HUN Ébredő álmok 10.
Évezredek óta nem töltöttem fel új fejezetet, úgyhogy most a vizsgaidőszak végeztével igyekszem pótolni, ami kimaradt :)
10. fejezet
„Csak barátság”
Joz nem bírta elrejteni mosolyát, szája sarka újra és újra felfelé görbült, miközben szüleivel együtt a vacsoráját fogyasztotta.
- Látom, jó kedved van kisfiam, jó napod volt? - érdeklődött mosolyogva édesanyja.
- Igen. Kibékültem Zackkel - válaszolt Joz.
- Zack Malonyvel? De hiszen ez nagyszerű!
- Igen, az. - Joz nem akart semmi másra gondolni, sem arra, hogy mi volt ez előtt közöttük, hogy mi történt csütörtökön, és hogy mi is volt az, amire igazán vágyott, csak arra gondolt, hogy milyen jó volt újra beszélni vele, újra a barátjának tudni, érezni a bizalmát. De ártatlan gondolatai közé lassan mégis befurakodtak a képek arról, ahogy meglátta Zacket a kis ösvény végénél állni, aztán ahogy karcsú alakja az utolsó napsugaraktól körülölve lassan közeledett felé, és ahogy végül leült mellé. Emlékezett minden egyes pillanatra, és bár akkor csak az újra megtalált barátság örömét érezte, most kínzóan peregtek szeme előtt a filmkockák, ahogy a fiú fejét hátravetve őszintén nevetett - talán évek óta először - ahogy komoly tekintettel hallgatta, vagy ahogy néha óvatosan a vállához ért, amikor mesélt neki. Olyan volt ez az este, mintha átszakadtak volna a gátak, amiket önkéntelenül építettek fel maguk közé - az őszinteségük volt, ami áttört ezeken a megbonthatatlannak hitt falakon. Az, hogy megbíztak a másikban, és mertek kockáztatni, kiteregetni a lelküket egykori barátjuk előtt. És így lett az egykoriból újra barát. Talán.
Bárcsak ne gondolna rá úgy megint, ne kívánná az érintését… Minden olyan szép és jó és egyszerű lenne. Bárcsak megbeszélték volna a csütörtököt is, és lezárták volna a témát egy egyszerű bocsánatkéréssel. Legalább nem érezne folyton megrezdülni valami furcsa érzést a mellkasa legmélyén, ahányszor Zack jut az eszébe. Valami elviselhetetlen hiány kezdődő érzését, valamit, ami talán szét is tépheti, ha nem vigyáz. Főleg, hogy a vágy tárgya egy karnyújtásnyira van tőle. De ezt nem szabad. Visszakapott egy barátot. Nem szabad telhetetlennek lenni.
Joz elgondolkodva turkálta a tányérján az ételt, Mrs Kingsley pedig értetlenül nézett fiára, aki egyik percben szinte ragyogva mosolygott, a következő pillanatban pedig komor arccal meredt a semmibe, aztán újra mosoly…
- Joz, minden rendben?
- Tessék? Ja, persze Anyu. Köszönöm szépen a vacsit, nagyon finom volt, de azt hiszem több most nem fér belém. Felmehetek tanulni?
- Hát persze. Egészségedre.
Joz kilépett az ajtón, Mr. Kingsley pedig kérdőn nézett a feleségére. - Drágám, mi volt ez?
- Ugyan már, ne mondd, hogy nem vetted észre! - mosolygott titokzatosan a felesége. - Hát szerelmes!
- Gondolod? - kérdezte halántékát megdörzsölve Mr. Kingsley.
- Igen. Nagyon úgy néz ki. Lehet, hogy kibékült ezzel a Zack fiúval - tudod, aki régen a szomszédunk volt - de az egy fiút se hozna ilyen állapotba. Ez csakis valami csinos lány hatása lehet! - Azzal Mrs Kingsley egy mindentudó mosollyal az arcán nekilátott, hogy lepakolja a vacsoraasztalt…
Másnap az iskolában a szüneteket Joz próbálta igazságosan felosztani barátai között. Az első szünetben Rick nyert, és ő bocsánatkérően mosolygott Zackre barátja válla felett, ő pedig elnézően mosolygott vissza rá. Rick, aki épp valami filmről beszélt, gyanakodva fordult meg megnézni, mi folyik a háta mögött.
- Ja, tegnap kibékültem Zackkel - mondta Joz mintegy mellékesen.
- Hú öregem, ennek igazán örülök! - veregette vállon Rick. - És hogy történt?
- Á, az hosszabb történet, mint hogy most el tudjam mesélni - hárított mosolyogva Joz. - Mindenesetre annyi a lényeg, hogy beszéltünk, és mind a ketten beláttuk, hogy hibáztunk, és nagyjából újra kezdtük onnan, hogy ő hazaért. Jót beszélgettünk este a patakparton.
- Aha. Az a lényeg, hogy legalább már látok egy kis színt az arcodon - mondta Rick, majd lassan elvigyorodott. - Most már csak a Merton féle kislányt kéne becserkészned, és biztos kicsattannál az egészségtől.
Joz érezte, hogy mélyen elpirult.
Rick pedig csak vigyorgott rajta, és legyintett. - Nehogy már megsértődj! Csak vicceltem. Most viszont még fel kell rohannom a szekrényhez, mert nem hoztam magammal a tesi cuccot. Találkozunk órán, rendben? - azzal már ott sem volt.
Ahogy a folyosón az alagsori tornaöltözőkhöz vezető lépcső felé indult Zack csapódott mellé.
- Szia - mosolygott rá Jozra.
- Szia - mosolygott vissza ő is, és próbált arra koncentrálni, hogy a barátja mellett sétál, és elűzni a fejéből azt a gondolatot, hogy Zackről mindjárt lekerül az a fekete póló, és - mit sem sejtve arról, hogy milyen veszélyes hatással van rá - percekig képes lesz megint pólótlanul időzni, és mutogatni azt a büntetni valóan szép mellkast, és ő majd megint nem bírja róla levenni a szemét, és csak nézi, ahogy emelkedik és süllyed a finom bőr alatt kirajzolódó sok kis borda minden lélegzetvételre, és…
- Joz, itt vagy?
- Tessék? - kérdezte Joz kicsit bután nézve barátjára.
- Azt kérdeztem, nem volt-e tegnap balhé a szüleiddel, mert kimaradtál.
- Ja, nem. Anya pont akkor fejezte be a vacsi főzést, úgyhogy épp időben értem.
- Az jó - mosolygott Zack. - Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam kikapsz.
Joz nem tudta hirtelen, mit mondjon, úgyhogy csak rámosolygott barátjára. Mi lenne, ha egyszerűen elmondaná neki? Ha csak megpróbálná? Hogy neki ez így nem elég. Hátha Zack is…
- Zack? - kezdte bizonytalanul.
- Tessék? - fordult felé barátja szinte reménykedő szemekkel.
- Ömm… Tegnap… Á, semmi. Csak örülök, hogy végre beszéltünk - mondta Joz a cipőjének. Ami nem megy, az nem megy.
- Én is örülök - mosolygott Zack.
Joz pedig nem tudta, hogy örüljön, hogy úgy tűnik, barátja újra megtanult mosolyogni, vagy meneküljön minél gyorsabban, és minél messzebbre mielőtt elolvad Zack közelében…
Tesi óra után Tom találta meg. Kezdte sejteni, hogy a mai napon már nem jár neki semmi nyugalom. Végül barátjával tartott a büfébe, és kiültek az udvarba a padokhoz beszélgetni egy kicsit a hosszú szünetben.
- Na, mi újság? Úgy látom, Zackkel vége a hidegháborúnak - kacsintott a vörös.
- Hát, valahogy úgy… - válaszolt Joz mosolyogva.
Tom színpadiasan sóhajtott, kezét a homlokához kapva. - Mi lesz most velem? Honnan szedem össze azt a száz dollárt? Csak még egy nap haladékot adjatok! Ígérem megszerzem!
- Ugyan már Tom... - nevetett Joz. Aztán hirtelen elkomorodott. - Arra nincs semmi szükség. Sajnos úgy tűnik, nem is lesz.
- Ezt meg hogy érted?
- Kibékültünk, és barátok vagyunk, és órákig beszélgettünk tegnap a régi kedvenc helyünkön a patakaparton, hogy behozzuk a lemaradást. De őszintén szólva nem hinném, hogy valaha ennél többet is kaphatok tőle…
- És ezt meg miből gondolod? - nézett rá Tom értetlenül.
- Ugyan már, Tom. Csak érzem.
Tom tanácstalanul nézett barátjára. Most vajon csak a szokásos kishitűségi hiszti van soron, vagy Zack tényleg nem akar tőle semmit a barátságon kívül?
- Ugyan már Tom! - nevetett fel Joz. - Ne vágj már ilyen elkámpicsorodott fejet. Nem a te hibád. Sőt neked köszönhetem, hogy visszakaptam egy régi barátot.
Tom csak a fejét csóválta, miközben visszagondolta arra, hogy ma meglepődve vette észre, hogy Zack többször is önfeledten mosolygott. - Nem értelek haver. Nem úgy ismertelek, mint aki rögtön az elején feladja.
- Feladja? Tom! Ez még csak nem is feladás. Ennek nincs semmi esélye.
- A francokat nincs! Nézz már az orrod elé. Zack ma pont olyan, mintha elvarázsolták volna. Ha csak a közeledbe kerül, sugárzik az arca, és mosolyog. Mit gondolsz, mindez csak azért történik, mert újra barátok lettetek, és így örül az újra megtalált gyerekkori kispajtásának?
Joz csak értetlenül bólintott.
Tom legyintett. - Reménytelen vagy, haver. Azt se vennéd észre, ha a kiszemelt kedves feje körül kis rózsaszín szívecskék lebegnének, mint egy rajzfilmben, teleírva a neveddel. Fogadok, még akkor sem hinnéd el!
- Tom, te ezt nem érted, az egész nem úgy van, ahogy gondolod!
Tom Joz hangját utánozva ismételte meg fintorogva: - Ezt te nem értheted! Nem úgy van ám!
- Tom Merton, vigyázz, mert kikapsz! - nevetett fel Joz, játékosan fejbe legyintve barátját.
A szünet további részében nevetve ültek egymás mellett, és oda-vissza röpködtek a csúfolódó megjegyzések.
Azt sem vették észre, hogy valaki figyeli őket az ablakból. Rick Pereira kicsit sértődötten indult el a terem felé. Nem értette, hogy miért tölt mostanában egyre több időt Joz Tom Mertonnal. Talán ő már nem elég jó neki? Azt megérti, hogy Zackhez szoros szálak fűzik, és hogy megpróbált újra összebarátkozni vele, végül is anno az ő vállán sírt Joz, mikor Zack eltűnt az életükből. De hogy Mertontól mit akar… Nagyon remélte, hogy Tomnak semmi hátsó szándéka nincs ezzel a nagy barátkozással, mert azt még nagyon megbánja… Ugyanakkor valahogy jó volt Jozt végre hetek óta először újra nevetni látni.
Csak az fájt neki, hogy legjobb barátja most nem vele nevetett.
***
Tom amikor kijött az utolsó óráról a rá váró Gregbe és Petebe futott bele a folyosón.
- Sziasztok srácok.
- Csá - verte hátba kedélyesen Greg.
- Merre jártál egész nap? - érdeklődött Pete, miközben a táskájába tette az aznapi tanulnivalókat, a többi tanszert pedig gondosan bezárta a szekrényébe. - Nem láttalak semerre.
- Biztos Jozie-t szivatta a fogadással. Láttam őket a hosszú szünetben kifele menni.
Pete szája fülig szaladt, de Tom most nem mosolyodott el.
- Megmondtam, hogy szálljatok le róla, nem igaz?
- Nyugi Tom, nem is piszkáljuk - válaszolta nyugtatólag Greg. - Eszünkbe se jutott…
- Beszélj csak a magad nevében - dünnyögte az orra alatt morcosan Pete. - Nekem máson se jár az eszem…
- Mit is mondtál? - kérdezte Tom vészjóslóan.
- Ugyan már Tom! Mi ütött beléd? Miért véded most hirtelen azt az anyámasszony katonája, mindenki kedvenckéje Jozephine-t?! Talán puszipajtások lettetek hirtelen? Téged is elkápráztatott a hihetetlen tudásával, amivel már amúgy is minden tanárnál benyalt?! Az utóbbi két hétben úgy járkált, mint akinek savanyú a szőlő, és ez az egyetlen aminek örülni tudok! Remélem jól beválasztottál neki.
- Pete, ezt most hagyd abba. A hisztidre nem vagyok kíváncsi. És már bánom, hogy elárultam nektek az egész fogadás ügyet, úgy sincs semmi közötök hozzá. És különben meg mi közöd ahhoz, hogy miről beszélgetek Jozzal?
- Jozzal? Már nem is Jozephine? Vagy hercegnő? Csak így egyszerűen Joz? Hát, nem is tudom. Talán csak azért volna hozzá közöm, mert a barátod vagyok? Á, ugyan már. Nem tesz semmit. Igazad van. Nyalj csak be az osztályelsőnek, hátha engedi majd, hogy másolj róla a vizsgákon… - kiabálta, aztán becsapta a szekrényajtót, és elviharzott.
- Hát Tom, ezt jól megcsináltad - mondta Greg kicsit dühösen.
- Ugyan már, te is tudod, hogy nem akartam megbántani - legyintett Tom fáradtan.
- Sejtem. De ismerhetnéd már. Hogy milyen makacs, és lökött.
- Jó, de akkor se értem, miért kell Jozt sértegetnie…
- Tom! Normális vagy? Két hete szerinted te mit csináltál?
- Ööö… - Tom a cipője orrát vizsgálta.
Greg az ő hangját utánozva állát a tenyerébe támasztva mondta:
- Lássuk csak, mit is csináltam? Á, megvan! A két legjobb haverommal lógtam folyton! És ráadásul folyton Joseph Kingsleyt szekáltuk! És tudod mit? Tök jó volt!
- Greg, elég.
- Jól van haver, azt látom, hogy te már kiszálltál ebből a buliból, és ha nem tévedek Jozie-val különbékét kötöttetek, de ez ránk nem vonatkozik. Nem piszkáljuk, mert neked megígértük. De ettől még nem várhatod el, hogy megszeressük, ugye?
- Nem.
- Na látod.
- De azért megpróbálhatnátok úgy viselkedni, mint akik elmúltak már tizennyolc évesek.
- Nekem még van másfél hónapom - kacsintott Greg.
- Jól van, jól van - mosolyodott el Tom - tudom, hogy te még óvodás vagy. Mégis valahogy úgy érzem, veled jobban lehet beszélni, mint azzal a lököttel.
- Szerintem egyszerűen hiányzol neki. Eltűntél. Akárhányszor keresünk, tanulsz. Könyvtárba mentél. Vagy már este nyolckor bepunnyadva alszol.
- Ne haragudj. Tudod, hogy mennyire fontos nekem ez a felvételi…
- Persze hogy tudom öreg. Nem is ezért hibáztatlak. Csak amikor nagy ritkán együtt vagyunk, például megpróbálhatnánk elkerülni a Joz Kingsley témát. Mit szólsz?
- Igazad van. Ha megtalálod Pete-et megmondanád neki, hogy nem úgy gondoltam, és hogy bocsánatot kérek?
- Miért nem keresed meg te? Ne is mondd, menned kell tanulni. Ennyit a barátokról mi?
- Ne csináld ezt Greg…
- Jól van, menj csak. Semmi gáz. Megyek, és kivakarom a másik óvodást a duzzogásból.
- Kösz.
- Nincs mit.
- Figyelj Greg, holnap suli után nem ülünk be valahova hárman?
Ahogy Greg visszafordult, barna szeme huncutul villant egyet. - Megnézem a határidőnapóm… Még meglátjuk, ráérünk-e akkor Pete-tel…
Tom nevetve a fejét rázta. - Rendben. Ha tudtok nekem időt szorítani, nagyon örülnék…
Azzal intett barátjának, és sóhajtva elindult hazafelé - tanulni.
***
Rick még mindig Jozról gondolkodott, de ahogy befordult az utcájukba, hirtelen minden gondolat kiszaladt a fejéből. Csak azon csodálkozott, hogy az álla nem koppant olyan hangosan a járdán, hogy felriasztotta volna a kapujukban édelgő párocskát. Név szerint a húgát, és… Abe-et? Mi ez? Hova került, a Holdra?
Cat hátravetett fejjel, önfeledten nevetett, kivillantva szép fehér gyöngyfogait. Abe teljesen belefeledkezett a látványba. Kreol bőr, hullámzó fekete haj, villogó, kútmélységű fekete szemek, örökké mosolyra álló száj. Gyönyörű. Hogy nem vette eddig észre…
Napok óta nem tudott másra gondolni, csak Cat-re. Illetve néha azért az is eszébe jutott, hogy mit fog Ricktől kapni, ha rájön, hogy a húgát kísérgeti… Aztán a nevetés hirtelen abba maradt, és Cat arcán a mosoly átadta a helyét egy pillanatra a teljes kétségbeesés kifejezésének, aztán elszántság szaladt át a vonásain, és végül újra mosolyogni kezdett. Abe rosszat sejtett. Ugye nem Rick? Hátra nézet, és bátortalanul intett kővé dermedt barátjának.
- Sziasztok - szűrte a láthatólag felbőszített kékszemű fiú a fogai között, bár egyenlőre még próbált uralkodni magán. - Szabad tudnom, mit kerestek ti itt?
- Szia bátyus! Képzeld, én itt lakom - válaszolta Cat, és közben óvatosan Abe és a bátyja közé lavírozta magát. - Abe pedig hazakísért, nehogy unatkozzak út közben.
Rick gyanakodva méregette barátját. Persze nagyon jó barátok voltak, meg minden, de hát azért az embernek mégiscsak jól meg kell nézni, kit enged az egy szem hugicája közelébe. Bár ha jobban meggondolja, azért Cat is tud vigyázni magára. Kicsit megenyhülve fordult a barátja felé. - Akkor ugye remélhetem, hogy jól elszórakoztattad a hölgyet?
- Természetesen, uram - hajolt meg udvariasan Abe, elvigyorodva.
- Reménytelen - sóhajtotta mosolyogva Rick. - Látom sose fog benőni a fejed lágya. Nem baj. Úgyis összeilletek. Két lökött - egy pár.
Furcsa módon Abe pirult el, és Cat volt az, aki csak nevetett a bátyja beszólásán. - Ott még azért nem tartunk, bátyó! Nna, úgy látom, mintha nektek megbeszélni valótok lenne egymással - közölte Cat, és a táskája után nyúlt, amit eddig lovagiasan Abe hozott, és most nagy kelletlenül nyújtott át neki.
- Ugye nem akarsz itt hagyni vele egyedül? - kérdezte finoman kihallható pánikkal a hangjában, kezével Rick irányába bökve.
- Dehogynem. Szép napot! - mosolygott Cat, és sarkon fordulva már nyitotta is ki a kertkaput. Ám hirtelen, mintha meggondolta volna magát, megfordult, és egy gyors puszit lehelt Abe arcára. És a fiú valahogy máris nem érezte annyira szörnyűnek a rá váró nehéz perceket heves vérmérsékletű barátjával…
Szemével követte a lányt egészen addig, amíg ő a bejárati ajtóból búcsút intve el nem tűnt a ház belsejében. Még utána is csak az ajtót bámulta, ami eltakarta előle ezt a fekete hajú tüneményt.
- Hahó, Abe! Otthon vannak?
- Jajj, Rick - nyögte Abe a kerítésnek dőlve - én azt hiszem, szerelmes vagyok a húgodba.
- Azt látom - nevetett fel Rick. - Jól az ujja köré tekert mi?
Abe csodálkozva nézett barátjára. - Nem is haragszol?
- Miért, kéne? Lenne rá… valami okom? - kérdezte Rick kicsit elkomorodva.
- Ugyan, dehogy! Hova gondolsz.
- Akkor semmi gáz. Igazság szerint még örülök is, hogy így alakult.
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- Hogy is mondjam, nem rég szerelmes volt J... szóval volt egy szerelmi csalódása. És most nagyon úgy tűnik, hogy kiheverte. Szóval mindent bele.
- Komolyan mondod? - ragyogott fel Abe arca. Rick nem tudott másra gondolni, csak hogy hálás, hogy őt még nem találta fenékbe a nyilával a vigyorgós röpködős kis szárnyas, mert szemmel láthatólag ilyenkor mindenki totálisan megzakkan.
- Igen Abe, felőlem azt csináltok, amit akartok. Persze ugye bizonyos keretek között… Bár ahogy elnézlek a te rózsaszín homályodból már az is kiutat jelentene, ha a drágalátos húgom kicsi kacsóját a kezedbe foghatnád - mondta kicsit lemondóan.
- Ugyan, Rick, mit értesz te ehhez? - kérdezte Abe sértetten. - Ez a szerelem!
- Na persze. Tényleg. Tudod mit, azért vigyázz ám magadra, te hősszerelmes, mert azt még azért kötelességemnek érzem elmondani, hogy a húgom legalább olyan temperamentumos, mint én, plusz sértődékeny, és hirtelen haragú is. Mindenesetre azért drukkolok.
Abe kicsit gyanakodva nézett barátjára, látszott rajta, hogy eleve nem akar elhinni semmi rosszat újdonsült szíve választottjáról.
Rick lemondóan sóhajtott. Brad ma is Alice-szel lépett le közvetlenül órák után, úgy tűnik, jól megvannak. Most úgy tűnik, Abe gárgyult meg a húga miatt, Joz meg már amúgy is teljesen beszámíthatatlan. Mi lesz vele, ha egyedül marad normális független férfinak a csapatban? Na mindegy.
- Hahó, Rómeó - lengette meg kezét finoman barátja arca előtt, aki szemét egy emeleti ablakra szegezte. - Igen, az a szobája, de még valószínűleg ebédel. Azt pedig a konyhában teszi, tehát hiába bűvölöd azt az ablakot. Inkább meséld el, hogy kezdődött ez az egész, és mióta dugdossátok az orrom elől.
- Nem dugdosunk mi semmit - válaszolta Abe, sértett önérzettel. - Egyébként meg amikor pénteken Jozt hajkurásztad, Brad lelépett az újdonsült főnökasszonyával, úgyhogy én meg éppen hazafelé indultam, amikor összefutottam Caterinával. Megkérdezte, hogy nem láttalak-e, én meg mondtam, hogy Jozhoz mentél át beszélgetni, vagy valami ilyesmi, aztán valahogy csak azt vettem észre, hogy itt állunk a kaputok előtt, és ő nevet, és nevet…
- Persze, mert pont ugyanolyan rugóra jár az agyatok… - sóhajtotta Rick. - Ő aztán veszi minden lököttségedet.
- Miért beszélsz róla így?
- Nem is tudom - válaszolt Rick picit elgondolkodva. - Tök szeretem. De azért mégiscsak a lökött húgom, nem? Ja, és csak úgy mellékesen. Ha bármi baja lesz. Összetöröd a kicsi szívét, vagy valami, hát én barátság ide vagy oda, kénytelen leszek azt megbosszulni… És ezt veheted figyelmeztetésnek - közölte a zord báty, bár alig tudta elrejteni a mosolyát.
- Igenis. Úgy fogok a hölgy testi épségére vigyázni, mint a szemem világára. Különösen a feltehetőleg porcelánból öntött pici szívét fogom körbebugyolálni az enyémnek minden kis szeretetével, nehogy véletlenül nekikoccanjon valaminek, és…
- Abe! Abe Zelinsky! Halgass! - nézett rá Rick kétségbeesetten. - Az isten szerelmére! Komolyan kezdek azon gondolkodni, hogy be kéne zárni téged valahova, esetleg egy kényelmes kis kényszerzubbony társaságában! Persze csak szigorúan a saját érdekedben, hogy senki ne találkozzon veled, amíg ez el nem múlik. Csak hallanád magad kívülről!
Abe csak álmodozva legyintett, és mosolyogva pillantott fel még utoljára az ablakra, mielőtt elköszönt, és némileg ugrándozásra emlékeztető léptekkel hazafelé indult.
- Ez a szerelem?! - gondolta kicsit kétségbeesve Rick. - És én ezért bánkódtam, hogy nem vagyok szerelmes? Még csak az kéne! Hogy elveszítsem a józan eszemet! Na szép. Én megmaradok higgadt, és minden értelemben független, ámbár kapós fiatalembernek, és kész. Előbb utóbb úgyis akad majd mindig egy-két csaj. De hogy szerelem? Nálam az úgy se működne. Köszi, de ebből az össznépi őrületből én nem kérek.
Magában motyogva, és a fejét rázva vette ki a leveleket a postaládából, és sétált be az ajtóig. Cat az ablakból vigyorogva nézte.
***
Joz számára a hét további része kínzó lassúsággal telt. Valahogy mindenhol Zacket látta, és bár mindig próbált a fiúra őszintén mosolyogni, belül valahol mindig feldübörgött egy érzés, a fülébe sugdosott egy soha el nem hallgattatható kis hang, hogy neki nem ez kell. Neki több kell, Zack kell. Szőröstül-bőröstül, ahogy mondani szokás. De hát azt ugye nem lehet.
A hét egyébként érdekesen telt. Kezdett beállni a rutin, hogy melyik szünetet kivel tölti el, mert most már három fele kellet osztani idejét: Zackkel még mindig rengeteg bepótolni valójuk volt beszélgetés terén, Tom pedig valahogy észrevétlenül újdonsült bizalmasává vált, és jól esett vele megbeszélni az apróságokat. Bár a parkbeli történetet neki sem mesélte el. Persze Tom toleráns, meg minden, és igazából hiperjófej a témát illetőleg, de azért nem volt biztos benne, hogy ez nem készítené ki a gyomrát. És persze ott volt még Rick, akivel mostanában újra jókat sztoriztak, és nevettek, de tudta, hogy Ricket nem verheti át, és barátja azért előbb utóbb újra vissza fog térni a „Merton-féle kiscsaj” témára. Mindenesetre az utóbbi pár napban beszélgetéseik főleg azzal teltek, hogy Rick panaszkodását hallgatta arról, hogy Abe mennyire megzakkant, és hogy míly fájdalmas az a tudat, hogy kedves barátjuk ép elméjének elvesztését pont az ő testvérhúgának köszönhetik.
Joz csak nevetett azon az óvatos táncon, amit Cat és Abe jártak nap, mint nap egymás körül. Cat az egyik barátnőjét alaposan kiosztotta a folyosón, amikor nyilvánosan azt feltételezte róluk, hogy járnak, de azért egyértelmű volt, hogy valami alakulgat. Abe pedig mintha egy porcelánbabát tartana a kezében, olyan óvatosan, és hatalmas türelemmel udvarolta körül a különc lányt. Joz meg persze örömmel nézte, és teljes szívéből örült nekik. Mindketten megérdemeltek már valami normális kapcsolatot, és ráadásul így Joz Cat miatt érzett lelkiismeret furdalása is alábbhagyott. Végül is fogadott húgocskáját jó kezekben tudhatta.
Joz most éppen a matek házija felett ült, és azt vette észre, hogy már majdnem két órája képtelen vele bármit is kezdeni. Péntek délután volt, a tavaszi nap hívogatóan csorgatta be meleg fényét az ablakon, és Joz végül engedett a kísértésnek. Füzetét a táskájába dobta, rövid gondolkodás után a tolltartóját, a telefonját, és egy pulcsit is, majd a lépcsőn leszáguldva cipőt húzott, és villámgyorsan az utcán termett. Arcát jólesően fürösztötte a napfényben, és az alig érezhető szellőben, ami néha épphogy megborzolta haját. Azt tervezte, hogy elmegy a parkba, a tisztásra, és ott a kis házikó tövében szépen megírja ezt a pár oldalnyi feladatot. Úgyis egészen sokáig odasüt a nap. Csak hogy a tisztásról Zack jutott eszébe, aztán meg… Ez így nem mehet tovább! - gondolta bosszúsan. - Beszélnie kéne Zackkel. A hétfői beszélgetés óta csak a suliban találkoztak, és az nem igazán volt alkalmas hely egy ilyen jellegű beszélgetéshez. És ekkor döntött: elmegy Zackhez. Nézzük csak. Hol is lakik? Vajon a tudakozó meg tudja mondani, ha ő tudja a telefonszámát, és a nevét? Nem valószínű. Nézzük csak… De hiszen Zack említette az utcát hétfőn… Sóvirág utca. Legalábbis valami ilyesmi fura neve volt. Igen az lesz az. És azt is mondta, hogy két baromi nagy cseresznyefa áll a kertjükben. Csak megtalálja... Legalábbis remélte. Ha nem, akkor kénytelen lesz felhívni a fiút, ami persze elrontaná a hatásos belépőt. Csak sejtette, hogy merre kell elindulnia, de aztán emlékezett, hogy erre felé kísérte el barátját egy darabon hétfőn, úgyhogy felbátorodva haladt tovább, és a járókelőktől kezdett kérdezősködni, hogy nem tudják-e merre van a Sóvirág utca. Páran kicsit hülyének nézték, de a harmadik nő kedvesen rámosolygott, és elmagyarázta az útvonalat odáig. Ő szépen megköszönte, és torkában dobogó szívvel közelítette meg a célpontot. Az utcába befordulva megnyugodva konstatálta, hogy nem olyan hosszú, talán nem lesz benne két cseresznyefás ház…Gyorsan végigért az utcán, és végül az utolsó előtti ház lett a nyertes. Takaros egyszintes faházikó volt, ami kissé vadregényes kert közepén állt, mivel körülötte mindenütt fák és bokrok, gondozott virágágyások tolongtak. Mi lesz itt, ha ez mind kihajt… Kész dzsungel… - gondolta mosolyogva. Most azonban még a kert előterét uraló méretes cseresznyefáknak is csak apró rügyei voltak, ahogy a távolabb álló kisebb más gyümölcsfáknak is. Mindenesetre ennek kell lennie. Sóhajtott egyet, és becsöngetett. Egy harmincas évei közepén járó nő nyitotta ki az ajtót, és dugta ki a fejét. - Egy pillanat - rikkantotta, és belebújt az ajtó mellett álló hatalmas kerti papucsba. Biztosan a férjéé. Kérdő tekintettel az arcán csoszogott oda a kapuhoz.
- Szia, miben segíthetek - kérdezte végül végigmérve Jozt.
- Jó napot, Zackhez jöttem - válaszolt, és az asszony szeme elkerekedett. - Kéne egy kis segítség a háziban - tette még hozzá Joz próbálkozás képpen.
- Bújj be - nyitotta ki a nő a kaput. - Osztálytársak vagytok?
- Igen. Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. Jozeph Kingsley vagyok. De általában csak Joznak szólítanak.
A nő mozgása mintha egy pillanat töredékére megakadt volna, de aztán csak mosolyogva hátrafordult, és ő is bemutatkozott. - Örvendek, Joz. Mrs. Robert Botham. Zack nagynénje vagyok apai ágon. A néhai fivérem volt Zack édesapja. - Néhai? Zack, már megint valami, amiről elfelejtettél beszámolni?! Hát már nem él az apja?! - száguldott végig a gondolat Joz agyán.
- Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Botham - nyújtotta udvariasan a kezét, ahogy a pár lépcsőfok tetejére értek.
- Részemről a szerencse Joz, de azt hiszem, túl öregnek érzem magam attól, ha így szólítasz. Nem maradhatnánk esetleg a Jane néniben, ahogy Zack is hív? És tegezhetsz nyugodtan.
Joz mosolyogva vállat vont. - Rendben. Csodálkozott, azon, hogy a nő milyen fesztelenül ajánlotta fel neki, hogy a bensőséges családi becenevét használja. De mindenesetre szimpatikus volt neki Zack „Jane nénije”.
- Na, gyere bújj beljebb. Zacket a nappali mögött nyíló kis szobában találod. Hozzak nektek valami uzsonnát?
- Esetleg majd egy kicsit később. Én legalábbis nemrég ebédeltem.
- Rendben Joz. Nos, a szoba arra van. Jó tanulást.
Mrs. Botham pókerarca nem árulta el, hogy az utóbbi fél évben mást sem hallott Zacktől, minthogy „jó lett a doga, csak Jozephé volt jobb” meg „enyém a második legjobb Kingsley-é után”… Vajon mi folyik itt? - mosolyodott el magában a fiú után nézve. - Mert hogy Joz nem tanulni jött, az is biztos…
Joz kicsit félve lépkedett át a barátságosan berendezett tágas nappalin, és megállt a jelzett szoba ajtaja előtt. Halk zene szűrődött ki. Álldogált még ott vagy fél percet, aztán belegondolt abba, hogy előbb utóbb Mrs. Bothamnek talán valami dolga akadhat a nappaliban, és akkor bezzeg magyarázhatja, hogy mit csinál itt még mindig. Végül vett egy nagy levegőt, és bekopogott.
- Gyere be - hallatszott ki Zack hangja, ami nyilvánvalóan nem neki szólt, valószínűleg a nagynénjére számított. Joz végül bátortalanul lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Zack nem fordult hátra, csak írt tovább, és úgy mondta: - Kösz, Jane néni, de most nem kérek uzsit. Még nem vagyok éhes.
- Ööö… Helló Zack - köszönt végül Joz a torkát megköszörülve.
A fiú megfordult a székén, és egy pillanatig tágra meredt szemekkel nézett barátjára, aztán elmosolyodott. - Hát te meg mi a fenét keresel itt?
- Öööm… Nem ment a matek házi. Gondoltam segíthetnél egy kicsit.
Zack pedig kikerekedett szemekkel bámult barátjára, mint aki szellemet lát, és felnevetett.
- Rendben, átlátszó - döntötte el a kérdést magában Joz, és végül sóhajtva csak annyit kérdezett. - Na akkor bejöhetek?
Zack csak némán bólintott.
***
<- vissza az előző fejezethez
tovább a következő fejezethez ->
10. fejezet
„Csak barátság”
Joz nem bírta elrejteni mosolyát, szája sarka újra és újra felfelé görbült, miközben szüleivel együtt a vacsoráját fogyasztotta.
- Látom, jó kedved van kisfiam, jó napod volt? - érdeklődött mosolyogva édesanyja.
- Igen. Kibékültem Zackkel - válaszolt Joz.
- Zack Malonyvel? De hiszen ez nagyszerű!
- Igen, az. - Joz nem akart semmi másra gondolni, sem arra, hogy mi volt ez előtt közöttük, hogy mi történt csütörtökön, és hogy mi is volt az, amire igazán vágyott, csak arra gondolt, hogy milyen jó volt újra beszélni vele, újra a barátjának tudni, érezni a bizalmát. De ártatlan gondolatai közé lassan mégis befurakodtak a képek arról, ahogy meglátta Zacket a kis ösvény végénél állni, aztán ahogy karcsú alakja az utolsó napsugaraktól körülölve lassan közeledett felé, és ahogy végül leült mellé. Emlékezett minden egyes pillanatra, és bár akkor csak az újra megtalált barátság örömét érezte, most kínzóan peregtek szeme előtt a filmkockák, ahogy a fiú fejét hátravetve őszintén nevetett - talán évek óta először - ahogy komoly tekintettel hallgatta, vagy ahogy néha óvatosan a vállához ért, amikor mesélt neki. Olyan volt ez az este, mintha átszakadtak volna a gátak, amiket önkéntelenül építettek fel maguk közé - az őszinteségük volt, ami áttört ezeken a megbonthatatlannak hitt falakon. Az, hogy megbíztak a másikban, és mertek kockáztatni, kiteregetni a lelküket egykori barátjuk előtt. És így lett az egykoriból újra barát. Talán.
Bárcsak ne gondolna rá úgy megint, ne kívánná az érintését… Minden olyan szép és jó és egyszerű lenne. Bárcsak megbeszélték volna a csütörtököt is, és lezárták volna a témát egy egyszerű bocsánatkéréssel. Legalább nem érezne folyton megrezdülni valami furcsa érzést a mellkasa legmélyén, ahányszor Zack jut az eszébe. Valami elviselhetetlen hiány kezdődő érzését, valamit, ami talán szét is tépheti, ha nem vigyáz. Főleg, hogy a vágy tárgya egy karnyújtásnyira van tőle. De ezt nem szabad. Visszakapott egy barátot. Nem szabad telhetetlennek lenni.
Joz elgondolkodva turkálta a tányérján az ételt, Mrs Kingsley pedig értetlenül nézett fiára, aki egyik percben szinte ragyogva mosolygott, a következő pillanatban pedig komor arccal meredt a semmibe, aztán újra mosoly…
- Joz, minden rendben?
- Tessék? Ja, persze Anyu. Köszönöm szépen a vacsit, nagyon finom volt, de azt hiszem több most nem fér belém. Felmehetek tanulni?
- Hát persze. Egészségedre.
Joz kilépett az ajtón, Mr. Kingsley pedig kérdőn nézett a feleségére. - Drágám, mi volt ez?
- Ugyan már, ne mondd, hogy nem vetted észre! - mosolygott titokzatosan a felesége. - Hát szerelmes!
- Gondolod? - kérdezte halántékát megdörzsölve Mr. Kingsley.
- Igen. Nagyon úgy néz ki. Lehet, hogy kibékült ezzel a Zack fiúval - tudod, aki régen a szomszédunk volt - de az egy fiút se hozna ilyen állapotba. Ez csakis valami csinos lány hatása lehet! - Azzal Mrs Kingsley egy mindentudó mosollyal az arcán nekilátott, hogy lepakolja a vacsoraasztalt…
Másnap az iskolában a szüneteket Joz próbálta igazságosan felosztani barátai között. Az első szünetben Rick nyert, és ő bocsánatkérően mosolygott Zackre barátja válla felett, ő pedig elnézően mosolygott vissza rá. Rick, aki épp valami filmről beszélt, gyanakodva fordult meg megnézni, mi folyik a háta mögött.
- Ja, tegnap kibékültem Zackkel - mondta Joz mintegy mellékesen.
- Hú öregem, ennek igazán örülök! - veregette vállon Rick. - És hogy történt?
- Á, az hosszabb történet, mint hogy most el tudjam mesélni - hárított mosolyogva Joz. - Mindenesetre annyi a lényeg, hogy beszéltünk, és mind a ketten beláttuk, hogy hibáztunk, és nagyjából újra kezdtük onnan, hogy ő hazaért. Jót beszélgettünk este a patakparton.
- Aha. Az a lényeg, hogy legalább már látok egy kis színt az arcodon - mondta Rick, majd lassan elvigyorodott. - Most már csak a Merton féle kislányt kéne becserkészned, és biztos kicsattannál az egészségtől.
Joz érezte, hogy mélyen elpirult.
Rick pedig csak vigyorgott rajta, és legyintett. - Nehogy már megsértődj! Csak vicceltem. Most viszont még fel kell rohannom a szekrényhez, mert nem hoztam magammal a tesi cuccot. Találkozunk órán, rendben? - azzal már ott sem volt.
Ahogy a folyosón az alagsori tornaöltözőkhöz vezető lépcső felé indult Zack csapódott mellé.
- Szia - mosolygott rá Jozra.
- Szia - mosolygott vissza ő is, és próbált arra koncentrálni, hogy a barátja mellett sétál, és elűzni a fejéből azt a gondolatot, hogy Zackről mindjárt lekerül az a fekete póló, és - mit sem sejtve arról, hogy milyen veszélyes hatással van rá - percekig képes lesz megint pólótlanul időzni, és mutogatni azt a büntetni valóan szép mellkast, és ő majd megint nem bírja róla levenni a szemét, és csak nézi, ahogy emelkedik és süllyed a finom bőr alatt kirajzolódó sok kis borda minden lélegzetvételre, és…
- Joz, itt vagy?
- Tessék? - kérdezte Joz kicsit bután nézve barátjára.
- Azt kérdeztem, nem volt-e tegnap balhé a szüleiddel, mert kimaradtál.
- Ja, nem. Anya pont akkor fejezte be a vacsi főzést, úgyhogy épp időben értem.
- Az jó - mosolygott Zack. - Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam kikapsz.
Joz nem tudta hirtelen, mit mondjon, úgyhogy csak rámosolygott barátjára. Mi lenne, ha egyszerűen elmondaná neki? Ha csak megpróbálná? Hogy neki ez így nem elég. Hátha Zack is…
- Zack? - kezdte bizonytalanul.
- Tessék? - fordult felé barátja szinte reménykedő szemekkel.
- Ömm… Tegnap… Á, semmi. Csak örülök, hogy végre beszéltünk - mondta Joz a cipőjének. Ami nem megy, az nem megy.
- Én is örülök - mosolygott Zack.
Joz pedig nem tudta, hogy örüljön, hogy úgy tűnik, barátja újra megtanult mosolyogni, vagy meneküljön minél gyorsabban, és minél messzebbre mielőtt elolvad Zack közelében…
Tesi óra után Tom találta meg. Kezdte sejteni, hogy a mai napon már nem jár neki semmi nyugalom. Végül barátjával tartott a büfébe, és kiültek az udvarba a padokhoz beszélgetni egy kicsit a hosszú szünetben.
- Na, mi újság? Úgy látom, Zackkel vége a hidegháborúnak - kacsintott a vörös.
- Hát, valahogy úgy… - válaszolt Joz mosolyogva.
Tom színpadiasan sóhajtott, kezét a homlokához kapva. - Mi lesz most velem? Honnan szedem össze azt a száz dollárt? Csak még egy nap haladékot adjatok! Ígérem megszerzem!
- Ugyan már Tom... - nevetett Joz. Aztán hirtelen elkomorodott. - Arra nincs semmi szükség. Sajnos úgy tűnik, nem is lesz.
- Ezt meg hogy érted?
- Kibékültünk, és barátok vagyunk, és órákig beszélgettünk tegnap a régi kedvenc helyünkön a patakaparton, hogy behozzuk a lemaradást. De őszintén szólva nem hinném, hogy valaha ennél többet is kaphatok tőle…
- És ezt meg miből gondolod? - nézett rá Tom értetlenül.
- Ugyan már, Tom. Csak érzem.
Tom tanácstalanul nézett barátjára. Most vajon csak a szokásos kishitűségi hiszti van soron, vagy Zack tényleg nem akar tőle semmit a barátságon kívül?
- Ugyan már Tom! - nevetett fel Joz. - Ne vágj már ilyen elkámpicsorodott fejet. Nem a te hibád. Sőt neked köszönhetem, hogy visszakaptam egy régi barátot.
Tom csak a fejét csóválta, miközben visszagondolta arra, hogy ma meglepődve vette észre, hogy Zack többször is önfeledten mosolygott. - Nem értelek haver. Nem úgy ismertelek, mint aki rögtön az elején feladja.
- Feladja? Tom! Ez még csak nem is feladás. Ennek nincs semmi esélye.
- A francokat nincs! Nézz már az orrod elé. Zack ma pont olyan, mintha elvarázsolták volna. Ha csak a közeledbe kerül, sugárzik az arca, és mosolyog. Mit gondolsz, mindez csak azért történik, mert újra barátok lettetek, és így örül az újra megtalált gyerekkori kispajtásának?
Joz csak értetlenül bólintott.
Tom legyintett. - Reménytelen vagy, haver. Azt se vennéd észre, ha a kiszemelt kedves feje körül kis rózsaszín szívecskék lebegnének, mint egy rajzfilmben, teleírva a neveddel. Fogadok, még akkor sem hinnéd el!
- Tom, te ezt nem érted, az egész nem úgy van, ahogy gondolod!
Tom Joz hangját utánozva ismételte meg fintorogva: - Ezt te nem értheted! Nem úgy van ám!
- Tom Merton, vigyázz, mert kikapsz! - nevetett fel Joz, játékosan fejbe legyintve barátját.
A szünet további részében nevetve ültek egymás mellett, és oda-vissza röpködtek a csúfolódó megjegyzések.
Azt sem vették észre, hogy valaki figyeli őket az ablakból. Rick Pereira kicsit sértődötten indult el a terem felé. Nem értette, hogy miért tölt mostanában egyre több időt Joz Tom Mertonnal. Talán ő már nem elég jó neki? Azt megérti, hogy Zackhez szoros szálak fűzik, és hogy megpróbált újra összebarátkozni vele, végül is anno az ő vállán sírt Joz, mikor Zack eltűnt az életükből. De hogy Mertontól mit akar… Nagyon remélte, hogy Tomnak semmi hátsó szándéka nincs ezzel a nagy barátkozással, mert azt még nagyon megbánja… Ugyanakkor valahogy jó volt Jozt végre hetek óta először újra nevetni látni.
Csak az fájt neki, hogy legjobb barátja most nem vele nevetett.
***
Tom amikor kijött az utolsó óráról a rá váró Gregbe és Petebe futott bele a folyosón.
- Sziasztok srácok.
- Csá - verte hátba kedélyesen Greg.
- Merre jártál egész nap? - érdeklődött Pete, miközben a táskájába tette az aznapi tanulnivalókat, a többi tanszert pedig gondosan bezárta a szekrényébe. - Nem láttalak semerre.
- Biztos Jozie-t szivatta a fogadással. Láttam őket a hosszú szünetben kifele menni.
Pete szája fülig szaladt, de Tom most nem mosolyodott el.
- Megmondtam, hogy szálljatok le róla, nem igaz?
- Nyugi Tom, nem is piszkáljuk - válaszolta nyugtatólag Greg. - Eszünkbe se jutott…
- Beszélj csak a magad nevében - dünnyögte az orra alatt morcosan Pete. - Nekem máson se jár az eszem…
- Mit is mondtál? - kérdezte Tom vészjóslóan.
- Ugyan már Tom! Mi ütött beléd? Miért véded most hirtelen azt az anyámasszony katonája, mindenki kedvenckéje Jozephine-t?! Talán puszipajtások lettetek hirtelen? Téged is elkápráztatott a hihetetlen tudásával, amivel már amúgy is minden tanárnál benyalt?! Az utóbbi két hétben úgy járkált, mint akinek savanyú a szőlő, és ez az egyetlen aminek örülni tudok! Remélem jól beválasztottál neki.
- Pete, ezt most hagyd abba. A hisztidre nem vagyok kíváncsi. És már bánom, hogy elárultam nektek az egész fogadás ügyet, úgy sincs semmi közötök hozzá. És különben meg mi közöd ahhoz, hogy miről beszélgetek Jozzal?
- Jozzal? Már nem is Jozephine? Vagy hercegnő? Csak így egyszerűen Joz? Hát, nem is tudom. Talán csak azért volna hozzá közöm, mert a barátod vagyok? Á, ugyan már. Nem tesz semmit. Igazad van. Nyalj csak be az osztályelsőnek, hátha engedi majd, hogy másolj róla a vizsgákon… - kiabálta, aztán becsapta a szekrényajtót, és elviharzott.
- Hát Tom, ezt jól megcsináltad - mondta Greg kicsit dühösen.
- Ugyan már, te is tudod, hogy nem akartam megbántani - legyintett Tom fáradtan.
- Sejtem. De ismerhetnéd már. Hogy milyen makacs, és lökött.
- Jó, de akkor se értem, miért kell Jozt sértegetnie…
- Tom! Normális vagy? Két hete szerinted te mit csináltál?
- Ööö… - Tom a cipője orrát vizsgálta.
Greg az ő hangját utánozva állát a tenyerébe támasztva mondta:
- Lássuk csak, mit is csináltam? Á, megvan! A két legjobb haverommal lógtam folyton! És ráadásul folyton Joseph Kingsleyt szekáltuk! És tudod mit? Tök jó volt!
- Greg, elég.
- Jól van haver, azt látom, hogy te már kiszálltál ebből a buliból, és ha nem tévedek Jozie-val különbékét kötöttetek, de ez ránk nem vonatkozik. Nem piszkáljuk, mert neked megígértük. De ettől még nem várhatod el, hogy megszeressük, ugye?
- Nem.
- Na látod.
- De azért megpróbálhatnátok úgy viselkedni, mint akik elmúltak már tizennyolc évesek.
- Nekem még van másfél hónapom - kacsintott Greg.
- Jól van, jól van - mosolyodott el Tom - tudom, hogy te még óvodás vagy. Mégis valahogy úgy érzem, veled jobban lehet beszélni, mint azzal a lököttel.
- Szerintem egyszerűen hiányzol neki. Eltűntél. Akárhányszor keresünk, tanulsz. Könyvtárba mentél. Vagy már este nyolckor bepunnyadva alszol.
- Ne haragudj. Tudod, hogy mennyire fontos nekem ez a felvételi…
- Persze hogy tudom öreg. Nem is ezért hibáztatlak. Csak amikor nagy ritkán együtt vagyunk, például megpróbálhatnánk elkerülni a Joz Kingsley témát. Mit szólsz?
- Igazad van. Ha megtalálod Pete-et megmondanád neki, hogy nem úgy gondoltam, és hogy bocsánatot kérek?
- Miért nem keresed meg te? Ne is mondd, menned kell tanulni. Ennyit a barátokról mi?
- Ne csináld ezt Greg…
- Jól van, menj csak. Semmi gáz. Megyek, és kivakarom a másik óvodást a duzzogásból.
- Kösz.
- Nincs mit.
- Figyelj Greg, holnap suli után nem ülünk be valahova hárman?
Ahogy Greg visszafordult, barna szeme huncutul villant egyet. - Megnézem a határidőnapóm… Még meglátjuk, ráérünk-e akkor Pete-tel…
Tom nevetve a fejét rázta. - Rendben. Ha tudtok nekem időt szorítani, nagyon örülnék…
Azzal intett barátjának, és sóhajtva elindult hazafelé - tanulni.
***
Rick még mindig Jozról gondolkodott, de ahogy befordult az utcájukba, hirtelen minden gondolat kiszaladt a fejéből. Csak azon csodálkozott, hogy az álla nem koppant olyan hangosan a járdán, hogy felriasztotta volna a kapujukban édelgő párocskát. Név szerint a húgát, és… Abe-et? Mi ez? Hova került, a Holdra?
Cat hátravetett fejjel, önfeledten nevetett, kivillantva szép fehér gyöngyfogait. Abe teljesen belefeledkezett a látványba. Kreol bőr, hullámzó fekete haj, villogó, kútmélységű fekete szemek, örökké mosolyra álló száj. Gyönyörű. Hogy nem vette eddig észre…
Napok óta nem tudott másra gondolni, csak Cat-re. Illetve néha azért az is eszébe jutott, hogy mit fog Ricktől kapni, ha rájön, hogy a húgát kísérgeti… Aztán a nevetés hirtelen abba maradt, és Cat arcán a mosoly átadta a helyét egy pillanatra a teljes kétségbeesés kifejezésének, aztán elszántság szaladt át a vonásain, és végül újra mosolyogni kezdett. Abe rosszat sejtett. Ugye nem Rick? Hátra nézet, és bátortalanul intett kővé dermedt barátjának.
- Sziasztok - szűrte a láthatólag felbőszített kékszemű fiú a fogai között, bár egyenlőre még próbált uralkodni magán. - Szabad tudnom, mit kerestek ti itt?
- Szia bátyus! Képzeld, én itt lakom - válaszolta Cat, és közben óvatosan Abe és a bátyja közé lavírozta magát. - Abe pedig hazakísért, nehogy unatkozzak út közben.
Rick gyanakodva méregette barátját. Persze nagyon jó barátok voltak, meg minden, de hát azért az embernek mégiscsak jól meg kell nézni, kit enged az egy szem hugicája közelébe. Bár ha jobban meggondolja, azért Cat is tud vigyázni magára. Kicsit megenyhülve fordult a barátja felé. - Akkor ugye remélhetem, hogy jól elszórakoztattad a hölgyet?
- Természetesen, uram - hajolt meg udvariasan Abe, elvigyorodva.
- Reménytelen - sóhajtotta mosolyogva Rick. - Látom sose fog benőni a fejed lágya. Nem baj. Úgyis összeilletek. Két lökött - egy pár.
Furcsa módon Abe pirult el, és Cat volt az, aki csak nevetett a bátyja beszólásán. - Ott még azért nem tartunk, bátyó! Nna, úgy látom, mintha nektek megbeszélni valótok lenne egymással - közölte Cat, és a táskája után nyúlt, amit eddig lovagiasan Abe hozott, és most nagy kelletlenül nyújtott át neki.
- Ugye nem akarsz itt hagyni vele egyedül? - kérdezte finoman kihallható pánikkal a hangjában, kezével Rick irányába bökve.
- Dehogynem. Szép napot! - mosolygott Cat, és sarkon fordulva már nyitotta is ki a kertkaput. Ám hirtelen, mintha meggondolta volna magát, megfordult, és egy gyors puszit lehelt Abe arcára. És a fiú valahogy máris nem érezte annyira szörnyűnek a rá váró nehéz perceket heves vérmérsékletű barátjával…
Szemével követte a lányt egészen addig, amíg ő a bejárati ajtóból búcsút intve el nem tűnt a ház belsejében. Még utána is csak az ajtót bámulta, ami eltakarta előle ezt a fekete hajú tüneményt.
- Hahó, Abe! Otthon vannak?
- Jajj, Rick - nyögte Abe a kerítésnek dőlve - én azt hiszem, szerelmes vagyok a húgodba.
- Azt látom - nevetett fel Rick. - Jól az ujja köré tekert mi?
Abe csodálkozva nézett barátjára. - Nem is haragszol?
- Miért, kéne? Lenne rá… valami okom? - kérdezte Rick kicsit elkomorodva.
- Ugyan, dehogy! Hova gondolsz.
- Akkor semmi gáz. Igazság szerint még örülök is, hogy így alakult.
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- Hogy is mondjam, nem rég szerelmes volt J... szóval volt egy szerelmi csalódása. És most nagyon úgy tűnik, hogy kiheverte. Szóval mindent bele.
- Komolyan mondod? - ragyogott fel Abe arca. Rick nem tudott másra gondolni, csak hogy hálás, hogy őt még nem találta fenékbe a nyilával a vigyorgós röpködős kis szárnyas, mert szemmel láthatólag ilyenkor mindenki totálisan megzakkan.
- Igen Abe, felőlem azt csináltok, amit akartok. Persze ugye bizonyos keretek között… Bár ahogy elnézlek a te rózsaszín homályodból már az is kiutat jelentene, ha a drágalátos húgom kicsi kacsóját a kezedbe foghatnád - mondta kicsit lemondóan.
- Ugyan, Rick, mit értesz te ehhez? - kérdezte Abe sértetten. - Ez a szerelem!
- Na persze. Tényleg. Tudod mit, azért vigyázz ám magadra, te hősszerelmes, mert azt még azért kötelességemnek érzem elmondani, hogy a húgom legalább olyan temperamentumos, mint én, plusz sértődékeny, és hirtelen haragú is. Mindenesetre azért drukkolok.
Abe kicsit gyanakodva nézett barátjára, látszott rajta, hogy eleve nem akar elhinni semmi rosszat újdonsült szíve választottjáról.
Rick lemondóan sóhajtott. Brad ma is Alice-szel lépett le közvetlenül órák után, úgy tűnik, jól megvannak. Most úgy tűnik, Abe gárgyult meg a húga miatt, Joz meg már amúgy is teljesen beszámíthatatlan. Mi lesz vele, ha egyedül marad normális független férfinak a csapatban? Na mindegy.
- Hahó, Rómeó - lengette meg kezét finoman barátja arca előtt, aki szemét egy emeleti ablakra szegezte. - Igen, az a szobája, de még valószínűleg ebédel. Azt pedig a konyhában teszi, tehát hiába bűvölöd azt az ablakot. Inkább meséld el, hogy kezdődött ez az egész, és mióta dugdossátok az orrom elől.
- Nem dugdosunk mi semmit - válaszolta Abe, sértett önérzettel. - Egyébként meg amikor pénteken Jozt hajkurásztad, Brad lelépett az újdonsült főnökasszonyával, úgyhogy én meg éppen hazafelé indultam, amikor összefutottam Caterinával. Megkérdezte, hogy nem láttalak-e, én meg mondtam, hogy Jozhoz mentél át beszélgetni, vagy valami ilyesmi, aztán valahogy csak azt vettem észre, hogy itt állunk a kaputok előtt, és ő nevet, és nevet…
- Persze, mert pont ugyanolyan rugóra jár az agyatok… - sóhajtotta Rick. - Ő aztán veszi minden lököttségedet.
- Miért beszélsz róla így?
- Nem is tudom - válaszolt Rick picit elgondolkodva. - Tök szeretem. De azért mégiscsak a lökött húgom, nem? Ja, és csak úgy mellékesen. Ha bármi baja lesz. Összetöröd a kicsi szívét, vagy valami, hát én barátság ide vagy oda, kénytelen leszek azt megbosszulni… És ezt veheted figyelmeztetésnek - közölte a zord báty, bár alig tudta elrejteni a mosolyát.
- Igenis. Úgy fogok a hölgy testi épségére vigyázni, mint a szemem világára. Különösen a feltehetőleg porcelánból öntött pici szívét fogom körbebugyolálni az enyémnek minden kis szeretetével, nehogy véletlenül nekikoccanjon valaminek, és…
- Abe! Abe Zelinsky! Halgass! - nézett rá Rick kétségbeesetten. - Az isten szerelmére! Komolyan kezdek azon gondolkodni, hogy be kéne zárni téged valahova, esetleg egy kényelmes kis kényszerzubbony társaságában! Persze csak szigorúan a saját érdekedben, hogy senki ne találkozzon veled, amíg ez el nem múlik. Csak hallanád magad kívülről!
Abe csak álmodozva legyintett, és mosolyogva pillantott fel még utoljára az ablakra, mielőtt elköszönt, és némileg ugrándozásra emlékeztető léptekkel hazafelé indult.
- Ez a szerelem?! - gondolta kicsit kétségbeesve Rick. - És én ezért bánkódtam, hogy nem vagyok szerelmes? Még csak az kéne! Hogy elveszítsem a józan eszemet! Na szép. Én megmaradok higgadt, és minden értelemben független, ámbár kapós fiatalembernek, és kész. Előbb utóbb úgyis akad majd mindig egy-két csaj. De hogy szerelem? Nálam az úgy se működne. Köszi, de ebből az össznépi őrületből én nem kérek.
Magában motyogva, és a fejét rázva vette ki a leveleket a postaládából, és sétált be az ajtóig. Cat az ablakból vigyorogva nézte.
***
Joz számára a hét további része kínzó lassúsággal telt. Valahogy mindenhol Zacket látta, és bár mindig próbált a fiúra őszintén mosolyogni, belül valahol mindig feldübörgött egy érzés, a fülébe sugdosott egy soha el nem hallgattatható kis hang, hogy neki nem ez kell. Neki több kell, Zack kell. Szőröstül-bőröstül, ahogy mondani szokás. De hát azt ugye nem lehet.
A hét egyébként érdekesen telt. Kezdett beállni a rutin, hogy melyik szünetet kivel tölti el, mert most már három fele kellet osztani idejét: Zackkel még mindig rengeteg bepótolni valójuk volt beszélgetés terén, Tom pedig valahogy észrevétlenül újdonsült bizalmasává vált, és jól esett vele megbeszélni az apróságokat. Bár a parkbeli történetet neki sem mesélte el. Persze Tom toleráns, meg minden, és igazából hiperjófej a témát illetőleg, de azért nem volt biztos benne, hogy ez nem készítené ki a gyomrát. És persze ott volt még Rick, akivel mostanában újra jókat sztoriztak, és nevettek, de tudta, hogy Ricket nem verheti át, és barátja azért előbb utóbb újra vissza fog térni a „Merton-féle kiscsaj” témára. Mindenesetre az utóbbi pár napban beszélgetéseik főleg azzal teltek, hogy Rick panaszkodását hallgatta arról, hogy Abe mennyire megzakkant, és hogy míly fájdalmas az a tudat, hogy kedves barátjuk ép elméjének elvesztését pont az ő testvérhúgának köszönhetik.
Joz csak nevetett azon az óvatos táncon, amit Cat és Abe jártak nap, mint nap egymás körül. Cat az egyik barátnőjét alaposan kiosztotta a folyosón, amikor nyilvánosan azt feltételezte róluk, hogy járnak, de azért egyértelmű volt, hogy valami alakulgat. Abe pedig mintha egy porcelánbabát tartana a kezében, olyan óvatosan, és hatalmas türelemmel udvarolta körül a különc lányt. Joz meg persze örömmel nézte, és teljes szívéből örült nekik. Mindketten megérdemeltek már valami normális kapcsolatot, és ráadásul így Joz Cat miatt érzett lelkiismeret furdalása is alábbhagyott. Végül is fogadott húgocskáját jó kezekben tudhatta.
Joz most éppen a matek házija felett ült, és azt vette észre, hogy már majdnem két órája képtelen vele bármit is kezdeni. Péntek délután volt, a tavaszi nap hívogatóan csorgatta be meleg fényét az ablakon, és Joz végül engedett a kísértésnek. Füzetét a táskájába dobta, rövid gondolkodás után a tolltartóját, a telefonját, és egy pulcsit is, majd a lépcsőn leszáguldva cipőt húzott, és villámgyorsan az utcán termett. Arcát jólesően fürösztötte a napfényben, és az alig érezhető szellőben, ami néha épphogy megborzolta haját. Azt tervezte, hogy elmegy a parkba, a tisztásra, és ott a kis házikó tövében szépen megírja ezt a pár oldalnyi feladatot. Úgyis egészen sokáig odasüt a nap. Csak hogy a tisztásról Zack jutott eszébe, aztán meg… Ez így nem mehet tovább! - gondolta bosszúsan. - Beszélnie kéne Zackkel. A hétfői beszélgetés óta csak a suliban találkoztak, és az nem igazán volt alkalmas hely egy ilyen jellegű beszélgetéshez. És ekkor döntött: elmegy Zackhez. Nézzük csak. Hol is lakik? Vajon a tudakozó meg tudja mondani, ha ő tudja a telefonszámát, és a nevét? Nem valószínű. Nézzük csak… De hiszen Zack említette az utcát hétfőn… Sóvirág utca. Legalábbis valami ilyesmi fura neve volt. Igen az lesz az. És azt is mondta, hogy két baromi nagy cseresznyefa áll a kertjükben. Csak megtalálja... Legalábbis remélte. Ha nem, akkor kénytelen lesz felhívni a fiút, ami persze elrontaná a hatásos belépőt. Csak sejtette, hogy merre kell elindulnia, de aztán emlékezett, hogy erre felé kísérte el barátját egy darabon hétfőn, úgyhogy felbátorodva haladt tovább, és a járókelőktől kezdett kérdezősködni, hogy nem tudják-e merre van a Sóvirág utca. Páran kicsit hülyének nézték, de a harmadik nő kedvesen rámosolygott, és elmagyarázta az útvonalat odáig. Ő szépen megköszönte, és torkában dobogó szívvel közelítette meg a célpontot. Az utcába befordulva megnyugodva konstatálta, hogy nem olyan hosszú, talán nem lesz benne két cseresznyefás ház…Gyorsan végigért az utcán, és végül az utolsó előtti ház lett a nyertes. Takaros egyszintes faházikó volt, ami kissé vadregényes kert közepén állt, mivel körülötte mindenütt fák és bokrok, gondozott virágágyások tolongtak. Mi lesz itt, ha ez mind kihajt… Kész dzsungel… - gondolta mosolyogva. Most azonban még a kert előterét uraló méretes cseresznyefáknak is csak apró rügyei voltak, ahogy a távolabb álló kisebb más gyümölcsfáknak is. Mindenesetre ennek kell lennie. Sóhajtott egyet, és becsöngetett. Egy harmincas évei közepén járó nő nyitotta ki az ajtót, és dugta ki a fejét. - Egy pillanat - rikkantotta, és belebújt az ajtó mellett álló hatalmas kerti papucsba. Biztosan a férjéé. Kérdő tekintettel az arcán csoszogott oda a kapuhoz.
- Szia, miben segíthetek - kérdezte végül végigmérve Jozt.
- Jó napot, Zackhez jöttem - válaszolt, és az asszony szeme elkerekedett. - Kéne egy kis segítség a háziban - tette még hozzá Joz próbálkozás képpen.
- Bújj be - nyitotta ki a nő a kaput. - Osztálytársak vagytok?
- Igen. Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. Jozeph Kingsley vagyok. De általában csak Joznak szólítanak.
A nő mozgása mintha egy pillanat töredékére megakadt volna, de aztán csak mosolyogva hátrafordult, és ő is bemutatkozott. - Örvendek, Joz. Mrs. Robert Botham. Zack nagynénje vagyok apai ágon. A néhai fivérem volt Zack édesapja. - Néhai? Zack, már megint valami, amiről elfelejtettél beszámolni?! Hát már nem él az apja?! - száguldott végig a gondolat Joz agyán.
- Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Botham - nyújtotta udvariasan a kezét, ahogy a pár lépcsőfok tetejére értek.
- Részemről a szerencse Joz, de azt hiszem, túl öregnek érzem magam attól, ha így szólítasz. Nem maradhatnánk esetleg a Jane néniben, ahogy Zack is hív? És tegezhetsz nyugodtan.
Joz mosolyogva vállat vont. - Rendben. Csodálkozott, azon, hogy a nő milyen fesztelenül ajánlotta fel neki, hogy a bensőséges családi becenevét használja. De mindenesetre szimpatikus volt neki Zack „Jane nénije”.
- Na, gyere bújj beljebb. Zacket a nappali mögött nyíló kis szobában találod. Hozzak nektek valami uzsonnát?
- Esetleg majd egy kicsit később. Én legalábbis nemrég ebédeltem.
- Rendben Joz. Nos, a szoba arra van. Jó tanulást.
Mrs. Botham pókerarca nem árulta el, hogy az utóbbi fél évben mást sem hallott Zacktől, minthogy „jó lett a doga, csak Jozephé volt jobb” meg „enyém a második legjobb Kingsley-é után”… Vajon mi folyik itt? - mosolyodott el magában a fiú után nézve. - Mert hogy Joz nem tanulni jött, az is biztos…
Joz kicsit félve lépkedett át a barátságosan berendezett tágas nappalin, és megállt a jelzett szoba ajtaja előtt. Halk zene szűrődött ki. Álldogált még ott vagy fél percet, aztán belegondolt abba, hogy előbb utóbb Mrs. Bothamnek talán valami dolga akadhat a nappaliban, és akkor bezzeg magyarázhatja, hogy mit csinál itt még mindig. Végül vett egy nagy levegőt, és bekopogott.
- Gyere be - hallatszott ki Zack hangja, ami nyilvánvalóan nem neki szólt, valószínűleg a nagynénjére számított. Joz végül bátortalanul lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Zack nem fordult hátra, csak írt tovább, és úgy mondta: - Kösz, Jane néni, de most nem kérek uzsit. Még nem vagyok éhes.
- Ööö… Helló Zack - köszönt végül Joz a torkát megköszörülve.
A fiú megfordult a székén, és egy pillanatig tágra meredt szemekkel nézett barátjára, aztán elmosolyodott. - Hát te meg mi a fenét keresel itt?
- Öööm… Nem ment a matek házi. Gondoltam segíthetnél egy kicsit.
Zack pedig kikerekedett szemekkel bámult barátjára, mint aki szellemet lát, és felnevetett.
- Rendben, átlátszó - döntötte el a kérdést magában Joz, és végül sóhajtva csak annyit kérdezett. - Na akkor bejöhetek?
Zack csak némán bólintott.
***
<- vissza az előző fejezethez
tovább a következő fejezethez ->