#34. JongKey oneshot
Hey hey!
Kicsit sűrű hetem volt (és lesz =__=), de szerencsére közben jutott idő az alkotásra is ^^ Egy AU JongKey oneshotot hoztam nektek, a gyerek JK fajtából. Jó szórakozást hozzá, véleményeket szívesen veszek =P
icons made by: chulhyeol
Cím: First
Írta: miyocca
Páros: JongKey
Figyelmeztetések: ... AU? Nem túl fluff, a vége miatt.
Korhatár: Szerintem nem szükséges
First
Az első alkalommal, amikor Jonghyun meglátta a betolakodót, keserűséget érzett a szívében. Hiszen hogy jön ide ez a kölyök, hogy mer betolakodni az ő titkos búvóhelyére, a tetőkert sarkába?
Ahonnan ő szokta nézni a madarakat, a felhők lusta mozgásait, ő szokott elbújni a bokrok és a magasított párkány közötti eldugott részen... Jonghyun csalódott szívvel hagyta ott a helyet.
A második alkalommal, amikor Jonghyun meglátta a betolakodót, már nem fordult sarkon. Meglapult az egyik díszpálma mögött - remélve, hogy nem veszik észre -, és csöndben figyelni kezdte az idegen fiút. A finoman elnyíló, rózsás ajkakat, az aranyszőke tincseket, amikkel önfeledten játszott a szél és a pici kezet, ami precízen rajzolta a vonalakat a füzetbe... Jonghyun különös módon gyönyörűnek látta a betolakodót.
El kellett telnie egy hétnek, amíg Jonghyun összegyűjtötte a bátorságát, hogy szóba merjen elegyedni a betolakodóval. Rutinos mozdulatokkal kúszott át a bokorrengetegen és érzékelte a szőke fiú ijedségét, amikor hirtelen előbukkant a másik oldalon.
- Szia.
- Szia. - A rózsaszín ajkak mosolyra nyíltak, ahogy az idegen túltette magát az első meglepődésen és Jonghyunra nézett.
- Ööö... Miért foglaltad el a helyemet? - Furcsa módon vonzotta a barátságosan csillogó, éjfekete szempár... Egész egyszerűen képtelen volt megszakítani a szemkontaktust.
- A te helyedet? - A halvány szőke, szép ívű szemöldök a magasba szökött.
- Ühm, igen, én szoktam ide járni, én találtam ezt a helyet.
- Bocsánat. - A mellkasához szorította a füzetét. - És... nem lehetne, hogy osztozzunk rajta?
- De, persze, lehet. - Lekuporodott a párkányhoz, az idegen mellé.
- Köszönöm - ragyogott fel a finom vonású arc. - Akkor, ha már osztozunk ezen a búvóhelyen, bemutatkozom: Kim Kibum vagyok.
- Kim Jonghyun.
- De jó, egyforma a vezetéknevünk! - nevetett fel a szöszi.
Jonghyun csak a csengők csilingeléséhez tudta hasonlítani ezt a lágy hangot.
Lassan haladtak a megismerkedés rögös útján, de ahogy Kibum egyre többet és többet árult el magáról, úgy Jonghyun is fokozatosan megnyílt a másik felé. Az egyik mérföldkő a kapcsolatukban, ahonnan már barátként kezdtek tekinteni a másikra, egy bárányfelhős csütörtök délután volt. Jonghyun, nem lévén több órája, az ebédlős dobozával a tető felé vette az irányt és kicsit meglepődött, amikor Kibumot is odafönt találta.
- Elmaradt az utolsó órád?
- El, a tanárnő beteget jelentett - sóhajtotta a szőke és arrébb húzódott, hogy Jonghyun mellé ülhessen.
- Az jó. - Komótosan nekilátott a doboz és a hozzá csomagolt evőeszközök kibontásához.
- Mi az?
- Rántott sajt és krumplipüré, anyu csomagolta nekem ebédre.
- Értem. - Nagyot nyelt és elkapta a tekintetét, a bokrok ágait kezdte fürkészni.
Jonghyun nézte, nézte egy darabig a gyönyörű arcot, majd hirtelen kétfelé osztotta az ételt.
- Gyere, együk meg ketten!
Kibum hálásan pislogott a sötétbarna hajú fiúra.
Jonghyun oldalát azóta fúrta a kíváncsiság, amióta az első találkozásukkor megpillantotta Kibumnál a vázlatfüzetet. Mi lehet benne? De akárhányszor próbált belelesni, Kibum vagy elrakta, vagy úgy takarta, hogy még véletlenül se láthasson belőle semmit... így végül rákérdezett.
- Abban a füzetben a te rajzaid vannak?
- Is. - Szeretetteljesen simított végig a sötétkék borítón. - Mindenki rajzolt bele valamit, aki fontos nekem.
Jonghyun próbálta figyelmen kívül hagyni a szíve szúrását. Én miért nem?
- Plusz én is szoktam rajzolgatni bele, ha valami nagyon szépet látok.
- Megnézhetem?
Kibum habozott egy pillanatig, de aztán átnyújtotta féltett kincsét.
- De gyönyörű! - Az idősebb ámulva lapozgatta a füzetet. - Nagyon szépen rajzolsz, Kibummie!
A kis arcot elfutotta a pír, a dicsérettől és a becézéstől.
De volt, amikor nem tudtak kimenni a tetőkertbe.
- Esik. - Kibum szomorúan lebiggyesztett ajkakkal fogadta megérkező társát, a bezárt üvegajtón túli esőfüggönyre mutatva.
- Nem baj! - A barna hajú lelkesedését semmi sem tudta letörni. - Forró csokit árulnak a büfében, gyere, próbáljuk ki! - Elkapta a kicsit kezet, rohanó lépteik szinkronban verődtek vissza a folyosók falairól.
- Ez nagyon finom. - Kibum két apró tenyerét a forró bögrén melengette.
- Ugye? Megmondtam - mosolygott Jonghyun, de elkapta a tekintetét, ahogy a fiatalabb újból belekortyolt az italba. Valamilyen különös oknál fogva, csókolni akarta azokat a finoman csücsörítő ajkakat...
A másik fordulópont egy borús, szürke péntek délután érkezett. Jonghyun beügyeskedte magát a búvóhelyükre és bár Kibum ott volt, nem nézett rá, nem vette észre. Fejét felhúzott térdeire támasztotta és egész testében rázkódott. Jonghyun jól látta az arcán pergő, gyémántfényű könnyeket.
- Kibummie, mi a baj? - Társa elé térdelt, hogy az végre felfigyeljen rá, kinyissa éjfekete szemeit.
- Se-semmi... - Kapkodva törölte meg könnyáztatta pofiját, de a sírást képtelen volt abbahagyni.
- Na, ne szomorkodj. Semmi sem ér annyit, hogy kisírd miatta a szép kis szemeidet. - Jonghyun, jobb ötlete nem révén, a karjaiba vonta a vékony testet és félszeg mozdulatokkal simogatni kezdte társa hátát.
Ez volt az első fontosabb testi kontaktus kettejük között. És Kibum rettentő hálás volt az ölelésért, a nyugtató szavakért és a törődésért...
Attól fogva általánossá váltak az eleinte félszeg, majd egyre bátrabb, vágyott érintések, ölelések, puszik.
De nem mindig volt teljes az egyetértés, néha ők is vitáztak. Az egyik ilyen "veszekedésük" hevében - ami arról szólt, hogy milyen fajtájú az égen repülő madár: sólyom vagy varjú -, Jonghyun annyira felhúzta magát, hogy egyszerűen felállt és otthagyta társát. Kibumnak pedig nem volt elég bátorsága utánakiáltani: "Ne menj!"
Az első csókjukra mindketten tisztán emlékeznek. Kibum épp nagy hévvel mesélt valamit, már nem is lényeges, hogy mit, amikor Jonghyun hirtelen odahajolt hozzá és összeérintette az ajkaikat. Puhák voltak és édesek...
- Jongie... mit csinálsz?
- Megcsókoltalak! - ragyogott az idősebb.
Néma csönd majd Kibum rámarkolt az ölében tartott emlékkönyvre.
- Rajzolsz bele?
És Jonghyun megítélése szerint az volt élete legjobb napja.
Aztán valami megváltozott. Kibum egyre szótlanabb, rosszkedvűbb lett, majd egy délután, hosszas unszolás után zokogva kibökte: a szülei elváltak és ő az anyukájával el fog költözni a városból. Jonghyunt hideg zuhanyként érte a hír.
- Ettől még nem dől össze a világ - motyogta elszoruló torokkal, barátja aranyszín tincseit simogatva.
- De, de... én nem akarlak itt hagyni!
- Még biztos fogunk találkozni, ne aggódj. - De ezt a mondatot egyikőjük se hitte el.
Az utolsó alkalommal, amikor Jonghyun látta Kibumot, fájdalmat érzett a szívében. A tetőről figyelte az iskolakapu elé gördülő, szénfekete kocsit. Kibum odafutott, egy pillanatra felnézett a tetőkert felé, integetett, majd beszállt a kocsiba és az elhajtott. Jonghyun sohasem látta őt viszont.
Ha sok év múlva, Jonghyunt arról kérdezték, Kibumot vallotta élete első szerelmének.
Megjegyzések: Érdekelne, hogy ti milyen korúaknak képzeltétek őket...
Kicsit sűrű hetem volt (és lesz =__=), de szerencsére közben jutott idő az alkotásra is ^^ Egy AU JongKey oneshotot hoztam nektek, a gyerek JK fajtából. Jó szórakozást hozzá, véleményeket szívesen veszek =P
icons made by: chulhyeol
Cím: First
Írta: miyocca
Páros: JongKey
Figyelmeztetések: ... AU? Nem túl fluff, a vége miatt.
Korhatár: Szerintem nem szükséges
First
Az első alkalommal, amikor Jonghyun meglátta a betolakodót, keserűséget érzett a szívében. Hiszen hogy jön ide ez a kölyök, hogy mer betolakodni az ő titkos búvóhelyére, a tetőkert sarkába?
Ahonnan ő szokta nézni a madarakat, a felhők lusta mozgásait, ő szokott elbújni a bokrok és a magasított párkány közötti eldugott részen... Jonghyun csalódott szívvel hagyta ott a helyet.
A második alkalommal, amikor Jonghyun meglátta a betolakodót, már nem fordult sarkon. Meglapult az egyik díszpálma mögött - remélve, hogy nem veszik észre -, és csöndben figyelni kezdte az idegen fiút. A finoman elnyíló, rózsás ajkakat, az aranyszőke tincseket, amikkel önfeledten játszott a szél és a pici kezet, ami precízen rajzolta a vonalakat a füzetbe... Jonghyun különös módon gyönyörűnek látta a betolakodót.
El kellett telnie egy hétnek, amíg Jonghyun összegyűjtötte a bátorságát, hogy szóba merjen elegyedni a betolakodóval. Rutinos mozdulatokkal kúszott át a bokorrengetegen és érzékelte a szőke fiú ijedségét, amikor hirtelen előbukkant a másik oldalon.
- Szia.
- Szia. - A rózsaszín ajkak mosolyra nyíltak, ahogy az idegen túltette magát az első meglepődésen és Jonghyunra nézett.
- Ööö... Miért foglaltad el a helyemet? - Furcsa módon vonzotta a barátságosan csillogó, éjfekete szempár... Egész egyszerűen képtelen volt megszakítani a szemkontaktust.
- A te helyedet? - A halvány szőke, szép ívű szemöldök a magasba szökött.
- Ühm, igen, én szoktam ide járni, én találtam ezt a helyet.
- Bocsánat. - A mellkasához szorította a füzetét. - És... nem lehetne, hogy osztozzunk rajta?
- De, persze, lehet. - Lekuporodott a párkányhoz, az idegen mellé.
- Köszönöm - ragyogott fel a finom vonású arc. - Akkor, ha már osztozunk ezen a búvóhelyen, bemutatkozom: Kim Kibum vagyok.
- Kim Jonghyun.
- De jó, egyforma a vezetéknevünk! - nevetett fel a szöszi.
Jonghyun csak a csengők csilingeléséhez tudta hasonlítani ezt a lágy hangot.
Lassan haladtak a megismerkedés rögös útján, de ahogy Kibum egyre többet és többet árult el magáról, úgy Jonghyun is fokozatosan megnyílt a másik felé. Az egyik mérföldkő a kapcsolatukban, ahonnan már barátként kezdtek tekinteni a másikra, egy bárányfelhős csütörtök délután volt. Jonghyun, nem lévén több órája, az ebédlős dobozával a tető felé vette az irányt és kicsit meglepődött, amikor Kibumot is odafönt találta.
- Elmaradt az utolsó órád?
- El, a tanárnő beteget jelentett - sóhajtotta a szőke és arrébb húzódott, hogy Jonghyun mellé ülhessen.
- Az jó. - Komótosan nekilátott a doboz és a hozzá csomagolt evőeszközök kibontásához.
- Mi az?
- Rántott sajt és krumplipüré, anyu csomagolta nekem ebédre.
- Értem. - Nagyot nyelt és elkapta a tekintetét, a bokrok ágait kezdte fürkészni.
Jonghyun nézte, nézte egy darabig a gyönyörű arcot, majd hirtelen kétfelé osztotta az ételt.
- Gyere, együk meg ketten!
Kibum hálásan pislogott a sötétbarna hajú fiúra.
Jonghyun oldalát azóta fúrta a kíváncsiság, amióta az első találkozásukkor megpillantotta Kibumnál a vázlatfüzetet. Mi lehet benne? De akárhányszor próbált belelesni, Kibum vagy elrakta, vagy úgy takarta, hogy még véletlenül se láthasson belőle semmit... így végül rákérdezett.
- Abban a füzetben a te rajzaid vannak?
- Is. - Szeretetteljesen simított végig a sötétkék borítón. - Mindenki rajzolt bele valamit, aki fontos nekem.
Jonghyun próbálta figyelmen kívül hagyni a szíve szúrását. Én miért nem?
- Plusz én is szoktam rajzolgatni bele, ha valami nagyon szépet látok.
- Megnézhetem?
Kibum habozott egy pillanatig, de aztán átnyújtotta féltett kincsét.
- De gyönyörű! - Az idősebb ámulva lapozgatta a füzetet. - Nagyon szépen rajzolsz, Kibummie!
A kis arcot elfutotta a pír, a dicsérettől és a becézéstől.
De volt, amikor nem tudtak kimenni a tetőkertbe.
- Esik. - Kibum szomorúan lebiggyesztett ajkakkal fogadta megérkező társát, a bezárt üvegajtón túli esőfüggönyre mutatva.
- Nem baj! - A barna hajú lelkesedését semmi sem tudta letörni. - Forró csokit árulnak a büfében, gyere, próbáljuk ki! - Elkapta a kicsit kezet, rohanó lépteik szinkronban verődtek vissza a folyosók falairól.
- Ez nagyon finom. - Kibum két apró tenyerét a forró bögrén melengette.
- Ugye? Megmondtam - mosolygott Jonghyun, de elkapta a tekintetét, ahogy a fiatalabb újból belekortyolt az italba. Valamilyen különös oknál fogva, csókolni akarta azokat a finoman csücsörítő ajkakat...
A másik fordulópont egy borús, szürke péntek délután érkezett. Jonghyun beügyeskedte magát a búvóhelyükre és bár Kibum ott volt, nem nézett rá, nem vette észre. Fejét felhúzott térdeire támasztotta és egész testében rázkódott. Jonghyun jól látta az arcán pergő, gyémántfényű könnyeket.
- Kibummie, mi a baj? - Társa elé térdelt, hogy az végre felfigyeljen rá, kinyissa éjfekete szemeit.
- Se-semmi... - Kapkodva törölte meg könnyáztatta pofiját, de a sírást képtelen volt abbahagyni.
- Na, ne szomorkodj. Semmi sem ér annyit, hogy kisírd miatta a szép kis szemeidet. - Jonghyun, jobb ötlete nem révén, a karjaiba vonta a vékony testet és félszeg mozdulatokkal simogatni kezdte társa hátát.
Ez volt az első fontosabb testi kontaktus kettejük között. És Kibum rettentő hálás volt az ölelésért, a nyugtató szavakért és a törődésért...
Attól fogva általánossá váltak az eleinte félszeg, majd egyre bátrabb, vágyott érintések, ölelések, puszik.
De nem mindig volt teljes az egyetértés, néha ők is vitáztak. Az egyik ilyen "veszekedésük" hevében - ami arról szólt, hogy milyen fajtájú az égen repülő madár: sólyom vagy varjú -, Jonghyun annyira felhúzta magát, hogy egyszerűen felállt és otthagyta társát. Kibumnak pedig nem volt elég bátorsága utánakiáltani: "Ne menj!"
Az első csókjukra mindketten tisztán emlékeznek. Kibum épp nagy hévvel mesélt valamit, már nem is lényeges, hogy mit, amikor Jonghyun hirtelen odahajolt hozzá és összeérintette az ajkaikat. Puhák voltak és édesek...
- Jongie... mit csinálsz?
- Megcsókoltalak! - ragyogott az idősebb.
Néma csönd majd Kibum rámarkolt az ölében tartott emlékkönyvre.
- Rajzolsz bele?
És Jonghyun megítélése szerint az volt élete legjobb napja.
Aztán valami megváltozott. Kibum egyre szótlanabb, rosszkedvűbb lett, majd egy délután, hosszas unszolás után zokogva kibökte: a szülei elváltak és ő az anyukájával el fog költözni a városból. Jonghyunt hideg zuhanyként érte a hír.
- Ettől még nem dől össze a világ - motyogta elszoruló torokkal, barátja aranyszín tincseit simogatva.
- De, de... én nem akarlak itt hagyni!
- Még biztos fogunk találkozni, ne aggódj. - De ezt a mondatot egyikőjük se hitte el.
Az utolsó alkalommal, amikor Jonghyun látta Kibumot, fájdalmat érzett a szívében. A tetőről figyelte az iskolakapu elé gördülő, szénfekete kocsit. Kibum odafutott, egy pillanatra felnézett a tetőkert felé, integetett, majd beszállt a kocsiba és az elhajtott. Jonghyun sohasem látta őt viszont.
Ha sok év múlva, Jonghyunt arról kérdezték, Kibumot vallotta élete első szerelmének.
Megjegyzések: Érdekelne, hogy ti milyen korúaknak képzeltétek őket...