tiktiktik...
Éppen hogy csak pislákolt az asztali lámpaa szoba sarkában, de nem bánta. Élvezte a félhomályt Nem bírta volna most is a reflektorfényt. Jól esett neki az árnyak simogatása, szinte beleolvadt egy más világba. Kavarogtak a fejében a gondolatok. A szíve tombolt, a teste szinte forrt, és mégis a hideg rázta. Legnagyobb bánatára tudta, hogy nem az elfogyasztott alkoholmennyiség tehet róla. Látszólag kényelmesen üldögélt a karosszékében és komótosan, és már-már szinte hanyagul forgatta kezében a félig üres poharat. A háttérben alig hallhatóan szólt Janáček egyik műve. Nem érezte volna jól magát most a csendben, de kicsit se figyelt a zenére. Belül tombolt, mégis bármennyire próbált neki utat törni, nem volt képes kiereszteni a már szinte kényelmetlenül morgó sárkányt. Talán félt. Egy árva ötlete sem akadt. Gondterhelten sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy nem tesz jót a sötétség, a feneketlen mélység felé húzta őt. Beleszédült saját gyengeségébe.
