The last moment - 3.fejezet
Cím: The last moment
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: ebben a fejezetben nincs
Téma: Yaoi, Dráma, Shounen-ai
Megjegyzés: Egy újabb 'The last moment' fejezettel jöttem. ^^ Még ezen a héten, hétvége tájékán várható egy 'It's a Crazy Love' fejezet is, persze csak ha jól viselkedtek :D Jó olvasástkívánok!
'C'est la Vie, mon Chéri'
Eisukét már egy hete nem láttam. A műtét napján még elköszöntünk egymástól, hiszen ezzel egyidejüleg átvitték egy másik kórterembe. De azóta semmi. Az orvosunk azt mondta, a műtét nagyon jól sikerült, de most nagy munka elött áll a 'kölyök', hiszen újból meg kell tanulnia járni. 'Kemény próba ez most szegénynek' - gondoltam magamba. Újra megtanulni egy olyan dolgot, ami kisgyerekként sem ment könnyen... Most még nehezebb.
Eldöntöttem, hogy meglátogatom Shujival az 'edzőtermet', ahol Eisuke is próbál 'talpra állni'. Bár a mostani helyzetemet nézve, én sem állok még valami fényesen. Igaz, már megkaptam a járógipszemet, még így is nehezemre esik a hétköznapi dolgok elvégzése. De bízom a képességeimben. Hála Shujinak és mindenki másnak a kórházban, sokkal pozitívabban állok neki a dolgoknak. Valóban... Shuji. Ez alatt a hét alatt sem változott semmi. Minden nap bejött hozzám, hozott valami kis apróságot, majd egy 'homlokra-puszival' elköszönt. Ezen kívűl, nulla. Én csak egyre jobban és jobban megnyíltam neki. Azt az időt amit itt töltött mindig hosszas beszélgetések övezték. Napirendbe volt, hogy Yuichi-Shuji dumcsipercek mindig vannak. Valamint ezzel egyidejüleg egyre jobban vonzódtam hozzá. Nehéz beismerni, de napról napra, akaratlanul is mélyebben beleszerettem ebbe a bolondba~
- Szépjóreggelt Yuichi! - ragad ki elmélkedésemből egy ismerős hang.
- Neked is, Shuji. Késtél... - mondom hidegen.
- Igen, és millió bocsánatot is kérek érte! - mondja tenyerét összevonva - A kedves gondnok kitalálta, hogy segítsek neki kivinni a szemetet. De a végén az lett belőle, hogy nekem kellett felmosnom még a folyósókat is helyette. Hehe.
Én csak döbbenten figyeltem őt, ahogy mesél. Végülis nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat. Shuji is velem együtt kacagott az ő kis bénaságán, de a viccelődést abbahagyva, komolyra fordította a mondanivalóját~
- Épp most beszéltem az orvosoddal. Eléggé sietett, de annyit elcsíptem, hogy már csak pihenned kell, hogy a csont teljesen helyrejöjjön, így valószínűleg holnap hazamehetsz. Na, mit szólsz?
- Öhm... Mielött örömtáncot járok... Miért is van az, hogy te mindent elöbb tudsz meg mint én? - kérdezem kicsit gúnyosan.
- Hát, izé... Szerencsém volt... azt hiszem.
- Hogyne-hogyne.
- Na, nem is örülsz? Szabadság, vidámság meg minden.
- De, örülök. - mondom rezzenéstelen arccal.
- Igen, nagyon hatásososan és megnyerően jelented ki. Mondjuk egy kis mosoly elhagyhatná azt a babapofidat.
- Hogy mimet?!
- Most miért? Olyan az arcod!
- Nem is! Ne mondj már ilyen zavarbaejtő dolgokat! - pirulok el de még is mérges vagyok.
- Mondom én, mondom én! - mutat rám. - Ha nincs igazam, miért jössz zavarba?
- Bárki zavarba jönne ettől! Hogy lehetsz ilyen? Menj innen, most nagyon utállak!
- Most? Miért, máskor szeretsz? - mondja kacagva.
Azt hiszem Shuji most nem is fogta fel, mekkora súlya volt a kérdésének. Mit is reagálhattam volna... Olyan lettem mint egy cékla. Ezt már nem magyarázhattam ki. Próbáltam kicsit elterelni a szót, nehogy Shuji gyanút fogjon~
- Iduljunk már Eisukéhez!
- Oké... De jól vagy? - vált aggódó üzemmódra. - Nagyon elvörösödtél.
- Jól vagyok, csak induljunk már! - mondom, majd felkelve az ágyról, mankóimat megragadva elindulok ki a szobából, meg sem állva az edzőteremig.
'Nem lesz ez így jó. Nem elég rejtegetnem az érzéseimet amik csak úgy kavarognak bennem, még neki ilyen kijelentéseket is kell tennie. De... azt hiszem, ha ez így megy tovább, előbb utóbb ki fog bukni az igazság. Azt pedig nem igazán szeretném. Oké, hogy kedves velem, meg segít ha kell. De... Én már túl sokat gondolok ettől. A fenébe is, szeretem őt! Szeretem, és ez ellen nem tehetek semmi! Miért? Miért pont ezt az embert kellett megszeretnem? Olyan bolondos, és komolytalan... és mindenből viccet csinál! Idegesít! Még is... hogy szerethetem pont Őt ennyire?'
- Itt vagyunk Yuichi! - nyitja nekem az ajtót az emlegetett szamár-
Belépve a terembe rögtön kerestem szemeimmel Eisukét. És ahogy megpillantottam, görcsbe rándúlt a szívem. Járt azokon a lábakon, amik évek gyötrő ideje alatt nem mozdultak. Igaz, még nehézkesen és kapaszkodva, de mozogtak a lábai, és haladt előre! Nem bírtam megállni hogy ne vigyorogjak szélesen, Rögtön odasiettem hozzá - már ahogy tehettem a mankókkal.
Eisuke hihetetlen mosolyra húzta száját, ahogy meglátott bennünket. Rögtön áradozni kezdtett, és még jobban igyekezett, hogy brmutassa mit tud. Miközben egyet-egyet lépkedett, szinte kiabálta hogy 'Nézzétek! Ezt nézzétek!'.
Nem tudtam szavakba önteni, mennyire megható volt. Szemeimből folytak a könnyek, de még is mosolyogtam. Visszakapta...visszakapta azt, amit hosszú évekig nélkülöznie kellett.
'Most már teljesen 'egész'. Nincs hiányossága.'
Visszagondoltam arra a történetre amit említett a vak lányról. Már értem mire gondolt. Én vele együtt örültem, habár nem velem történt meg a 'csoda'. De akkor is csodálatos volt látni, hogy Eisuke mennyire boldog. Végre őszíntén tud mosolyogni...
Eközben Shuji egész végig csak engem és Eisukét nézett. Furcsa volt... nem azt a bohókás tekintetet láttam rajta, amit még a leg komolyabb helyzetben is magán tart. Hanem egy elismerő és hálás tekintetet, amit még nem ismertem tőle. Mosolygott, mert engem is látott mosolyogni. Nem értettem igazán, hogy miért, de olyan volt, mintha minden érzésem átszállna rá....
Eisukénak is elmondtuk, hogy holnap engem már kiengednek a kórházból. Kicsit csalódott volt, mert nem leszek majd ott... De szívből örült neki, hogy végüiis meggyógyúltam. A lelkemre kötötte, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor már versenyt fogunk futni. Én erre hangosan elnevettem magamat, de egy olyan 'férfias' kézfogással végülis, de ígéretet tettünk egymásnak....
A látogatási időnek is lassan végeszakadt, így Shujinak indulnia kellett. Még visszakísért engem a szobámba...
- Mostmár indulok azt hiszem. Szükséged van még valamire?
- Öhmm... Nem. Azt hiszem most nem.
- Okés. Holnap akkor érted jövök, ahogy megbeszéltük jó?
- Igen. 12-re, ugye?
- Úgy van.
- Rendben. Akkor... Szia.
- Légy jó, Yuichi. - mondja, majd mint mindíg... most is homlokoncsókol.
Újabb álmatlan éjszaka... Végig Shujin járt az eszem......
Nem értem. Miért voltak tele érzelemmel a szemei? Nem tudom eldönteni, hogy mire gondolhat ilyenkor. Nem látok bele a fejébe, pedig szeretném tudni, mit érez. Melyik énje az igazi? A bolondos vagy a komoly? Melyik az igazi Shuji?
Hosszas gondolkozás után sem jöttem rá, mi a megfejtés.... Pedig a válasz nagyon egyszerű volt, csak akkor ezt még nem tudtam...
Reggel hóesés fogadott. December 24. Furcsa egy dolog, hogy Szenteste napján szabadulok a kórházból, nem? Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és csalódottságot. Nem igazán fogtam fel a 'miértjét', de ez az érzés volt bennem. Örülnöm kellene, hogy Karácsony van, de szomorú vagyok, mert nem olyan mint tavaly. Ma hiányozni fog az a személy, akivel együtt örülhettem, akivel együtt díszíthettem a fát... akivel együtt bonthattam ki az ajándékokat... A nagymamám. Valamint Eisukére is gondoltam. Ő neki továbbra is kórházban kell maradnia, és tanulnia a járást. Ezek a gondolatok egy pillanatra előzték a vidámságom.
Ugyebár Shuji, még tegnap mielött elbúcsúzott volna tőlem, megígérte, hogy segít nekem hazavinni a dolgaimat. Hiába mondtam neki elötte, hogy nem kell... Rezzenéstelenül mondta, hogy ő így akarja. Egy pilanatra meg is ilyedtem ettől. Sose láttam ennyire elkötelezettnek, de végülis rábólíntottam... legyen úgy ahogy szeretné.
És most itt állok a megbeszélt időben, 12-kor, becsomagolt bőröndökkel az oldalamon, egyik lábamon gipszszel, és én teljesen bebugyolálva sapkával, sállal és hatalmas kabáttal~
- Látom elkészültél. Ennyi az összes csomag? - kérdezi Shuji.
- Igen. Az ott a kocsid? - mondom kicsit meglepődve, hiszen egy neméppen rozoga BMW állt ott.
- Aham. Nem tetszik?
- Mért, számítana ha nem tetszene?
- Hogyne!
- Ch..
- Csak vicceltem! Nehogy felkapd a vizet!
- Ugyan, halál nyugodt vagyok... Csak éppenséggel itt vagyok egy energiavámpírral, aki mindig felbosszant.
- Kicsoda? Hol van az a gazember? - néz körbe, próbálva vicceskedni.
- Oh, hol is? Mondjuk itt elöttem?
- Rám célzol?
- Nem, magamra...
- *sóhajt* Oké, bocsánat... Nem voltam megint vicces látom.
- Hát nem...
- Ez fájt.
- C'est la Vie, mon Cheri.
- Mon dieu. Ez túlzás azért... Gonosz vagy... *újabb sóhaj*- Induljunk inkább. Kissé átfagytam időközben.
- Most legalább nem mondtál butaságot. Tényleg arc-csípő a hideg. Rég volt ilyen a tél....
- Nos, akkor siessünk... - felkapta mindkettő bőröndömet, és elindult a kocsihoz, én pedig bicegve követtem őt. Megkönnyebbültem mikor a kocsiba beszálltunk. Meg kell mondani, nagyon kényelmes volt. És ami fontosabb, kellemes meleg fogadott.
Amíg hazafele tartottunk Shujival próbáltunk egy két értelmetlen témát 'kidolgozni'. De végülis megint az lett a vége, hogy próbált 'vicceskedni'. Ezzel néha az agyamra tud menni...
- Tényleg! Ma Szenteste van! Tervezel valamit?
Ezzel a hirtelen jött kérdéssel kicsit megdöbbentett.
- Nemigazán.
- Oh, Értem. Anyám egy halom zöldséget meg bort hozott ma át nekem. Mindent maga termeszt.
- Értem... az jó dolog.
- Van kedved átjönni hozzám? Főznék valamit.
- Nem.. - mondom közönyösen.
- Miért?!
- Mert gipsz van rajtam. És fáradt vagyok. És inkább te gyere hozzám.
- Oh, értem..bocsi.....hogy..?... TESSÉK?!
- Nem csak hülye vagy, de már süket is?!
- Jah nem, csak... Megleptél. Erre nem számítottam
- Ha nem akarsz, akkor ne gyere. Egyszerű...
- Nem mondtam, hogy nem akarok... Szívesen megyek, persze!
- Akkor jó. A zöldséget meg a bort hozhatod. Majd kitaláljuk, mi legyen velük.
- Persze-persze, viszem!
Láttam rajta, hogy örül. Magamat viszont kevésbé értettem. Muszáj volt elfordulnom az ablak felé. 'Normális vagyok?! Tisztában vagyok vele, hogyan érzek és ennek ellenére áthívom?! Mi vagyok én, Mazichista?!'
Percek múlva megérkeztünk a házhoz ahol lakom. Miután segített a cuccaimat behordani az előszobába, megbeszéltük, hogy 6-ra átjön. A szívem majd kiugrott a helyéről...
Pár óra múlva... Ő és Én. Ketten, együtt... "Oh, Nagyi, mondd meg, MOST mit csináljak?"
4.fejezet
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: ebben a fejezetben nincs
Téma: Yaoi, Dráma, Shounen-ai
Megjegyzés: Egy újabb 'The last moment' fejezettel jöttem. ^^ Még ezen a héten, hétvége tájékán várható egy 'It's a Crazy Love' fejezet is, persze csak ha jól viselkedtek :D Jó olvasástkívánok!
'C'est la Vie, mon Chéri'
Eisukét már egy hete nem láttam. A műtét napján még elköszöntünk egymástól, hiszen ezzel egyidejüleg átvitték egy másik kórterembe. De azóta semmi. Az orvosunk azt mondta, a műtét nagyon jól sikerült, de most nagy munka elött áll a 'kölyök', hiszen újból meg kell tanulnia járni. 'Kemény próba ez most szegénynek' - gondoltam magamba. Újra megtanulni egy olyan dolgot, ami kisgyerekként sem ment könnyen... Most még nehezebb.
Eldöntöttem, hogy meglátogatom Shujival az 'edzőtermet', ahol Eisuke is próbál 'talpra állni'. Bár a mostani helyzetemet nézve, én sem állok még valami fényesen. Igaz, már megkaptam a járógipszemet, még így is nehezemre esik a hétköznapi dolgok elvégzése. De bízom a képességeimben. Hála Shujinak és mindenki másnak a kórházban, sokkal pozitívabban állok neki a dolgoknak. Valóban... Shuji. Ez alatt a hét alatt sem változott semmi. Minden nap bejött hozzám, hozott valami kis apróságot, majd egy 'homlokra-puszival' elköszönt. Ezen kívűl, nulla. Én csak egyre jobban és jobban megnyíltam neki. Azt az időt amit itt töltött mindig hosszas beszélgetések övezték. Napirendbe volt, hogy Yuichi-Shuji dumcsipercek mindig vannak. Valamint ezzel egyidejüleg egyre jobban vonzódtam hozzá. Nehéz beismerni, de napról napra, akaratlanul is mélyebben beleszerettem ebbe a bolondba~
- Szépjóreggelt Yuichi! - ragad ki elmélkedésemből egy ismerős hang.
- Neked is, Shuji. Késtél... - mondom hidegen.
- Igen, és millió bocsánatot is kérek érte! - mondja tenyerét összevonva - A kedves gondnok kitalálta, hogy segítsek neki kivinni a szemetet. De a végén az lett belőle, hogy nekem kellett felmosnom még a folyósókat is helyette. Hehe.
Én csak döbbenten figyeltem őt, ahogy mesél. Végülis nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat. Shuji is velem együtt kacagott az ő kis bénaságán, de a viccelődést abbahagyva, komolyra fordította a mondanivalóját~
- Épp most beszéltem az orvosoddal. Eléggé sietett, de annyit elcsíptem, hogy már csak pihenned kell, hogy a csont teljesen helyrejöjjön, így valószínűleg holnap hazamehetsz. Na, mit szólsz?
- Öhm... Mielött örömtáncot járok... Miért is van az, hogy te mindent elöbb tudsz meg mint én? - kérdezem kicsit gúnyosan.
- Hát, izé... Szerencsém volt... azt hiszem.
- Hogyne-hogyne.
- Na, nem is örülsz? Szabadság, vidámság meg minden.
- De, örülök. - mondom rezzenéstelen arccal.
- Igen, nagyon hatásososan és megnyerően jelented ki. Mondjuk egy kis mosoly elhagyhatná azt a babapofidat.
- Hogy mimet?!
- Most miért? Olyan az arcod!
- Nem is! Ne mondj már ilyen zavarbaejtő dolgokat! - pirulok el de még is mérges vagyok.
- Mondom én, mondom én! - mutat rám. - Ha nincs igazam, miért jössz zavarba?
- Bárki zavarba jönne ettől! Hogy lehetsz ilyen? Menj innen, most nagyon utállak!
- Most? Miért, máskor szeretsz? - mondja kacagva.
Azt hiszem Shuji most nem is fogta fel, mekkora súlya volt a kérdésének. Mit is reagálhattam volna... Olyan lettem mint egy cékla. Ezt már nem magyarázhattam ki. Próbáltam kicsit elterelni a szót, nehogy Shuji gyanút fogjon~
- Iduljunk már Eisukéhez!
- Oké... De jól vagy? - vált aggódó üzemmódra. - Nagyon elvörösödtél.
- Jól vagyok, csak induljunk már! - mondom, majd felkelve az ágyról, mankóimat megragadva elindulok ki a szobából, meg sem állva az edzőteremig.
'Nem lesz ez így jó. Nem elég rejtegetnem az érzéseimet amik csak úgy kavarognak bennem, még neki ilyen kijelentéseket is kell tennie. De... azt hiszem, ha ez így megy tovább, előbb utóbb ki fog bukni az igazság. Azt pedig nem igazán szeretném. Oké, hogy kedves velem, meg segít ha kell. De... Én már túl sokat gondolok ettől. A fenébe is, szeretem őt! Szeretem, és ez ellen nem tehetek semmi! Miért? Miért pont ezt az embert kellett megszeretnem? Olyan bolondos, és komolytalan... és mindenből viccet csinál! Idegesít! Még is... hogy szerethetem pont Őt ennyire?'
- Itt vagyunk Yuichi! - nyitja nekem az ajtót az emlegetett szamár-
Belépve a terembe rögtön kerestem szemeimmel Eisukét. És ahogy megpillantottam, görcsbe rándúlt a szívem. Járt azokon a lábakon, amik évek gyötrő ideje alatt nem mozdultak. Igaz, még nehézkesen és kapaszkodva, de mozogtak a lábai, és haladt előre! Nem bírtam megállni hogy ne vigyorogjak szélesen, Rögtön odasiettem hozzá - már ahogy tehettem a mankókkal.
Eisuke hihetetlen mosolyra húzta száját, ahogy meglátott bennünket. Rögtön áradozni kezdtett, és még jobban igyekezett, hogy brmutassa mit tud. Miközben egyet-egyet lépkedett, szinte kiabálta hogy 'Nézzétek! Ezt nézzétek!'.
Nem tudtam szavakba önteni, mennyire megható volt. Szemeimből folytak a könnyek, de még is mosolyogtam. Visszakapta...visszakapta azt, amit hosszú évekig nélkülöznie kellett.
'Most már teljesen 'egész'. Nincs hiányossága.'
Visszagondoltam arra a történetre amit említett a vak lányról. Már értem mire gondolt. Én vele együtt örültem, habár nem velem történt meg a 'csoda'. De akkor is csodálatos volt látni, hogy Eisuke mennyire boldog. Végre őszíntén tud mosolyogni...
Eközben Shuji egész végig csak engem és Eisukét nézett. Furcsa volt... nem azt a bohókás tekintetet láttam rajta, amit még a leg komolyabb helyzetben is magán tart. Hanem egy elismerő és hálás tekintetet, amit még nem ismertem tőle. Mosolygott, mert engem is látott mosolyogni. Nem értettem igazán, hogy miért, de olyan volt, mintha minden érzésem átszállna rá....
Eisukénak is elmondtuk, hogy holnap engem már kiengednek a kórházból. Kicsit csalódott volt, mert nem leszek majd ott... De szívből örült neki, hogy végüiis meggyógyúltam. A lelkemre kötötte, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor már versenyt fogunk futni. Én erre hangosan elnevettem magamat, de egy olyan 'férfias' kézfogással végülis, de ígéretet tettünk egymásnak....
A látogatási időnek is lassan végeszakadt, így Shujinak indulnia kellett. Még visszakísért engem a szobámba...
- Mostmár indulok azt hiszem. Szükséged van még valamire?
- Öhmm... Nem. Azt hiszem most nem.
- Okés. Holnap akkor érted jövök, ahogy megbeszéltük jó?
- Igen. 12-re, ugye?
- Úgy van.
- Rendben. Akkor... Szia.
- Légy jó, Yuichi. - mondja, majd mint mindíg... most is homlokoncsókol.
Újabb álmatlan éjszaka... Végig Shujin járt az eszem......
Nem értem. Miért voltak tele érzelemmel a szemei? Nem tudom eldönteni, hogy mire gondolhat ilyenkor. Nem látok bele a fejébe, pedig szeretném tudni, mit érez. Melyik énje az igazi? A bolondos vagy a komoly? Melyik az igazi Shuji?
Hosszas gondolkozás után sem jöttem rá, mi a megfejtés.... Pedig a válasz nagyon egyszerű volt, csak akkor ezt még nem tudtam...
Reggel hóesés fogadott. December 24. Furcsa egy dolog, hogy Szenteste napján szabadulok a kórházból, nem? Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és csalódottságot. Nem igazán fogtam fel a 'miértjét', de ez az érzés volt bennem. Örülnöm kellene, hogy Karácsony van, de szomorú vagyok, mert nem olyan mint tavaly. Ma hiányozni fog az a személy, akivel együtt örülhettem, akivel együtt díszíthettem a fát... akivel együtt bonthattam ki az ajándékokat... A nagymamám. Valamint Eisukére is gondoltam. Ő neki továbbra is kórházban kell maradnia, és tanulnia a járást. Ezek a gondolatok egy pillanatra előzték a vidámságom.
Ugyebár Shuji, még tegnap mielött elbúcsúzott volna tőlem, megígérte, hogy segít nekem hazavinni a dolgaimat. Hiába mondtam neki elötte, hogy nem kell... Rezzenéstelenül mondta, hogy ő így akarja. Egy pilanatra meg is ilyedtem ettől. Sose láttam ennyire elkötelezettnek, de végülis rábólíntottam... legyen úgy ahogy szeretné.
És most itt állok a megbeszélt időben, 12-kor, becsomagolt bőröndökkel az oldalamon, egyik lábamon gipszszel, és én teljesen bebugyolálva sapkával, sállal és hatalmas kabáttal~
- Látom elkészültél. Ennyi az összes csomag? - kérdezi Shuji.
- Igen. Az ott a kocsid? - mondom kicsit meglepődve, hiszen egy neméppen rozoga BMW állt ott.
- Aham. Nem tetszik?
- Mért, számítana ha nem tetszene?
- Hogyne!
- Ch..
- Csak vicceltem! Nehogy felkapd a vizet!
- Ugyan, halál nyugodt vagyok... Csak éppenséggel itt vagyok egy energiavámpírral, aki mindig felbosszant.
- Kicsoda? Hol van az a gazember? - néz körbe, próbálva vicceskedni.
- Oh, hol is? Mondjuk itt elöttem?
- Rám célzol?
- Nem, magamra...
- *sóhajt* Oké, bocsánat... Nem voltam megint vicces látom.
- Hát nem...
- Ez fájt.
- C'est la Vie, mon Cheri.
- Mon dieu. Ez túlzás azért... Gonosz vagy... *újabb sóhaj*- Induljunk inkább. Kissé átfagytam időközben.
- Most legalább nem mondtál butaságot. Tényleg arc-csípő a hideg. Rég volt ilyen a tél....
- Nos, akkor siessünk... - felkapta mindkettő bőröndömet, és elindult a kocsihoz, én pedig bicegve követtem őt. Megkönnyebbültem mikor a kocsiba beszálltunk. Meg kell mondani, nagyon kényelmes volt. És ami fontosabb, kellemes meleg fogadott.
Amíg hazafele tartottunk Shujival próbáltunk egy két értelmetlen témát 'kidolgozni'. De végülis megint az lett a vége, hogy próbált 'vicceskedni'. Ezzel néha az agyamra tud menni...
- Tényleg! Ma Szenteste van! Tervezel valamit?
Ezzel a hirtelen jött kérdéssel kicsit megdöbbentett.
- Nemigazán.
- Oh, Értem. Anyám egy halom zöldséget meg bort hozott ma át nekem. Mindent maga termeszt.
- Értem... az jó dolog.
- Van kedved átjönni hozzám? Főznék valamit.
- Nem.. - mondom közönyösen.
- Miért?!
- Mert gipsz van rajtam. És fáradt vagyok. És inkább te gyere hozzám.
- Oh, értem..bocsi.....hogy..?... TESSÉK?!
- Nem csak hülye vagy, de már süket is?!
- Jah nem, csak... Megleptél. Erre nem számítottam
- Ha nem akarsz, akkor ne gyere. Egyszerű...
- Nem mondtam, hogy nem akarok... Szívesen megyek, persze!
- Akkor jó. A zöldséget meg a bort hozhatod. Majd kitaláljuk, mi legyen velük.
- Persze-persze, viszem!
Láttam rajta, hogy örül. Magamat viszont kevésbé értettem. Muszáj volt elfordulnom az ablak felé. 'Normális vagyok?! Tisztában vagyok vele, hogyan érzek és ennek ellenére áthívom?! Mi vagyok én, Mazichista?!'
Percek múlva megérkeztünk a házhoz ahol lakom. Miután segített a cuccaimat behordani az előszobába, megbeszéltük, hogy 6-ra átjön. A szívem majd kiugrott a helyéről...
Pár óra múlva... Ő és Én. Ketten, együtt... "Oh, Nagyi, mondd meg, MOST mit csináljak?"
4.fejezet