Flamma fabula - Kirekesztettek 29.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
Hoztam Benjamint, kétszer... Jó olvasást!
28. rész (Grian)
Benjamin Francis Atiyah
Felébredve, egy hatalmas ásítás és egy jóízű nyújtózkodás után, meglepetten látom, hogy egyedül fekszem az ágyban. Ha jól sejtem, a fényekből ítélve, már jócskán délelőtt lehet. Néhány pillanatig még kellemes borzongással gondolok vissza a Laigennel átélt gyönyörre, majd az édes, megnyugtató alvásra a karjaiban. Aztán egy nagy sóhaj után kikecmergek az ágyból, magam köré csavarom a takarót, és elindulok, hogy megkeressem.
Valahogy túl nagy a csend...
Kezdek egy kicsit ideges lenni, ahogy bekukkantva ide is és oda is, sehol nem találom. Nincs se a hátsó, fürdés céljára használt kis szobában, se az éléskamrában, se a gyógyszereit tároló kis helyiségben.
És kint sincs... Ez utóbbit sem nehéz megállapítanom, miután úgy, ahogy vagyok, egyszál takaróban, mezítláb kirohanok a ház elé. A hóesés már elállt, de a nap még továbbra sem bukkant ki a felhők mögül. Az erdő hófehér nyomasztó csendje óriási, de kellemes súlyként nehezedik rám. Csak ő hiányzik...
Ahogy látom házigazdám, mielőtt magamra hagyott, gondoskodott a kis portájáról, mert egy darabon ellapátolta a havat. Elbotorkálok a piciny kerítésig, nem törődve az egyre jobban fázó lábammal, a hidegtől reszkető testemmel, összekoccanó fogaimmal. Azon túl már csupán Laigen nyomai látszódnak a hóban, amint egyre távolodnak a háztól. Vajon hová mehetett? Miért hagyott itt, csak így, egy szó nélkül? Nem akarom, de egy könnycsepp gördül le arcomon, ám mielőtt lecseppenne, dühösen letörlöm. Összébb fogom magamon a takarót és elindulok befelé.
Nem maradhatok itt tovább. Úgy látszik, neki sem kellek... Pedig azt hittem, hogy ő is érzi azt, amit én, hogy ami köztünk történt, az több volt, mint pusztán szex. Az a gyengédség, az a szenvedély, amivel szerettük egymást nem lehet, hogy csupán egyetlen alkalomra szóljon. Olyan édes volt, ahogy hagyta, hogy szeressem, ahogy remegett az érintéseimtől, ahogy viszontcsókolt. Az nem lehet, hogy ő nem érezte azt, amit én...
Mert mit is éreztem? Olyat, mint még soha, senkivel. A megmagyarázhatatlant, a leírhatatlant...
Laigen érintéseinek, csókjainak sikerült feledtetniük velem, hogy valaha milyen voltam. Feledtem az erőszakolást, a fájdalmakat, a véres múltat... Újra célt adott az életemnek.
Legalábbis azt hittem. De most, hogy szó nélkül elment, most újra nem marad más, csak a céltalanság. Mehetek vissza az utcára. Akkor mi a francnak gyógyított meg? Miért bűvölt el gyönyörű szemeivel, miért adta oda magát nekem? Miért, miért, miért...?
Berohanva a házba, magamra kapkodom a ruháimat. Nem, nem bőgöm el magam, pedig a legszívesebben azt tenném, de dühöm most sokkal nagyobb. Nem Laigenre haragszom, hanem saját magamra, amiért ennyire érzékenyen érint ez az egész. Nem ígértünk egymásnak semmit, akkor miért fáj, hogy csak úgy itt hagyott? És ha csak én túlzom el a dolgokat, ha hamarosan visszajön?
Ekkor pillantásom megakad egy papír fecnin, mely az asztal alatt hever. Lehajolok, felemelem, és gyorsan elolvasom.
„Ne haragudj, Ben, de pár napra vissza kell térnem a klánomhoz egy nagyon fontos dolog miatt. Ha akarsz, maradhatsz a házban. Van minden, ami kellhet. Ám, ha el akarsz menni, én nem marasztallak... Csak azt akarom, hogy tudd, jó volt veled. Köszönöm. És... Inkább majd személyesen, ha megvársz. Ha pedig nem akkor...”
A levélke itt nem folytatódik tovább, csupán Laigen aláírása szerepel még az alján. Nagyot sóhajtok és lerogyok a székre. Nem tudom mitévő legyek. Megértem, amiért el kellett mennie, de annyira jó lett volna, ha mindjárt az elején tisztázzuk, hogy most mi is van köztünk tulajdonképpen. Így egyelőre marad a bizonytalanság a szívemben... És bár ez a levélke látszatra olyan semmitmondó üzenetet tartalmaz, mégis megdobogtatja a szívem. Ezek szerint neki is jó volt... De örültem volna, ha jobban marasztal.
Most mit csináljak? Menjek vagy maradjak?
Újabb sóhaj után felveszem az asztalról a kancsót, és egy kis vizet töltök magamnak. Mielőtt a számhoz emelném a poharat, meglátom benne a saját tükörképem. Egy gondolat villan át az agyamon. Egy szomorú gondolat, mely rögtön választ ad a kérdésemre... Mennem kell.
***
Mennem kell, nem maradhatok Laigennél, nem okozhatok neki fájdalmat. Igen, fájdalmat.
A tükörképem döbbentett rá arra, ami valahol mélyen már egy ideje bennem volt, pont mióta megtudtam, hogy ki is volt Hiram. Mégpedig arra, hogy én is ember vagyok.
Tehát, ha ki is alakulna valami sokkal több köztem és Laigen között, újra abba a helyzetbe kerülne szegény, mint régen. Végig kellene néznie, ahogy ember létemre megöregszem mellette, végül pedig a karjaiban meghalok. Nem hiszem, hogy még egyszer vállalná ezt a szenvedést, tehát nem volt, és nem is lesz köztünk semmi a szexen kívül. Nincs miért reménykednem. Nincs miért maradnom tovább...
Mielőtt kilépnék az ajtón, még egyszer szomorúan visszanézek. Beszívom itt maradt illatát, s lényét. Emlékezetembe vések minden helyet, minden pillanatot, ahol ő megfordult, hogy legyen, mi éltessen a továbbiakban. A széket, ahol mosollyal az arcán ült; az ablakot, ahol elmerengve álldogált; a kandallót, melynek tüze, valahányszor rám nézett, visszatükröződött a szemeiben, vágyat ébresztve bennem; és az ágyat, ahol oly szenvedélyesen zihálva sóvárgott a gyönyör beteljesülése után, melyet aztán megadtam neki. És ő is nekem.
Túl boldog voltam ezen a helyen, talán meg sem érdemeltem. Mennem kell...
Bánatosan behajtom magam után az ajtót, és a köpenyembe burkolózva elindulok, azonban még el sem érek a kerítésig, mikor egy túlvilági suttogás megtorpanásra késztet:
- Ilyen könnyen feladnád? - kérdi a halk hang a hátam mögül, mire megfordulok. Egyből tisztában vagyok azzal, hogy az idős férfi, aki alig pár lépésre áll előttem, egy szellem. És tudom, hogy ő az... Hiram. - Neked adom őt, Benjamin - suttogja. - Kérlek, szeresd Laigent!
- Szeressem? - döbbenek meg, és közelebb megyek a kísértethez. - Hiszen még nem is ismerem, még egy hét sem telt el, mióta felébredtem itt nála, hogyan tudnám akkor szeretni? - csóválom meg a fejem, miközben érzem, hogy a szívem valamiért vadul ver.
Mit tudhat ez a Hiram, amit én nem? Talán belelát a lelkembe?
Következő szavai mintha helyeselnék a gondolataimat.
- Én is így voltam vele, mint most te, mikor találkoztam Laigennel... Szerelem volt első látásra. Egymáséi lettünk, s valójában csak utána ismerkedtünk össze. Az első pillanattól kezdve nem tudtunk egymás bűvköréből szabadulni, de csak később döbbentünk rá, hogy ez szerelem, melynek menthetetlenül a rabjai lettünk. Aztán összeköltöztünk és éltünk boldogan. Csupán azzal nem számoltunk, hogy az én emberi életem az ő elf éveihez képest röpke percek. Megöregedtem, beteg lettem... Gyógyíthatatlan. De ő végig kitartott mellettem. Aztán egy éjjel elragadott a halál mellőle, s nem tudtam elbúcsúzni. Talán ezért is ragadtam itt, a két világ között. Eddig ezt gondoltam, de nem így van, most már tudom, mi miatt nem tudtam továbblépni. Laigen nem engedett el... Azóta is látom, hogy boldogtalan, magányos, nem keresett újabb szerelmet. És nekem is fáj, hogy nem tudok rajta segíteni. Eddig... De most, hogy te „belecsöppentél” az életébe kivirult, mosolyog. És tudom, hogy veled boldog lenne, de nem mer viszontszeretni, fél kimutatni az érzéseit. Ha bíztatnád, ha megmutatnád neki, hogy te is érzel iránta valamit, talán végre elengedne... Én megnyugodva továbblépnék, ő pedig boldog lehetne veled.
- Sokat kérsz tőlem - suttogom, és lehajtott fejjel a lyukas cipőm fürkészem. - Én nem vagyok olyan, mint te voltál. Még fiatal vagyok, de már nagyon sok rossz dolgot műveltem. Laigen látta a múltamat, és nem hiszem, hogy képes lenne egy ilyen alakba beleszeretni. Lehet, hogy eddig is csupán azért volt képes ölelni és csókolni, mert túlságosan ki volt éhezve a szeretetre, de amit én nyújthattam neki, az csak szex volt.
- Ne hidd ezt, Benjamin! - szól rám dühösen a szellem, mire felrezzenve ránézek. - Én jobban ismerem Laigent. Mikor szeretkeztetek, újra láttam a szemében a csillogást. Azt a csillogást, mely eddig csupán akkor ragyogott fel, mikor velem volt. Amúgy pedig ne hidd, hogy Laigen cölibátust fogadott, csak eddig mindig nőkkel csillapította természetes vágyait. Te vagy az egyetlen férfi, mióta én elhagytam őt...
- Nem szép dolog leskelődni, perverz szellem - vetem közbe fejcsóválva, miközben alig tudom elfojtani a vigyoromat. Hiram döbbenten elhallgat, ha nem szellem lenne, talán még el is pirulna, de így csak szemlesütve toporogni kezd egyhelyben. Muszáj felnevetnem.
- Ez mind szép és jó, ha meg is mondanám neki, hogy próbáljuk ki együtt, még mindig van egy életbevágó bökkenő... - folytatom aztán pár pillanattal később, de már egyáltalán nem vidáman. Hiába, a valóság megint csak két kézzel ránt vissza. - Én is emberből vagyok. És akár szeretem, akár nem, azt az egyet nem akarom, hogy újra átélje azt a fájdalmat, amit az elvesztésed után érzett.
- Tudom, én sem szeretném... - tér vissza Hiram hangja, és felnézve elmosolyodik. - Én már nem lehetek újra boldog Laigennel, de te még igen. Nem akarom őt többé magányosnak látni, ezért elárulom neked, hogyan lehet olyan hosszú az életed, mint egy elfnek, mint Laigennek.
- Ho... hogyan? - dadogok, és elkerekedett szemekkel nézek a szellemre. Most ő nevet fel.
- Igen, Benjamin, létezik egy ilyen ritka, titkos szer, de nem most mondom el, hogy hol van, hanem majd csak akkor, ha tisztába jössz az érzéseiddel Laigen iránt. És persze képesnek kell lenned érte bármilyen áldozatra.
- Áldozatra?
- Igen. Ugyanis, hogy a szer hasson, áldozatot kell hozni, de erről is majd csak legközelebb beszélek. Most elmegyek, azonban néhány nap múlva visszatérek, aztán megkérdezlek, hogyan döntöttél. Addig jobban teszed, ha itt maradsz és gondolkodsz. Várd Laigent, aztán ha megjön, szeresd! Ígérem, ezúttal már nem leskelődöm...
Mielőtt bármit mondhatnék, Hiram szelleme eltűnik. Meghökkenésem még néhány percig eltart, addig mozdulni sem tudok. Aztán egy óriási sóhaj után visszatérek a kis házikóba, és leülve a kandalló elé, a tűzbe bámulva, utat engedek gondolataim folyamának.
***
30. rész - (Gordian, Laigen)