Álom (novella)
Ismételten egy novella. Haladjunk akkor úgy - a Látás volt a legkorábbi, eme pedig a legkésőbbi, mely nemrég készült. Remélem, aki olvassa, annak tetszik :) Kicsit még mindig ilyen hangulatban vagyok.
Értetlenségem koponyámra kapaszkodó képlékeny maszkja tökéletesen illett az irracionális képhez, mely épp alapjaiban készült megrengetni, s talán elpusztítani ama világot, melyben a tökéletes megnyugvásra találva a pillanatnyi elmebaj között hirtelen nem tudtam, milyen cselekvésre kellene ösztönöznöm ólomsúlyúnak tűnő végtagjaimat. Mellettem leledző porhüvelye, akárha alabástromból vagy márványból faragott diszkoszvető szobor - hófehér bőr alatt pattanásig feszült izmok, ugyanakkor nyugalmi állapotban a test. A szívem megfagy, jéggé dermed a felismeréstől, ahogy meghallom a hangot is és felismerem.
A mondatok lusta patakként csordogáltak át tudatom döbbenete által véletlen felállított gátjain át, hogy kőként koppanjanak a földhöz érés pillanatában. Mégsem rázkódok meg. Csak nézek, hogy feleszmélve konstatálhassam, ujjaink összefonódtak, ahogy jobbom a baljával csókolódzik össze. Furcsa, groteszk módja ez ama bizalom kinyilvánításának, mely kettőnk között van. Kettőnk élete két, különböző mederben folyt, meglehetős sietséggel a végcél felé - de csak magunknak hazudtunk, mikor azt állítottuk, hogy az a boldogság.
Mindketten tudjuk: angyalaink nem őriztek minket, hanem a végkimerülés felé hajszoltak, mind lelkileg, mind pedig testileg. A Sors azonban úgy gondolta, játszik egy kicsit fonalainkkal, s összefűzve őket, megállapíthassuk, mily hazugságokra képes a homo sapiens. Tudtam, hogy az irányába való érzéseim, az övé mása - tiszta, akár a fehér rózsa szirmán, hajnali órán megcsillanó harmat, ugyanakkor épp oly erős és értékes, mint a csiszolt gyémánt. Ugyanakkor, ez a gyémánt hibás is - az alkotó nem készítette tökéletesnek, ahogy mi ketten sem teremtettünk sem tökéletes váznak, sem pedig tökéletes léleknek.
Nem lehetünk teljesen hasonlatosak Alkotónkhoz.
Megszólaltam. Hangom kútmély kétségbeesést rejt, melynek alja legalább Tibetig ér, ennek ellenére felettébb elhanyagolhatónak gondolom ahhoz képest, melyet éreztem. Az életet jelentette, a mindent, ha pedig elvesztem, nem marad semmi.
Nem hagyta befejeznem.
Nem értettem. Cselekedeteink természetesek voltak, egy ősi ösztönre felelve, régi ritmusra találva, melyre csak nem is olyan rég találtunk. Tudtam, hogy hozzám tartozik. Hogy ő a minden - és valami annál is több. Mert mit fed a szó "minden"? Oly' sokat, mégis keveset. Mondhatod, de tudod, hogy nincsenek szavak, melyekkel megfelelő módon kifejezhetnéd magad. Nincsen megfelelő mód. Nem lehet leírni, sem lerajzolni - nem lehet körülhatárolni, botor mód beskatulyázni vagy formába önteni. Nem lehet edénybe tölteni és várni, hogy idővel lakot öltsön.
Belül azonban, egy sötét, fekete helyen megmoccant valami.
Egy gondolat.
Hogy ez hogyan lehetséges.
Nem értettem.
Sem a tényeket, melyeknek igazságában hittem, sem a kételyt magát.
Szája simult az enyémre. Az éltető levegőt tüdejéből szívtam ki szinte, meglopva őt, lopva az életéből. Ahogy azt életének egy napjával tettem azzal, hogy vele voltam.
Méregként tört felszínre bennem a sugallat, mely ördögként közölte: ennyit nem kaphatok.
Nem érdemlem.
Hogy miért nem?
Nem tudtam.
Nem értettem...
Bőr simult bőrre, akárha forró viasz lenne, mely puha, tűztől hevült, érintés alatt formázható. Kétségbeesés szülte cselekedeteink súlyosan koppantak a szoba némaságában, de nem akartunk megfordulni. Nem láttuk már a visszautat. Vagy talán nem is akartuk... Egy akarat, egy szív voltunk: magunk, ugyanakkor a másik.
Tökéletes egyesség.
Teljes egyesülés.
Felbonthatatlan egyezség.
Sikamlós minden... Megfoghatatlan valami okán, mégis rózsaszín felhőbe burkolt boldogság.
Aztán zihálva kiszakadok az álomképek közül és megborzongok, ahogy verejtékben úszó testemre rácsapódik a rideg valóság.
Megkaptam, amire értelmem első percétől fogva vágytam, ízelítőt kaptam...
S tudtam, sosem lesz az enyém.
Mert nem érdemlem meg az álmokat sem...
Mert csak álmomban válhat álmom valósággá...
Hadd álmodjak!
Örökké aludni szeretnék, hogy sivár lelkem ne érezze ennyire magányát...
Könyörgöm.
Hagyjatok hát légvárakat építeni.
Egyszer úgyis összedől - s nekem végem...
Ó... mily' csodás vég...
Kelt.: 2009. 07.13
02:54
Értetlenségem koponyámra kapaszkodó képlékeny maszkja tökéletesen illett az irracionális képhez, mely épp alapjaiban készült megrengetni, s talán elpusztítani ama világot, melyben a tökéletes megnyugvásra találva a pillanatnyi elmebaj között hirtelen nem tudtam, milyen cselekvésre kellene ösztönöznöm ólomsúlyúnak tűnő végtagjaimat. Mellettem leledző porhüvelye, akárha alabástromból vagy márványból faragott diszkoszvető szobor - hófehér bőr alatt pattanásig feszült izmok, ugyanakkor nyugalmi állapotban a test. A szívem megfagy, jéggé dermed a felismeréstől, ahogy meghallom a hangot is és felismerem.
A mondatok lusta patakként csordogáltak át tudatom döbbenete által véletlen felállított gátjain át, hogy kőként koppanjanak a földhöz érés pillanatában. Mégsem rázkódok meg. Csak nézek, hogy feleszmélve konstatálhassam, ujjaink összefonódtak, ahogy jobbom a baljával csókolódzik össze. Furcsa, groteszk módja ez ama bizalom kinyilvánításának, mely kettőnk között van. Kettőnk élete két, különböző mederben folyt, meglehetős sietséggel a végcél felé - de csak magunknak hazudtunk, mikor azt állítottuk, hogy az a boldogság.
Mindketten tudjuk: angyalaink nem őriztek minket, hanem a végkimerülés felé hajszoltak, mind lelkileg, mind pedig testileg. A Sors azonban úgy gondolta, játszik egy kicsit fonalainkkal, s összefűzve őket, megállapíthassuk, mily hazugságokra képes a homo sapiens. Tudtam, hogy az irányába való érzéseim, az övé mása - tiszta, akár a fehér rózsa szirmán, hajnali órán megcsillanó harmat, ugyanakkor épp oly erős és értékes, mint a csiszolt gyémánt. Ugyanakkor, ez a gyémánt hibás is - az alkotó nem készítette tökéletesnek, ahogy mi ketten sem teremtettünk sem tökéletes váznak, sem pedig tökéletes léleknek.
Nem lehetünk teljesen hasonlatosak Alkotónkhoz.
Megszólaltam. Hangom kútmély kétségbeesést rejt, melynek alja legalább Tibetig ér, ennek ellenére felettébb elhanyagolhatónak gondolom ahhoz képest, melyet éreztem. Az életet jelentette, a mindent, ha pedig elvesztem, nem marad semmi.
Nem hagyta befejeznem.
Nem értettem. Cselekedeteink természetesek voltak, egy ősi ösztönre felelve, régi ritmusra találva, melyre csak nem is olyan rég találtunk. Tudtam, hogy hozzám tartozik. Hogy ő a minden - és valami annál is több. Mert mit fed a szó "minden"? Oly' sokat, mégis keveset. Mondhatod, de tudod, hogy nincsenek szavak, melyekkel megfelelő módon kifejezhetnéd magad. Nincsen megfelelő mód. Nem lehet leírni, sem lerajzolni - nem lehet körülhatárolni, botor mód beskatulyázni vagy formába önteni. Nem lehet edénybe tölteni és várni, hogy idővel lakot öltsön.
Belül azonban, egy sötét, fekete helyen megmoccant valami.
Egy gondolat.
Hogy ez hogyan lehetséges.
Nem értettem.
Sem a tényeket, melyeknek igazságában hittem, sem a kételyt magát.
Szája simult az enyémre. Az éltető levegőt tüdejéből szívtam ki szinte, meglopva őt, lopva az életéből. Ahogy azt életének egy napjával tettem azzal, hogy vele voltam.
Méregként tört felszínre bennem a sugallat, mely ördögként közölte: ennyit nem kaphatok.
Nem érdemlem.
Hogy miért nem?
Nem tudtam.
Nem értettem...
Bőr simult bőrre, akárha forró viasz lenne, mely puha, tűztől hevült, érintés alatt formázható. Kétségbeesés szülte cselekedeteink súlyosan koppantak a szoba némaságában, de nem akartunk megfordulni. Nem láttuk már a visszautat. Vagy talán nem is akartuk... Egy akarat, egy szív voltunk: magunk, ugyanakkor a másik.
Tökéletes egyesség.
Teljes egyesülés.
Felbonthatatlan egyezség.
Sikamlós minden... Megfoghatatlan valami okán, mégis rózsaszín felhőbe burkolt boldogság.
Aztán zihálva kiszakadok az álomképek közül és megborzongok, ahogy verejtékben úszó testemre rácsapódik a rideg valóság.
Megkaptam, amire értelmem első percétől fogva vágytam, ízelítőt kaptam...
S tudtam, sosem lesz az enyém.
Mert nem érdemlem meg az álmokat sem...
Mert csak álmomban válhat álmom valósággá...
Hadd álmodjak!
Örökké aludni szeretnék, hogy sivár lelkem ne érezze ennyire magányát...
Könyörgöm.
Hagyjatok hát légvárakat építeni.
Egyszer úgyis összedől - s nekem végem...
Ó... mily' csodás vég...
Kelt.: 2009. 07.13
02:54