Flamma fabula - Kirekesztettek 51.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
50. rész - Grian
Benjamin Francis Atiyah
- Ben, kérlek, térj magadhoz! - könyörög egy halk, kétségbeesett hang valahonnét a távolból, majd ugyanez a hang lassan nyugtató, gyógyító szavakat kezd mormolni.
Laigen az, tudom, érzem. Még mindig a hóban fekszem, de már a karjaiban tart, s varázserejét használja, hogy újra életet leheljen belém, akár a saját élete árán is. Szólnék hozzá, hogy visszatértem egy picit, hogy jelezzem még élek, de nem mozog a szám, és nincs erőm még ahhoz sem, hogy felnyissam a szemem. Csupán a kezem rándul meg egyszer-kétszer az őrületes fájdalomtól, mely a fejemet kínozza. Nagyon beüthettem, mikor Gordian nekilökött a romoknak.
Ekkor a saját hangom is meghallom. Felnyögök, mert hirtelen iszonyatos forróság árad szét az ereimben, az agyam majd szétrobban, a kín pedig egymás után többször is görcsbe rántja a testem. Gyanítom, hogy Laigen minden erejét összeszedve a saját létét akarja átadni nekem. Ezt nem hagyhatom! Minek az élet, ha ő nem lesz majd mellettem, ha meghal, és soha többé nem ölelhetem, csókolhatom.
- Ne... ne tedd! - suttogják óriási erőfeszítés árán az ajkaim, s felnézek egy pillanatra. - Nélküled nem élet az élet... - lehelem a mogyorószín, könnyes ragyogásokba, aztán elhomályosul a világ, újra lecsukódik a szemem, s megint csak a mély sötétségbe zuhanok.
Messziről ugyan még hallom a külvilágot, Grian kétségbeesett hangját, Gordian és az apja között dúló harc moraját, Laigen el-elcsukló suttogását, de távolodnak. S hamarosan már nem érzem a metsző hideget, a fájdalmat, szerelmem ölelő karját... Nem érzek semmit.
Egy napsütötte, zöldellő mezőn térek magamhoz. Bizonyára álmodom. Körbefordulok, pehelykönnyűnek érzem a testem, s meglepő, de nem fáj semmim. Végignézek magamon és megdöbbenek, nincs is testem. Vagyis vagyok, de inkább olybá tűnök, mint a szellemek, akiket láttam, míg el nem hagyott a képességem. Az nem lehet, hogy meghaltam?
- Nem haltál meg, csak mély kómába estél, míg a beszélgetésünk tart - csendül fel ekkor egy ismerős hang a hátam mögül. Megfordulok, a varázsló-favágó az. - Ezúttal csak így tudtalak elérni...
- Mit akarsz még tőlem? - kérdem kissé ellenségesen. - Képességet adtál nekem, amit jól használtam, hisz segítettem másokon. Erre a legfontosabb pillanatban cserbenhagy... Rajtam ki fog segíteni? Ha meg is gyógyulok, és Laigen is túléli a gyógyításom, akkor is el kell hagynom őt, mert nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni. Pedig Hiram segíthetett volna...
- Megértem, hogy dühös vagy, Benjamin - szól közbe rideg szavaim ellenére szelíden a favágó. - És tudom, hogy leginkább én tehetek róla, de ennek egy különleges oka van. Igen, így van... - bólogat, aztán lassan mesélni kezd. - A legutóbb, mikor az álmodban felbukkantam előtted, és felfedtem a kilétem, nem mondtam el a teljes igazságot. Egyszer régebben már találkoztam veled, mikor még a szüleiddel az otthonodban laktál. Nem hiszem, hogy emlékszel az esetre, még szinte gyerek voltál, de már akkor is vad és bűnös életet éltél. Fát szállítottam eladásra a kastélyba, te és a barátaid megleptetek, majd megvertetek, csak úgy... heccből. Akkor bosszút esküdtem. Mikor évekkel később felismertelek az erdő mélyén talált félholt fiúban, még élt bennem a bosszúvágy szikrája. Megmentettelek, hogy megleckéztesselek. Felruháztalak a szellemlátó képességgel, de úgy intéztem, hogy a varázslat csak addig tartson, amíg egy olyan szellem nem kerül az utadba, akihez közvetlenül közöd lenne, akinek a szavai sokat jelentenének a számodra. És ez a pillanat nemrég jött el, mikor Hirammal találkoztál. Azután kezdett megcsappanni a képességed, majd eltűnt véglegesen.
- Akkor most boldog vagy? A bosszúd beteljesült - sóhajtom szomorúan. Már nem haragszom rá, sőt megértem. - Visszamehetek? Nem akarom, hogy Laigen az összes erejét rám pocsékolja, nem akarom, hogy miattam meghaljon...
- Ne aggódj, a szerelmed nem fog meghalni, és te sem - mosolyodik el, majd meglepetésemre megsimítja az arcom. Érzem kérges tenyerét, megfáradt ujjait, de nem húzódom el, mert megnyugtatnak. - Valóban, a bosszúm beteljesült, de nem vagyok boldog emiatt. Ugyanis azzal nem számoltam, hogy közben megváltozol, hogy más ember leszel. Sőt, soha egyetlen pillanatig sem hittem, hogy valakit ennyire fogsz szeretni, hogy képes lennél érte meghalni. Így inkább érzek lelkiismeret-furdalást, semmint kárörömet. Ezért is tértem vissza hozzád, hogy segítsek neked, nektek. Visszaadom a képességedet, újra látni fogod a szellemeket, Benjamin Francis Atiyah.
- De az erőm...
- Az erő mindig is megvolt benned, csak a megfelelő varázsige hiányzott, hogy lásd őket - nevet fel halkan, majd lassan elmormogja a bűvös szavakat. Kicsit furcsán érzem magam az első pillanatban, aztán szédülni kezdek, majd a mező apránként eltűnik, és én újra beleveszek a sötétségbe. Még hallom a hangját, mielőtt teljesen elnyelne a mélység. - Mi többé nem találkozunk, Benjamin, légy boldog, és várd türelmesen a szellemet, aki majd elhozza neked a megérdemelt boldogságot.
Nagy sóhaj szakad fel tüdőmből, majd kortyolom a levegőt, mint a vízből kimentett fuldokló. Mikor csillapul a légzésem, lassan kinyitom a szemem. Nem a mezőn fekszem, de nem is a romok között a hóban, hanem egy megnyugtatóan ismerős hely fogad, újra Gordian otthonában vagyok, ezúttal a kandalló előtt, ahol nemrég még Grian lábadozott. Ezek szerint vége Gordian átváltozásának? Vajon mi történhetett velük?
Gyorsan felülnék, hogy utánajárjak, de erre esélyem sincs. Még mindig szédülök, és érzem, hogy a fejemet egy hatalmas kötés borítja. Ahogy mozdítom, rögtön csillagokat látok. Néhány perc eltelik, míg ülőhelyzetbe küszködöm magam. Lassan körülnézek.
Mellettem Laigen fekszik kimerülten, egyik kezével a kezem szorítja. Mélyen alhat, hisz mocorgásom sem ébresztette fel. Ekkor az ágy felé pillantok, s a szívem belesajog a látványba... Gordian és Grian egymás mellett fekszik, mindketten alig látszódnak ki a kötések, és a rájuk terített takarók alól. Közelebb kellene mennem ahhoz, hogy lássam, mennyire súlyos az állapotuk. Egyet már biztosan tudok... Gordian újra Gordian. Hogy ez most jót jelent-e, vagy sem, arról fogalmam sincs.
- Maradj nyugton, fiú! - ránt ki ekkor töprengésemből egy suttogó hang. Gordian apja az. - Rajtuk nem tudsz segíteni, de magadon igen, ha pihensz és erőt gyűjtesz. Ne legyen hiábavaló Laigen szenvedése - mondja szárazon, mire összeszorul a gyomrom, és remegve megszorítom a kezem fogó kezet. Szerelmem meggyötört arcára nézek, s egy könnycseppem lassan utat talál. - Ne félj, vigyázok a barátaidra, Laigen pedig erős, túléli. Te most csak magaddal törődj! - teszi még hozzá a férfi immáron kedvesebben s reményteli hangon.
- Jó... - suttogom, majd mielőtt visszafeküdnék, nem törődve a szédüléssel, Laigen ajkaira hajolok és megcsókolom.
***
52. rész - Gordian és Laigen
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
50. rész - Grian
Benjamin Francis Atiyah
- Ben, kérlek, térj magadhoz! - könyörög egy halk, kétségbeesett hang valahonnét a távolból, majd ugyanez a hang lassan nyugtató, gyógyító szavakat kezd mormolni.
Laigen az, tudom, érzem. Még mindig a hóban fekszem, de már a karjaiban tart, s varázserejét használja, hogy újra életet leheljen belém, akár a saját élete árán is. Szólnék hozzá, hogy visszatértem egy picit, hogy jelezzem még élek, de nem mozog a szám, és nincs erőm még ahhoz sem, hogy felnyissam a szemem. Csupán a kezem rándul meg egyszer-kétszer az őrületes fájdalomtól, mely a fejemet kínozza. Nagyon beüthettem, mikor Gordian nekilökött a romoknak.
Ekkor a saját hangom is meghallom. Felnyögök, mert hirtelen iszonyatos forróság árad szét az ereimben, az agyam majd szétrobban, a kín pedig egymás után többször is görcsbe rántja a testem. Gyanítom, hogy Laigen minden erejét összeszedve a saját létét akarja átadni nekem. Ezt nem hagyhatom! Minek az élet, ha ő nem lesz majd mellettem, ha meghal, és soha többé nem ölelhetem, csókolhatom.
- Ne... ne tedd! - suttogják óriási erőfeszítés árán az ajkaim, s felnézek egy pillanatra. - Nélküled nem élet az élet... - lehelem a mogyorószín, könnyes ragyogásokba, aztán elhomályosul a világ, újra lecsukódik a szemem, s megint csak a mély sötétségbe zuhanok.
Messziről ugyan még hallom a külvilágot, Grian kétségbeesett hangját, Gordian és az apja között dúló harc moraját, Laigen el-elcsukló suttogását, de távolodnak. S hamarosan már nem érzem a metsző hideget, a fájdalmat, szerelmem ölelő karját... Nem érzek semmit.
Egy napsütötte, zöldellő mezőn térek magamhoz. Bizonyára álmodom. Körbefordulok, pehelykönnyűnek érzem a testem, s meglepő, de nem fáj semmim. Végignézek magamon és megdöbbenek, nincs is testem. Vagyis vagyok, de inkább olybá tűnök, mint a szellemek, akiket láttam, míg el nem hagyott a képességem. Az nem lehet, hogy meghaltam?
- Nem haltál meg, csak mély kómába estél, míg a beszélgetésünk tart - csendül fel ekkor egy ismerős hang a hátam mögül. Megfordulok, a varázsló-favágó az. - Ezúttal csak így tudtalak elérni...
- Mit akarsz még tőlem? - kérdem kissé ellenségesen. - Képességet adtál nekem, amit jól használtam, hisz segítettem másokon. Erre a legfontosabb pillanatban cserbenhagy... Rajtam ki fog segíteni? Ha meg is gyógyulok, és Laigen is túléli a gyógyításom, akkor is el kell hagynom őt, mert nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni. Pedig Hiram segíthetett volna...
- Megértem, hogy dühös vagy, Benjamin - szól közbe rideg szavaim ellenére szelíden a favágó. - És tudom, hogy leginkább én tehetek róla, de ennek egy különleges oka van. Igen, így van... - bólogat, aztán lassan mesélni kezd. - A legutóbb, mikor az álmodban felbukkantam előtted, és felfedtem a kilétem, nem mondtam el a teljes igazságot. Egyszer régebben már találkoztam veled, mikor még a szüleiddel az otthonodban laktál. Nem hiszem, hogy emlékszel az esetre, még szinte gyerek voltál, de már akkor is vad és bűnös életet éltél. Fát szállítottam eladásra a kastélyba, te és a barátaid megleptetek, majd megvertetek, csak úgy... heccből. Akkor bosszút esküdtem. Mikor évekkel később felismertelek az erdő mélyén talált félholt fiúban, még élt bennem a bosszúvágy szikrája. Megmentettelek, hogy megleckéztesselek. Felruháztalak a szellemlátó képességgel, de úgy intéztem, hogy a varázslat csak addig tartson, amíg egy olyan szellem nem kerül az utadba, akihez közvetlenül közöd lenne, akinek a szavai sokat jelentenének a számodra. És ez a pillanat nemrég jött el, mikor Hirammal találkoztál. Azután kezdett megcsappanni a képességed, majd eltűnt véglegesen.
- Akkor most boldog vagy? A bosszúd beteljesült - sóhajtom szomorúan. Már nem haragszom rá, sőt megértem. - Visszamehetek? Nem akarom, hogy Laigen az összes erejét rám pocsékolja, nem akarom, hogy miattam meghaljon...
- Ne aggódj, a szerelmed nem fog meghalni, és te sem - mosolyodik el, majd meglepetésemre megsimítja az arcom. Érzem kérges tenyerét, megfáradt ujjait, de nem húzódom el, mert megnyugtatnak. - Valóban, a bosszúm beteljesült, de nem vagyok boldog emiatt. Ugyanis azzal nem számoltam, hogy közben megváltozol, hogy más ember leszel. Sőt, soha egyetlen pillanatig sem hittem, hogy valakit ennyire fogsz szeretni, hogy képes lennél érte meghalni. Így inkább érzek lelkiismeret-furdalást, semmint kárörömet. Ezért is tértem vissza hozzád, hogy segítsek neked, nektek. Visszaadom a képességedet, újra látni fogod a szellemeket, Benjamin Francis Atiyah.
- De az erőm...
- Az erő mindig is megvolt benned, csak a megfelelő varázsige hiányzott, hogy lásd őket - nevet fel halkan, majd lassan elmormogja a bűvös szavakat. Kicsit furcsán érzem magam az első pillanatban, aztán szédülni kezdek, majd a mező apránként eltűnik, és én újra beleveszek a sötétségbe. Még hallom a hangját, mielőtt teljesen elnyelne a mélység. - Mi többé nem találkozunk, Benjamin, légy boldog, és várd türelmesen a szellemet, aki majd elhozza neked a megérdemelt boldogságot.
Nagy sóhaj szakad fel tüdőmből, majd kortyolom a levegőt, mint a vízből kimentett fuldokló. Mikor csillapul a légzésem, lassan kinyitom a szemem. Nem a mezőn fekszem, de nem is a romok között a hóban, hanem egy megnyugtatóan ismerős hely fogad, újra Gordian otthonában vagyok, ezúttal a kandalló előtt, ahol nemrég még Grian lábadozott. Ezek szerint vége Gordian átváltozásának? Vajon mi történhetett velük?
Gyorsan felülnék, hogy utánajárjak, de erre esélyem sincs. Még mindig szédülök, és érzem, hogy a fejemet egy hatalmas kötés borítja. Ahogy mozdítom, rögtön csillagokat látok. Néhány perc eltelik, míg ülőhelyzetbe küszködöm magam. Lassan körülnézek.
Mellettem Laigen fekszik kimerülten, egyik kezével a kezem szorítja. Mélyen alhat, hisz mocorgásom sem ébresztette fel. Ekkor az ágy felé pillantok, s a szívem belesajog a látványba... Gordian és Grian egymás mellett fekszik, mindketten alig látszódnak ki a kötések, és a rájuk terített takarók alól. Közelebb kellene mennem ahhoz, hogy lássam, mennyire súlyos az állapotuk. Egyet már biztosan tudok... Gordian újra Gordian. Hogy ez most jót jelent-e, vagy sem, arról fogalmam sincs.
- Maradj nyugton, fiú! - ránt ki ekkor töprengésemből egy suttogó hang. Gordian apja az. - Rajtuk nem tudsz segíteni, de magadon igen, ha pihensz és erőt gyűjtesz. Ne legyen hiábavaló Laigen szenvedése - mondja szárazon, mire összeszorul a gyomrom, és remegve megszorítom a kezem fogó kezet. Szerelmem meggyötört arcára nézek, s egy könnycseppem lassan utat talál. - Ne félj, vigyázok a barátaidra, Laigen pedig erős, túléli. Te most csak magaddal törődj! - teszi még hozzá a férfi immáron kedvesebben s reményteli hangon.
- Jó... - suttogom, majd mielőtt visszafeküdnék, nem törődve a szédüléssel, Laigen ajkaira hajolok és megcsókolom.
***
52. rész - Gordian és Laigen