Love in the Night - 6.fejezet
Cím: Love in the night
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: 14
Téma: yaoi, shounen-ai, dráma, vámpíros
Meghegyzés: Nos, kicsit le voltam maradva. Bár aki YaoiOrdent figyelemmel követi, ott már végig olvashatta a történetet. Igen... Itt a vége. Illetve még egy fejezet, amit ez után olvashattok is. :)
Jó olvasást kívánok!
3 napja már annak, hogy Mitsuki kórházban van. Azóta nem kelt még fel. Minden éjjel belopóztam a szobájába, de ő csak mozdulatlanul feküdt az ágyon. Mintha csak aludna. Nem is csodálom... Ha egy vámpír megharap valakit, már annak is örülhet, ha egyáltalán túléli... Végignézve Mitsukin, nem sok hiányzott, hogy végezzen vele...
De azt hiszem a legnagyobb szerencse az, hogy nem változtatta át. Igaz, ahhoz Mitsukinak is innia kell annak a véréből, aki megharapja... De... A legkegyetlenebb dolog 'kómába' küldeni valakit ilyen módon. Rosszabb, mintha fejbe vágnának, és attól kerülsz mély álomba... Belegondolni is borzasztó, hogy mit élhetett át, amikor megharapták. A kín, amit érzett... Mély sebet fog benne hagyni, ebben biztos vagyok. Már csak az a kérdés... hogyan fog a tudattal élni, hogy vámpírok léteznek...?
Egy biztos... Most már Ő sincs biztonságban. Ha Simon tud rólunk, akkor nagy a baj.
Azon a napon, amikor vámpír lettem, szó nélkül hagyott a semmi közepén az 'apám'. Kínok kínjait kellett átélnem, míg teljesen a magam ura nem lettem. A megállíthatatlan vágy, amit a vér iránt éreztem... Mámorba estem. Nincs borzalmasabb dolog egy újszülött vámpírnál. Akár az állatok. Folyton csak a vért akartam, nem foglalkozva vele, mit is jelent az, hogy embert ölni érte. Éjszakáról-éjszakára csak gyilkolunk, megbújva a sötétben... akár egy árny.
De, ahogy az idő telt... egyre nehezebb és nehezebb volt ezt a terhet viselni. Bármennyire is szükséges ölni érte, azt a terhet sosem fogom tudni levenni magamról..... A családtagok zokogó arcát egy-egy temetésen, a gyászba borult városok sötét és komor látványa évekről évekre, hasogatóbbak bármely kés szúrásánál. És a legrosszabb.... hogy sosem változik, hanem csak évről évre rosszabb.
Próbáltam ellenállni a kísértésnek. Próbáltam nemet mondani arra, hogy embert kelljen ölnöm. De a legvége mindig az lett, hogy eszemet vesztettem. Akkor kelt csak ki belőlem az igazi szörnyeteg. Semmi ép gondolat, semmi lelkiismeretfúrdalás.... Fényes nappal támadtam, mindenki szeme láttára. És a legvégén, már csak arra tudtam feleszmélni.... Körülöttem több ember holtteste... És mind miattam halott. Gyerekek, asszonyok... Mind egytől egyig vörösbe burkolózva.
Ekkor döntöttem el, hogy elmenekülök minden elől. Éveket éltem Olaszországban,.majd Amerikában.... De az utam mégiscsak visszahozott a szülőföldemre, Japánba. Mindennek 10 éve. Azóta elbújva a világtól élek itt, és csak a legszükségesebb dolgok miatt mozdulok ki. Senki, semmit nem tud rólam, csak hogy egy újgazdag valaki éli az életét egyedül, egy luxus-lakásban. De hogy ki ő, vagy miért van itt.... Azt senki sem tudja....
**********
A megszokott parkon keresztül mentem haza... Ugyan ott, ahol Mitsukival találkoztam. A világítás ugyanolyan magányossá teszi a helyet, mint amilyen már hosszú évek óta. Sok ember mesél történeteket arról, hogy ez a park el van átkozva. Ha tudnák, hogy nem is állnak távól az igazságtól, ledöbbennének...
- Nocsak, micsoda véletlen! - csendül fel egy kacagó hang mögülem. - Hát nem összefutunk megint?
- Mit akarsz itt Simon? - mondom haragosan. - Reméltem, hogy eltakarodsz innen, azok után amit tettél.
- Ohh, a kis barátodra gondolsz? Mééélységesen sajnálom, dehát ki tud ellenállni annak a hófehér bőrének? Hiszen te már csak tudod, nem? Nem hiszem el, hogy nem csábító neked is mindig nézni a... - nincs ideje befejeznie gondolatát... kíméletlenül szorítom az egyik fa törzséhez. Vékony nyaka tökéletesen beleillik kezembe, amit szorosan tartok most...
- Még egy szó, és nem lesz alkalmad újból megszólalni.... - szórnak szikrát szemeim.
- Hehe... khehh - köhög a levegőhiánytól - Ugyan már... Mindketten tudjuk, hogy nem ölsz fajtánkbelit. Hiszen megtagadod azt, hogy szörny vagy, mióta a klánvezéri harcon megjelentél.
- Annak már nagyon sok éve! Kényszerítettetek, hogy megöljem egy barátomat. És miért? Hogy egy halom szörnyetegnek legyek az irányítója, és olyanokat mondjak nekik, amik elvbe ütköznek! Betegek vagytok, egytől egyig.... Szórakozásból ölitek az embereket, nem a szükség miatt. Ebben nem vagyok hajlandó részt venni.
- Khhheh.... Hehe... Mindig is imádtam ezt az oldaladat. "Csak az emberek számítanak ebben a világban. Nekünk nem is kellene léteznünk." Emiatt a gondolkozás miatt nagyon sokat elbuktak közülünk. Te is erre a sorsra akarsz jutni?
- Mint mondtam... - engedem el lassan nyakát - Nekünk nem szabadna élnünk. Ha az a sorsom, hogy ne létezzem, akkor állok elébe.
- Miért gyűlölsz minket ennyire? A fajtádat! Hiszen oly' sokan szeretnek téged! Mindig is bátyámként tekintettem rád! Te tanítottál meg engem arra, hogyan kell vámpírként élni! Hát elfelejtetted?
- Nem felejtettem el. De Simon.... Én sosem tanítottalak arra, hogy az embereket így öld meg.
- Nem mindegy hogyan halnak meg? Ha meghalnak, teljesen lényegtelen, milyen módon! Ők csak a vér miatt kellenek nekünk. Semmi közünk ahhoz, hogy mi lesz velük!
- Nekik több joguk van az életre, mint nekünk. Bármennyire is tudatlanok és gyengék... De vannak közöttük tisztaszívüek is, akikben nagyobb bátorság van, mint bármelyikünkben. - ekkor megjelent előttem Mitsuki arca. Pár pillanatra elhallgattam, amit Simon is észrevett.
- Nem akarok az életedbe beleszólni. De szükségünk van rád! Jelenleg nem vezeti senki a klánt. Teljes a káosz, olyanon lettek, mint az állatok! Egymást kezdték el írtani, hogy felülkerekedhessenek. Ha ez így megy tovább, nem marad senki!
- Megmondtam... Nem érdekelnek. Ez is csak azt mutatja, hogy semmi emberség nincs bennük. Azt várod tőlem, hogy ilyeneket vezessek?
- Ha te lennél a vezető, biztosan béke lenne.
- Nem tehetem. Nem tartom magamat elég szigorúnak ahhoz, hogy egy egész klánnyi szörnyeteg bírája legyek. Akad nálam jobb vezető is.
- Hogyne.... ezt gondolja mindenki. Ezért is van most káosz. "Mert van jobb."
- Nem vagyok hajlandó visszamenni közétek. Felejtsd el.
Indultam volna utamra... De akkor éreztem.... Éreztem a haragot, a megvetést... A hirtelen felszabaduló érzelmeket, amire csak egy vámpír képes.
Lassan megfordultam, és láttam... Simon szemei égtek a dühtől. Haja ezüstbe borult... Kiengedte erejét~
- Simon... Ezt ne....
- Velemjössz, vagy megkeressem esetleg a kis kedvencedet? Ha jól számolom, még mindig szundikál... Biiiztos szép lenne álmában ízlelni őt.
- SIMON! Ne akard, hogy bedühödjek...
- Nem félek tőled.... Nyavajás fattyú! Vámpírok szégyene! Dögölj meg! Ha az enyém nem leszel, akkor senkié!
Ekkor megindult felém... Sebesebben mint valaha...
Mindig is gyors volt... Sosem lehetett őt legyőzni, ha sebességről volt szó. Mikor megismertem, akkor egy szeleburdi kis gyereknek tűnt még. Ám mostanra, aligha nem az egyik legveszedelmesebb ragadozóvá vált.
- Simon... fejezd be! Ne próbáld meg!- hajam színe elváltozik, szemeim vörösek lesznek. - Állj le, ha nem akarsz...~
- Pusztulj!!! - kiáltja, és a következő pillanatban...
A park zöld színe vörösbe borul, elcsúfítva annak élénk színét. Vér.... egy vámpír vére. Azt mondják egyes kutatók, kik a vámpírlét bizonyságát keresik, hogy ezek a lények természetfeletti erővel, és sérthetetlen testtel rendelkeznek. Emberfia nem tud kárt tenni benne. Bőrük akár a márvány. Nincs fegyver, ami megsérthetné...
Ám ez egy cseppet sem igaz. 2 lehetséges módon lehet egy vámpírral végezni.
Az első... ha egy vámpír gyenge, és egy ideje nem jutott vérhez. Mint amikor a kezemet meg tudtam vágni... Ilyenkor teljes egészében egyenlőek vagyunk egy ember ellenállóságával.
A második eset.. Amikor egy vámpír egy másik vámpírral küzd.
Sok háború volt már ezen fajon belül. Mindegyik kegyetlen és megállíthatatlan volt. Sok vér folyt... De sosem lehetett igazán győztesnek hívni senkit.
A vámpírok érdekes módon... sosem ellenségei egymásnak. Nincs bennünk ellenszenv a másikunk iránt. Egy harc sosem azért van, mert gyűlölnénk a másikat. A harc nálunk túlélés, hatalom, vagy irigység.
De vajon mi történik... ha mind a három ok, egy teljes egésszé válik...?
**********
- Simon.... Miért... - mondom halkan, vérbefagyott testét nézve
- Iyo...ru... khheh - mondja, vért köhögve. - Sa...sajnál...lom... - szavai erőtlenek.
- Hát ennyit érnénk csak..? - intézem inkább magamhoz e szavakat.
- Nem.... Te.... Képes vagy... változtatni... a ... sorso..don... Bátyám...
Szemei lecsukódnak... ám többé nem látják a világot... Karjai a földre rogynak... Végül elhagyja őt lelke... Mely egész eddig irányította létét. A létet, melyet nem maga irányított, hanem valami más... Egy megmagyarázhatatlan dolog, melyet sosem akartunk elfogadni... Ám a kényszer elfogadtatta vele..
- Simon.... - mondom elcsukló hangon - Nyugodj most békében.... Bűneid megbocsátattak... Ebben biztos vagyok... - emelem számomra apró kezeit számhoz, és apró csókot lehelek rájuk...
Az élet olyan, akár egy ösvény. Megszámlálhatatlan akadályba ütközhet rajta az ember. Napról napra változik életünk, a külső befolyások miatt. Egyre újabb és újabb élményekkel gyarapítjuk létünket, mely évek múltán teljesen kicserélnek minket. Halálunk napjáig végig sem gondoljuk... mennyi jó és rossz dolog történt velünk. Mennyi mindenért érdemes volt reggelente felkelni, és esténként mennyi új álmot élhettünk át. Mennyi tervünk volt, és mennyi sikerünk. És a végén csak lecsukjuk a szemünket... Ám többé nem jön el az ébredés... Csak az örökké tartó éjszaka... Melyből sosem lesz nappal...
- Iyoru...-san? - mondja egy kellemesen bódító hang, kiragadva gondolataimból...
- Mitsuki... Hát felébredtél... - mondom keserű hangomon... - Istenem.... Hála az égnek...
- Iyoru-san.... Én... hol vagyok? Mi történt? - néz körbe ijedten...
- Hamarosan emlékezni fogsz. - mondom, arcomra erőltetve mosolyt, ám nem lehet valami meggyőző - Talán túlságosan is hamar...
- Iyoru-san? - kérdezi csodálkozva.
- Nincs semmi baj.... Csak... pihenj egy keveset még...
- Iyoru-san.... Kérlek... Mosolyogj... Ne szomorkodj...
- Rendben... - simítom meg arcát - Mitsuki... Velem maradnál? Tudnál velem élni? Lennél a másik felem, amit senki más nem tud betölteni? Tudnál.... Szeretni engem?
Mitsuki szemei elkerekednek a döbbenettől. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak egymás szemeiben merűlve hallgatunk... Majd a csendet megtörve válaszol...
- Igen...
Ekkor hosszú évek elfojtott érzelmei törnek ki belőlem....
Szemeim elhomályosulnak... Majd megindulnak az oly sok ideje elzárt könnyek... Melyek megállíthatatlanul folynak végig arcomon, hogy aztán az oly szorosan tartott kezeken érjenek véget, melyeket soha többé nem akarok elengedni... Csakis magaménak akarom őket tudni...
- Köszönöm... Mitsuki.... Köszönöm.... - mondom, könnyeimmel továbbra is küzködve.
Majd az oly birtoklóan őrzött kezek magához húznak, és tulajdonosuk mosolyogva hajol arcomhoz... Majd forró csókunk hitelesíti ki nem mondott vallomásunk...
Szeretlek téged, és te is szeretsz engem.... Együtt estünk szerelembe.... Melyet az éjszaka tart birtokban, és sosem ébredünk föl ebből a mámorból... Mert ez az érzés csak a miénk...
"Vajon képes egymást szeretni egy ember, és egy vámpír, teljes szívvel és lélekkel?" Vagy ami fontosabb....
Hm... Hát van ennél fontosabb?
folytatás következik...
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: 14
Téma: yaoi, shounen-ai, dráma, vámpíros
Meghegyzés: Nos, kicsit le voltam maradva. Bár aki YaoiOrdent figyelemmel követi, ott már végig olvashatta a történetet. Igen... Itt a vége. Illetve még egy fejezet, amit ez után olvashattok is. :)
Jó olvasást kívánok!
3 napja már annak, hogy Mitsuki kórházban van. Azóta nem kelt még fel. Minden éjjel belopóztam a szobájába, de ő csak mozdulatlanul feküdt az ágyon. Mintha csak aludna. Nem is csodálom... Ha egy vámpír megharap valakit, már annak is örülhet, ha egyáltalán túléli... Végignézve Mitsukin, nem sok hiányzott, hogy végezzen vele...
De azt hiszem a legnagyobb szerencse az, hogy nem változtatta át. Igaz, ahhoz Mitsukinak is innia kell annak a véréből, aki megharapja... De... A legkegyetlenebb dolog 'kómába' küldeni valakit ilyen módon. Rosszabb, mintha fejbe vágnának, és attól kerülsz mély álomba... Belegondolni is borzasztó, hogy mit élhetett át, amikor megharapták. A kín, amit érzett... Mély sebet fog benne hagyni, ebben biztos vagyok. Már csak az a kérdés... hogyan fog a tudattal élni, hogy vámpírok léteznek...?
Egy biztos... Most már Ő sincs biztonságban. Ha Simon tud rólunk, akkor nagy a baj.
Azon a napon, amikor vámpír lettem, szó nélkül hagyott a semmi közepén az 'apám'. Kínok kínjait kellett átélnem, míg teljesen a magam ura nem lettem. A megállíthatatlan vágy, amit a vér iránt éreztem... Mámorba estem. Nincs borzalmasabb dolog egy újszülött vámpírnál. Akár az állatok. Folyton csak a vért akartam, nem foglalkozva vele, mit is jelent az, hogy embert ölni érte. Éjszakáról-éjszakára csak gyilkolunk, megbújva a sötétben... akár egy árny.
De, ahogy az idő telt... egyre nehezebb és nehezebb volt ezt a terhet viselni. Bármennyire is szükséges ölni érte, azt a terhet sosem fogom tudni levenni magamról..... A családtagok zokogó arcát egy-egy temetésen, a gyászba borult városok sötét és komor látványa évekről évekre, hasogatóbbak bármely kés szúrásánál. És a legrosszabb.... hogy sosem változik, hanem csak évről évre rosszabb.
Próbáltam ellenállni a kísértésnek. Próbáltam nemet mondani arra, hogy embert kelljen ölnöm. De a legvége mindig az lett, hogy eszemet vesztettem. Akkor kelt csak ki belőlem az igazi szörnyeteg. Semmi ép gondolat, semmi lelkiismeretfúrdalás.... Fényes nappal támadtam, mindenki szeme láttára. És a legvégén, már csak arra tudtam feleszmélni.... Körülöttem több ember holtteste... És mind miattam halott. Gyerekek, asszonyok... Mind egytől egyig vörösbe burkolózva.
Ekkor döntöttem el, hogy elmenekülök minden elől. Éveket éltem Olaszországban,.majd Amerikában.... De az utam mégiscsak visszahozott a szülőföldemre, Japánba. Mindennek 10 éve. Azóta elbújva a világtól élek itt, és csak a legszükségesebb dolgok miatt mozdulok ki. Senki, semmit nem tud rólam, csak hogy egy újgazdag valaki éli az életét egyedül, egy luxus-lakásban. De hogy ki ő, vagy miért van itt.... Azt senki sem tudja....
**********
A megszokott parkon keresztül mentem haza... Ugyan ott, ahol Mitsukival találkoztam. A világítás ugyanolyan magányossá teszi a helyet, mint amilyen már hosszú évek óta. Sok ember mesél történeteket arról, hogy ez a park el van átkozva. Ha tudnák, hogy nem is állnak távól az igazságtól, ledöbbennének...
- Nocsak, micsoda véletlen! - csendül fel egy kacagó hang mögülem. - Hát nem összefutunk megint?
- Mit akarsz itt Simon? - mondom haragosan. - Reméltem, hogy eltakarodsz innen, azok után amit tettél.
- Ohh, a kis barátodra gondolsz? Mééélységesen sajnálom, dehát ki tud ellenállni annak a hófehér bőrének? Hiszen te már csak tudod, nem? Nem hiszem el, hogy nem csábító neked is mindig nézni a... - nincs ideje befejeznie gondolatát... kíméletlenül szorítom az egyik fa törzséhez. Vékony nyaka tökéletesen beleillik kezembe, amit szorosan tartok most...
- Még egy szó, és nem lesz alkalmad újból megszólalni.... - szórnak szikrát szemeim.
- Hehe... khehh - köhög a levegőhiánytól - Ugyan már... Mindketten tudjuk, hogy nem ölsz fajtánkbelit. Hiszen megtagadod azt, hogy szörny vagy, mióta a klánvezéri harcon megjelentél.
- Annak már nagyon sok éve! Kényszerítettetek, hogy megöljem egy barátomat. És miért? Hogy egy halom szörnyetegnek legyek az irányítója, és olyanokat mondjak nekik, amik elvbe ütköznek! Betegek vagytok, egytől egyig.... Szórakozásból ölitek az embereket, nem a szükség miatt. Ebben nem vagyok hajlandó részt venni.
- Khhheh.... Hehe... Mindig is imádtam ezt az oldaladat. "Csak az emberek számítanak ebben a világban. Nekünk nem is kellene léteznünk." Emiatt a gondolkozás miatt nagyon sokat elbuktak közülünk. Te is erre a sorsra akarsz jutni?
- Mint mondtam... - engedem el lassan nyakát - Nekünk nem szabadna élnünk. Ha az a sorsom, hogy ne létezzem, akkor állok elébe.
- Miért gyűlölsz minket ennyire? A fajtádat! Hiszen oly' sokan szeretnek téged! Mindig is bátyámként tekintettem rád! Te tanítottál meg engem arra, hogyan kell vámpírként élni! Hát elfelejtetted?
- Nem felejtettem el. De Simon.... Én sosem tanítottalak arra, hogy az embereket így öld meg.
- Nem mindegy hogyan halnak meg? Ha meghalnak, teljesen lényegtelen, milyen módon! Ők csak a vér miatt kellenek nekünk. Semmi közünk ahhoz, hogy mi lesz velük!
- Nekik több joguk van az életre, mint nekünk. Bármennyire is tudatlanok és gyengék... De vannak közöttük tisztaszívüek is, akikben nagyobb bátorság van, mint bármelyikünkben. - ekkor megjelent előttem Mitsuki arca. Pár pillanatra elhallgattam, amit Simon is észrevett.
- Nem akarok az életedbe beleszólni. De szükségünk van rád! Jelenleg nem vezeti senki a klánt. Teljes a káosz, olyanon lettek, mint az állatok! Egymást kezdték el írtani, hogy felülkerekedhessenek. Ha ez így megy tovább, nem marad senki!
- Megmondtam... Nem érdekelnek. Ez is csak azt mutatja, hogy semmi emberség nincs bennük. Azt várod tőlem, hogy ilyeneket vezessek?
- Ha te lennél a vezető, biztosan béke lenne.
- Nem tehetem. Nem tartom magamat elég szigorúnak ahhoz, hogy egy egész klánnyi szörnyeteg bírája legyek. Akad nálam jobb vezető is.
- Hogyne.... ezt gondolja mindenki. Ezért is van most káosz. "Mert van jobb."
- Nem vagyok hajlandó visszamenni közétek. Felejtsd el.
Indultam volna utamra... De akkor éreztem.... Éreztem a haragot, a megvetést... A hirtelen felszabaduló érzelmeket, amire csak egy vámpír képes.
Lassan megfordultam, és láttam... Simon szemei égtek a dühtől. Haja ezüstbe borult... Kiengedte erejét~
- Simon... Ezt ne....
- Velemjössz, vagy megkeressem esetleg a kis kedvencedet? Ha jól számolom, még mindig szundikál... Biiiztos szép lenne álmában ízlelni őt.
- SIMON! Ne akard, hogy bedühödjek...
- Nem félek tőled.... Nyavajás fattyú! Vámpírok szégyene! Dögölj meg! Ha az enyém nem leszel, akkor senkié!
Ekkor megindult felém... Sebesebben mint valaha...
Mindig is gyors volt... Sosem lehetett őt legyőzni, ha sebességről volt szó. Mikor megismertem, akkor egy szeleburdi kis gyereknek tűnt még. Ám mostanra, aligha nem az egyik legveszedelmesebb ragadozóvá vált.
- Simon... fejezd be! Ne próbáld meg!- hajam színe elváltozik, szemeim vörösek lesznek. - Állj le, ha nem akarsz...~
- Pusztulj!!! - kiáltja, és a következő pillanatban...
A park zöld színe vörösbe borul, elcsúfítva annak élénk színét. Vér.... egy vámpír vére. Azt mondják egyes kutatók, kik a vámpírlét bizonyságát keresik, hogy ezek a lények természetfeletti erővel, és sérthetetlen testtel rendelkeznek. Emberfia nem tud kárt tenni benne. Bőrük akár a márvány. Nincs fegyver, ami megsérthetné...
Ám ez egy cseppet sem igaz. 2 lehetséges módon lehet egy vámpírral végezni.
Az első... ha egy vámpír gyenge, és egy ideje nem jutott vérhez. Mint amikor a kezemet meg tudtam vágni... Ilyenkor teljes egészében egyenlőek vagyunk egy ember ellenállóságával.
A második eset.. Amikor egy vámpír egy másik vámpírral küzd.
Sok háború volt már ezen fajon belül. Mindegyik kegyetlen és megállíthatatlan volt. Sok vér folyt... De sosem lehetett igazán győztesnek hívni senkit.
A vámpírok érdekes módon... sosem ellenségei egymásnak. Nincs bennünk ellenszenv a másikunk iránt. Egy harc sosem azért van, mert gyűlölnénk a másikat. A harc nálunk túlélés, hatalom, vagy irigység.
De vajon mi történik... ha mind a három ok, egy teljes egésszé válik...?
**********
- Simon.... Miért... - mondom halkan, vérbefagyott testét nézve
- Iyo...ru... khheh - mondja, vért köhögve. - Sa...sajnál...lom... - szavai erőtlenek.
- Hát ennyit érnénk csak..? - intézem inkább magamhoz e szavakat.
- Nem.... Te.... Képes vagy... változtatni... a ... sorso..don... Bátyám...
Szemei lecsukódnak... ám többé nem látják a világot... Karjai a földre rogynak... Végül elhagyja őt lelke... Mely egész eddig irányította létét. A létet, melyet nem maga irányított, hanem valami más... Egy megmagyarázhatatlan dolog, melyet sosem akartunk elfogadni... Ám a kényszer elfogadtatta vele..
- Simon.... - mondom elcsukló hangon - Nyugodj most békében.... Bűneid megbocsátattak... Ebben biztos vagyok... - emelem számomra apró kezeit számhoz, és apró csókot lehelek rájuk...
Az élet olyan, akár egy ösvény. Megszámlálhatatlan akadályba ütközhet rajta az ember. Napról napra változik életünk, a külső befolyások miatt. Egyre újabb és újabb élményekkel gyarapítjuk létünket, mely évek múltán teljesen kicserélnek minket. Halálunk napjáig végig sem gondoljuk... mennyi jó és rossz dolog történt velünk. Mennyi mindenért érdemes volt reggelente felkelni, és esténként mennyi új álmot élhettünk át. Mennyi tervünk volt, és mennyi sikerünk. És a végén csak lecsukjuk a szemünket... Ám többé nem jön el az ébredés... Csak az örökké tartó éjszaka... Melyből sosem lesz nappal...
- Iyoru...-san? - mondja egy kellemesen bódító hang, kiragadva gondolataimból...
- Mitsuki... Hát felébredtél... - mondom keserű hangomon... - Istenem.... Hála az égnek...
- Iyoru-san.... Én... hol vagyok? Mi történt? - néz körbe ijedten...
- Hamarosan emlékezni fogsz. - mondom, arcomra erőltetve mosolyt, ám nem lehet valami meggyőző - Talán túlságosan is hamar...
- Iyoru-san? - kérdezi csodálkozva.
- Nincs semmi baj.... Csak... pihenj egy keveset még...
- Iyoru-san.... Kérlek... Mosolyogj... Ne szomorkodj...
- Rendben... - simítom meg arcát - Mitsuki... Velem maradnál? Tudnál velem élni? Lennél a másik felem, amit senki más nem tud betölteni? Tudnál.... Szeretni engem?
Mitsuki szemei elkerekednek a döbbenettől. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak egymás szemeiben merűlve hallgatunk... Majd a csendet megtörve válaszol...
- Igen...
Ekkor hosszú évek elfojtott érzelmei törnek ki belőlem....
Szemeim elhomályosulnak... Majd megindulnak az oly sok ideje elzárt könnyek... Melyek megállíthatatlanul folynak végig arcomon, hogy aztán az oly szorosan tartott kezeken érjenek véget, melyeket soha többé nem akarok elengedni... Csakis magaménak akarom őket tudni...
- Köszönöm... Mitsuki.... Köszönöm.... - mondom, könnyeimmel továbbra is küzködve.
Majd az oly birtoklóan őrzött kezek magához húznak, és tulajdonosuk mosolyogva hajol arcomhoz... Majd forró csókunk hitelesíti ki nem mondott vallomásunk...
Szeretlek téged, és te is szeretsz engem.... Együtt estünk szerelembe.... Melyet az éjszaka tart birtokban, és sosem ébredünk föl ebből a mámorból... Mert ez az érzés csak a miénk...
"Vajon képes egymást szeretni egy ember, és egy vámpír, teljes szívvel és lélekkel?" Vagy ami fontosabb....
Hm... Hát van ennél fontosabb?
folytatás következik...