Flamma fabula - Kirekesztettek 16.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
15. rész (Gordian)
Benjamin Francis Atiyah
Megszeppenve nézek az előttem tornyosuló kovács ezüstös szemébe, mely szinte szikrákat szór a haragtól. Szívem a torkomban dobog, és nem tagadom, hogy tele a nadrágom. De nem hibáztathatom Gordiant, ha dühös, hisz betörtem hozzá és láthatóan megzavartam „valamit”, amit nem kellett volna.
Újra a szoba felé sandítok, erre a férfi is megfordul. Én a hatalmas alakjától nem látom, hogy mi történik odabenn, de ő igen. Ám ahogy visszafordul, és minden eddiginél mérgesebb pillantásokkal méreget, már sejtem, hogy nem egészen úgy alakult odabenn a helyzet, ahogy azt ő szerette volna. És ennek talán én vagyok az oka...
Remegve szorítom a patkót, már gyomrom sem korog, sőt az ijedtségtől akkora gombóc van a torkomban, hogy ha lenyelném, biztosan jóllaknék.
- Na, gyorsan bökd ki, mit akarsz! - mennydörög hangja.
- Én... Semmi különöset, csak ezt... - pillantok a patkóra. - Ezt szerettem volna eladni... Pénzre van szükségem... - nyögöm ki végül feledve, hogy igazából ennivalót akartam érte. De jobb, ha gyorsan lerendezem a dolgot, aztán már itt sem vagyok, mielőtt még agyoncsapna dühében.
Egy nagy sóhaj után elkéri a patkót. Ahogy mozdul, inge kicsit félrecsúszik, így láthatóvá válik izmos mellkasa. Szemeim akaratlanul is odatapadnak... Ó, te jó ég! Valamiért bizseregni kezd az ágyékom, arcom pedig érzem, hogy egyre vörösebb.
Miért érzek vágyat egy férfi teste iránt? - merül fel fejemben a kétségbeesett gondolat. De a válaszra nincs időm, mert Gordian rám vigyorog.
- Pénzt kérsz, vagy természetben fizessek? - kérdezi, mire arcom már szinte lángol.
- Te... tessék...? - hebegem. Zavaromban hirtelen fel sem fogom szavait.
- Jól hallottad. Nos?
- Pénz... - felelem végre halkan. - Az jó lesz.
Bólint, és erszényéből valamiért a kelleténél sokkal több érmét vesz elő, majd remegő tenyerembe adja, közben a nevem után érdeklődik.
- Benjamin - felelem zavartan, de ezúttal zavarom a kedvességéből fakad. Búcsúzóul persze még előveszi ijesztőbb voltát, és megfed, hogy máskor ne úgy törjek be hozzá, viszont szívesen lát, ha megint találok valami hasznosítható holmit.
El sem hiszem, hogy ilyen is létezik, hogy vannak még rendes emberek...
- Köszönöm - hálálkodom, és elindulok, de aztán az ajtóból még visszafordulok. - Ne haragudj, hogy megzavartalak. Igazán sajnálom - suttogom őszintén, és lehajtott fejjel elhagyom a kovácsműhelyt.
A hideg utcán bandukolok zsebemben „vagyonkámmal”. Megint rám tör az éhség, ezért nagyot sóhajtva elhatározom, hogy ezúttal én is kirúgok a hámból.
Nem érdekel, mi lesz velem holnap, nem érdekel, hogy talán megint nem lesz mit ennem. Nem érdekel. Ma este végre mulatni fogok, és egy időre elfelejtem a megpróbáltatásokat, a nélkülöző életemet.
Talán szerzek egy alkalmi partnert is... Elég régóta fojtom vissza a vágyaimat, hisz már talán két hónap is eltelt, hogy engedtem egy szakácsnő „zsarolásának”, aki az ételért a testemet kérte fizetségül. Megborzongok, ahogy eszembe jut a dolog, mely nem igazán volt kellemes, mivel a nő kimondottan ronda volt. Még jó, hogy a kezei hozzásegítettek az élvezethez...
De remélem, ezúttal több szerencsém lesz. Ekkor egy pillanatra felrémlik előttem Gordian ingből előbukkanó izgató teste. Egy férfitest... Elönt a forróság a gondolatra, hogy talán egy férfinél kellene próbálkoznom.
Elhatározásom tett követi, és beérve a város központjába, mosollyal az arcomon, lépteim az egyik fogadó felé irányítom.
*
A fogadó zsúfolásig telve, de szerencsémre az egyik hátsó asztalnál pont felszabadul egy hely. Gyorsan odasietek, miközben szemem végigpásztázza a mulatozó embereket. A legtöbben már igencsak a pohár fenekére néztek, látszik mindez mozdulataikból és nyekergő dalaikból, mely főként a szebbik nemet, a bort és a királyt élteti.
Lehuppanok a padra, és intek a kocsmárosnak. Míg megérkezik, szemügyre veszem az asztaltársaságom. Ketten már az igazak álmát alusszák, karjukra feküdve, ketten pedig suttogva beszélgetnek, kicsit elfordulok tőlük, mielőtt belém kötnének, hogy hallgatózom. Semmi kedvem, hogy valami hülye ürügy miatt kidobjanak.
Hamarosan újra a kocsmáros áll előttem, és fáradt, unott arckifejezéssel leteszi elém szegényes vacsorám, majd kitölti a bort. Elvinné a kancsót, de jelzem, hogy ne tegye. Pénzt dobok az asztalra, ez meggyőzi, vigyorogva máris a zsebébe dugja, a kancsót pedig levágja elém.
Gyorsan bekapom az ételt, majd kiiszom poharam tartalmát és újra töltök, aztán már csak iszom és töltök.
Lassan kezd úrrá lenni rajtam az alkohol „hatalma”. Tompán, szédülve érzékelem csupán a külvilágot, de nem érdekel. Mondanám, hogy felejteni akarok, de nem sok minden van, amit még felejthetnék... Csupán életem legutóbbi hónapjait, napjait.
Ki vagyok? Újra és újra felmerül részeg agyamban a kérdés, és valahol talán még érzékelem, hogy kiröhögöm saját magam. Vihogva borulok én is egyre többször az asztalra, de még megpróbálok uralkodni a testemen, még ma élvezni is akarok, meg akarok dugni valakit.
Már gondolkodni sem tudok, a vágy egy jó kis szex után kezd elhatalmasodni rajtam. Körbenézek, hogy van-e kínálat, bárki megteszi, akár nő, akár férfi. Pillantásom egy igencsak tetszetős némber pillantásával találkozik, le se tagadhatná, hogy örömlány. Máris tudja, hogy kapása van, ellöki magát a faltól, és megindul felém, közben ujjait összedörzsölve kérdi, van-e pénzem.
Előveszem, és megmutatom neki. Máris belém karol, felhúz az asztaltól, és megindulunk kifelé. Hideg menet lesz, de legalább a farkam meleg helyre dughatom. Megint felröhögök. Ekkor valahol mélyen egy ismerős érzés lesz úrrá rajtam, mintha én mindig is ilyen a dorbézolós életet éltem volna. Lehetséges ez?
De tovább nincs időm és erőm sem gondolkodni, mert már majdnem az ajtónál vagyunk. Ekkor belép egy köpenybe burkolt, nálam alacsonyabb, vékony alak. Ahogy hátracsúszik a fején a kámzsa, látom, hogy egy fiatal fiú az illető. Nem is tudom miért, de egy pillanatnál hosszabb ideig ragadja meg a tekintetem... Az arca, a vonásai annyira finomak és szépek, hogy ilyet talán még soha nem láttam. Sötétszürke haja és ezüstös szeme, mely mélyen az enyémbe néz, még inkább varázslatosabbá teszik az összképet.
- Menjünk már, ketyeg az óra! - bök oldalba ekkor a szajha, és szinte magával cipel.
Agyam és testem ismét átveszi a kábulat, a vágy a kielégülésre, így feledve a fiút, elveszem a lotyó ölelésében.
*
- Óh, de rohadt hideg van! - motyogom magam elé. - Hol a jó büdös francban vagyok?
Lassan kinyitom a szemem, de bár ne tettem volna. Hunyorognom kell, mert az erős fény apró szilánkként hasítja az agyam. Vissza is csukom gyorsan, majd a fejemhez kapok, megnyomkodom, de nem sokat használ. Végül erőt veszek magamon, majd mégis felnézek, aztán szédelegve, lüktető kobakkal feltápászkodom, és körbepislogok, hol is vagyok.
Apránként villannak fel a tegnapi nap eseményei...
Egy biztos, jól berúgtam. Aztán megdugtam egy lotyót... Vagyis dugtam volna, ha a cél előtt ki nem dőlök. Ó, te jó ég! Most már emlékszem. A ribanc berángatott ide, és éppen dolgozott rajtam, amikor kifeküdtem. Annyira sokat ittam, hogy csak nehezen állt fel, pedig már régóta feszített a vágy. Lehet, hogy nem jó helyen keresgéltem? Most már mindegy...
Lassan feltápászkodom. Nem csoda, hogy fázom, a hideg talaj nem igazán pihe-puha, meleg ágy. Örülhetek, ha nem kapok tüdőgyulladást. Meg kellene húznom magam egy ideig a barlangban, ott ilyenkor is elég jó a hőmérséklet. Éhes most egy darabig tuti, hogy nem leszek, még így sem, hogy tegnap az egész vacsorát kihánytam.
Kába gondolataimat tett követi és igencsak megfontolt lépésekkel, kicsit még mindig szédelegve, fejemben tompa lüktetéssel elindulok ki a városból.
Már az utolsó házakat sem látom, ahogy egy pillanatra hátrafordulok. Az út eléggé kihalt, csak néha megy el mellettem egy-egy szekér vagy lovas. Már látom az útszéli erdő fái között a kis ösvényt, amin le kell, hogy forduljak a barlanghoz, mikor észreveszem, hogy egy csapat lovas közeledik, valószínűleg a városba tartanak. Lejjebb húzódom az út szélére, nehogy elsodorjanak, de ekkor az egyikük, mikor mellém ér hirtelen megrántja a gyeplőt, és megállásra kényszeríti a lovát.
Csuklyám alól felpillantok a lovasra, és még a lélegzetem is eláll, az egyik szemét kötés takarja. Megtorpanok, majd hátrálni kezdek, mert a vásárban látott férfi vészjósló vigyorral az arcán leugrik a lóról és megindul felém.
Miért nem tudok elfutni? Miért állok meg és várom, hogy a fickó elém álljon?
- Nocsak, nocsak... - ragad meg a félszemű, miközben társai röhögve körbevesznek. - A kis szökevény! Nem is tudod, mióta kereslek már! Talán fél éve? Az öreg favágó, mielőtt elvágtam a torkát, elmondta, hogy hol találhatlak meg. De rohadt nagy ez a város, nehéz itt bárkit is megtalálni, főleg úgy, hogy nem mutatkozhatom akármikor. Azonban a lényeg, hogy most megvagy, szépfiú! Tudom, hogy nem emlékszel rám, de majd felfrissítem az emlékezeted - fröcsögi, majd lehajol hozzám, és durván az ajkaimra mar. Erőszakosan szétfeszíti tiltakozásra képtelen szám, és a nyelvét mélyen ledugja, szinte a torkomig. Ismét rám tör a hányinger, de nincs időm megijedni sem, mert elkezd a bokrok felé rángatni, közben hátrakiabál a társaihoz. - Menjetek a városba, a lovamat is vigyétek! A szokásos helyen majd találkozunk, de „vad” Edgarnak most „dolga” van ezzel a ribanccal...
Reszketve a félelemtől az erős, gonosz kezek szorításában csak tűröm, hogy az Edgar nevű fickó magával cipeljen, és egy sűrűbb részen, ahová már nem láthatnak be az útról, ledobjon egy kidőlt fa tövébe. A fejem hatalmasat koppanva csapódik a fának, a vér egyből elönti a fél arcom. Ő csak röhög, és máris bontogatni kezdi a nadrágját, majd rémülten látom, hogy előveszi a már merev, hatalmas péniszét.
A fejem most már nem csak a másnaposságtól, a koppanástól, hanem a fel-felvillódzó emlékképektől is fáj, de még továbbra sem tiszta semmi. Sőt! A felbukkanó rémképek csak még inkább elborzasztnak.
- Még most sem ismersz fel, kölyök? Pedig már volt benned ez a „szépség” - mutat az egyre duzzadó farkára, majd ismét megragad, felránt a földről, és nekivág a kidőlt fának. - Told le a nadrágod, és hasalj a farönkre! - utasít egyre izgatottabb hangon. Először nem mozdulok, mire akkorát lekever, hogy elered az orrom vére, és az ajkam is felreped. A vér fémes izével a számban lassan engedelmeskedem, így mezítelen hátsóm „kínálom” egy olyan féregnek, aki már egyszer a múltamban is megerőszakolt... A rémképek nem hazudnak.
Erőtlenül, beletörődve hagyom, hogy felszakítva hátsóm bejáratát, durván belém hatoljon. Felordítok a fájdalomtól, ahogy elkezd mozogni bennem, egyre gyorsabban, mire belemarkol a hajamba, és hátrafeszíti a fejem. Lehunyom könnyáztatta szemem, átadom magam a mérhetetlen fájdalomnak, és várom, hogy az ájulás végre elérjen.
Ám mielőtt a jótékony sötétség borulna rám, erőszaktevőm hirtelen eltűnik a hátam mögül, aztán meghallok egy hangot valahonnét a távolból, egy ismerős hangot.
- Benjamin, tarts ki! Mindjárt segítek...
17. rész (Gordian)