.
Az ajánlata több volt, mint csábító. Lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de mire észbe kaptam már lélegzetet cseréltünk, és Moonleap a szivárvány színeinek kavalkádját idézte meg, fraktálvirágok nyíltak az elmémben az örömétől. Magamhoz szorítottam, élvezve a karjaimban tartott test izmainak játékát. Moonleap végigsimított az arcom bal felén, majd a karomon, de ujjbegyei érintése már nem okozott kellemetlen bizsergést a bőrömön. Gyanítottam, hogy eljön majd az idő, amikor emlékezni sem fogok a hegek tapintásával járó fantom fájdalomra.
Moonleap ismét soume volt, árulkodó cseppeket éreztem az ujjaimon, amikkel a combját simogattam. Alányúltam és az ölembe emeltem, hogy bevigyem a szobába.
-Firecatcher… - szólalt meg, miután letettem az ágyra és kioldoztam a köntösét.
-Hm? - mormoltam, miközben ledobáltam a ruháim.
-Semmi - sóhajtotta végül.
Nem tudtam meg, mit szeretett volna mondani, és a következő órákban nem is foglalkoztunk a beszéddel.

Ehhez már csak annyit fűznék hozzá, hogy jó szórakozást annak, aki veszi magának a fáradtságot és átrágja magát rajta.