Flamma fabula - Kirekesztettek 36.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
Benjamin szemszögéből...
35. rész - (Grian)
Benjamin Francis Atiyah
Kicsit félve lépek be Sabrann Etran házába, mert előfordult már, hogy egyik-másik helyen nem fogadtak szívesen, mikor megtudták, mi járatban vagyok. Még arra is felkészültem, hogy perceken belül kihajítanak. Azonban a fiú, Grian egészen kedves hozzám, beszélget velem, még étellel is kínál, míg az apja meg nem érkezik. Az öreg is csak az első pillanatban kiabál velem, aztán a fia kérésére megnyugodva leül és kíváncsian figyel rám.
Belekezdek. Akkor már Eloon beszél, én csupán a hangom adom hozzá... Végre elbúcsúzhat a két szerelmes szív egymástól, kiket a végzet idő előtt elszakított. Átérzem fájdalmukat, de erősnek kell maradnom, és végig tartani a kapcsolatot. Soha nem felejtem el a pillanatot, mikor Eloon lelke megnyugodva, egy utolsó fényes ragyogást követően eltűnik, hogy a túlvilágon várjon szerelmére. Sabrann arcán pedig kisimulnak a fájdalmas emlékek okozta ráncok, és már csupán a boldog megnyugvás csillog szemében.
Észre sem veszem, mennyire elszaladt az idő, már rég besötétedett. Meglepetésemre, és tiltakozásom ellenére az öreg Sabrann nem engedi, hogy éjszaka nekivágjak az útnak. Az első pillanatban ijedtség költözik a szívembe, hogy Laigen felébredve nem talál, hisz még egy pici üzenetet sem hagytam neki. Aztán mégis engedek a marasztaló szónak és - bár a legszívesebben rohannék szeretőm ölelő karjaiba - maradok. Ám az álom csak nem jön a szememre, mert egyfolytában Laigen szomorú arca rémlik fel előttem, ahogy felébredve nem talál... Hajnalban nyom csak el az álom.
Reggel azonnal útnak indulnék, de Sabrann lánya addig-addig kérlel, hogy maradjak reggelire, míg nem tudom visszautasítani. Nagyon jólesik, hogy ilyen kedves emberek közé kerültem, így boldog mosollyal nekilátok a falatozásnak. Közben Grian is felkel és leül mellénk az asztalhoz. Kicsit szótlan, de aztán Maura unszolására beszélgetni kezdenek. Nem értem pontosan, de Gordianról van szó, és valami családi titokról, amire tegnap fény derült, ami mindegyikőjük életébe változást hozott. Azonban látom rajtuk, hogy nem lesz gond, hamarosan túljutnak a dolgokon, hisz szeretik egymást, még ha féltestvérek is, egy családnak számítanak. Azon már meg sem lepődöm (és valahol mélyen már sejtettem), hogy Grian is csak félig ember, a másik fele elf, és Eloon a nagybátyja volt. Hm, a sors útjai kifürkészhetetlenek...
Reggeli után útra kelek Grian kíséretében. El sem tudom, mondani mennyire jólesik, hogy már szinte barátként beszélget velem. Szívemben melegség árad szét, ahogy elnézem a jóképű ifjú csillogó szemeit, mert valami miatt tudom, hogy ő is azt érzi, amit én. Grian is szerelmes, akárcsak én. Gordian és Laigen. Egy klánból való lények, akik boldogságot adtak nekünk; akik elérték, hogy minden percben csak rájuk gondoljunk; akik mélyen a szívünkbe költöztek, immáron visszafordíthatatlanul.
Bár kerülővel megyünk, mégis gyorsan telik az idő, hamarosan a városból kivezető kapu előtt állunk, és Grian kénytelen elbúcsúzni tőlem. Remélem, még látjuk egymást.
Elindulok a kapu felé, hogy kijussak a katonák gyűrűjén. Kénytelen vagyok erre jönni, mert a titkos átjárót sajnos teljesen befedte a hó. Nem szívesen megyek a katonák közelébe, mert soha nem lehet tudni, mikor ismer fel valamelyikük. Páran megkergettek már a kisebb lopások alkalmával.
Nincs szerencsém. Egyikük hirtelen megállít, és kilétem tudakolja. Kénytelen vagyok válaszolni, mikor újra megkérdezi.
- Igen, én - felelem.
Rám parancsol, hogy álljak ki a sorból. Megdöbbenek, és remegve engedelmeskedem. Máris megkötöznek, esélyem sincs menekülni. Elakad a lélegzetem, és szinte megáll a szívverésem, mikor elmondja, mivel vádolnak. Gyilkossággal. Ráadásul tanú is van, aki látott a tetthelyen. Ez lehetetlen...
Ekkor ijedten látom, hogy Grian visszafordulva a történtek miatt érdeklődik. Nem akarom, hogy bármi baja essen, így nem hagyom, hogy belekeveredjen. Megkönnyebbülök, mikor a katonák őt elengedik, és mielőtt teljesen eltávolodna, kétségbeesetten odasuttogom neki:
- Ha segíteni akarsz, menj el Gordianhoz! Kérd meg, hogy keresse meg Laigent, és mondja el neki, mi történt velem. Megteszed?
Bólint. Hála istennek, megértette szavaimat! Még látom, hogy sietős létekkel eltávolodik, majd kikerülve a katonák közeléből futásnak ered.
- Laigen! Ha jelentek neked valamit, segíts rajtam! - üvölt a bensőm, aztán már csak reszketve hagyom, hogy a katonák durván lökdössenek a börtön felé.
Mielőtt elérnénk a börtön mélyére, egy alak csatlakozik menetünkhöz. Közben hallom, hogy az egyik katona mondja a másiknak, hogy ez a fickó a tanú, és hogy a tárgyalásom egy órán belül meglesz, aminek biztos a végeredménye. Akasztófa vár rám.
Az alak ekkor egy pillanatra hozzám hajol, és az arcomba fröcsög:
- Neked annyi! Jól fogsz mutatni az akasztófán, és csakhogy tudd, ki az, aki odajuttatott... Edgar az üdvözletét küldi! - Azzal röhögve félreáll, és csak nézi, amint a katonák belöknek a tömlöc fenekére.
Miért van az, hogy ha egy kicsit is boldog vagyok, utána annál nagyobb sorscsapást mér rám az élet? Miért? Hát nem érdemlem meg én is a boldogságot? Nem érdemlem meg az esélyt, hogy boldog lehessek Laigennel?
***
37. rész - (Laigen)