Flamma fabula - Kirekesztettek 12.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
11. rész (Gordian és Grian)
Benjamin Francis Atiyah
Lassan ébredezem. Felnyitom a szemem, a reggeli félhomályban apránként kirajzolódnak a tárgyak, ahogy láthatóvá válik a hely. Az első pillanatban megijedek. Ez nem a barlang, nem. Egy barátságosan berendezett szobában vagyok, egy kandalló előtt, egy finom, puha szőnyegen fekszem.
Ekkor eszembe jut, hogyan kerültem ide. Edwardnak segítettem, a szellemnek, aki az este megjelent előttem.
A férfi, még a nyár elején, egy nyakláncot szándékozott adni a lányának, akinek a születésnapja két nappal később lett volna, ám Edwardot elütötte egy száguldó hintó és azonnal meghalt. Nem volt rá módja, hogy átadja az ajándékot mindennél jobban szeretett gyermekének, így nem tudott addig továbblépni az öröklét felé, míg félbehagyott ügye volt. Itt jöttem én a képbe... A férfi elárulta, hogy hová dugta el az ajándékot, és megkért, hogy adjam át a nevében Annának, a lányának.
Mikor az este bekopogtam a házba, a lány és a férje nyitott ajtót. Gyorsan, mielőtt elzavartak volna, eldaráltam látogatásom okát. Először megdöbbentek, majd mikor néhány olyan dolgot említettem meg Annának (ezeket Edward suttogta a fülembe), amit csak ő és az apja ismerhetett, már hittek nekem. Közösen megkerestük az elrejtett nyakláncot, melyet Anna könnyek között akasztott a nyakába. Ezután közvetítő lettem a két világ között, így apa és lánya tisztességesen elbúcsúzhatott egymástól. Fizetségül szállást kaptam éjszakára, és a házigazda megígérte, hogy csomagolnak útravalót is. Így hajtottam végül álomra a fejem egy meleg szobában.
Halkan hagyom el a házat, a lakók még alszanak. Nem várom meg, hogy felébredjenek, így csak némán hajtok fejet, mikor elveszem a már beígért és odakészített batyut. Bár megfordul a fejemben, hogy elemelek ezt-azt, de valamiért nem visz rá a lélek.
A hideg teljesen magamhoz térít, így sietősebbre fogom lépteim. Reggelim már van, így nem kell éheznem, míg kitalálom, hogyan tovább.
*
Ahogy szedem a lábaim a még kihalt utcákon, egyszer csak az út menti fagyott tócsa mellett megcsillan valami. Megállok és lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem. Kicsit csalódottan emelem fel a „kincset”, egy patkót. Ahogy forgatom, mégis jobb kedvre derülök, mert megállapítom, hogy teljesen ép, használható a vasdarab. Ha elviszem egy kovácshoz, talán kapok érte valamit.
Gyorsan a köpenyem mélyére rejtem, és gondolok egyet, nem térek vissza a barlangba, hanem felkeresem a városszéli búvóhelyem.
A rozzant ház pincéjében kuporogva állok neki a reggelinek. Az Annáék által csomagolt útravaló igencsak szegényes, épphogy elég, tehát hamarosan ebédnek valót is kell szereznem.
Dideregve forgatom kezemben a patkót, gyomrom félig jóllakottan morran egyet, megadva a kezdő lökést. Akkor irány a kovács műhelye!
Mielőtt útra kelek, megmosom az arcom egy kis hóval, mely a fal résein szökött be. Egy törött tükör áll az egyik sarokban, belenézek. Tükörképem csodálkozva néz vissza rám. Kicsit eltűnődöm, mennyire finomak arcom vonásai, mint aki nem is az utcán nőtt fel.
Talán lehet, hogy nem is ott? Miért nem emlékszem? Ki lehettem, vagyok, s meddig leszek még? Ezernyi kérdés, melyekre talán csak az idő ad majd választ...
Megrázkódom, megtörlöm arcom, majd összehúzom magamon a köpenyt, és elhagyom a rejtekhelyet.
Megint szállingózik a hó, de ezúttal nincs olyan hideg, mint pár napja, ám én még így is fázom a rongyaimban. Gyors léptekkel haladok a város központja felé, mikor beérek, meglepődöm. Már igencsak nagy a forgalom, talán vásár és mulatság van? Ez azt jelenti, hogy emberek sokasága vár rám, azaz munkára! A kovácshoz majd ráérek utána is elmenni.
Ahogy kilépek a mellékutcából, hamarosan feltűnik a színes forgatag. Egy nagy sóhaj után felöltöm legelesettebb ábrázatomat, és sántítást mímelve elindulok a tömegbe, ahol lassan elvegyülök.
*
Tenyerem s kérlelő szavaim nyújtom az embereknek. A legtöbben rám se néznek, némelyik még le is köp, de szerencsére azért akadnak olyanok is, akik megkönyörülnek rajtam, és néhány aprópénzt csúsztatnak a kezembe. Mikor összegyűlik egy kevéske, és már ebédidőre harangoznak, beállok az egyik árus előtt álldogálók közé.
- Ezért kérnék valamit... - szólok zavartan, mikor sorra kerülök, és az árus markába pengetem a pénzt. - Köszönöm - hajolok meg, majd gyorsan elveszem a darabka kenyeret és a szikkadt kolbászvéget. - Azért ez is több a semminél! - mormogom, és az ebédemmel karöltve keresek egy nyugodtabb zugot.
Az egyik ház előtt egy rozoga pad árválkodik, rátelepszem, és egy nagy sóhaj után nekilátok a falatozásnak, eközben tekintetem a vidám tömeget pásztázza. Mennyi ember, és mennyire sokfélék! Némelyik talán nem is ember... Ha igaz az, amit az egyik szellem, egy valaha élt varázsló mesélt, akkor nagyon is sokféle lény él közöttünk emberi alakban, csak éppen nem mutatják meg valójukat. És ennek ezerféle oka lehet.
Ekkor megint felvetődik bennem a gondolat, hogy talán én sem vagyok ember, talán ezért látom a szellemeket, mert én is ilyen „más” lény vagyok. Talán...
Újra elfog a düh, hogy nem emlékszem ki voltam, és mi történt velem, mielőtt a favágó rám talált félholtan az erdőben. Szegény öreg hetekig érdeklődött a környező városokban, hogy ismer-e bárki, nem hiányzom-e valakinek. Hát a kutyának sem hiányoztam.
Lassan lenyugszom, és elkap az ismerős érzés, a beletörődés. Beletúrok a hajamba, mely szerencsére elég gyorsan megnőtt a nyár óta, így legalább az ad egy kis meleget. Lenyelem az utolsó falatot, és feltápászkodom, jó lenne valamit inni is. Felemelem a fejem, majd körbenézek.
Ekkor a tömegben meglátok egy ismerősnek tűnő arcot. Egyetlen pillanatra fordul csak felém a férfi, akinek egyik szemét egy kötés takarja. Hirtelen emlékképek vonulnak át az agyamon, zúgni kezd a fejem, szédülök, ugyanakkor, mintha megsüketülnék, csupán a félelmetes csend visszhangzik a fülemben, ahogy eltűnik a körülöttem levő zsivaj. Ijesztő, a lelkem mélyéig hatoló érzés fog el, s ledöbbenve csak nézek ki a fejemből. Így telik el jó néhány perc, mígnem az emberek lármája visszaránt a furcsa világból. Lassan arra is rájövök, hogy az alak már rég eltűnt.
Döbbenetemet felváltja a hányinger. Gyorsan berohanok a ház mögé, és „üdvözlöm” az előbb elfogyasztott étket, aztán újra üres gyomorral, remegve csúszom le a fal tövébe, ezúttal még a hideg sem érdekel.
Mi a fészkes franc volt ez? - kapok az egyre jobban hasogató fejemhez, de újabb emlékképek már nem kísértenek, és amik voltak is, olyan gyorsan robogtak át az agyamon, hogy nem is emlékszem rájuk. Már jócskán a délután közepe táján járunk, mire észhez térek. Átfagyott testem alig akar engedelmeskedni, de muszáj lesz megmozdulnom, vagy itt halok. Kínlódva felkelek, és nem törődve semmivel és senkivel, visszavánszorgok a rejtekhelyre. Eldőlök, mint egy darab fa, az odavetett rongyokra, és hamarosan fáradt, mélységes mély álomba zuhanok.
Már sötétedik, mikor újra tudatomra ébredek. Az első amit észlelek, hogy fázom és megint éhes vagyok.
Lassan olyan leszek, mint az állatok - gondolom keserűen. Létezésem csupán abból áll, hogy "vadászom", eszem és alszom.
Nagyot sóhajtok, majd korgó gyomromnak engedelmeskedve megszorítom a zsebemben lapuló patkót, és elindulok, hogy felkeressem a kovácsműhelyt valami vacsora reményében.
*
13. rész (Grian)