Hakanai mugen 34.

[sada1975]

Damian Carver

II.

A falon játszadozó éjszakai árnyakat apránként felváltják a hajnali derengés lassan élénkülő fényei. Már legalább egy órája bámulom őket, alig-alig moccanva. Elsősorban a kényelmes fekvés Kenichi ölelésében az oka, hogy halasztgatom a felkelést ezen a nyugodt, szerdai reggelen. Kis kifli - nagy kifli. Nem meglepő hát, hogy nem akaródzik kibújnom az ágyból, pedig lenne még mit tanulnom, amire este már nem maradt erőm. De teszek rá!
Kenichi hozzám simuló teste kellemesen melegíti a hátamat, egyenletes légvétele érzékien borzolja a tarkómat, combomon átvetett lába és a hónom alatt átbújtatott karja pedig fokozza bennem azt a leírhatatlan érzést, hogy mennyire jó vele lenni. Vele, akit szeretek.
Fenekemhez feszülő ágyékáról viszont jobb, ha nem beszélek, sőt még csak nem is fantáziálok róla, anélkül is meglehetősen izgató a helyzet. Még jó, hogy ezúttal van rajtunk alsó, ugyanis az este - kivételesen - semmi nem történt.
Keni későn jött haza Asahiéktól, prezentációt kellett készíteniük valamelyik modern stílusirányzatról Fukushima órájára, én meg nem voltam képes megvárni őt, eléggé hamar kidőltem a tanulásban. Éjfél felé Kenichi rázogatására ébredtem, és eltartott egy ideig, míg rájöttem mitől fáj az arcom, a tankönyv bizony szépen belenyomódott. Ekkor már nem volt erőm folytatni a tanulást, de elhatároztam, reggel korábban felkelek, hogy még át tudjam nyálazni a szakkifejezéseket fotóórára. Keni is csak félredobta a táskáját, letusolt, aztán bezuhant mellém és már aludtunk is.

De most fuccs az elhatározásomnak, amit igazából nem is bánok. Inkább kapjak rossz jegyet, semmint kibontakozzam ebből az ölelésből, ahol ideig-óráig a világ legboldogabb embere lehetek. Tudom, hogy Keni még nem teljesen az enyém, de akkor is, a legtöbbet akarom belőle, amikor csak lehet. Mint most is.
Telnek a napok, és én egyre többször érzem úgy, hogy jó úton haladok. Már közel sem búfelejtő dugástól, hanem érzésekkel, gyengédséggel teli, vagy éppen vad, szenvedélyes szeretkezéstől izzadunk meg és dőlünk ki, amikor csak elkap bennünket a vágy. Az, hogy egymást átölelve alszunk minden éjjel, hogy nevetve lerázza a hódolóit, s nem enged a csábító ajánlatoknak, hogy a beszólásai után mindig kapok egy kis gyengédséget is, ez mind-mind azt bizonyítja, jelentek neki valamit. Mint ahogy az ajándékom, a könyv is, mely nem csupán a polcomon kapott előkelő helyet, hanem a szívemben is.
Egyelőre tehát azon a ponton vagyok, hogy megelégszem mindazzal, amit Kenichitől kapok. Tudja, hogy szeretem, de továbbra sem erőltetem, hogy ő is kimondja. Mindössze legyen velem... Csak velem.

Csak velem. Nos, igen, ez önzésnek hangzik, és bizony néha nagyon is önző dögnek érzem magamat, főleg, ha Shintaro szóba kerül közöttünk. Gyötörni kezd a lelkiismeret-furdalás az érzéseim miatt, mert mindketten nagyon sokat jelentenek nekem, Kenichit szerelemmel szeretem, Shintarót pedig mint egy különleges barátot, de sajnos ilyenkor ott vihog a vállamon rosszabbik énem szószólója is, és ez a kisördög arra emlékeztet, hogy valahol mélyen örülök annak, hogy vége szakadt Kenichi és Shintaro kapcsolatának, és a fiú már velem van. Gyűlölöm magamat ilyenkor.
Persze tudom, hogy Kenichi seggbe rúgna, Shintaro pedig leszedné a fejemet, ha sejtenék, milyen gondok gyötörnek, de nem tehetek róla. Jó ideig biztos, hogy nem nyugszik meg a lelkem, de igyekszem elrejteni ezeket az egoista érzéseket, és inkább a jobbik felemet adom nekik. Önzetlen baráti szeretetet nyújtok Shintarónak, ami érdemessé tesz a bizalmára, és tiszta szerelemet Kenichinek, ami egyszer talán viszonzásra talál...

Gondolatban emlegetett csacsim hirtelen mélyen felsóhajt, aztán önkéntelenül is közelebb bújik hozzám, én viszont nem mozdulok, eszemben sincs felzavarni őt. Jó most így. Tovább élvezem hát a békés, még álmosnak tűnő hajnali fények bámulását, és újra elábrándozom.
Szerencsére az érzéseimen való töprengés ezúttal nem foglalja le teljesen az agyamat, van még hely az elmúlt napok unalmas és kevésbé unalmas történéseinek is, melyek szintén itt kergetőznek a fejemben.
És van itt még valami, ami lefoglalna... ha hagynám... Csak épp nem az agyamat...
Kenichi farka. Egyre nagyobb figyelmet kíván, de én természetesen próbálok tudomást se venni róla, ám a „kis” fickó mindinkább bökdösi a fenekemet, ahogy emelgeti a fejét. Még jó, hogy gatyáink egyelőre jó véderőnek bizonyulnak.
Ööö... Figyelemelterelés! Nézzük csak gyorsan, mi is történt például a múlt pénteken, mielőtt megtörne az ellenállásom.

*

Nos, az elmúlt pénteken szerencsére a lehető legjobb eredménnyel zárult a beszélgetésem Kevinnel, miután nagy nehezen sikerült kihúznom belőle, mi a fenéért makacskodik. Sokáig győzködtem, míg végre észhez tért, és rájött, tényleg egy nagy, szánalomra méltó barom, amiért el akarja dobni magától az életet, a feleségét, a családját, az esélyt arra, hogy jóra forduljon minden.
Mikor létrejött a kapcsolat közöttünk, az első pillanatban nem is tudtam, mit mondjak annak az emberi roncsnak látszó valakinek, akit a homályos szobában, gépekre kötve megláttam. Ledöbbentem. Összeszorult a szívem, és elfelejtettem mindent, amivel lelket akartam önteni egykori szeretőmbe. Lehetetlen, hogy az a teljes letargiában levő, életunt férfi ő legyen...
Ha Kenichi nincs mellettem minden bizonnyal megfutamodtam volna, de a fiú ott volt, megfogta a kezemet, megszorította, és csak annyit súgott a fülembe:
- Ne jópofizz vele, mondd meg neki a frankót, aztán ha még így sem tér észhez, odamegyünk és megszorongatjuk a mogyoróit!
Nem tudtam nem mosolyogni erre a kenichis bátorításra, nagy levegőt vettem, aztán belevágtam.
- Kevin... Én vagyok az, Damian... - suttogtam.
Kevin először nem reagált, csak meredten bámult továbbra is egy pontot a plafonon, láthatóan nem érdekelte mi folyik körülötte, pedig Rebecca is ott volt, nem messze tőle, az ablaknál állt, s reménykedőn, erősnek mutatkozva várta, mi fog történni.
Újra szólítottam Kevint, ekkor döbbenhetett rá, hogy nem képzelődik. Megmozdult. Gyenge volt, ezért csak a fejét volt képes elfordítani, és idő kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, nem a szobában vagyok, csupán egy, az ágya mellett álló szekrénykére helyezett laptopon keresztül beszélek hozzá.
És ekkor megláttam a szemében felcsillanni, még ha csupán egy pillanatra is, az örömet. Fellélegeztem. Ezután már be sem állt a szám, csak beszéltem és beszéltem. Arra buzdítottam Kevint, hogy hagyjon fel az önsajnálattal, és emlékezzen arra, miért imádkozta magát vissza a feleségéhez a szakításuk után; nézzen Rebeccára, aki annyira szereti, hogy képes volt felhívni engem, a volt szeretőt, csakhogy végre visszakapja őt, a gyerekei apját. Hallgasson rá, hisz az asszony csakis jót, a legjobbat akarja neki, hogy ismét egy család legyenek. És én is ezt akarom.
Ekkor Kevin közbeszólt.
- De meg sem érdemlem őt, Damian - suttogta erőtlenül, alig hangon, mégis minden egyes szavát tisztán értettem, mert átéreztem az érzéseit. - Meg sem érdemlem... Mindenkinek csak fájdalmat okozok, neked, Rebeccának, a gyerekeknek... Jobb, ha meghalok, hagyjatok elmenni! - Azzal újra a plafont kezdte bámulni, a felesége pedig halkan sírni kezdett.
Mérges lettem, a továbbiakban tán még levegőt sem vettem, annyira belelendültem a fejmosásba. Fogalmam sincs mennyi ideig nyomtam a lélekdumát, talán percekig, talán órákig, beszéltem mindenféléről, talán zagyvaságokról is, amikre nem is emlékszem. De olyan érzésekről is szónokoltam, amelyek belülről fakadtak, köztük arról, hogy nem szabad csak úgy eldobni az életet, főleg, ha van valaki, akinek fontosak vagyunk, akinek óriási fájdalmat okoznánk azzal, ha a saját butaságunk miatt elszalasztjuk az utolsó lehetőséget, pedig minden esélyünk megvan a boldogságra. Nem szabad eldobni az életet, ha van valaki, akinek megszakadna a szíve, ha magára hagynánk. Valaki, aki szeret minket, valaki, akit mi is szeretünk...
Itt, ennél a pontnál elhallgattam, ugyanis Kevin Rebecca felé fordította a fejét, miközben szemét ellepték a könnyek.
- Bocsáss meg! - kérte az asszonyt elcsukló hangon, mire az zokogva odarohant hozzá, átölelte, és amilyen gyengéden csak tudta, csókolta, ahol érte, közben egyre azt hajtogatta, persze hogy megbocsát, hisz nagyon szereti.
Én pedig Kenichire néztem, és mondani akartam neki valamit, de a torkomon akadt minden további szó, merthogy - talán képzelgés volt, talán nem - a fiú pillantásában olyasmit véltem felfedezni, mint még soha. Nem, most sem mondott semmit, de a szívem hatalmasat dobbant, és egészen addig abba sem hagyta a vad zakatolást - én meg a bámulást -, amíg Keni meg nem törte a varázst.
- Na, hál’ istennek, nem kell Amerikába repülnünk mogyorót törni - veregetett vállon megkönnyebbülve. - Egész jó lélekkurkász válna belőled - vigyorgott, ahogy elnézte a feleségével beszélgető, észhez tért Kevin halvány mosolytól máris egészségesebbnek tűnő arcát. Aztán újra hozzám fordult, és kicsit komolyabban folytatta. - Jól csináltad, Damian, ugye tudod, hogy most nem csak a volt pasasod életét mentetted meg?
Bólintottam. Ismét elvigyorodott, ám ezúttal már nem hátba veregetést kaptam. Lassan magához húzott, s még ajkaimba suttogta, hogy büszke rám, aztán hosszú, forró csókba vont, nem törődve azzal, hogy a világ másik felén zavart mosollyal figyelnek bennünket. De már nem sokáig...
Fél füllel még hallottam, ahogy Rebecca hálálkodva köszönetet mond, Kevin pedig megígéri, minden erejével azon lesz, hogy meggyógyuljon, hogy visszatérhesse a családjához, aztán elköszöntek tőlünk, meg mintha olyat mondtak volna, hogy később még hívnak, de mi már nem is figyeltünk rájuk. Amit lehetett megtettem, a többi már rajtuk múlik.
Ettől kezdve nem volt más dolgom, mint magammal foglalkozni, és persze Kenichivel, akivel szerencsésen és igencsak hosszan egymásba feledkeztünk...

*

Arra eszmélek, hogy fázik a bal felem. Kicsit elszenderedhettem a nagy merengésben, mert észre sem vettem, hogy megváltozott a kifli felállás... vagyis fekvés. Kenivel már mindketten a hátunkon fekszünk, és míg rajtam csak alig van takaró, addig ő szinte az egészet birtokolja, ahogy kinyújtózva, édesdeden alszik. Na, megállj csak!
Már mozdulnék, hogy visszafoglaljam a részem, mert az órára pillantva látom, ráérünk még a felkeléssel, de aztán mégsem teszem. Mást gondolok. Feltámaszkodom a könyökömre, és mosolyogva figyelem a látványt, amit majdnem elszalasztottam a takaró miatt. A szobába belopódzó napsugarak lassan elérik az ágyunkat, majd továbbaraszolnak, közben meg- megsimogatják az alvó Kenichi arcát. Gyönyörű kép, szinte megörökítésért kiált, de ezúttal nem mozdulok a gépemért, felesleges. Fénykép nélkül is örökké emlékezni fogok erre az álomszép pillanatra.
Ám hirtelen az ajkamba kell harapnom, nehogy hangosan felnevessek, ugyanis rám tör a féltékenység. Féltékeny leszek a napsugarakra, melyek érinthetik Kenit. Én is érinteni akarom őt, sőt a legszívesebben megcsókolnám pirosló ajkait, ahogy kissé szétnyílva oly csábítóan hívogatnak.
De miért ne csókolhatnám meg?
Nem habozok tovább, közelebb kúszok a sráchoz, egészen közel, testünk is összeér, de azért vigyázok, nehogy felébresszem. Ki akarom használni, hogy most az enyém, csak az enyém.
Lassan hajolok vonzó ajkaira, aztán csak ízlelem és kóstolgatom őket, épp hogy csak. Hirtelen egy mélyről jövő sóhaján osztozom vele, de még csak fel sem ébred. Erre bátrabban kezdem el kóstolgatni az egyre kívánatosabb ajkakat, majd a változatosság kedvéért lejjebb is haladok, s csókokkal halmozom el, nem hagyom ki kissé borostás állát, finom ívű nyakát, kulcscsontját.
Közben a kezem sem tétlen, bekúszik a takaró alá, és semennyi keresgélés után rátalál egy hatalmas dudorra. Óvatosan felhajtom a takarót, hogy lássam, mennyire áll a sátor. Hűha!
Megsimogatom, megcirógatom a dudort, mely erre még jobban növekedésnek indul, de érzem, hogy az én gatyám is kezd egyre szűkösebbé válni. Nincs visszaút. Élvezni vagy nem élvezni, ez itt már nem kérdés!
Immáron céltudatossá teszem a mozdulataimat, vagyis benyúlok Kenichi alsójába, marokra fogom kőkemény szerszámát, és finoman, egyszersmind lendületesen húzogatni kezdem. Közben a számmal tovább kóstolgatom finom bőrét, sőt a hozzám közelebb eső mellbimbóját többször meg is harapdálom. Megremeg.
Gyorsan leállok. Na, most buktam le!
De nem. El sem hiszem, hogy még erre sem ébred fel.
Akkor gyerünk tovább! Újfent kóstolgatásba kezdek, mégpedig a köldökénél kezdve, aztán ajkaim megindulnak lejjebb és lejjebb...
Ekkor meg hirtelen felnyög, és mintha azt motyogná:
- Még, még...
Megint leállok, és lélegzet-visszafojtva várom, hogy felpattanjanak a szemei, aztán észhez térve rájöjjön, nem álmában sátorozik.
De nem történik meg, tovább alszik. Létezik ilyen?
Minden bizonnyal igen, hisz a saját szememmel látom, és khm... a kezemmel érzem, hogy Kenichi bár mélyen alszik, de közben totál felizgult állapotban van, és ha így folytatom tovább, akkor bizony egykettőre elélvez. De én is...
- Ne hagyd abba! - röppen ki ekkor ajkai közül a halk, öntudatlan kérés, én pedig nem vacillálok tovább, engedelmeskedem.

*

- Basszus! Rohadt erotikus álmom lehetett az éjjel, de az is lehet, hogy reggel felé történt... - vakarja a fejét Kenichi, ahogy nem sokkal később a fürdő felé tart, nagyokat ásítva.
- Miből gondolod? - kérdem ártatlanul, miután végeztem az ágyazással.
- Csupa ragacs a gatyám - mondja, s nem átall megfordulni, majd letolva egy kissé az említett ruhadarabot megmutatni a fehér pacát, ezúttal ernyedten lógó farka mellett. - Most zuhanyozhatok újra, és vehetek fel másikat - mormogja, de aztán még hozzáteszi megpöccintve bágyadt, kielégültnek tűnő férfiasságát: - Azért nem semmi álom lehetett, jól ki lett facsarva szegénykém...
- Elhiszem, nem muszáj részletezned - vágok a szavába elvörösödve, mert természetesen eszembe jut az alig félórája elkövetett merénylet, aminek eredményeként most ott virít az a folt, és „ki lett facsarva szegényke”.
Remélem, nem jut eszébe Keninek, hogy megnézze az én gatyámat is, amit az eset után rögtön a szennyesbe dobtam, mert akkor tuti, rájönne, mit műveltem.
Ajaj, most szégyellnem kéne magamat?
Talán... De egy biztos, ha lesz még ilyen alkalom, ki fogom használni, csak aztán nehogy visszakapjam. Vagy már visszakaptam volna?
- Pedig úgy elmondtam volna, hogy mit álmodtam... Vagy tudod mit? - csillan fel a fiú szeme. - Estére megmutatom.
- Rendben, de most jobb lesz, ha sietsz, még elkésünk - nyögöm ki nagy nehezen, ahogy végre megtalálom a hangomat. De akármilyen zavarban is vagyok, nem tudok elszakadni a még mindig magamutogató Kenichi látványától, hát még mikor lerántja magáról a gatyát.
- Igazad van - ért velem egyet -, nem akarom, hogy Fukushima leszedje a fejem, amiért elkések az órájáról. - Azzal sarkon fordul, és csupasz fenekét mutatva felém, becaplat a fürdőbe.
Eltart egy ideig, míg sikerül letörölnöm a szám széléről a kifolyt nyálat, aztán összeszedve a cuccomat nehéz nyugodtan arra várni, hogy Keni elkészüljön, mert egyfolytában azon jár az agyam, mit fog estére mutatni. Már alig várom...

A suliba érve különválnak útjaink. A termem felé tartva azon kezdek el töprengeni, hogy melyik szünetben lesz időm átnézni a kifejezéseket fotóórára, melyekre reggel magasról tettem. Az ebédszünet jó lesz - döntöm el, mikor hirtelen meghallom, hogy a nevemen szólítanak. Hayashida az.
- Damian Carver - kiált felém újra lépcsők felől, elég gorombán -, süket vagy?
- Nem, sensei, mit óhajt? - kérdem meglehetősen nyugodt hangon. Már rég nem félek tőle.
- A dékán hívat, öt perc múlva legyél az irodájában! - utasít, majd a válaszomat meg se várva elindul az emeletre.
Ez most valami csapda lenne? Hayashida talán készül valamire?
Ám következő, halk szavai, melyeket saját magához intéz, meggyőznek arról, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, tényleg az igazgató hívat.
- Remélem, rossz fát tettél a tűzre, és páros lábbal rúgnak ki, Szöszi. Tele van veled a...
A folytatást szerencsére már nem hallom meg, mert Hayashida felér az emeletre, és jobbra fordulva elcsörtet.
Vajon mit akarhat tőlem az igazgató? Ezer és egy lehetőség fordul meg hirtelen a fejemben, de nem leszek okosabb tőlük. Inkább feladom.
Az idő vészesen telik, így vegyes érzésekkel, szaporán dobogó szívvel, nyirkos tenyeremet a nadrágom zsebébe rejtve indulok el a folyosó végében lévő iroda felé.

Folyt. köv. hamarosan...