Maholnap történetek

[sada1975]

Itt a második rész, persze megint elragadott a fantáziám. Bocs, hogy nem fért fel egyben... XD
Figyelmeztetés: yaoi
Korhatár: hm... +16



Újévi ígéret II/a.

Bármi megtörténhet... Hogyne!

Rory felsóhajtott, és hogy elűzze az édes, ámde megvalósulatlannak tűnő ábrándot, elfordította tekintetét a limlomok között kutató férfiról, majd a sötét árnyaktól hemzsegő falat kezdte bámulni. Hasztalan. Jay markáns arca, sötétzöld szemei, de még ajkának szegletében megbúvó kárörvendő mosoly is, mind-mind már akkor végérvényesen belevésődtek elméjébe, mikor legelőször összefutottak. Egyszóval felesleges másfelé néznie, így is, úgy is látja maga előtt a férfi egész lényét, érzi a kisugárzását, a körülötte vibráló levegőt.

Újabb sóhaj készült kitörni a fiúból, de nem engedte. Ajkába harapva inkább beadta a derekát a pulzusvadító késztetésnek, és újból Jay felé fordult, kinek a zseblámpa ide-oda imbolygó fényétől sejtelmessé vált arcát máris úgy itta szemeivel, mintha ettől függne az élete. Rory érzékei felborzolódtak, mégpedig felettébb kellemesen.

Történnie kell valaminek! Érzi...

Persze nem lenne bátorsága kezdeményezni, nem az a típus. Régebben is volt nemegyszer, hogy valaki megtetszett neki, de a szótlan bámuláson kívül nem csinált semmit, csak várta, hogy a másik tegye meg az első lépést, közben álmodozott, s csendben meghúzódott a háttérben. Egy idő után azonban mindig rá kellett döbbennie, a „vonat”, amelyre titokban vágyakozik, szépen elrobog mellette; vagy éppenséggel teljesen felesleges az ábrándozás, mert a kiszemelt alany már foglalt.

Roderick szemrevaló, vonzó, huszonéves fiú volt, mégis, talán a zárkózottsága miatt fordulhatott elő, hogy eddig még nem volt igazán komoly kapcsolata, csupán futó kalandok. Néha, mikor barátai hosszas unszolására elment kikapcsolódni, bulizni, ismerkedni, olykor engedett a testi vágyaknak is, és a reá szemet vető férfiak közül távozott azzal, aki neki is kedvére való volt, de ezen alkalmakkor az érzelmek nem igazán játszottak közre, ezért is nem tartott tovább egyik kapcsolata sem néhány hétnél.

Jay Dalton azonban kimondottan tetszett neki, és csak remélni merte, hogy a férfi egy olyan első osztályú „vonat”, amelyről még nem maradt le. A kezdetekkor már rögtön érezte, hogy különleges személybe botlott, így alig várta a további találkozásokat, csakhogy láthassa a férfit. Később, mikor az egyik rendőrkolléga elejtett megjegyzéséből rájött, hogy Jay is a saját neméhez vonzódik, még inkább remélte az újabb és újabb alkalmat, amikor összefuthatnak, még úgy is, hogy nem tudhatta, foglalt-e a nyomozó. Egyelőre nem akart mást, csak látni Jayt, időről időre átélni azt a heves szívdobogást, amit pusztán a pillantásával, a mozdulatával, és - ha netán elég közel kerül hozzá - vadító, férfias illatával okozhat. Jay a nőkkel udvariasan, más férfiakkal hol kimérten, hol a munkájából adódóan segítőkészen bánt, viszont őt a legtöbbször zavarba hozta mások előtt, vagy épp kínos pillanatokba torkollott a találkozásuk. Igazából még ezek sem vették el Rory kedvét, ezért is fordulhatott elő, amit már bizony maga előtt sem tagadhat egy ideje: Jay szép lassan kezd álmai férfijává válni. Ám míg őt alkalmi partnerek ölelik, mert egészséges fiú lévén kívánja a szexet, vagy míg Jay is mással osztja meg az ágyát, és fogalma sincs arról, hogy ő mit érez iránta, addig csakis vágyálmaiban lehet övé a nyomozó. De ott aztán...

Hm, milyen érzés lehet ízlelni az ajkait? Milyen lehet beletúrni a fekete fürtök közé, miközben a férfi erős karjaival ölelné, vagy ujjaival gyengéden simogatná meztelen bőrét? Milyen érzés lehet, ha vágytól felhevült testük összeérne, ha szenvedélyesen szeretnék egymást? Oly jó lenne érezni őt! - képzelgett a fiú, feledve a külvilágot, közben észre sem vette, izgalmában ajkai szétnyíltak, egyre hevesebben vette a levegőt, sőt ágyéka is mocorogni kezdett.

Hirtelen egy hatalmas csattanás hozta mindkettőjükre a frászt.

- Biztos a huzat csapta be odafönn a folyosóról nyíló ajtót - jegyezte meg Jay még mindig a lomok között kutakodva. Fel sem nézett, de igaza lehetett, mert egyéb zaj nem hallatszott.

- Aha... - Rory zavarában képtelen volt egyebet kinyögni, mert buja képzelgései miatt úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak. Tiszta perverz vagyok - vörösödött el rögvest, ám gondolatai ennek ellenére még visszakalandoztak a témához, de ezúttal már sajnos egész más megvilágítást kaptak. - Hiábavalók vagytok, vágyak... - suttogta maga elé egészen halkan, Jay nehogy meghallja.

Izgalmának hamarosan már nyoma sem volt. Szívverése viszont nem csillapodott, ezúttal a rátörő keserűség miatt vert hevesebben, mint kellett volna. Túlontúl nyomasztotta a valóság, melyre hirtelen döbbent rá, és melyet alig akart elhinni: már nem csak egyszerűen tetszik neki a férfi, hanem kezd beleesni.

És hogy miért a keserűség? Mert nem valószínű, hogy lehetne közöttük bármi is. Még ha felül is kerekedne félénkségén, és jelét adná Jaynek, hogy tetszik, fix, hogy a férfi nem fog vele kikezdeni, hiszen világosan, többször is a fejéhez vágta: ha összefutnak, abból jó nem sül ki. Lám, ez alkalommal is jól leszerepelt előtte, meg akarta menteni, erre tessék, most mindketten nyakig ülnek a pácban, melyből az ég tudja, miként kerülnek ki.

Most lenne jó belenézni az újságba, van-e hír róluk. Vagy talán jobb, ha nem tudják előre, mi lesz velük? Jó is, meg nem is a tudatlanság...

Roryban még élénken élt a mai reggel, mikor kézbe vette az ajtaja előtt heverő Chicago Sun-Times bűvös számát, és megpillantotta benne a cikket, mely Jay Dalton haláláról szólt. Attól kezdve nem találta a helyét, alig várta, hogy végezzen annak a néhány embernek a megmentésével, akik az újság szerint szintén bajba kerültek ezen a napon, aztán végre elérkezzen az idő, mikor Jayen kell segítenie. Még soha nem félt ennyire, hogy sikerrel jár-e, mert bár eddig is óvott meg embereket, akik Jay közelében voltak, de a férfin közvetlenül még soha nem kellett segítenie.

Persze reggel merőben másként képzelte el ezt az egészet, és még idefelé is arról fantáziált, hogy idejében megmenti a férfit, aki majd hálája jeléül elhívja valahová, mondjuk a lakására, egy gyertyafényes vacsorára. Utána kimennek az erkélyre (már ha van), megnézik a chicagói emberek óévbúcsúztató tűzijátékát, aztán mintegy „véletlenül” egymás szemébe néznek, és miközben ajkaik közeledni kezdenek egymáshoz, szenvedélyük lassan beteljesedik...

Ám a valóság ugyebár egész máshogy alakult, egyszerre volt kiábrándító és fájdalmas.

De talán még nincs veszve minden... Ha már együtt zuhantak ebbe a lyukba, kihasználja az alkalmat, és amíg össze vannak zárva, legalább a szemét legelteti vágyai alanyán. Ennyi jut most neki, ezzel kell beérnie.

- Ugye, hogy kellemesebb kabátban? Egyébként meg jobban illik az arcod színéhez a piros - jegyezte meg Jay váratlanul Rory felé fordulva, miközben a lámpa fénykörébe vonta a fiú ücsörgő alakját. Rory még inkább elvörösödött. - Na, mit mondtam? Sőt máris túlszárnyaltad a kabátot - vigyorgott rajta a férfi, aztán gondolt egyet, és közelebb lépett hozzá, majd megsimította az arcát. - Aranyos... Na, meg egy kicsit maszatos.

- Aranyos? - Rory megremegett az érintéstől, és hogy újra feltámadó izgalmát leplezze, elrántotta a fejét, majd felháborodott hangnemet próbált kicsikarni magából. - Miért mondasz nekem ilyen lányos dolgokat? - Valamivel vissza kell vágnia... - Fejezd be végre, öreg!

- Öreg? - Jay meghökkent egy pillanatra, de aztán nem tudta megállni kacagás nélkül. - Harminckét éves vagyok, az nem is öreg. Néha tényleg egy vén trottynak érzem magam, de azért igyekszem tartani a formám. - Újra végigsimított Rory tűzpiros ábrázatán, és ezúttal a résnyire nyitott ajkait sem hagyta ki. - Akkor is aranyos vagy - csipkelődött újfent, majd leengedte a kezét, aztán mintha mi sem történt volna, a következő, eddig még nem vizsgált szekrényhez lépett, s ott kezdett el kotorászni.

Ez most mi volt? Nem hiszem el, hogy hozzám ért...

Rory próbálta magát a lehető leghalkabban visszarángatni a valóságba. Míg az előbb Jay ujjai végigsiklottak az ajkán, szinte levegőt sem vett, úgy érezte, menten elalél, és bizony nem sok hiányzott ahhoz, hogy hangosan fel ne nyögjön.

Rory, ne reménykedj, megint csak pimaszkodik veled! - figyelmeztette magát. Elfordult, és egy nagy sóhaj után leporolta egy kicsit az amúgy tisztának tűnő, szakadt takarót, majd felkúszott az ágyon, egészen a falig. Nekidőlt a háttámlának, és miközben megvadult szívét próbálta csillapítani, eligazgatta magán a kabátot. Egyúttal lazított sportcipője fűzőjén is, mert bár bokája még mindig sajgott, de ha nem mozgatta, már nem is fájt annyira. Végül ismét Jayre tévedt a tekintete, ám ezúttal mindenféle ábránd nélkül próbálta figyelni a nyomozó sötét zugokra kiterjedő turkálását.

- Á, lesz mivel világítanunk! - kiáltott fel Jay váratlanul, majd előbukkanva a szekrényből máris felmutatta a zsákmányát, néhány fehér gyertyát. - Most már csak egy csomag gyufa hiányzik a boldogságomhoz. Nincs nálad véletlenül? - fordult Roryhoz reménykedőn.

- Nincs - rázta meg a fejét a kérdezett, de a férfi elszontyolodott arcát látva gyorsan, fojtott kuncogás kíséretében hozzátette: - Viszont öngyújtóm van, az jó lesz?

- Az még jobb! Tényleg, te dohányzol... Vagyis dohányoztál... - jutott eszébe a férfinak, miközben odalépett az ágyhoz.

- Így igaz, régebben cigiztem, de néhány hónapja elhatároztam, hogy leszokom. Noha eleinte nehéz volt, de megálltam, és azóta nem gyújtottam rá - bólintott a fiú. -  Az öngyújtót viszont ajándékba kaptam, ezért nem dobtam el, most is nálam van... Hé, honnét tudod, hogy cigiztem? - tűnt fel ekkor Rorynak a dolog, mialatt nyújtotta a tárgyat. A vésett mintákkal díszített, ezüst gyújtót egy jó barátjától kapta két évvel ezelőtt, akit sajnos azóta nem látott, mert a férfi kiküldetésben él Dél-Afrikában, és onnét tudósít a lapnak, melynél ő is dolgozik.

Rory legnagyobb döbbenetére Jay nem válaszolt, hanem az öngyújtóval együtt megfogta a kezét is, és úgy tűnt, nem is nagyon akarja elengedni. A fiú gerincén jóleső borzongás futott végig az érintés hatására, s önkéntelenül is nagyokat nyelt. Magában hálát adott az égnek, hogy félhomály van, de tűzpiros arca és csillogó szemei még így is elárulták, mennyire felizgatja a helyzet.

De Jay sem panaszkodhatott. Rendkívüli módon élvezte, hogy a kezébe foghatja a fiú kezét, hogy ujjai alatt érezheti a meglepően bársonyos bőrt, s eközben természetesen tisztában volt azzal is, mindez mekkora hatással van a másikra. Persze ez fordítva is igaz volt... De még mennyire! Jay rég érzett hasonló bizsergést mind a testében, mind a lelkében. Szerelme halála után nem engedett közel magához senkit, nem vágyott más ölelésére, de most itt van ez a szőke srác, aki már egy ideje, csupán a lényéből sugárzó erővel, egyre-másra döntögeti le a szíve köré emelt falakat. Jay mélyen legbelül gyanította, nem sok hiányzik ahhoz, hogy egyszer az utolsó kő is lehulljon.

Nem mozdultak, csak néztek egymás szemébe; mintha megállt volna az idő, mintha az örökkévalóság ebbe a pillanatba zárta volna őket. Jay a fiú foglya volt, Rory a férfié, de egyikük sem bánta.

Ám váratlanul egy halk, fülüknek mégis élesnek tűnő zaj megtörte a varázst, de még így is beletelt néhány percbe, mire mindketten visszazökkentek a valóságba. Rory, hogy leplezze zavarát, ha lassan is, de kihúzta kezét a másikéból, majd fészkelődni kezdett. Jay nézte őt még egy darabig, aztán ellépett az ágytól. Ő sem volt éppen nyugodt. Szíve vadul püfölte a mellkasát, gyorsan szedte a levegőt, kezében meg- megremegett az öngyújtó, ám ennek ellenére megismételte volna az előbbi érintést, sőt szíve szerint tovább is ment volna.

- Úgy hiszem... - szólalt meg Rory elsőként, persze maga sem tudta, miként képes gondolkodni a történtek után, hát még beszélni. - Én... én soha nem említettem magamról semmit, a dohányzást sem... - tért vissza az előbbi témához, és ahogy próbált kényelmesebben ülni, egyszer csak megtapintott valamit saját kabátja zsebében. Á, a csokoládé! - jutott eszébe. Délelőtt kapta egy hálás anyukától, akinek megmentette a kisfiát a játszótéren. Semmiképpen nem akart pénzt elfogadni a jótettért, de a nő addig erősködött, hogy szeretne adni valamit, míg végül a csokit elfogadta. Újra kitapogatta a zsebében, majd elővette és megszemlélte. Elég nagy tábla volt, méghozzá a kedvence, epres. Nem épp ünnepi menü, de talán kihúzzák vele egy darabig. Lám, máris kezd éhes lenni, de megvárja, míg Jay végez a gyertyákkal. Letette maga mellé, és akaratlanul is elmosolyodott, rájött ugyanis, hogy egyik kívánsága, a gyertyafényes vacsora, talán teljesülni fog.

- Nem, valóban nem meséltél magadról - bólogatott eközben a férfi Rory megjegyzésére. Sorban meggyújtotta a gyertyákat, melyeket a helyiség különböző pontjaira helyezett el. Szíve ezúttal már ismét a megszokott ritmusban vert, de ujjai még mindig zsibogtak, ahol a fiú kezét érintették. Ajkaira mosoly húzódott, mikor végezve megszemlélte művét. Egész kellemes lett a légkör, a hideget és a lepusztult berendezést leszámítva börtönük mondhatni romantikussá vált a táncoló gyertyalángok hatására. - De gondolhatod - folytatta aztán, és leült Rory lába mellé -, hogy mivel zsaru vagyok, elég sok adathoz hozzáférek. Mikor először belecsobbantál az életembe - nézett a fiúra -, ha jól emlékszem másfél éve, ráadásul eléggé érdekes körülmények között, egyből lenyomoztalak. Nem minden nap történik meg velem, hogy miközben egy park szökőkútja mellett üldögélek nyugisan, hirtelen egy rövidnadrágos srác vetődik be mellettem a vízbe, teljesen eláztatva a ruhámat, a táskámat és a laptopomat is.

- De láttam, hogy a kút másik felén beleesik egy férfi - szólt közbe a fiú mentegetőzve. - Láttam, és...

- Na, igen, a pantomimes pacák... - szaladt fülig Jay szája, ahogy visszagondolt a történtekre. - Az a szerencsétlen, fehérre meszelt arcú fickó nagyon jó lehetett a szakmájában, sikerült valósághűen előadnia a fuldoklásos jelenetét, te meg bedőltél neki.

- Nem játszotta meg, valóban fuldoklott.

- Na, igen, akkor már valóban, mikor beugrottál hozzá, és lenyomtad a fejét a víz alá.

- Nem is nyomtam le - tiltakozott a fiú. - Csak segíteni akartam neki. Egyébként is, egy pantomimes nem a vízben játssza el, hogy nem kap levegőt, hanem a szárazon, és...

- Értem, hogy mire akarsz kilyukadni - vigyorgott Jay továbbra is. - De akkor is, elsőre nagyon gyanús volt, hogy egy szőke, hawaii mintás inget viselő fiú, mint egy őrült, üvöltözve végigrohan a parkon, beleveti magát a szökőkútba, majd miközben eláztatja mindenemet, megpróbál a víz alá nyomni egy utcai mutatványost.

- Nem nyomtam a víz alá, segíteni akartam a fickón, aki belecsúszott a kútba, és azért kapálódzott, mert megijedt, nem tudott úszni, és... Á, mindegy!

Rory nagyot sóhajtva nem mentegetőzött tovább, felesleges. Jay úgysem hinné el, ha elmesélné neki, hogy aznap kapta meg életében először a varázslatos újságot, valamint egy levelet, melyben a feladó (akiről azóta sem tudja, hogy ki is az pontosan, és akit Gary Hobsonnal egymás között csupáncsak „nyomdászként” emlegetnek) közölte vele, hogy próbára teszi. Magyarázat is volt mellékelve arról, hogy miféle lap került a birtokába, hogy mit kell tennie, amennyiben van vér a pucájában, és van szíve másokon segíteni. Átfutotta gyorsan az újságot, majd nevetni kezdett. Nem hitte el ezt az egészet; hülyeségnek, a barátai tréfájának tartotta. Egészen addig nem tett semmit, amíg nyolc körül meg nem hallotta a hírekben a balesetet, melyet az újság címlapján is látott - mégpedig fél órával azelőtt, hogy megtörtént volna a tragédia. Ekkor döbbent rá, hogy minden szó igaz, amit a lapban és a levélben olvasott. És remegve ébredt tudatára annak is, hogy ha egyből hisz a levél írójának, és idejében cselekszik, talán megmenthette volna azt az idős nőt, aki súlyosan megsérült a balesetben. Tovább már nem késlekedett, hanem ahogy erejéből tellett, nekilátott életeket menteni. Délután Gary kopogtatott nála, hogy bemutatkozzon és megnézze, miként boldogul az első napján, valamint, hogy lelket öntsön belé, biztassa. Egész jól elbeszélgettek, de aztán Rorynak mennie kellett, még hátravolt egy „védence”, a pantomimes. Pechjére azonban a taxija dugóba került, így kicsit későn ért a parkhoz, csak percei voltak, hogy a főúttól eljusson a szökőkútig. Nem tehetett mást, mint kiáltozva szaladni kezdett a kisebb csoport felé, akik körülállták a mutatványost. Már messziről látta, hogy a fickó beleesik a vízbe, de mivel az emberek a produkció részének hitték, nem segítettek neki. Rory tudta, hogy nincs sok ideje a pasasnak, mert az újság szerint alig egy perc alatt megfullad, annyira pánikba esik. Odaérve, nem is figyelve a tapsoló nézőkre, belegázolt a térdig érő vízbe, majd elkezdte kihúzni a kapálózó pantomimest. A férfi félelmében erősen hadakozott, ezért tűnhetett úgy másoknak, még Jaynek is, hogy vízbe akarta fojtani. Később sem tisztázódott egészen minden, mert a mutatványos nem emlékezett rá, hogyan került a vízbe, csak arra eszmélt, hogy egy mentőben fekszik. Roryt végül szabadon engedték, de addig is - úgy fél órán át, míg élesztgették a pantomimest - kénytelen volt bilincsben várakozni, amit Jay kollégái tettek rá. A fiú ez alatt a fél óra alatt nézte ki magának a nyomozót, aki szintúgy érdeklődve figyelte a csendben üldögélő kölyköt. Már ekkor elkezdődött közöttük valami. Valami, amiről még most sem tudják igazán, hogy mi is az.

- Akkoriban még csak számadatokat tudtam rólad - kanyarodott vissza Jay a mondandója elejére, hangjával kizökkentetve Roryt a gondolataiból, aki ezután már kíváncsian figyelt rá. - A későbbiekben, minekután többször is összefutottunk, jobban utánad néztem. Vagyis néztem volna, de nem igazán találtam semmit. Ekkor felkerestem néhány barátodat, ismerősödet, ők meséltek rólad nagyvonalakban.

- Hűha, ezt nem is tudtam! - lepődött meg a fiú.

- Az a jó, én kértem őket, hogy ne szóljanak neked. Tudod, kicsit füllentettem, nem akartam elárulni, hogy zsaru vagyok, így azt mondtam nekik, azért kérdezősködöm, mert valamikor a közeljövőben egy cikket akarok írni rólad, amivel meglepnélek.

- Kicsit füllentettél, mi? - Rory érdekes mód nem haragudott meg, csak elmosolyodott. - És mit meséltek? - kérdezte, miközben kicsit arrébb csúszott, hogy Jay is kényelmesen odaférhessen. A férfi, miután kitette a pisztolyát a tokból az ágy melletti szekrénykére, hogy ne böködje az oldalát, a könyökére támaszkodva elfeküdt a fiú mellett. Most nem ért hozzá, de a közelsége, férfias illata így is arra késztette Roryt, hogy néha megköszörülje a torkát, hogy egyáltalán képes legyen majd a további beszédre.

- Nos... - Jay elmosolyodott, és forgatni kezdte kezében az öngyújtót, majd számba vette, mit is tud Roryról. - Az egyik Chicagóhoz közeli kisvárosban születtél huszonnégy évvel ezelőtt, egy szép őszi napon. Apád egy vegyesbolt alkalmazottja volt akkoriban, majd később a tulajdonosa lett, édesanyád tanítónő, és jelenleg is ugyanabban a kisvárosi iskolában oktat, ahol fiatalon kezdte. Egyedüli gyerekként a szemük fénye lehetsz... - Rory egyből bólintott. - Sejtettem. Nos, kitűnően végezted az iskolákat, középsuli után azonban nem tudtál dönteni, hova tovább. Egy ideig apádnak segítettél a boltban, majd gondoltál egyet, eljöttél Chicagóba, és kivettél egy szobát egy aránylag normális környéken, aztán dolgozni kezdtél amolyan mindenes, lóti-futi küldöncfiúként az egyik középszintű chicagói lapnál, mellette pedig hétvégenként takarítottál is ugyanitt. Pár év alatt összegyűjtöttél annyit, hogy levelezőn elkezdted az újságírást tanulni, ami időközben megtetszett. Tavaly azonban, még el sem kezdődött igazán a suli, halasztást kértél, azt még nem sikerült kiderítenem, hogy miért...

- Azért, mert a válság miatt apa boltja majdnem csődbe ment, én pedig nem akartam, hogy az álma, egy élet munkája véget érjen. Félbehagytam a tanulmányaimat, és nekiadtam a megtakarított pénzemet, ami szerencsére kihúzta a bajból - szólt közbe Rory. Nem akart kérkedni a tettével, mert Will kivételével még a barátainak sem mondta el az igazat, de azt sem akarta, hogy Jay olyan embernek tartsa, aki hamar feladja. - Ez volt a legkevesebb, úgyis sokkal tartozom a szüleimnek. Természetesen apa nem akarta elfogadni, de végül sikerült meggyőznöm, és megállapodtunk, ha újra fellendül a bolt, majd visszaad valamennyit, hogy megint tanulni tudjak. Nem akarom elkiabálni, de eddig úgy néz ki, ősszel folytathatom a sulit - jegyezte meg bizakodó hangon. - Mindamellett, hogy újságíró szeretnék lenni, ezt a munkát is kedvelem, amit most csinálok. Valójában nem rossz lóti-futinak lenni az irodaházban, mert kötetlen a munkaidőm, sok embert megismerhetek, sok mindenbe betekintést nyerhetek, és ha hiszed, ha nem, elég sokat tanulok a többiektől azáltal, hogy csak megfigyelem őket, miként élnek, dolgoznak. Aránylag nem rossz a fizetésem, ja, és az sem mellékes, hogy én vagyok a lapnál dolgozók szeme és füle, aki ismer minden pletykát, titkot az egész épületben, de ha kell, hallgatni is tud. Kihasználom tehát az alkalmat, tapasztalatokat szerzek, mert minderre egy íróasztal mögött már nem igazán lesz lehetőségem - mosolygott a fiú, majd még hozzátette: - Szóval, elvagyok mostanság, de ezt el ne híreszteld, ha arra jársz, mert azért örök életemre nem akarok futár maradni.

- Rendben, nem fogom - egyezett bele Jay nevetve. Egyre inkább csodálta a mellette ülő kölyköt, aki fiatal kora és visszafogottsága ellenére igencsak talpraesettnek tűnt, még a sorozatos, vicces találkozásaik ellenére is látta rajta, hogy életrevaló.

Persze Rory - ha sejti, mit feltételez róla a másik - azonnal tiltakozott volna. Ő közel sem érezte magát öntudatosnak, pedig a szülei is mindig áradoznak, valahányszor beszél velük telefonon, hogy mennyire büszkék rá, amiért egyedül elboldogul egy olyan nagyvárosban, mint Chicago.

- És mit tudsz még? - kíváncsiskodott tovább a fiú. Kellemes izgalom fogta el a tudattól, hogy Jay többé-kevésbé ismerheti az életét. Talán csak nem érdekli a férfit? Á, Roderick West, nehogy megint kombinálni kezdj!

- Lássuk... Igazából már csak néhány apróság van itt... - válaszolt a férfi, és ásított egyet. Így, félig elfeküdve, most érezte csak igazán, hogy mennyire fáradt, mennyire kimerítették az utóbbi, átforgolódott éjszakák. Kicsit feljebb tornázta magát, és nagy levegőt vett. Nem akart szégyenszemre elaludni a fiú előtt, de testének csak nem tudott parancsolni. Megint ásított. - Ugyebár elég sokszor csöppensz „véletlenül erre jártam” helyzetbe - folytatta gyorsan, miközben próbált nem odafigyelni arra, hogy egyre jobban elálmosodik -, ahol...

- Ezt már mondtam - vágott közbe ekkor Rory kissé feszülten. Remélte, Jay nem hozza fel ismét a témát, nem akart újból hazudni neki, de így kénytelen volt. - Olykor megérzem, ha baj van, meg látomásom szokott lenni, ennyi! - közölte gyorsan, bízva abban, a másik nem feszegeti tovább a dolgot.

- Ha te mondod... - vont vállat a férfi. Igazából már nem is tudta, mit higgyen. Egy biztos, valami titok lappang a fiú körül, de most már nem faggatja addig, míg valaminek utána nem jár, vagyis inkább valakinek, mégpedig egy hasonló, minden lében kanál fickónak. Jaynek hirtelen jutott az eszébe, hogy a múlt héten az egyik kollégája felhívta a figyelmét egy furcsa pasasra, aki szinte naponta meglepően hasonló szituációkba keveredik a város különböző pontján, mint Rory. A nevére nem emlékezett, de nem is az a lényeg, amint módja lesz rá, úgyis utánanéz a kapitányságon, addig viszont jobb, ha nem firtatja tovább a dolgot. Ekként folytatta hát, ezúttal elfojtva egy ásítást: - Nos, azt is mesélték rólad, hogy nagyon szereted a kutyádat, Bobot, de sajnos a szüleidnél kellett hagyni, mert az albérletben nem tarthatsz állatot. Aztán imádod a sportokat, köztük legjobban a baseballt, bár inkább csak nézni, mert - de nehogy megharagudj rájuk - a barátaid szerint kissé kétbalkezes vagy.

- Dehogy haragszom meg - vigyorodott el a fiú, és lassan eltűnt az előbbi nyugtalansága. - Nem tagadhatom, ha egyszer ez az igazság, és nem is kicsit vagyok kétbalkezes, hanem nagyon, ezért kímélek meg másokat a játékomtól, de főként attól, hogy elpatkoljanak a röhögéstől. Inkább csak szurkolok a srácoknak, ha játszanak; a kedvenc csapatom pedig természetesen a Chicago Cubs.

- Érdekes, nekem is - vonta fel Jay a szemöldökét. - Legalább ez közös bennünk.

- Ez is... - csúszott ki Rory száján, bár annyira halkan, hogy Jay nem is érthette. - Mit tudsz még? - tudakolta gyorsan a férfitól.

- Tizenhat éves korodban rúgtál be először, és akkor szívtad el az első cigidet is, amivel igazából csak fel akartál vágni a többiek előtt, de aztán az első szálat követte a többi.

- Ezt tuti, hogy Willtől hallottad - csóválta a fejét Rory. Látta Jay „ejnye-bejnye” pillantását, és bár szégyellte múltjának eme tévedését, változtatni már nem tudott rajta, ellenben tanult belőle. -  Egyébként így történt. A cigire rászoktam, viszont részeg akkor voltam először és utoljára. Majdnem a rendőrségen kötöttünk ki a haverokkal, olyan vadak voltunk, csupán Will apjának közbenjárása mentett meg bennünket attól, hogy bevigyenek. Anyáék nem örültek, mikor hazakóvályogtam, de megígértem, többet ilyet nem csinálok. Rohadt rossz érzés volt aztán másnaposnak lenni.

- Jah... - Jay felnyögött, és olyan búskomor arcot vágott hirtelen, hogy még Rorynak is feltűnt.

- Ezek szerint te is tapasztaltad már... - jegyezte meg a fiú, de nem tudott kárörvendő lenni, mert a férfi egyre gondterheltebbnek tűnt.

- Az nem kifejezés - mormogott Jay a nem létező bajusza alatt, majd Rory kérdő tekintetét látva végre kinyögte, épp egy éve majdnem a halálba itta magát, és csak egy ismeretlen embernek köszönheti, hogy még él.

Rorynak nem kellett egy perc sem, és máris volt egy gyanúja, hogy ki lehetett az ismeretlen. Emlékezett, hogy Gary említette, mennyire „eseménytelen” volt a tavalyi szilveszter, csak egy valaki, egy hullarészeg ember szorult a segítségére. Ezek szerint Jay volt az a valaki.

- Akkor tudod, miről beszélek - nézett a némaságba burkolózó nyomozóra, és szándékosan nem faggatta tovább, hogy mi, vagyis inkább ki miatt borult ki annyira, talán nem szívesen mondaná el. Tévedett.

- Igen tudom, miről beszélsz - bólintott a férfi. Pár pillanatig csendben volt, de aztán folytatta. - És bár azóta is volt, hogy a pohár fenekére néztem, mert felejteni akartam, de mindig megálltam annál a bizonyos pontnál, ami a határ.

Rorynak ijesztő gyanúja támadt.

- Ma éjjel is inni készültél?

- Igen. De eszemben sincs meghalni, mondom, csak felejteni akartam.

- Mit, Jay?

- A magányt... - suttogta a férfi. Hanyatt dőlt az ágyon, kezét a feje alá tette, és a mennyezeten táncoló árnyakat bámulva lassan beszélni kezdett. Mesélt Rorynak Justinról, a vele töltött időről, a szerelmükről, a balesetről, a fiú halálát követő napokról, hetekről, a fájdalomról, az egyedüllétről. - Most jöttem rá valamire - sóhajtott fel legvégül.

- És mire?

- Hogy ez hiányzott.

- Mi?

- Az, hogy kibeszélhettem magam valakinek. Tudod, így egész más volt, nem ugyanaz, mint mikor a pszichomókusok faggattak. Most valóban érzem, hogy megnyugodott a lelkem, vagy valami ilyesmi...

- Akkor most jobb?

- Igen - mosolyodott el a férfi, és visszatámaszkodott a könyökére, majd Roryra nézett. - Soha nem hittem, hogy könnyebb lesz, ha beszélek Justinról. Nem erőltetted, én magam akartam elmondani, és most úgy érzem, felszabadultam.

- Elengedted őt.

- Hogyan?

- A fiú emlékének rabságában éltél, és most, hogy kiöntötted a szívedet, elengedted őt. Végre szabaddá váltál.

- Ezért bűnösnek kellene éreznem magam, nem pedig szabadnak. - Jay felsóhajtott, ismét hihetetlenül fáradtnak érezte magát, de ez most egész jólesőnek hatott az előző napok fáradtságához képest.

- Dehogyis! Ne merészeld! - kiáltott rá a fiú, igencsak ingerültté vált, még azt sem vette észre, hogy közben már Jay karját szorongatja. - Két év telt el, őt már nem hozhatod vissza, nélküle kell tovább élned - rázta meg a férfit, majd hirtelen elengedte, és halkabban folytatta. - Nem hiszem, hogy Justin azt akarná, hogy egy züllött, alkoholista légy, aki ha így folytatja, egyszer vagy az utcán végzi, mert mindenki elfordul tőle, vagy a hullaházban, mert átlépi azt a bizonyos határt, és nem lesz, aki másodszor is megmentse. Fejezd be ezt a...

- Hé, rendben, befejeztem - mosolyodott el Jay, és Rory pirosló ajkaira tette az ujját, hogy megállítsa a fiúból kirobbanó heves szóáradatot. - Nem mondok több hülyeséget, ígérem. Nagyon örülök, hogy kiönthettem neked a szívem - nézett kedvesen a szőke hajú szemébe, aki lassan lenyugodott, de mozdulni továbbra sem mert, mivel Jay ujja még mindig a száján pihent. - Köszönöm. Most már tudom, mit kell tennem. Az utolsó kő is lehullott...

Milyen kő? Miről beszél? Nem értem - tépelődött a fiú, miközben szólni továbbra is képtelen volt, pedig Jay már pillanatokkal előbb elvette a kezét; még így is érezte, hogy ég az ajka, ahol a férfi érintette.

- Én úgy hiszem, hogy mindenki követ el kisebb-nagyobb botlást az életében, te mit tettél utána? - Rory gondolatai össze-vissza csapongtak, már azt sem tudta, miről is beszéltek az előbb. Jay mosolyogva a fiú zavarán újra kérdezett: - Ígéretet tettél a szüleidnek, betartottad?

- Igen - találta meg Rory a hangját, miután nagy nehezen rendezte gondolatait. - Tanultam a hibámból, attól fogva csak a szolidabb bulikra jártam, mértékkel ittam, és még Willre is vigyáztam, amíg be nem nőtt a feje lágya. Cigizni cigiztem, napi tíz szálat biztos elszívtam, de mint mondtam, nemrég végre sikerült leszoknom a dohányzásról.

- Ez mindenképp dicséretes, nem semmi önuralom kellett hozzá.

- Úgy valahogy... - sóhajtott a fiú. - És igazából csak néhány hete jutottam el odáig, hogy ha valaki a társaságomban dohányzik, nem akarok az első pillanatban én is rágyújtani.

- Büszke lehetsz magadra - jelentette ki Jay elismeréssel a hangjában.

- Á, még nem - ingatta Rory a fejét. - Majd ha letelik az a cigimentes egy év, amit kitűztem célul, na, akkor majd vállon veregetem magamat.

- Szerintem már most megteheted. Én mindenesetre szorítok, hogy a célodat is sikerüljön elérned.

- Köszönöm. - Rory újfent zavarba jött, nem is tudta, merre nézzen. Ám nem csak a dicséret miatt feszengett, volt itt még valami lényeges, ami vele kapcsolatban nem hangzott el. Valami, amiről Jay biztosan tud, különben nem történik meg az a feledhetetlen pillanat, mikor oly sokáig fogta a kezét, vagy nem időzik el ujjaival az ajkain, vagy nem mesélt volna nyíltan a szerelméről, felfedve homoszexualitását. - És arról... - kezdett bele dadogva a fiú, miközben egyre vörösebb képpel nézett a másikra. - Arról tudsz, hogy én... hogy én is a... a férfiakat...

- Igen, tudok, Will elkotyogta - előzte meg Jay a válasszal a félig elhebegett kérdést. Már várta, mikor említi meg Rory, hogy bizony ő sem a lányok melleit nézegeti. - De persze meg kellett ígérnem, hogy ezt nem írom meg.

- Megírni?

- Tudod, a füllentésem, hogy kérdezősködhessek.

- Ja, persze... És megígérted?

- Naná, ugyanis Will enyhe célzást tett a golyóim épségére, amennyibe kifecsegem a titkodat.

- Helyes, senkire sem tartozik, hogy... izé...

- Magunk között vagyunk, nyugodtan kimondhatod, hogy meleg vagy, mint ahogy én is. Jé, most esett csak le, ez is közös bennünk! - derült fel a férfi arca, és a fiú vállára tette a kezét, de szinte rögtön el is húzta. - Nyugi, nem vetem rád magam - jelentette ki egyre szélesebb mosollyal, mikor megérezte, hogy a másik megremegett a keze alatt. - Legalábbis nem most - tette hozzá, de csak gondolatban.

Cseppet sem lenne ellenére, ha egyszer - talán nem is olyan sokára - kialakulna közöttünk valami, mert Jay azt is tudta Roryról, hogy jelenleg nincs senkije, de ezt nem fogja az orrára kötni. Elsősorban Justin emléke és az évforduló tartotta vissza attól, hogy most azonnal lépjen, de talán hamarosan képes lesz rá. Még idő kell, hogy megbarátkozzon a gondolattal, felszabadult a lelke, s újra szabad az út a szívéhez. Azt viszont el kell ismernie, ezen az úton már jó ideje közelít a cél felé valaki, mégpedig egy pimaszul vonzó, kék szemű fiú, aki egész véletlenül itt fekszik mellette.

Folyt köv. máris...