Út a megnyugváshoz - 3. fejezet
A főszereplő egy idős hölgy, aki képtelen elszakadni halott szülei emlékétől, és lelki válsága miatt évről évre meglátogatja haláluk helyét - de ezen az úton semmi sem alakul úgy, ahogy tervezte…
3.
Mary
− Akkor végeztünk is - állt fel Mr. Higgins, és eltette a végrendeletet.
− Köszönök mindent - állt fel Mary is, és indulni készült, de a férfi még egy utolsót kérdezett.
− Miért választotta őt? - kérdezte az ügyvéd.
Annak ellenére, hogy elfogadta a nő akaratát, még mindig nem értette a dolgot, mert Kingsley Williams idősebb volt ügyfelénél, és nem tűnt logikus lépésnek, hogy épp rá hagyja a vagyonát.
− Ő az egyetlen, akire hagyhatom. Nála lesz a legjobb kezekben - válaszolta a nő.
− Értem, asszonyom.
Röviden elköszöntek egymástól, majd Mary elindult a saját kabinja felé.
Miután bezárta maga mögött az ajtót, papírt és tollat vett elő, és leült a nappali asztalához. Ráment az egész délutánja, mire megfogalmazta a három levelet. Kettőt borítékba tett, egyet pedig szabadon hagyott. Gyengéden végigsimított rajta, és a másik kettő tetejére tette, aztán mindhármat a hálószobába vitte. Az éjjeliszekrényre helyezte őket, a napló mellé. Minden készen állt, hogy nyugodtan elhagyhassa ezt a világot, és engedhessen szerettei hívásának. Ám volt valaki, aki még itt tartotta. Valahol még reménykedett benne, hogy minden megváltozhat, hogy Kingsley képes lesz elfeledtetni vele mindent, és kirángatja a béklyóiból, és akkor ezeknek a leveleknek meg a végrendeletnek nem lesz semmi jelentősége. Akkor még hitte, hogy van visszaútja, és szabadulhat. A múltat azonban nem törölheti el semmi…
Mary azonban nem törődött azzal, hogy a háttérben továbbra is ott van a hívás, ami az ébrenlétbe szökött az álmaiból. Vidáman készülődött az esti bálra, mintha minden rendben lett volna. Felöltötte a világoskék báli ruhát, hosszan igazgatta, mint annak idején, mikor az első báljára készült Kingékhez. Tetszeni akart Kingsley-nek, akarta, hogy tényleg minden jobb legyen, megváltozzon. Élni akart…
Kingsley
A bál már javában zajlott, amikor Kingsley belépett a terembe Maryvel az oldalán. Megálltak a táncparkett szélén, hogy megvárják, amíg a zenekar új számba kezd. A nő a táncoló párokat nézte, a kapitány viszont le sem tudta venni a szemét a partneréről. A világoskék báli ruha tökéletesen illett a nőre, arcán most a távolinak tűnő mélabú helyett vidámság tükröződött, ami megfiatalította arcát. A férfi szemei csak úgy itták a látványt.
A zenekar időközben belekezdett a következő számba. Kingsley a kezét nyújtotta Marynek. A nő minden tétovázás nélkül fogadta el a felajánlott kezet.
− Régen voltam már ilyen hatalmas bálon - szólt Mary, miközben elkezdtek táncolni a keringő dallamára.
− Még egyik évben sem vettél részt rajta? - csodálkozott a férfi. A nő válaszul csak a fejét rázta. - Pedig minden évben megrendezzük.
− Eddig nem nagyon volt kivel. Minden alkalommal elhoztam ezt a ruhát, de soha nem volt még rajtam, mert sosem akaródzott eljönnöm a bálra - vallotta be végül.
− Miért nem? Ez a ruha gyönyörű - bókolt a kapitány.
− Nem a ruha az oka, hanem akitől kaptam. Darrennak hívták, aki… Nem érdekes! - hagyta félbe a magyarázatot a nő, de a férfi nem értette.
Kingsley csak azt látta, hogy valami nagyon felzaklatta partnerét. Úgy gondolta, hagy neki egy kis időt, hogy megnyugodhasson. Jó néhány szám múlva azonban csak romlott a helyzet. A nő arcáról minden vidámság eltűnt, de amikor a férfi megkérdezte, leüljenek-e, csak hárított, így inkább szótlanul táncoltak tovább. A kapitány egyre növekvő aggodalommal figyelte a nőt. Aztán támadt egy ötlete.
− Lenne kedved megnézni a parancsnoki hidat? - kérdezte hirtelen.
A nő arcán a hideg szomorúságot színtiszta lelkesedés váltotta fel.
− Igen, ha lehet - válaszolta izgatottan, de azért kissé bizonytalannak tűnt.
− Természetesen.
Mary mosolygott. A férfibe karolt, és hagyta magát vezetni a kijárat felé. Beletelt egy kis időbe, míg átvágtak a táncoló párok között, de az üres folyosókon gyorsan haladtak. A hídon az ügyeletes személyzet üdvözölte őket, de aztán mindenki visszatért a feladatához, így Kingsley zavartalanul vezette körbe Maryt a navigációs központon, majd egy oldalsó helyiségbe irányította.
− Ez az irodám - mutatott körbe a férfi, mikor becsukta maguk mögött az ajtót. - Foglalj helyet, mindjárt jövök - mutatott az egyik fotelre, miközben ő maga egy kis szekrényhez lépett, és egy üveg tokajival és két pohárral tért vissza.
Leült a nő melletti fotelba, majd töltött mindkettejüknek. Belemerültek a beszélgetésbe a jóízű bor mellett. Minden rendben volt, amíg a férfi közelebb nem hajolt a nőhöz. Ajkai már majdnem a nőét érintették, mikor Mary felugrott. Arcán a dühvel egy másik érzelem keveredett, amit a férfi nem tudott hova tenni.
− Sajnálom, Mary, én… − kezdte volna Kingsley, de a nő megállította.
− Nem történt semmi - mondta, hangjában nem volt harag, inkább lemondás hallatszott ki belőle.
− De…
− Megyek, lefekszem. Jó éjszakát, Kingsley.
A férfi még sokáig összezavarodva bámult a csukott ajtóra, mielőtt meg tudott volna mozdulni.
3.
Mary
− Akkor végeztünk is - állt fel Mr. Higgins, és eltette a végrendeletet.
− Köszönök mindent - állt fel Mary is, és indulni készült, de a férfi még egy utolsót kérdezett.
− Miért választotta őt? - kérdezte az ügyvéd.
Annak ellenére, hogy elfogadta a nő akaratát, még mindig nem értette a dolgot, mert Kingsley Williams idősebb volt ügyfelénél, és nem tűnt logikus lépésnek, hogy épp rá hagyja a vagyonát.
− Ő az egyetlen, akire hagyhatom. Nála lesz a legjobb kezekben - válaszolta a nő.
− Értem, asszonyom.
Röviden elköszöntek egymástól, majd Mary elindult a saját kabinja felé.
Miután bezárta maga mögött az ajtót, papírt és tollat vett elő, és leült a nappali asztalához. Ráment az egész délutánja, mire megfogalmazta a három levelet. Kettőt borítékba tett, egyet pedig szabadon hagyott. Gyengéden végigsimított rajta, és a másik kettő tetejére tette, aztán mindhármat a hálószobába vitte. Az éjjeliszekrényre helyezte őket, a napló mellé. Minden készen állt, hogy nyugodtan elhagyhassa ezt a világot, és engedhessen szerettei hívásának. Ám volt valaki, aki még itt tartotta. Valahol még reménykedett benne, hogy minden megváltozhat, hogy Kingsley képes lesz elfeledtetni vele mindent, és kirángatja a béklyóiból, és akkor ezeknek a leveleknek meg a végrendeletnek nem lesz semmi jelentősége. Akkor még hitte, hogy van visszaútja, és szabadulhat. A múltat azonban nem törölheti el semmi…
Mary azonban nem törődött azzal, hogy a háttérben továbbra is ott van a hívás, ami az ébrenlétbe szökött az álmaiból. Vidáman készülődött az esti bálra, mintha minden rendben lett volna. Felöltötte a világoskék báli ruhát, hosszan igazgatta, mint annak idején, mikor az első báljára készült Kingékhez. Tetszeni akart Kingsley-nek, akarta, hogy tényleg minden jobb legyen, megváltozzon. Élni akart…
Kingsley
A bál már javában zajlott, amikor Kingsley belépett a terembe Maryvel az oldalán. Megálltak a táncparkett szélén, hogy megvárják, amíg a zenekar új számba kezd. A nő a táncoló párokat nézte, a kapitány viszont le sem tudta venni a szemét a partneréről. A világoskék báli ruha tökéletesen illett a nőre, arcán most a távolinak tűnő mélabú helyett vidámság tükröződött, ami megfiatalította arcát. A férfi szemei csak úgy itták a látványt.
A zenekar időközben belekezdett a következő számba. Kingsley a kezét nyújtotta Marynek. A nő minden tétovázás nélkül fogadta el a felajánlott kezet.
− Régen voltam már ilyen hatalmas bálon - szólt Mary, miközben elkezdtek táncolni a keringő dallamára.
− Még egyik évben sem vettél részt rajta? - csodálkozott a férfi. A nő válaszul csak a fejét rázta. - Pedig minden évben megrendezzük.
− Eddig nem nagyon volt kivel. Minden alkalommal elhoztam ezt a ruhát, de soha nem volt még rajtam, mert sosem akaródzott eljönnöm a bálra - vallotta be végül.
− Miért nem? Ez a ruha gyönyörű - bókolt a kapitány.
− Nem a ruha az oka, hanem akitől kaptam. Darrennak hívták, aki… Nem érdekes! - hagyta félbe a magyarázatot a nő, de a férfi nem értette.
Kingsley csak azt látta, hogy valami nagyon felzaklatta partnerét. Úgy gondolta, hagy neki egy kis időt, hogy megnyugodhasson. Jó néhány szám múlva azonban csak romlott a helyzet. A nő arcáról minden vidámság eltűnt, de amikor a férfi megkérdezte, leüljenek-e, csak hárított, így inkább szótlanul táncoltak tovább. A kapitány egyre növekvő aggodalommal figyelte a nőt. Aztán támadt egy ötlete.
− Lenne kedved megnézni a parancsnoki hidat? - kérdezte hirtelen.
A nő arcán a hideg szomorúságot színtiszta lelkesedés váltotta fel.
− Igen, ha lehet - válaszolta izgatottan, de azért kissé bizonytalannak tűnt.
− Természetesen.
Mary mosolygott. A férfibe karolt, és hagyta magát vezetni a kijárat felé. Beletelt egy kis időbe, míg átvágtak a táncoló párok között, de az üres folyosókon gyorsan haladtak. A hídon az ügyeletes személyzet üdvözölte őket, de aztán mindenki visszatért a feladatához, így Kingsley zavartalanul vezette körbe Maryt a navigációs központon, majd egy oldalsó helyiségbe irányította.
− Ez az irodám - mutatott körbe a férfi, mikor becsukta maguk mögött az ajtót. - Foglalj helyet, mindjárt jövök - mutatott az egyik fotelre, miközben ő maga egy kis szekrényhez lépett, és egy üveg tokajival és két pohárral tért vissza.
Leült a nő melletti fotelba, majd töltött mindkettejüknek. Belemerültek a beszélgetésbe a jóízű bor mellett. Minden rendben volt, amíg a férfi közelebb nem hajolt a nőhöz. Ajkai már majdnem a nőét érintették, mikor Mary felugrott. Arcán a dühvel egy másik érzelem keveredett, amit a férfi nem tudott hova tenni.
− Sajnálom, Mary, én… − kezdte volna Kingsley, de a nő megállította.
− Nem történt semmi - mondta, hangjában nem volt harag, inkább lemondás hallatszott ki belőle.
− De…
− Megyek, lefekszem. Jó éjszakát, Kingsley.
A férfi még sokáig összezavarodva bámult a csukott ajtóra, mielőtt meg tudott volna mozdulni.