Fűzágak - 2. fejezet
Egy idős asszony számot vet múltjáról, ami egy megnyugtató jövő felé vezeti életének alkonyán. Készült a Tavaszi Ajándékozós Izére 2013-ban ImmoDea kérésére.
2. fejezet
Az augusztust minden évben az Exe folyó menti kis házban töltöttem, amit még a házasságunk elején vettünk Aleckel, hogy itt töltsük a nyaraink nagy részét. Akkoriban még kis kert is tartozott hozzá, amiben zöldségeket termesztettünk. Jó volt ez a kis kikapcsolódás a munkából ebben a nyugodt, folyóparti lakban. Általában William is meglátogatott minket a feleségével, Marthával, aki a férjemhez hasonlóan hamar eltávozott, bár így is tíz évvel túlélte drága páromat.
Mostanában már csak azért jártam ki ide, hogy kissé rendbe tegyem a házat, ami a hozzá fűződő emlékek részét képezte. Általában a gyerekek is besegítettek, de most egyedül voltam itt, mert ma volt a férjem halálának tizenhetedik évfordulója, augusztus 24-e, és ezen a napon minden évben egyedül jöttem ki ide. Megvolt ennek a napnak a maga menete, amit minden évben követtem. Ez az állandóság megnyugtatott. Kisöpörtem, feltöröltem a kis házat, lemostam az ablakokat és a bútorokat.
Mire végeztem a szokásos teendőkkel, kora délután lett. Mivel kihagytam az ebédet, gyorsan készítettem pár szendvicset meg egy kis limonádét, és leültem az asztalhoz. Lassan, ráérősen fogyasztottam, nem kellett sietnem, mert az elmúlt évekhez képest hamarabb végeztem az szokásos teendőkkel, így még egy kis sétára is volt idő a folyóparton.
Elindultam. Mielőtt kiléptem a házból, fejemre vettem szalmakalapomat, hogy megvédjen a nap kellemetlen hatásaitól, majd bezárva az ajtót elindultam. Nem tartott sokáig, míg kiértem a partra. A folyó mentén sűrűn nőttek a fűzfák. Nagy örömmel indultam sétára közöttük. A hosszan lecsüngő ágak biztonsággal vettek körül, a kezeimbe fogtam őket, és gyengéden végigsimítottam rajtuk, ahogy a gyerekeim, unokáim arcán szoktam. Szeretett ismerősként üdvözöltem a fűzágakat, mintha kinyújtott kezek lettek volna. Gyerekkoromtól kezdve végigkísértek, megóvtak a bajtól, bánattól, és képesek voltak megnyugtatni, ahogyan annak idején a férjem is. Mostanra maguk maradtak ebben a szerepben. Az emlékek mellett ezért szeretek kijönni ide. Itt mindig magamra találhattam, feltöltődhettem.
A fák közül kilépve megpillantottam a folyót. Szoknyámat elrendezve leültem a parton, és csak figyeltem a hömpölygő, kék vizet. Egy-egy apró csobbanás, nesz jelezte, hogy a víz lakói aktívan élik életüket, hogy minden mozgásban van körülöttem, minden változik. Én is változtam, habár ez nem nagyon volt észrevehető, de az, hogy alig egy hónapja beavattam a családomat a múltam történetébe, bennem is elindította a változást. Felszabadított. Végre újra tudtam örülni az életnek, az olyan kis dolgoknak is, mint ez a napsütötte délután egy csendes helyen, vagy a családom szeretete, és már nem szomorkodtam annyit a férjem hiánya, vagy a múltban elszenvedett sérelmek miatt. Most már képes voltam továbblépni.
A kellemes kábulatból a víz egy újabb loccsanása zökkentett ki. Körbepillantva észrevettem, hogy eléggé késő van, a nap már lefelé tartott útján. Elindultam hát vissza a házhoz. Távolabbról még otthonosabbnak tűnt fehér és világoskék színeivel és zöld kerítésével, ami itt-ott lekopott, ahogy az idő kikezdte. Jövő héten kijövök ide Abigailékkel, és a segítségükkel kicsit kifestjük, felfrissítjük a házat, és a gyerekek játszhatnak kedvükre. Frederick fiai, Alan és az ikerbátyja, ifjabb Alec rendszert csinált abból, hogy a húgukat, Audreyt és a felnőtteket ijesztgették esténként, mikor kint, a tűz mellett beszélgettünk. Rendszerint lányom fia, Daniel is csatlakozott hozzájuk. Nagyon jó szórakozásnak tartották ezt a tevékenységet, a szüleik nagy bánatára. Néha én is beszálltam egy-egy csínybe, és együtt nevettem velük a többiek reakcióin. Elmosolyodtam az emlékek hatására, és alig vártam, hogy itt legyenek, és nyüzsögjön ez a kis kunyhó.
Még mindig mosoly bujkált a szájam szegletében, mikor beléptem a házba. Végigjárattam a tekintetem a kis előszobán és a konyhán, ahonnan a nappali nyílt. Ahogy haladtam beljebb, mindent jól megnéztem magamnak, most képes voltam figyelni az apró részletekre is, ami a gyors takarítás során nem volt lehetséges. Minden apróságról egy-egy emlék jutott eszembe. Férjem, ahogy a kedvenc, kopottas foteljében ül, és kávét szürcsölve újságot olvas, ahogy lelkesen magyaráz vagy épp nevet valamin. Olyan, mintha még mindig itt lenne, mintha nem tizenhét éve, alig ötvenhárom évesen vitte volna el a hirtelen szívroham. Megmarkoltam az emeletre vezető lépcső korlátját az emlék hatására, és még visszanéztem a szobára, gyorsan újra végigvéve minden apró részletet, mintha mindent meg akarnék jegyezni, vagy legalább a hely szellemét magamba akarnám szívni.
Hirtelen fordultam el, és elindultam a lépcsőn fölfelé. Nem kellett messzire mennem, mert fönt az első szoba jobbra volt a miénk, amit most már egyedül használtam. Beléptem, becsuktam az ajtót, és a hátamat egy pillanatra a hűs falapnak döntöttem. A kis kézi bőröndöm még mindig az ágyon volt félig kicsomagolva, de nem foglalkoztam ezzel, hanem inkább ellöktem magam az ajtótól, és az ágy melletti nagy faládához mentem, amely a sarokba tolva feküdt. Gyengéden simítottam végig a fedelén, egészen a nyitókallantyúkig, amiket kipattintottam, és felnyitottam a ládát. Alec holmijai gondos rendben sorakoztak benne, még én raktam oda őket a halála után, azóta nagyon ritkán nyúltam hozzájuk, de akkor úgy éreztem, tapintani akarok minden darabot. A horgászfelszerelést, ami egy kisebb dobozban volt, félretettem, majd előkerült a régi zseblámpája, egy ütött-kopott viharkabát és egy viharlámpa, ami még petróleummal működött, mellette ott volt a petróleum is egy kis faládikában. Kivettem a lámpával együtt, és magam mellé tettem a földre, a horgászkellékeket visszatettem a helyükre, majd továbbnézelődtem. Előkerült pár ing, egy pár cipő és néhány kép is a dobozból. Mindegyiket szemügyre vettem, majd a lámpán, a petróleumon és az öt képen kívül mindent visszahelyeztem a ládába, és lezártam a fedelét.
A többi holmival visszamentem az ágyhoz. A képekkel együtt leültem, a többit az éjjeliszekrényre tettem. Végignéztem a kissé kopott fotókat. Az elsőn mi szerepeltünk. Alec, William és én. Akkoriban készült a kép, mikor elraboltak, és bujkáltunk a London melletti kis házban. A képen a két fiú óvón ölelt át, arcom sápadt volt, de öröm bujkált a szememben, mert személyükben barátokra leltem. A képet Felix készítette, valószínűleg bolondozhatott közben, mert kissé ferde volt a beállítás, mintha a fénykép készítője nem nyugton állt volna. A másodikon és a harmadikon a gyerekeink szerepeltek, mindkettő ugyanakkor készült. Az egyiken komolyak voltak, a másikon viccesen grimaszoltak. Emlékeim szerint William nevettette meg őket. Az utolsó két képen én voltam idősebb koromban. Alec ezeket a képeket mindig magánál hordta, magyarázata szerint gyönyörűnek talált rajtuk, bármennyire is állítottam az ellenkezőjét. Az egyiken rövid hajam volt, olyan harminc körül lehettem, és valamiért nagyon mosolyogtam a kamerába, pontosan már nem emlékszem, miért. A másik közvetlenül az Exeterbe való érkezésünk után készült, fonott hajamba egy fehér szalag volt kötve, aminek egyik vége előre lógott a vállamon. A kis hajdíszről eszembe jutott, hogy most is van nálam egy a férjemtől kapott szalagok közül, amiket gondosan őriztem. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, hogy előkeressem, mert addigra már alkonyodni kezdett. A táskám egyik belső zsebében meg is találtam. Gyorsan fonatba rendeztem a hajamat, és megkötöttem a végét vele.
Összeszedtem a viharlámpát, a petróleumot, kerítettem mellé a konyhából gyufát, és abba a vászonszatyorba tettem őket, amibe a két kis koszorú és a mappa már be volt készítve. A vállamra akasztottam a szatyrot, majd kiléptem a házból, és a falnak támasztott kis, összecsukható sámlit is magamhoz vettem, és elindultam a bő húszpercnyire lévő temető felé. Az út mentén több hétvégi ház sorakozott a miénkhez hasonlóan, és már az utcai világítás is égett. Itt-ott kint készülődtek a vacsorához, vagy csak úgy ücsörögtek a kellemes nyári estét élvezve. Többen odaköszöntek nekem, amit mosolyogva viszonoztam, de nem álltam meg, mert Alechez igyekeztem, mint minden évben ilyenkor.
A temető csendes volt, mikor odaértem, csak néhány állat neszezése hallatszott a kavicsokon megnyikorduló lépteim mellett. A kapunál megálltam, mert besötétedett, és mivel arrafelé a lámpa is kevesebb volt, meggyújtottam a petróleumlámpát. Széles félkörben világította meg a teret. Elindultam a főúton, majd hamarosan jobbra fordultam, és a második sor legszélén meg is találtam, amit kerestem.
Alec Wellington
1938-1991
Élt 53 évet
Mellette ott volt a másik sír is, Felixé.
Felix Lewin
1938-1962
Élt 24 évet
Alec barátja halálakor eldöntötte, hogy ha egyszer meghal, mellé szeretne kerülni, így oda temettük el. Ez valahogy természetesnek tűnt.
Letettem a viharlámpát magam mellé a földre, és kihajtogattam a kisszéket, de mielőtt leültem volna rá, elővettem a két fonott koszorút, és egyiket az egyik, másikat a másik sírra tettem, aztán leereszkedtem a székre. A lámpa megvilágított mindent a közelemben. Észrevettem egy sírra vetülő, az enyhe szellőtől lengedező árnyékot, egy fűzfa ágainak árnyékát. Több füzet is láttam a közelben, ami örömmel töltött el. Előhúztam a vászonszatyorból a mappát. Egyszerű zöld volt, még a férjemtől kaptam, és szinte állandóan használtam, a szélei itt-ott megkoptak, de még mindig megtartottam. A gondolataimat őrizgettem benne, amiket mindig erre az alkalomra írtam, hogy elmesélhessem Alecnek, de ez a mese hosszabbra sikeredett, mert egészen az együtt töltött időkig nyúlt vissza. Kivettem hát a lapokat, és a lámpa fényénél olvasni kezdtem.
Kedves Alec!
A tudtodon kívül kincset adtál nekem. Exeterben végre otthonra leltem. A szüleid által megismerhettem, hogy milyen is az igazi szülői szeretet, amikor nemcsak holmi koloncnak tartanak, hanem valóban szeretnek. Hogy segítsen nekem, édesanyád a nevére vett, így lettem Alice Stanley, eldobhattam végre az utált Prewett nevet. Segédtanítóként kezdtem el dolgozni az egyik helyi általános iskolában, annak ellenére, hogy még nem volt meg a tanári diplomám, de a helyi iskolaigazgató, aki jó kapcsolatban volt Oxford tanulmányi bizottságának elnökével, elintézte, hogy visszavegyenek az egyetemre új néven, sőt máig nem tudom, hogyan, de még azt is elérte, hogy az eddig elvégzett tantárgyaimat elfogadják, és a jó jegyeim miatt ösztöndíjat kaptam. Irodalmat és történelmet hallgattam, amiket nagyon szerettem, és nagyon örültem, hogy visszamehetek, és befejezhetem a tanulmányaimat.
Emlékszem, hogy aznap, amikor három évvel később átvettem a diplomámat, megkérted a kezemet. Az Exe folyó partján sétáltunk, és te hirtelen megálltál egy fűz alatt, és előhúztad a gyűrűt. Nem csináltál nagy felhajtást, csak egyszerűen feleségül kértél, és felhúztad az ujjamra. Elmondhatatlanul boldog voltam, ugyanakkor a másik felem nem tudta elhinni, hogy tényleg engem akarsz, egy jelentéktelen, jellegtelen, eldobott lányt. Azonban minden kétségemet eloszlattad azzal, hogy mellettem maradtál, és átsegítettél a nehézségeken, vigasztaltál, ha gyötörtek az apám miatti rémálmok, ha a fájdalomtól begubózva kuporogtam egy sarokban. Mindig ott voltál, sosem hagytál magamra, ha szükségem volt rád. Nem erőltettél rám semmit. Lassan, fokozatosan kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Az esküvőnk után másfél évvel szeretkeztünk először, nagyon kínkeserves volt, de te türelmes voltál, és próbáltál nem fájdalmat okozni, bár így is nagyon nehezen ment, és nem igazán tudtam élvezni az együttlétet. A későbbi próbálkozásaink már kellemesebbek voltak, és lassan képessé tettél arra, hogy élvezzem. Pár évvel később megfogant az első gyerekünk. Nagyon boldog voltam akkor. Emlékszem, mikor megtudtad a hírt, egyszerűen felkaptál és megpörgettél, aztán majdnem kilenc hónappal később megszületett Abigail. Büszkén tartottad a kezedben a lányodat, és sokszor mondtál köszönetet nekem, amiért ilyen gyönyörű kislánnyal ajándékoztalak meg, aztán három évre rá megszületett a fiunk, Frederick is. Sokáig boldogok voltunk. Te napközben dolgoztál a szüleid boltjában, én pedig a gyerekekkel voltam, és részmunkaidőben tanítottam. Mindenünk megvolt, ami kellett. Ott voltunk egymásnak, és a gyerekek ott voltak nekünk.
Aztán 1991. augusztus 24-én elragadott tőlem a hirtelen halál. Aztán még magamhoz sem sikerült térnem, már kezdődött is a következő szeptember. Abigail az utolsó évét kezdte Cambridge közgazdaságtudományi karán, Frederick pedig akkor kezdte a jogi kart ugyanott, de aztán mégis az építészetet választotta. Mindkettejükre büszke voltál a kitűnő tanulmányi eredményeik miatt, amik lehetővé tették, hogy ösztöndíjat nyerjenek el, és bejussanak egy ilyen drága egyetemre. Először féltettem őket, hogy nem bírják kellően magas szintem tartani az eredményeiket, és elvesztik az ösztöndíjat, de kitartottak, és sikerült nekik. Ugyanolyan kitartóak, mint te voltál, ugyanolyan erősek. Nagyon büszke voltam rájuk. Az egyetem után mindketten állást is kaptak, mindketten Londonban dolgoznak, így csak kéthetente látom őket és az unokákat, de ez jól is van így, nem lehetnek mindig itt. Örülök, hogy megtalálták a helyüket a világban, és boldogok. Nyár végén lejönnek egy hétre, hogy rendbe tegyük a kis házat, nagyon várom már, hogy körülöttem nyüzsögjenek az unokák.
Megfordítottam az utolsó lapot, de itt megszakadt a papírra vetett gondolatmenet, így a többit ott tettem hozzá.
Meséltem a gyerekeknek a múltamról, a szüleimről, arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg, apám bántalmazásairól, és a szöktetésről. Megkönnyebbültem tőle. Azt hiszem, képes vagyok most már lezárni a múltat, és megbékélni magammal, a múltammal. Jól vagyok. Nem hittem volna, hogy valaha ezt kijelenthetem. Nagyon sokat köszönhetek neked. Még mindig sokszor hiányzol, de a gyerekek egy-egy látogatása enyhíti az űrt, és William is sokszor meglátogat. Úgy érzem, mindig erőt meríteni jön hozzám, közösen segítjük át egymást a magányon. Nem kell aggódnod, nem vagyok egyedül. Minden rendben van körülöttem.
Ezerszer csókol:
Alice
Visszatettem a papírlapokat az ölemben nyugvó dossziéba, majd eltettem a táskámba. Felálltam, és kinyújtóztattam a tagjaimat, kissé elmacskásodtak az üléstől. Összehajtottam a széket és felvettem a lámpát, de nem akaródzott elindulnom. Percekig álltam ott, és csak bámultam Alec sírját. A fűzágak egy újabb lebbenése a perifériámon térített magamhoz a kábulatból. Elindultam a kihalt úton. Gond nélkül értem el a házat, és egy gyors mosakodás után nyugovóra tértem. Aznap éjszaka kellemes érzésekkel a mellkasomban aludtam el, nyugodt volt az álmom.
2. fejezet
Az augusztust minden évben az Exe folyó menti kis házban töltöttem, amit még a házasságunk elején vettünk Aleckel, hogy itt töltsük a nyaraink nagy részét. Akkoriban még kis kert is tartozott hozzá, amiben zöldségeket termesztettünk. Jó volt ez a kis kikapcsolódás a munkából ebben a nyugodt, folyóparti lakban. Általában William is meglátogatott minket a feleségével, Marthával, aki a férjemhez hasonlóan hamar eltávozott, bár így is tíz évvel túlélte drága páromat.
Mostanában már csak azért jártam ki ide, hogy kissé rendbe tegyem a házat, ami a hozzá fűződő emlékek részét képezte. Általában a gyerekek is besegítettek, de most egyedül voltam itt, mert ma volt a férjem halálának tizenhetedik évfordulója, augusztus 24-e, és ezen a napon minden évben egyedül jöttem ki ide. Megvolt ennek a napnak a maga menete, amit minden évben követtem. Ez az állandóság megnyugtatott. Kisöpörtem, feltöröltem a kis házat, lemostam az ablakokat és a bútorokat.
Mire végeztem a szokásos teendőkkel, kora délután lett. Mivel kihagytam az ebédet, gyorsan készítettem pár szendvicset meg egy kis limonádét, és leültem az asztalhoz. Lassan, ráérősen fogyasztottam, nem kellett sietnem, mert az elmúlt évekhez képest hamarabb végeztem az szokásos teendőkkel, így még egy kis sétára is volt idő a folyóparton.
Elindultam. Mielőtt kiléptem a házból, fejemre vettem szalmakalapomat, hogy megvédjen a nap kellemetlen hatásaitól, majd bezárva az ajtót elindultam. Nem tartott sokáig, míg kiértem a partra. A folyó mentén sűrűn nőttek a fűzfák. Nagy örömmel indultam sétára közöttük. A hosszan lecsüngő ágak biztonsággal vettek körül, a kezeimbe fogtam őket, és gyengéden végigsimítottam rajtuk, ahogy a gyerekeim, unokáim arcán szoktam. Szeretett ismerősként üdvözöltem a fűzágakat, mintha kinyújtott kezek lettek volna. Gyerekkoromtól kezdve végigkísértek, megóvtak a bajtól, bánattól, és képesek voltak megnyugtatni, ahogyan annak idején a férjem is. Mostanra maguk maradtak ebben a szerepben. Az emlékek mellett ezért szeretek kijönni ide. Itt mindig magamra találhattam, feltöltődhettem.
A fák közül kilépve megpillantottam a folyót. Szoknyámat elrendezve leültem a parton, és csak figyeltem a hömpölygő, kék vizet. Egy-egy apró csobbanás, nesz jelezte, hogy a víz lakói aktívan élik életüket, hogy minden mozgásban van körülöttem, minden változik. Én is változtam, habár ez nem nagyon volt észrevehető, de az, hogy alig egy hónapja beavattam a családomat a múltam történetébe, bennem is elindította a változást. Felszabadított. Végre újra tudtam örülni az életnek, az olyan kis dolgoknak is, mint ez a napsütötte délután egy csendes helyen, vagy a családom szeretete, és már nem szomorkodtam annyit a férjem hiánya, vagy a múltban elszenvedett sérelmek miatt. Most már képes voltam továbblépni.
A kellemes kábulatból a víz egy újabb loccsanása zökkentett ki. Körbepillantva észrevettem, hogy eléggé késő van, a nap már lefelé tartott útján. Elindultam hát vissza a házhoz. Távolabbról még otthonosabbnak tűnt fehér és világoskék színeivel és zöld kerítésével, ami itt-ott lekopott, ahogy az idő kikezdte. Jövő héten kijövök ide Abigailékkel, és a segítségükkel kicsit kifestjük, felfrissítjük a házat, és a gyerekek játszhatnak kedvükre. Frederick fiai, Alan és az ikerbátyja, ifjabb Alec rendszert csinált abból, hogy a húgukat, Audreyt és a felnőtteket ijesztgették esténként, mikor kint, a tűz mellett beszélgettünk. Rendszerint lányom fia, Daniel is csatlakozott hozzájuk. Nagyon jó szórakozásnak tartották ezt a tevékenységet, a szüleik nagy bánatára. Néha én is beszálltam egy-egy csínybe, és együtt nevettem velük a többiek reakcióin. Elmosolyodtam az emlékek hatására, és alig vártam, hogy itt legyenek, és nyüzsögjön ez a kis kunyhó.
Még mindig mosoly bujkált a szájam szegletében, mikor beléptem a házba. Végigjárattam a tekintetem a kis előszobán és a konyhán, ahonnan a nappali nyílt. Ahogy haladtam beljebb, mindent jól megnéztem magamnak, most képes voltam figyelni az apró részletekre is, ami a gyors takarítás során nem volt lehetséges. Minden apróságról egy-egy emlék jutott eszembe. Férjem, ahogy a kedvenc, kopottas foteljében ül, és kávét szürcsölve újságot olvas, ahogy lelkesen magyaráz vagy épp nevet valamin. Olyan, mintha még mindig itt lenne, mintha nem tizenhét éve, alig ötvenhárom évesen vitte volna el a hirtelen szívroham. Megmarkoltam az emeletre vezető lépcső korlátját az emlék hatására, és még visszanéztem a szobára, gyorsan újra végigvéve minden apró részletet, mintha mindent meg akarnék jegyezni, vagy legalább a hely szellemét magamba akarnám szívni.
Hirtelen fordultam el, és elindultam a lépcsőn fölfelé. Nem kellett messzire mennem, mert fönt az első szoba jobbra volt a miénk, amit most már egyedül használtam. Beléptem, becsuktam az ajtót, és a hátamat egy pillanatra a hűs falapnak döntöttem. A kis kézi bőröndöm még mindig az ágyon volt félig kicsomagolva, de nem foglalkoztam ezzel, hanem inkább ellöktem magam az ajtótól, és az ágy melletti nagy faládához mentem, amely a sarokba tolva feküdt. Gyengéden simítottam végig a fedelén, egészen a nyitókallantyúkig, amiket kipattintottam, és felnyitottam a ládát. Alec holmijai gondos rendben sorakoztak benne, még én raktam oda őket a halála után, azóta nagyon ritkán nyúltam hozzájuk, de akkor úgy éreztem, tapintani akarok minden darabot. A horgászfelszerelést, ami egy kisebb dobozban volt, félretettem, majd előkerült a régi zseblámpája, egy ütött-kopott viharkabát és egy viharlámpa, ami még petróleummal működött, mellette ott volt a petróleum is egy kis faládikában. Kivettem a lámpával együtt, és magam mellé tettem a földre, a horgászkellékeket visszatettem a helyükre, majd továbbnézelődtem. Előkerült pár ing, egy pár cipő és néhány kép is a dobozból. Mindegyiket szemügyre vettem, majd a lámpán, a petróleumon és az öt képen kívül mindent visszahelyeztem a ládába, és lezártam a fedelét.
A többi holmival visszamentem az ágyhoz. A képekkel együtt leültem, a többit az éjjeliszekrényre tettem. Végignéztem a kissé kopott fotókat. Az elsőn mi szerepeltünk. Alec, William és én. Akkoriban készült a kép, mikor elraboltak, és bujkáltunk a London melletti kis házban. A képen a két fiú óvón ölelt át, arcom sápadt volt, de öröm bujkált a szememben, mert személyükben barátokra leltem. A képet Felix készítette, valószínűleg bolondozhatott közben, mert kissé ferde volt a beállítás, mintha a fénykép készítője nem nyugton állt volna. A másodikon és a harmadikon a gyerekeink szerepeltek, mindkettő ugyanakkor készült. Az egyiken komolyak voltak, a másikon viccesen grimaszoltak. Emlékeim szerint William nevettette meg őket. Az utolsó két képen én voltam idősebb koromban. Alec ezeket a képeket mindig magánál hordta, magyarázata szerint gyönyörűnek talált rajtuk, bármennyire is állítottam az ellenkezőjét. Az egyiken rövid hajam volt, olyan harminc körül lehettem, és valamiért nagyon mosolyogtam a kamerába, pontosan már nem emlékszem, miért. A másik közvetlenül az Exeterbe való érkezésünk után készült, fonott hajamba egy fehér szalag volt kötve, aminek egyik vége előre lógott a vállamon. A kis hajdíszről eszembe jutott, hogy most is van nálam egy a férjemtől kapott szalagok közül, amiket gondosan őriztem. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, hogy előkeressem, mert addigra már alkonyodni kezdett. A táskám egyik belső zsebében meg is találtam. Gyorsan fonatba rendeztem a hajamat, és megkötöttem a végét vele.
Összeszedtem a viharlámpát, a petróleumot, kerítettem mellé a konyhából gyufát, és abba a vászonszatyorba tettem őket, amibe a két kis koszorú és a mappa már be volt készítve. A vállamra akasztottam a szatyrot, majd kiléptem a házból, és a falnak támasztott kis, összecsukható sámlit is magamhoz vettem, és elindultam a bő húszpercnyire lévő temető felé. Az út mentén több hétvégi ház sorakozott a miénkhez hasonlóan, és már az utcai világítás is égett. Itt-ott kint készülődtek a vacsorához, vagy csak úgy ücsörögtek a kellemes nyári estét élvezve. Többen odaköszöntek nekem, amit mosolyogva viszonoztam, de nem álltam meg, mert Alechez igyekeztem, mint minden évben ilyenkor.
A temető csendes volt, mikor odaértem, csak néhány állat neszezése hallatszott a kavicsokon megnyikorduló lépteim mellett. A kapunál megálltam, mert besötétedett, és mivel arrafelé a lámpa is kevesebb volt, meggyújtottam a petróleumlámpát. Széles félkörben világította meg a teret. Elindultam a főúton, majd hamarosan jobbra fordultam, és a második sor legszélén meg is találtam, amit kerestem.
Alec Wellington
1938-1991
Élt 53 évet
Mellette ott volt a másik sír is, Felixé.
Felix Lewin
1938-1962
Élt 24 évet
Alec barátja halálakor eldöntötte, hogy ha egyszer meghal, mellé szeretne kerülni, így oda temettük el. Ez valahogy természetesnek tűnt.
Letettem a viharlámpát magam mellé a földre, és kihajtogattam a kisszéket, de mielőtt leültem volna rá, elővettem a két fonott koszorút, és egyiket az egyik, másikat a másik sírra tettem, aztán leereszkedtem a székre. A lámpa megvilágított mindent a közelemben. Észrevettem egy sírra vetülő, az enyhe szellőtől lengedező árnyékot, egy fűzfa ágainak árnyékát. Több füzet is láttam a közelben, ami örömmel töltött el. Előhúztam a vászonszatyorból a mappát. Egyszerű zöld volt, még a férjemtől kaptam, és szinte állandóan használtam, a szélei itt-ott megkoptak, de még mindig megtartottam. A gondolataimat őrizgettem benne, amiket mindig erre az alkalomra írtam, hogy elmesélhessem Alecnek, de ez a mese hosszabbra sikeredett, mert egészen az együtt töltött időkig nyúlt vissza. Kivettem hát a lapokat, és a lámpa fényénél olvasni kezdtem.
Kedves Alec!
A tudtodon kívül kincset adtál nekem. Exeterben végre otthonra leltem. A szüleid által megismerhettem, hogy milyen is az igazi szülői szeretet, amikor nemcsak holmi koloncnak tartanak, hanem valóban szeretnek. Hogy segítsen nekem, édesanyád a nevére vett, így lettem Alice Stanley, eldobhattam végre az utált Prewett nevet. Segédtanítóként kezdtem el dolgozni az egyik helyi általános iskolában, annak ellenére, hogy még nem volt meg a tanári diplomám, de a helyi iskolaigazgató, aki jó kapcsolatban volt Oxford tanulmányi bizottságának elnökével, elintézte, hogy visszavegyenek az egyetemre új néven, sőt máig nem tudom, hogyan, de még azt is elérte, hogy az eddig elvégzett tantárgyaimat elfogadják, és a jó jegyeim miatt ösztöndíjat kaptam. Irodalmat és történelmet hallgattam, amiket nagyon szerettem, és nagyon örültem, hogy visszamehetek, és befejezhetem a tanulmányaimat.
Emlékszem, hogy aznap, amikor három évvel később átvettem a diplomámat, megkérted a kezemet. Az Exe folyó partján sétáltunk, és te hirtelen megálltál egy fűz alatt, és előhúztad a gyűrűt. Nem csináltál nagy felhajtást, csak egyszerűen feleségül kértél, és felhúztad az ujjamra. Elmondhatatlanul boldog voltam, ugyanakkor a másik felem nem tudta elhinni, hogy tényleg engem akarsz, egy jelentéktelen, jellegtelen, eldobott lányt. Azonban minden kétségemet eloszlattad azzal, hogy mellettem maradtál, és átsegítettél a nehézségeken, vigasztaltál, ha gyötörtek az apám miatti rémálmok, ha a fájdalomtól begubózva kuporogtam egy sarokban. Mindig ott voltál, sosem hagytál magamra, ha szükségem volt rád. Nem erőltettél rám semmit. Lassan, fokozatosan kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Az esküvőnk után másfél évvel szeretkeztünk először, nagyon kínkeserves volt, de te türelmes voltál, és próbáltál nem fájdalmat okozni, bár így is nagyon nehezen ment, és nem igazán tudtam élvezni az együttlétet. A későbbi próbálkozásaink már kellemesebbek voltak, és lassan képessé tettél arra, hogy élvezzem. Pár évvel később megfogant az első gyerekünk. Nagyon boldog voltam akkor. Emlékszem, mikor megtudtad a hírt, egyszerűen felkaptál és megpörgettél, aztán majdnem kilenc hónappal később megszületett Abigail. Büszkén tartottad a kezedben a lányodat, és sokszor mondtál köszönetet nekem, amiért ilyen gyönyörű kislánnyal ajándékoztalak meg, aztán három évre rá megszületett a fiunk, Frederick is. Sokáig boldogok voltunk. Te napközben dolgoztál a szüleid boltjában, én pedig a gyerekekkel voltam, és részmunkaidőben tanítottam. Mindenünk megvolt, ami kellett. Ott voltunk egymásnak, és a gyerekek ott voltak nekünk.
Aztán 1991. augusztus 24-én elragadott tőlem a hirtelen halál. Aztán még magamhoz sem sikerült térnem, már kezdődött is a következő szeptember. Abigail az utolsó évét kezdte Cambridge közgazdaságtudományi karán, Frederick pedig akkor kezdte a jogi kart ugyanott, de aztán mégis az építészetet választotta. Mindkettejükre büszke voltál a kitűnő tanulmányi eredményeik miatt, amik lehetővé tették, hogy ösztöndíjat nyerjenek el, és bejussanak egy ilyen drága egyetemre. Először féltettem őket, hogy nem bírják kellően magas szintem tartani az eredményeiket, és elvesztik az ösztöndíjat, de kitartottak, és sikerült nekik. Ugyanolyan kitartóak, mint te voltál, ugyanolyan erősek. Nagyon büszke voltam rájuk. Az egyetem után mindketten állást is kaptak, mindketten Londonban dolgoznak, így csak kéthetente látom őket és az unokákat, de ez jól is van így, nem lehetnek mindig itt. Örülök, hogy megtalálták a helyüket a világban, és boldogok. Nyár végén lejönnek egy hétre, hogy rendbe tegyük a kis házat, nagyon várom már, hogy körülöttem nyüzsögjenek az unokák.
Megfordítottam az utolsó lapot, de itt megszakadt a papírra vetett gondolatmenet, így a többit ott tettem hozzá.
Meséltem a gyerekeknek a múltamról, a szüleimről, arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg, apám bántalmazásairól, és a szöktetésről. Megkönnyebbültem tőle. Azt hiszem, képes vagyok most már lezárni a múltat, és megbékélni magammal, a múltammal. Jól vagyok. Nem hittem volna, hogy valaha ezt kijelenthetem. Nagyon sokat köszönhetek neked. Még mindig sokszor hiányzol, de a gyerekek egy-egy látogatása enyhíti az űrt, és William is sokszor meglátogat. Úgy érzem, mindig erőt meríteni jön hozzám, közösen segítjük át egymást a magányon. Nem kell aggódnod, nem vagyok egyedül. Minden rendben van körülöttem.
Ezerszer csókol:
Alice
Visszatettem a papírlapokat az ölemben nyugvó dossziéba, majd eltettem a táskámba. Felálltam, és kinyújtóztattam a tagjaimat, kissé elmacskásodtak az üléstől. Összehajtottam a széket és felvettem a lámpát, de nem akaródzott elindulnom. Percekig álltam ott, és csak bámultam Alec sírját. A fűzágak egy újabb lebbenése a perifériámon térített magamhoz a kábulatból. Elindultam a kihalt úton. Gond nélkül értem el a házat, és egy gyors mosakodás után nyugovóra tértem. Aznap éjszaka kellemes érzésekkel a mellkasomban aludtam el, nyugodt volt az álmom.