Látás
Novella. Érzések, hasonlók. Hogy megkönnyebbüljek és kiadjak magamból mindent. Kb. :)
Reggel felkelek, járom az utam, teszem a dolgom, nem csak élek bele a vakvilágba. Barátokat szerzek és vesztek el, nyakamba veszem a várost olykor, megiszok egy kávét és miközben elgondolkodva kavargatom benne a cukrot, gondolatok ezrei törik át felállított védfalaimat, hogy agyamba jutva kíméletlenül rám förmedjenek: Semmit sem érsz!
Én pedig értetlenkedve ülök az üres csésze felett.
Szalad az Idő, nem áll meg, tovább lapoz nagy könyvében, életem órájában a homok egyre csak pereg, süvítő gyorsasággal, kíméletlenül mutatva az igazságot.
Míg teszek-veszek, észre semmit nem veszek. Csak gondolkodok, új színben látom a világot. Új hely, új törvények, új korszak és élet kezdete - mégis, ugyanaz az üresség, ami eddig volt.
Nem értem.
Vannak álmaim. Nem egy - sok. Az egyik megvalósulni látszik - itt vagyok, megállom a helyem.
Mégis, folyamatosan visszhangzanak a fejemben az emlékek, hogy nem vagyok jó, hogy nem lesz belőlem semmi. Nem tudom. Nem tudok hinni magamban.
Miért?
Megszokás.
Hiába bármi. Hiába tudom, hiába látom, hogy nekem van igazam, hiszek az ellenkezőjében. Érdekes.
Még mit kellene tennem?
Olvasok, munkát keresek, olykor szórakozok.
ÉLEK.
Mégis, semmi nem használ.
Olyan vagyok, mint egy könyv, ami porosan, évszázadok óta áll egy helyben, nem tudva magáról kicsoda-micsoda, miért nem veszi őt le senki, miért nem látják, hogy ő milyen jó, miért nem látnak belőle semmit, miért néznek csak át rajta?
Kegyetlenség az élet. Emberek halnak meg, vesztenek el valakit, én pedig tulajdon keserűségem és látszat-életem romjai között, az önsajnálat legmélyebb bugyraiba süllyedve várom, hogy lássanak.
Hogy látszódjak.
Hogy ne csak sajnálatból, poros, ócska mivoltomnak köszönhetően, szánalomból vegyenek le és poroljanak le, hogy visszatéve a kiindulási ponthoz még egy évszázadot a szabadság magányának körém fonódott bilincsei között élve kelljen eltöltenem.
Ha kinyitom szemem, ha lecsukom, egyetlen dolgot látok csak. Keserű múlt, értetlen és vakítóan fehér, semmilyen jelen, valamint egy sivár, talán sosem-lesz jövő. Érzem és felfogom, de érteni nem vagyok képes.
Magányomban elgondolkodok a nagy kérdésen: vajon miért vagyok? Miért, hogy látok, hogy köszönnek, de igazából senki nem lát? Miért, hogy a lelkem köré csavarodott tövishurok egyre csak szorul? Miért, hogy ennyi hosszú év után, a várva várt szabadság helyett csak mégnagyobb magányt kapok? Miért? A szakadék szélén ordítom bele a mélybe kérdésem, de választ nem kapok. Talán nincs is. Talán ez a sorsom.
A lelkem megszakad, ahogy a tövisek szívembe fúródnak, az pedig lassan, lusta cseppekben vérezni kezd, a csordogálásból megindult folyó mély és rendíthetetlenül áramló folyama pedig annyira eltölt, hogy fuldoklok tulajdon meg nem értettségemtől.
Várok.
Várom.
Várok valamire - legyen az ember, esemény, egy jel, amivel ha csak sejteni is fogom, de legalább lesz értelme ezredévek hosszú sorának, melyek alatt társként csak drága Egyedüllétemet tudtam köszönteni.
Várom őt - a sosem ismert, sosem látott alakot, aki álmaimban szerepel, aki (még ha nem is hasonlít rám), de lát. Aki ért, szavak nélkül is, aki nem úgy lát, ahogy mások. Nem a mosolyt látja, a kiszenvedendő álarcot, ami merev görcsbe és édesnek tűnő, de gyáva mosolyra rántja arcizmaimat. Ő a lelkem látja. A megkínzott, csonka, talán már testtelen és valószínűleg alaktalan alakot, mely fetreng, kínlódik, reszket és szenved mindig, folyton, végtelennek tűnő időn át. Hiszen idő nincs. Bent nincs tér sem. Csak a végtelen, sötét üresség, amelyben lelkem zizegő reszketése annyira hangosan koppan a csendben, hogy a nem létező melegség is iszonyodva és elrettenve menekül előle.
Kivülről?
Színek, mosolyog, derű, talán szépség és jó kedv.
Belülről azonban örökkön elő üresség, melyen aki tudna segíteni, nem veszi észre, aki pedig akarna, nem tud.
Ördögi kör. Végtelenben kezdődik és a végtelenbe fut ki, hogy önmagába térjen vissza.
De én ezt hogy tegyem? A kezdetem születésem pillanata, mikor létezni kezdtem a tapasztalati világban. A végem nem látom, mert ugyanúgy a sötétbe vész, amilyen sötétben jelenemet látom e pillanatban.
A végtelen körforgás nálam megállni látszik. Áll, de mégis mozog.
Paradoxonok élete ez, ahogy megszületnek, de nálam örök életre lelnek és sosem halnak meg. Belőlem vagy általam táplálkoznak, nem tudom, csak annyit, hogy felemészt és szinte élre keresztre feszít a láthatatlanság.
Mit tegyek hát?
Ordíthatok, toporzékolhatok, attól nem válok láthatóvá.
Lelkem megtépázott, szívem pedig készül, hogy ezúttal véglegesen darabokra szakadjon. Mindketten egytől származnak, de különböznek egymástól. Testem ép, de bármennyire is csalóka a kép, meggyötört. Mert lelkem dolgai, még ha nem is arcomon, nem is viselkedésemben, de önkéntelen végzett cselekvéseimben megmutatkozik. Mélyről fakadó ösztönös dolgok ezek, melyeket bármennyire is próbálok, nem tudok megváltoztatni.
Álarcomat nem kellene hordanom talán?
Mi értelme lenne?
Élvezkedve taposnának el, akárha nővésben lévő fűszál lennék, de csak egy a milliárdból. Porszem a sivatagban, csepp a tengerben.
Ugyan, kinek hiányoznék?
Vágyódva nézem azokat, akik önmagukat adva látszódnak. Akiket látnak, akik nem magányukba készülnek belefulladni.
Érzem.
Érzem, ahogy már egyszer: elértem tűrőképességem határát, amikor még képes vagyok úgy lélegezni és mozogni, mint ami természetes, anélkül, hogy mozdulataim elárulnák tapasztalt-valós korom.
Nem akarom, de nem tehetek mást. Talán, egyszer lesz rá lehetőség, hogy szemem elmondjon mindent, amit látni kell, s amit nem hagyok láttatni. Talán, lesz majd olyan perc, amikor lelkem végre megnyugodva rázhatja le magáról rabláncait és szívem sebei is begyógyulnak, ahogy egy társra lelve, puha, de erős karok közt találja magát. Nem lesz szitok, nem lesz sértés, nem lesz fájdalom. Csak tompa fáradtság, majd a csendes pihenés, ahogy érzed a másikat.
Talán.
Egyszer.
Jobb időkben.
Csak győzzem kivárni.
Addig szemem színe nem sötétül, csak fakul, s várja, hogy valaki észre vegye.
Hogy valaki lássa meg önmagát benne.
Reggel felkelek, járom az utam, teszem a dolgom, nem csak élek bele a vakvilágba. Barátokat szerzek és vesztek el, nyakamba veszem a várost olykor, megiszok egy kávét és miközben elgondolkodva kavargatom benne a cukrot, gondolatok ezrei törik át felállított védfalaimat, hogy agyamba jutva kíméletlenül rám förmedjenek: Semmit sem érsz!
Én pedig értetlenkedve ülök az üres csésze felett.
Szalad az Idő, nem áll meg, tovább lapoz nagy könyvében, életem órájában a homok egyre csak pereg, süvítő gyorsasággal, kíméletlenül mutatva az igazságot.
Míg teszek-veszek, észre semmit nem veszek. Csak gondolkodok, új színben látom a világot. Új hely, új törvények, új korszak és élet kezdete - mégis, ugyanaz az üresség, ami eddig volt.
Nem értem.
Vannak álmaim. Nem egy - sok. Az egyik megvalósulni látszik - itt vagyok, megállom a helyem.
Mégis, folyamatosan visszhangzanak a fejemben az emlékek, hogy nem vagyok jó, hogy nem lesz belőlem semmi. Nem tudom. Nem tudok hinni magamban.
Miért?
Megszokás.
Hiába bármi. Hiába tudom, hiába látom, hogy nekem van igazam, hiszek az ellenkezőjében. Érdekes.
Még mit kellene tennem?
Olvasok, munkát keresek, olykor szórakozok.
ÉLEK.
Mégis, semmi nem használ.
Olyan vagyok, mint egy könyv, ami porosan, évszázadok óta áll egy helyben, nem tudva magáról kicsoda-micsoda, miért nem veszi őt le senki, miért nem látják, hogy ő milyen jó, miért nem látnak belőle semmit, miért néznek csak át rajta?
Kegyetlenség az élet. Emberek halnak meg, vesztenek el valakit, én pedig tulajdon keserűségem és látszat-életem romjai között, az önsajnálat legmélyebb bugyraiba süllyedve várom, hogy lássanak.
Hogy látszódjak.
Hogy ne csak sajnálatból, poros, ócska mivoltomnak köszönhetően, szánalomból vegyenek le és poroljanak le, hogy visszatéve a kiindulási ponthoz még egy évszázadot a szabadság magányának körém fonódott bilincsei között élve kelljen eltöltenem.
Ha kinyitom szemem, ha lecsukom, egyetlen dolgot látok csak. Keserű múlt, értetlen és vakítóan fehér, semmilyen jelen, valamint egy sivár, talán sosem-lesz jövő. Érzem és felfogom, de érteni nem vagyok képes.
Magányomban elgondolkodok a nagy kérdésen: vajon miért vagyok? Miért, hogy látok, hogy köszönnek, de igazából senki nem lát? Miért, hogy a lelkem köré csavarodott tövishurok egyre csak szorul? Miért, hogy ennyi hosszú év után, a várva várt szabadság helyett csak mégnagyobb magányt kapok? Miért? A szakadék szélén ordítom bele a mélybe kérdésem, de választ nem kapok. Talán nincs is. Talán ez a sorsom.
A lelkem megszakad, ahogy a tövisek szívembe fúródnak, az pedig lassan, lusta cseppekben vérezni kezd, a csordogálásból megindult folyó mély és rendíthetetlenül áramló folyama pedig annyira eltölt, hogy fuldoklok tulajdon meg nem értettségemtől.
Várok.
Várom.
Várok valamire - legyen az ember, esemény, egy jel, amivel ha csak sejteni is fogom, de legalább lesz értelme ezredévek hosszú sorának, melyek alatt társként csak drága Egyedüllétemet tudtam köszönteni.
Várom őt - a sosem ismert, sosem látott alakot, aki álmaimban szerepel, aki (még ha nem is hasonlít rám), de lát. Aki ért, szavak nélkül is, aki nem úgy lát, ahogy mások. Nem a mosolyt látja, a kiszenvedendő álarcot, ami merev görcsbe és édesnek tűnő, de gyáva mosolyra rántja arcizmaimat. Ő a lelkem látja. A megkínzott, csonka, talán már testtelen és valószínűleg alaktalan alakot, mely fetreng, kínlódik, reszket és szenved mindig, folyton, végtelennek tűnő időn át. Hiszen idő nincs. Bent nincs tér sem. Csak a végtelen, sötét üresség, amelyben lelkem zizegő reszketése annyira hangosan koppan a csendben, hogy a nem létező melegség is iszonyodva és elrettenve menekül előle.
Kivülről?
Színek, mosolyog, derű, talán szépség és jó kedv.
Belülről azonban örökkön elő üresség, melyen aki tudna segíteni, nem veszi észre, aki pedig akarna, nem tud.
Ördögi kör. Végtelenben kezdődik és a végtelenbe fut ki, hogy önmagába térjen vissza.
De én ezt hogy tegyem? A kezdetem születésem pillanata, mikor létezni kezdtem a tapasztalati világban. A végem nem látom, mert ugyanúgy a sötétbe vész, amilyen sötétben jelenemet látom e pillanatban.
A végtelen körforgás nálam megállni látszik. Áll, de mégis mozog.
Paradoxonok élete ez, ahogy megszületnek, de nálam örök életre lelnek és sosem halnak meg. Belőlem vagy általam táplálkoznak, nem tudom, csak annyit, hogy felemészt és szinte élre keresztre feszít a láthatatlanság.
Mit tegyek hát?
Ordíthatok, toporzékolhatok, attól nem válok láthatóvá.
Lelkem megtépázott, szívem pedig készül, hogy ezúttal véglegesen darabokra szakadjon. Mindketten egytől származnak, de különböznek egymástól. Testem ép, de bármennyire is csalóka a kép, meggyötört. Mert lelkem dolgai, még ha nem is arcomon, nem is viselkedésemben, de önkéntelen végzett cselekvéseimben megmutatkozik. Mélyről fakadó ösztönös dolgok ezek, melyeket bármennyire is próbálok, nem tudok megváltoztatni.
Álarcomat nem kellene hordanom talán?
Mi értelme lenne?
Élvezkedve taposnának el, akárha nővésben lévő fűszál lennék, de csak egy a milliárdból. Porszem a sivatagban, csepp a tengerben.
Ugyan, kinek hiányoznék?
Vágyódva nézem azokat, akik önmagukat adva látszódnak. Akiket látnak, akik nem magányukba készülnek belefulladni.
Érzem.
Érzem, ahogy már egyszer: elértem tűrőképességem határát, amikor még képes vagyok úgy lélegezni és mozogni, mint ami természetes, anélkül, hogy mozdulataim elárulnák tapasztalt-valós korom.
Nem akarom, de nem tehetek mást. Talán, egyszer lesz rá lehetőség, hogy szemem elmondjon mindent, amit látni kell, s amit nem hagyok láttatni. Talán, lesz majd olyan perc, amikor lelkem végre megnyugodva rázhatja le magáról rabláncait és szívem sebei is begyógyulnak, ahogy egy társra lelve, puha, de erős karok közt találja magát. Nem lesz szitok, nem lesz sértés, nem lesz fájdalom. Csak tompa fáradtság, majd a csendes pihenés, ahogy érzed a másikat.
Talán.
Egyszer.
Jobb időkben.
Csak győzzem kivárni.
Addig szemem színe nem sötétül, csak fakul, s várja, hogy valaki észre vegye.
Hogy valaki lássa meg önmagát benne.