Flamma fabula - Kirekesztettek 38.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
Benjamin kétszer... Jó olvasást!
Előző rész: 37. rész - ( Laigen)
Benjamin Francis Atiyah
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta gubbasztok a félhomályba burkolt tömlöc hideg sarkában, a földön ülve. Alig hagytak magamra a katonák, kétségbeesésemben még a könnyeim is eleredtek, hisz csak itt tudatosult bennem, hogy talán nem sok van hátra az életemből. Nem áltattam magam. Tudom, hogy az ilyen szegény koldusnak, mint amilyen én is vagyok, csak egy gyors tárgyalás dukál, ahol mondhatok akármit, a gazdagok, az erősek szava számít. Elítélnek, aztán kész... Mehetek vagy életem végéig a börtönbe, vagy egyből az akasztófára.
Ha egy-két héttel ezelőtt történik velem mindez, talán még örültem is volna, hogy nem kell tovább folytatnom a nyomorúságos életemet, de most... Most megszakad a szívem. Laigen.
Vajon eljut hozzá az üzenetem? Talán még láthatom, mielőtt végem. Szép kis csapdát állított ez a gonosz Edgar, és én még örültem, hogy Gordian nem nyírta ki, mikor megkínzott, pedig azt kellett volna. Nem akartam a halálát, de az is lehet, csak azt nem akartam, hogy Gordian miattam váljon gyilkossá. Nem tudom.
Most már nem lehet a dolgokon változtatni. Csak egyet remélhetek, hogy még egyszer, utoljára láthatom Laigent, mielőtt meghalok. El akarom mondani neki, hogy szeretem. Igen szeretem. Nagyon. Már az sem érdekel, ha ő nem érez olyan mélyen, mint én... Talán az lenne a legjobb, mert akkor nem fáj majd neki, ha én már nem leszek.
Térj észhez, Benjamin! Miért gondolsz ilyen marhaságokat? Hiszen az életednél is jobban szeretnéd, hogy ő is viszontszeressen!
Összekuporodva, remegve nézek ki a börtön piciny ablakán, nem is bízva a reményben ezen a mocskos, világvégi helyen. Könnyeim ismét utat találnak lefelé, s szívem majd összeroppan a súly alatt, hogy talán soha többé nem látom Laigent.
Ekkor mintha a nevem kiáltaná egy szívszorítóan ismerős hang. Talán képzelődöm... Nem, nem, újra hallom, Laigen az!
Felpattanok, és reszkető lábbakkal a rácshoz futok, s integetni kezdek, közben visszakiáltok remélve, hogy valóban Ő az. Hatalmasat dobban a szívem, mikor megjelenik előttem a vas túloldalán, mintha csak egy világ választana el tőle, oly távolinak érzem a rácsok miatt. Ő is ezt érezheti, mert kezem után kap, s én, mint fuldokló kapaszkodom belé. Látom arcán, hogy fáj neki itt látnia engem.
- Sajnálom. Annyira sajnálom - suttogom.
Nekem is fáj, hogy aggódik miattam, de egyúttal reménnyel is kecsegtet, hisz ezek szerint sokat jelentek neki. Homlokunk összeér, s szinte megszűnik az akadály közöttünk. Gyorsan magyarázkodom, miért hagytam ott szó nélkül, mire egy röpke csókkal próbál nyugtatni, majd elmondja, Gordiannal mindent megtesznek, hogy kivigyenek innét.
Újra elönti szívem a remény, sőt még boldognak is érzem magam, mikor biztosít arról, hogy hisz nekem, hogy egy pillanatig sem tartott gyilkosnak. Ujjainkat összefűzzük, egymás szemébe merülünk. Ezúttal már a szavak sem kellenek, melyek csupán megerősítik a szívünkben lakó érzést. Aztán Laigen könnyes arccal figyel rám, mikor elmesélem, mit tudtam meg az ál-tanútól. Kérem, hogy mondja meg ezt Gordiannak. De aztán tovább nem folytathatjuk, mert kintről felharsan az őr hangja, mennie kell.
Mielőtt elszakadna kezünk, Laigen még megcsókol. Talán utoljára érzem ajkait a számon... Nem akarom az elválást! Visszarántom, és feledve mindent, mélyen s vadul marok ajkaira. Ez az én búcsúcsókom.
Távolodik, mint ahogy szívemből is a remény, hogy valaha még láthatom. Meg kell tudnia.
- Szeretlek, Laigen - suttogom.
Szemébe egy pillanatnyi boldogság költözik. Nem szól, csak visszalép, és még egyszer megcsókol, aztán hirtelen nem marad más utána, csak az üresség. Elment.
Szemem lehunyva, miközben még jó darabig a rácsba kapaszkodva állok, s csupán Laigen ajkainak érintését idézem fel újra és újra. Aztán egy nagy sóhaj után visszakucorodom a sarokba, és várom, miként dönt a Sors felőlem.
Kulcscsörgésre riadok. Picit elbóbiskolhattam, de szinte azonnal éber vagyok, mert két katona lép oda hozzám, és máris felrángatnak a földről, majd maguk előtt lökdösve egy nagyobb terembe vezetnek. Még megdöbbenni sincs időm, máris kimondják az ítéletet. Annyit fogok fel csupán, hogy mivel a bírónak holnap el kell utaznia, így kivételes gyorsasággal ejti meg a tárgyalásom. Szólnék, hogy azt sem tudom ki az áldozat, hogy ugyan már, miként is öltem meg, de nincs rá módom. A bírói kalapács épp csak koppan az asztalon, de én ágyúdörejnek hallom. Aztán elfog a rosszullét, mikor eljutnak tudatomig a szavak: az ítélet, kötél általi halál, egy órán belül.
Fogalmam sincs, miként kerülök ki az udvarra, ahol egy ketreces szekérre toloncolnak, amelyen már négy másik halálraítélt várja, hogy a vesztőhelyre vigyék. Már csak én hiányzom. Elindulunk.
Nem észlelem a hideget, nem látom a bámészkodó embereket, nem érzem a reményt.
Lehunyom a szemem, Laigen arca tűnik fel.
- Kérlek, légy velem utolsó órámon! - könyörgöm az álomképnek, s máris picit könnyebbnek érzem magam, s hagyom, hogy ringatva vigyen a szekér a végzetem felé.
***
A szekér zökkenése ránt ki fájó gondolataimból. Felpillantok, megérkeztünk. A várost körülvevő fal külső részénél vagyunk, egy dombosabb részen. Elsőre természetesen az akasztófa tűnik fel, aztán ahogy körülnézek, már látom a nem messze elterülő hólepte temetőt is. Ez nem egy hagyományos, rendes temető, itt csakis a kivégzettek „nyugszanak”, mind-mind jelöletlen sírban. Hm, ez lesz az én végső nyughelyem is...
Meglepődve fedezem fel a csendet. Most veszem csak észre, hogy a hatalmas, kegyetlen nézőközönséget, mely végigkísért utolsó utunkon, magunk mögött hagytuk.
Ritka kegyetlenek tudnak lenni az emberek. Amerre jöttünk, mindenfelé ujjal mutogattak ránk, kigúnyoltak, leköptek.
- Halál rájuk! - kiabálták.
Sorstársaim visszakiáltottak, bizonygatták ártatlanságukat, de hiába, csak még jobban felhergelték őket. Én néma maradtam, és végig csukott szemmel próbáltam kizárni a külvilágot, a megaláztatást.
Itt, az akasztófa árnyékában csak páran kíváncsiskodnak, főként koldusok, akik majd rövidesen hulláinkra vetődnek, mint a dögkeselyűk, hogy magukhoz vegyék a még használható holmikat. El sem hiszem, hogy nemrég még én is ezt tettem, hiszen a köpenyt, mit sokáig viseltem, egy halottról rángattam le. De egy szegény ember nem tehet mást, ha élni akar.
Ekkor jobbról felharsan a tiszt hangja, mire a katonák gyorsan leparancsolnak bennünket a szekérről, levágják kezünkről a kötelet, majd sorba állítanak a fal mentén. Fázósan toporgunk a nagy hóban, várva a végzet beteljesülését, mikor az egyik elítélt nem bírja tovább, rimánkodva térdre borul a katonák előtt, és kegyelemért kezd el könyörögni. Kiröhögik, majd elkezdik rugdosni. Nem tudom tovább nézni. Gyorsan odalépek a fickó mellé, nem törődve azzal, hogy esetleg engem is megvernek, a karjánál fogva felsegítem, és visszarángatom a fal mellé. Hálásan kapaszkodik belém, de lerázom magamról, és nem törődöm vele tovább.
Ekkor újra harsan a tiszt hangja, mire az emberei elcibálják az első rabot, majd perceken belül végre is hajtják az ítéletet. Következik a második... Hogy ne lássam a még itt maradottak arcát, remegve elfordulok a temető felé. Meredten bámulom a sírokat, közben próbálom kizárni a soron következő szájából elhangzó ima foszlányát, a megfeszülő kötél hangját, majd az azt követő halálhörgést.
Ahogy nézem a temetőt, meg sem lepődöm, mikor hirtelen egy tucat kísértet elevenedik meg a szemem előtt. Sejtem kik lehetnek. Olyanok, mint amilyen én is leszek hamarosan, egy ártatlanul kivégzett.
Nincs időm tovább figyelni őket, mert nem telik el pár perc, és már csak ketten vagyunk. Én következem. Az egyik katona megragadja a karom, és az akasztófa felé lódít. Reszketve pillantok akaratlanul is a már halott sorstársaim felé, aztán egyszer csak látom, hogy az egyik lógó hulla mellett megjelenik egy árny. Annak a férfinak a szelleme, akit az előbb felsegítettem. Hát ő is ártatlan volt.
Remegő lábakkal, de már beletörődve lépkedem a bitó felé, lelki szemeim előtt Laigen arcával, mikor az egyik katona megállásra kényszerít kardjával.
- Te később következel, állj oda félre! - utasít, majd meglök, mire elterülök a hóban.
Vacogva feltápászkodom, és az akasztófa lábánál megállok. Nem értem a dolgot, miért nem én jövök? Legalább előbb túl lennék rajta. Így egy kis időt nyerek, de kár reménykednem, hisz elszökni úgysem tudok, és nem hiszem, hogy Laigenéknek a kiszabadításomhoz ez elég lenne. Nem kell sokat várnom, és az utolsó rab is a kötélen végzi. Na, talán most én jövök.
De nem. A katonák nem foglalkoznak tovább velem, lassan visszalépkednek a szekérhez, felülnek, majd elindulnak vissza a városba. Álmélkodva látom, hogy egyedül maradok. Vagyis nem egészen, hisz itt vannak a koldusok, akik pár pillanat alatt lerángatják a kötélről a hullákat, majd még rövidebb időn belül kifosztják őket.
És itt van még a hóhér is... A fickó, akinek az a munkája, hogy kirúgja a sámlit a halálraítélt alól. A csuklyás, hatalmas fickó egy darabig röhögve figyeli a „keselyűk” párharcát a zsákmányolt holmi felett, de aztán hirtelen felém fordul, és pár lépéssel máris mellettem terem.
- Ne aggódj, te is himbálózni fogsz nemsokára, de előtte egy kicsit játszadozunk - lihegi arcomba immáron csuklya nélkül, egészen közelről, miközben kezével a fenekembe markol. - Beindítottál, fiú! A tiszt úr a barátom, és volt olyan kedves, hogy némi apró fejében egy órát engedélyezett veled. Úgyhogy siessünk, mert ma még lógnod is kell! - Azzal erősen megragad, és már vonszol is magával a falon levő ajtó felé.
Esélyem sincs menekülni, majdnem kétszer nagyobb nálam, sokkal erősebb, és olyan vasmarokkal szorít, hogy ropognak a csontjaim. Csakhamar egy szobának aligha nevezhető lyukban találom magam, lelökve egy halom büdös, áporodott szalmára. A hóhér bevágja az ajtót maga után, és máris a nadrágját bontogatja, én pedig reszketve mászom a legtávolabbi sarok felé. Utánam jön, a lábamnál fogva visszarángat, és miközben fejem többször is nekiütődik a kemény padlónak, lerángatja rólam a nadrágot. Aztán fölém fekszik, és lihegve elkezdi durván fogdosni immáron csupasz ágyékom, majd a fenekem.
- Nem, az nem lehet, hogy mindenkinek az én seggem kell! - nevetek fel tébolyult módjára. A hóhér nem is törődik őrülteket megszégyenítő kacagásommal, hanem tovább tapiz érdes kezével.
Elegem van a megaláztatásokból! Inkább a halál, minthogy újra át kelljen élnem az erőszakot. Laigen, hol vagy? Miért nem segítesz?
Ekkor a szalmába kapaszkodó kezembe akad valami, egy cserépedény törött darabja. Megmarkolom, érzem, ahogy éles széle belevág a húsomba, de nem törődöm vele. Felemelem. Most valamelyikünk meghal...
***
39. rész - (Gordian, Laigen)