Elengedni... III.

[sada1975]

És akkor a friss folytatás... (Még valamit: a többi történeteim egyelőre egyhelyben álldogálnak, mivel meghalni sincs időm, de remélem, nemsokára ismét elővehetem a pennám és untathatlak benneteket a történeteimmel...)
Jó olvasást! :D

Elengedni... III.

Elengedni? Még mit nem! Visszaszerezni!

Továbbra is a sűrű erdő mélyén, a kis tisztáson…

- Jake, Jake… Szóval, ezért tűntél el a héten szó nélkül - ami egyébként nem volt szép tőled - és ezért lebegtél mostanában jóval magasabban, mint bármelyik angyal - csóválta meg a fejét Nanael.
  - Igen, ezért. Elismerem, nem így kellett volna… De muszáj volt. El sem hiszem, hogy újra megtörtént. Sőt, mint mondtam, szerelmesebb vagyok, mint valaha! Még Lucian iránt sem éreztem ilyen mélyen, ilyen szenvedélyesen - áradozott újra a fekete hajú, észre sem véve, hogy Nanael egyre szélesebb mosollyal figyeli. Az idősebb angyal csupán egyszer-kétszer szólt közbe az elmúlt fél órában, akkor is csak azért, hogy biztassa és megerősítse Jaket az amúgy még eléggé ingatagnak tűnő elhatározásában. Mint ahogy most is.
  - Éppen ideje, hogy rászánd magad, és bevalld annak a szegény fiúnak - mutatott sokadszorra a hatalmas tölgy felé, ahol Braden az imént még elmerengve üldögélt -, hogy miként érzel iránta, eleget epekedett utánad.
  - Tudom, tudom. Már majdnem sikerült beszélnem vele, de aztán indulni kellett erre a küldetésre, és azóta még nem volt alkalmam, hogy ismét elé álljak. Máskülönben bánt a dolog, hogy csak most, egy év elteltével lett annyi merszem, hogy saját magam előtt is beismerjem, már nem tudnék nélküle létezni. Mikor először néztem rá igazán más szemmel, még csak tetszett, aztán fokozatosan rájöttem, mennyire különleges is ő. Akkora szíve van, olyan kitartóan, teljesen önzetlenül képes szeretni egy olyasvalakit, mint én, hogy az már hihetetlen. Meg sem érdemlem őt.
  - Dehogyisnem! Teljesen összeilletek, olyan szép pár vagytok - ösztökélte Nanael a másikat kedvesen, miközben hálásan gondolt arra a tényre, hogy az égi világban, sőt még a Pokolban sincs helye semmiféle előítéletnek, ellenben a Földdel, ahol sajnos sok ember életét megkeseríti egy egyszerű kis jelző: más… - Tehát beleszerettél - jelentette ki végül észbe kapva. Fellengzős gondolatokra, filozofálgatásokra most nem volt idő, majd máskor elmereng az emberek ostobaságán, a világok közötti különbségeken.
  - Menthetetlenül - ismerte el Jake akkorát sóhajtva, hogy beszélgető társa azt hitte, rögvest elfújja a körülötte álló fákkal együtt. - Az égiek között lenni megtiszteltetés, a hely csodaszép, nagyszerű meg minden - folytatta felfelé mutatva -, az őrangyalságot is már megszoktam a szuperhős képességekkel együtt, de ha nem lenne az én Hófehérkém… Valami mérhetetlenül hiányozna az életemből. És az csak az egyik baj, hogy erre csak most jöttem rá…
  - Azért jobb később, mint soha - vetette közbe Nanael. - Egyébként ezt a nyálas vallomást, meg amivel eddig untattál, feltétlenül mondd el neki is, odáig lesz! - vágott halálosan komoly képet, viszont a következő pillanatban már nevetve veregette meg ledöbbent tanítványa vállát. - Csak tréfáltam, dehogy untattál, épp ellenkezőleg, megtisztelő, hogy te is rám bíztad a szíved legféltettebb titkát, hogy megosztottad velem az érzéseidet. Azzal viszont nem vicceltem, hogy minél előbb beszélned kell Bradennel, ne hagyd őt tovább a bizonytalanságban!
  - Azt hiszem, amint hazaértünk, újra összeszedem a bátorságomat, és elmondom neki - bólogatott Jake, noha még mindig nem elég meggyőzően. Jólesett valakinek kiönteni a szívét próbaképpen, mielőtt a célszemélynek teszi meg, de a nyugtalanság továbbra is ott lakozott a bensőjében, amitől a gyomra egyáltalán nem akarta abbahagyni a liftezést. Lelkiállapotát a közben felöltött széles mosoly sem tudta elfedni. Nanael látta ezt, ezért továbbra is bátorította:
  - Megérdemlitek a boldogságot, de most már rajtad a sor, oda kell állnod Braden elé, és megvallani az érzéseidet. Elég legyen az eddigi mellébeszélésekből!
  - Még ha csak mellébeszéltem volna! És ez itt a másik baj… - sóhajtott fel Jake ismét. Mosolya hirtelen a múlté lett. - Sajnos azt sem tettem. Soha nem szóltam egy árva szót sem. Eddig egyszer sem mondtam Bradennek, hogy mit érzek, mit akarok tőle, pedig láttam rajta, hogy mennyire szeretné hallani. Nem akartam hazudni, és nem akartam hiú ábrándokban sem ringatni, ezért úgy hittem, az lesz a legjobb, ha hallgatok. Nekem így volt kényelmes, mert valójában magam sem tudtam, mit akarok. Mielőtt rákérdezett volna bármire is, mindig megelőztem, és eltereltem a figyelmét valamivel, a legtöbbször ööö… megcsókoltam.
  - Na, persze, terelni azt tudsz! - Nanael néhány pillanatig merőn fürkészte Jaket. - De ez még nem a teljes igazság, ugye? - Átlátott rajta.
  - Hát…
  - Mitől félsz, Jake?
  A kérdezett nem válaszolt azonnal, kissé zavartan nézett másfelé. Összekulcsolta a kezét, és míg várta, hogy őrülten zakatoló szíve többé-kevésbé lenyugodjon, valamint gyomra is visszavegyen egy kicsit a liftezésből, összeszedte a gondolatait.
  - A jövőtől félek - szólalt meg végül, és ismét tanítójára nézett. - Azzal, hogy szerelmet vallok Bradennek, elismerem, hogy boldog vagyok. Ez még rendben is lenne, de közben egyfolytában rettegek a gondolattól, hogy ez a boldogság nem tart sokáig. Beüt valami szörnyűség, és akkor elveszítem Bradent, ahogy emberként Luciant is elveszítettem. Nem szeretném újra átélni azt a fájdalmat… Mi több, Braden nélkül azt hiszem, már létezni sem tudnék... Miért nincs olyan képességem, amivel láthatnám a jövőmet?
  - Egy angyal sem látja előre, mi fog történni vele a következő pillanatban. Csakis a védenced életébe tudsz beavatkozni, a Sors könyve is csak az emberek jövőjét tárja elénk, a miénket nem.
  - Ez nem vigasztal.
  - Tudom, és megértem az érzéseidet, a félelmedet - tette Nanael Jake karjára a kezét. - De szerintem - már megbocsáss - nem vagy komplett.
  - Tessék?
  - Hülyeségeken rágódsz ahelyett, hogy teljes szívvel és erőbedobással szeretnéd azt, akiért odáig vagy, és aki viszontszeret, az életénél is jobban. Ahelyett, hogy kihasználnád az időt, amit nektek szán a Sors, legyen az egy nap, egy óra, vagy akár ezer év, te ehelyett önmarcangolsz, tisztára feleslegesen. Nem teljesen mindegy, hogy milyen lesz a jövő, amikor a jelenben együtt lehettek? Mondd meg nekem, de őszintén, ha előre tudnád, hogy csak kevés időd lenne Bradennel, bele sem kezdenél egy normális kapcsolatba? Vagy akkor is elpazarolnád az időt töprengéssel, tétovázással ahelyett, hogy megadnád a másiknak és magadnak a hőn áhított boldogságot? Vagy ne adj’ isten, fognád magad és eltűnnél az életéből? Gondolod, akkor kevésbé fájna? Egyébként sincs igazad, mert valójában így neked sem kényelmes, hisz egyfolytában azon aggódsz, hogy mi lenne a helyes, közben meg az idő elszalad melletted, és később bánni fogod, hogy nem használtad ki. Így egyikőtök sem boldog igazán… Most mondd meg, ha nincs igazam!
  - Hát… - vakarta meg Jake a fejét. Pár percig meghányta-vetette magában tanítója szavait, aki addig türelmesen várta, mire jut. - De igazad van - szólalt meg végül, és kihúzta magát, ezzel is jelezve éledező eltökéltségét. - Egy óriási nagy marha vagyok. Elvesztegetek egy csomó időt feleslegesen, ahelyett, hogy az én Hófehérkém elé állnék, és elmondanám neki, mit érzek. De a némaságomnak ezennel vége, nem várok addig, míg hazaérünk, most fogok vele beszélni - jelentette ki határozottan és a tölgy felé nézett, de ott továbbra sem volt senki. Meglepődött. - Hová lett? - kezdte fürkészni a környéket.
  - Nem tudom… Percek óta nem láttam - követte Nanael Jake tekintetét. - Bölcs döntés, hogy nem halogatod tovább a dolgot. Menj, keresd meg, aztán beszélj vele!
  - Megteszem - indult el Jake a fa felé. - Kimentenél minket a tanács előtt? - nézett még vissza, mielőtt elnyelte volna az erdő.
  - Ne aggódj, leadom a jelentést helyettetek is, te most csak kettőtökkel foglalkozz!
  - Köszönöm - mosolyodott el Jake hálásan, majd Bradent szólongatva belépett a sűrűbe.

Azonban Jake jó negyedóra elteltével sem találta meg kedvesét, hiába kereste. Egyre idegesebben csörtetett a bokrok között Braden után kiáltozva. Végül kénytelen volt visszatérni a tisztásra, hogy segítséget kérjen.
  Az angyalok többsége már visszaszállingózott a Felhő-palotába, de páran még beszélgettek a fűben üldögélve, köztük Shiro is, akinek a lábánál Zairon ült törökülésben. Bensőségesnek tűnő csevejüket Jake kénytelen volt megszakítani:
  - Ne haragudjatok, nem láttátok Bradent?
  - Nem - feleltek szinte egyszerre.
  - És Nanaelt?
  - Őt igen, ott van - mutatott Shiro egy kisebb csoport felé, akik éppen készülődtek a felszálláshoz. - Valami baj van, Jake?
  - Igen - sóhajtott idegesen a fekete hajú. - Braden eltűnt.
  - Nem lehet, hogy csak visszatért, és nem vetted észre? - szólt közbe Zairon, közben talpra ugrott, majd Shirót is felsegítette.
  - Nem, nem hiszem. Egy darabig annak a tölgynek a tövében üldögélt - mutatott Jake az említett fa felé -, aztán hirtelen eltűnt. Észrevettük volna, ha felszáll.
  - Kérdezzük meg a többieket, hátha látta valaki - javasolta Shiro, és elindult a kis csoport felé. Jake és Zairon követte.
  Azonban a többi angyal megkérdezése után sem jutottak előrébb. Volt, aki egyáltalán nem is látta Bradent a pihenő megkezdése óta, volt, aki azt sem tudta, kiről van szó, ketten meg csak azzal az információval szolgálhattak, amit Jake is tudott. Mikael javaslatára végül abban állapodtak meg, hogy néhányan maradnak, és segítenek a kutatásban, a csapat másik fele pedig visszatér a palotába, ahol is elsőként azt nézik meg, hogy a fehér hajú nem repült-e haza. Zairon is maradni kívánt, hogy segítsen, Koda viszont elbúcsúzott és visszaindult az Alvilágba, hogy összeszedjen egy csapatot Arux levadászásához.

Ám a keresés pár óra elteltével sem zárult sikerrel, és a palotából is rossz hírt kaptak: Braden nem tért haza. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
  Jake belül már szinte pánikolt, kifelé viszont leginkább dühöt mutatott, angyalhoz nem méltóan többször is elkáromkodta magát, és egyre sűrűbben belerúgott az útjába kerülő szerencsétlen kavicsokba vagy a semmiről sem tehető fűcsomókba.
  - Talán jobb lenne, ha visszamennénk a tisztásra és megnéznék tüzetesebben a helyet, ahol Bradent utoljára láttátok - javasolta Zairon, mikor Jaket kivéve már mindenki úgy vélte, felesleges az erdő összes bokrát levélről levélre átvizsgálni, tücskét és bogarát megbolygatni, itt nem találják meg a keresett személyt. A kis csapat tagjai bágyadtan támaszkodtak a fáknak vagy ültek a fűben, miközben azon voltak, hogy egy kicsit kifújják magukat és erőt gyűjtsenek.
  - És azzal mire mennénk? Annak a helynek a felforgatásával kezdtük - feleselt Jake a démon szavait közvetően, majd ingerülten a többiekre mordult. - Ahelyett, hogy itt henyéltek, kereshetnétek a társatokat. Ki tudja, mi történhetett vele, lehet, hogy…
  - Mi is aggódunk Bradenért - szólt közbe ekkor Nanael éles hangon, mielőtt Jake igazságtalanul még nagyobb gorombaságokat vágott volna a többiek fejéhez. Persze tudta - ahogy mindenki - Jake-ből csak a féltés beszél, és elnézik ugyan neki, de azért mindennek van határa. Nem engedte hát, hogy tanítványa száját további sértések hagyják el, amit később úgyis megbán. - Szerintem is sokkal többre megyünk, ha visszatérünk, mint ezzel a céltalan ide-oda rohangálással - adott egyértelműen igazat a démonnak. - Visszarepülünk és körülnézünk, hátha elkerülte valami a figyelmünket - közölte határozottan. Szavait követően máris kiterjesztette a szárnyait, majd egy gyors szárnypróba után felrepült a levegőbe. - Gyerünk vissza, de közben a szemetek legyen nyitva, figyeljétek az erdőt!
  Jake nem tehetett mást, belátta, Zaironnak és Nanaelnek igaza van. Miközben követte őket, egyre jobban elkeseredett, szörnyen tehetetlennek érezte magát. Ezúttal egy olyan képesség után vágyódott, mellyel megtalálhatná, akit szeret. De persze ez nem így működött.
  - Braden… Hol vagy? Féltelek… - sóhajtozott egészen addig, míg meg nem érkeztek a kiindulási ponthoz, ahol újra nekiláttak a helyszín átvizsgálásának.

Az idő megállíthatatlanul telt, a keresés újfent eredménytelenül zajlott. Ezúttal Jake volt az, aki elsőként feladva a nyomok tanulmányozását, leült annak a fának a tövébe, ahol utoljára látta Bradent. Elkenődve gyűrögette a ruhája szélét, és próbált kigondolni valami épkézláb ötletet, miként találhatja meg szerelmét még sötétedés előtt. Kizárólag abban az egyben volt biztos, hogy Braden életben van, ezt minden porcikájában érezte, azt viszont már csak remélni merte, hogy nem esett baja.
  Egyre vadabb és vadabb ötletek kavarogtak a fejében, melyeket végül mind elvetett, mivel a legtöbbje megvalósíthatatlannak tűnt. Végezetül a gondolkodást is feladta, és nem tett mást, csupán a földet püfölte az öklével maga mellett.
  Hirtelen kiáltás harsant a háta mögül, Zairon volt az.
  - Találtam valamit!
  Jake volt az első, aki ott termett mellette.
  - Apró nyom, de nyom. Vér. Nem csoda, hogy nem vettük észre, csupán egyetlen csepp, de mindent elmond - mutatott Zairon izgatottan az egyik levél tövében lévő kis foltocskára.
  - Braden megsérült? - suttogta Jake ijedten, és kérdőn a démonra nézett.
  - Nem tudom, talán nem, de ez nem is az ő vére.
  - Akkor kié?
  - Aruxé. Nézd a fekete pöttyöket a csepp közepén, ez egy vörös démon vére. Csakis Aruxé lehet, ugyanis rajta kívül más vörös démon nem jött mostanában a Földre, és mint tudjuk, megsérült. Tehát itt járt, és minden valószínűség szerint ő vitte magával a társadat.
  - Biztos nem Braden vére? - Jake még mindig tamáskodott, közben a többiek is odaértek. Izgatott moraj futott végig közöttük Arux neve hallatán, és rögvest a környező bokrokat kezdték figyelni, abban bízva, a démon nem tör elő valamelyikből.
  - Biztos nem az övé - értett egyet Nanael is, közelebbről megvizsgálva a vércseppet. - A szaga démonra utal, de nem a tiéd - nézett fel Zaironra -, mivel a tiétekben kék pöttyök vannak.
  Zairon bólintott, majd ismét ő folytatta a nyom elemzését.
  - Már megszáradt, és ez arra utal, hogy messze járnak. Habár… - egy pillanatra eltöprengett, s csak aztán folytatta: - Arux az összecsapás után eléggé legyengülhetett, így lefogadom, az a terve, hogy a közeli barlangok valamelyikében meghúzza magát arra az időre, míg felépül…
  - Szerintem is így tesz - szólt közbe Nanael egyetértve.
  - És mivel szerencsére angyalvért nem találtunk - magyarázta tovább Zairon - a legvalószínűbb, hogy élve kell Aruxnak a társad. A démon elhurcolta magával, mert jól jött neki, hogy Braden tud gyógyítani, később meg túszként használhatja, ha úgy adódik.
  - De hogyan tudott ilyen közel jönni ez a szemét? Hogyhogy nem éreztétek meg a jelenlétét? Miért pont Bradent vitte el? És miért nem kiáltott az a lüke, mikor elkapta? Miért nem kért segítséget? - ömlöttek a kérdések Jake-ből, már nem tudott uralkodni a kétségbeesésén. Erőtlenül térdre rogyott, és egyre csak a vörös cseppet nézte, mintha attól várná a válaszokat. Persze hiába.
  - Nem tudom, hogy miért pont Bradent vitte el, és nem tudom, miért nem kiáltott szegénykém - térdelt le Nanael az elkeseredett angyal mellé, s vigasztalón a vállára tette a kezét -, de meg fogjuk őt találni. Nem lesz semmi baja, meglásd, hamarosan újra ölelheted őt.
  - Bárcsak igazad lenne! - sóhajtott fel Jake, és az égre emelte a tekintetét. Egy könnycsepp hagyta el a szemét. - Miért nem mondtam el neki hamarább, hogy szeretem, miért nem tettem boldoggá? - suttogta. - Most már késő…
  - Ne mondd ezt! - csattant fel ekkor Nanael nagy bőszen. Az egy pillanattal ezelőtt még vigasztaló kéz most erősen szorította Jake vállát, s ez valamelyest észhez térítette a férfit. A dorgálás viszont tovább folytatódott. - Szedd össze magadat! Ez a nyámnyila alak nem te vagy, Jake! Szükségünk van rád, hogy megtaláljuk Bradent, te ismered őt a legjobban, csak a te segítségeddel tudjuk megmenteni. Gondolkodj, hogyan találhatnánk meg?
  Jake kissé kábán bólogatott, majd remegő kézzel megtörölte a szemét, igyekezett összeszedni magát. Ismét az égre nézett, felsóhajtott, mint aki valami csodára vár… És ekkor hirtelen bevillant az ötlet.
  - Megvan! - kiáltott fel izgatottan, ugyanakkor villámgyorsan talpra ugrott, a frászt hozva ezzel Nanaelre és a többiekre.
  - Ki vele! - biztatta Zairon is, mire Jake belevágott.

Ezalatt néhány kilométerrel, tucatnyi magasba nyúló fával, megannyi suhanó vaddal és daloló madárral távolabb, egy barlang bejáratánál…

- Egyre jobban érezem magam, igazán varázslatosak a kezeid, angyalka - sóhajtozott Arux, miközben Braden ujjai nyomán hamarosan elhalványodtak a sebek és a sötét zúzódások. A démon a barlang bejárata elé terített köpenyén feküdt, hogy az angyal a nap erejét is segítségül tudja hívni a gyógyításhoz.
  - Tudod, hogy nem szívesen teszem - suttogott a fehér hajú. Kezdett gyengülni, ahogy lassan felhasználta az összes erejét.
  - Tudom, de nem érdekel - nevetett a démon, és magára rántotta a már a tiltakozásra is képtelen angyalt. - Most még feleselsz, édes - lihegte az arcába -, de leszel te még kedvesebb is hozzám, ha előveszem és megismertetem veled a legtüzesebb énemet. Csak legyek teljesen rendben, és olyat mutatok neked, hogy örökre elfelejted azt az ostoba angyalt, aki miatt hiába epekedsz, és aki miatt annyira bánkódsz, hogy képes voltál feláldozni magadat.
  - Honnét tudod? - kezdett el Braden hirtelen kapálódzni. Ajkába harapva próbált szabadulni, de nem járt sikerrel, a démon csak még inkább magához szorította. Néhány pillanattal később már ahhoz sem volt ereje, hogy valamennyire eltartsa magát Arux félmeztelen testétől. Ráhanyatlott, s fejét a széles mellkasra ejtette. Rövidesen elakadó lélegzettel hallgatta a démon szívverését. Szívverését? Ez meg hogy lehetséges?
  - Jól hallod, van szívem, csak már nem használom, mert egyszer régen összetörte valaki… - felelte Arux halkan Braden nem kis meglepetésére. - És hányszor mondjam még, hogy olvasok a gondolataidban? - sóhajtott fel a démon, de aztán már nevetett. Az egyik kezével elengedte Braden karját. - Igaz, meg kell, hogy érintselek hozzá - simított végig a selymes, fehér hajfürtökön -, de örömmel teszem. Még soha nem láttam nálad szebb teremtményt… - Azzal tovább cirógatta az angyalt.
  - Neked nem egy démon után kellene sóvárognod, mit kezdenél egy angyallal? - kérdezte egy kis idő múlva Braden, és lassan felemelte a fejét, hogy Arux szemébe nézhessen. Valamiért nem félt a démontól, de persze nem is akart kikötni a karjaiban; akármennyire is elengedte Jake-et, nagyon hiányzott neki a fekete hajú, és titkon, a szíve legmélyén remélte, hamarosan megmenti, aztán… Hoppá!  A gondolatai most bizonyára elárulták.
  - De el ám! - mordult fel Arux nem leplezve dühét. A simogatás abbamaradt, helyette az erős kezek újfent szorítani kezdték Bradent. - Verd ki a fejedből, hogy bárki is megment - sziszegte a démon -, soha nem találnak ránk, mivel bűvkörbe vontam ezt a helyet, az összes lény számára láthatatlanok vagyunk. Azt pedig ne felejtsd el, hogy a foglyom vagy, az engedélyem nélkül nem tudsz kilépni a körből. Egy szó mint száz, ha keresne is a szerelmed, soha nem bukkanna a nyomodra, akár melletted is állhatna, észre se venne, és te sem tudsz megszökni. Még pár napig itt rejtőzök, aztán ha teljesen visszanyertem az erőmet, leszállok az Alvilágba, hogy a rejtekhelyemen újra átgondoljam a lélekrablós tervemet, senki ne higgye, hogy feladtam egy aprócska kudarc miatt. És ha már így felajánlkoztál a főangyal helyett, jössz velem te is, és akkor majd megmutatom, hogy mit is kezdenék egy angyallal…
  - De én… - próbált Braden újra ellenkezni és szabadulni, ám Arux nem engedte. A démon váratlanul fordított a helyzetükön, és amint az angyal alulra került, a szájára tapadt s vadul csókolni kezdte.

Braden belül sírt, de kifelé maszkot öltött. Szerencsére már gondolkodni sem volt ereje, így nem kellett attól félnie, hogy ezúttal nyitott könyv lesz Arux számára. Miután a démon - egyelőre - beérte egy kis vad csókolózással, magára hagyta, és bebújt a barlangba. Kihallatszott, ahogy elvackolta magát, majd hamarosan a hortyogásától visszhangzott a környék.
  Braden először azt hitte, itt a jó alkalom, leléphet, de hamar be kellett látnia, Arux nem viccelt, tényleg bűvkörbe vonta a területet. Mikor megpróbálta a szökést, a barlangtól pár lépésnyire mintha láthatatlan falba ütközött volna, majd hamarosan jött az újabb bizonyíték: az alig karnyújtásnyira eszegető nyuszi a füle botját sem mozgatta, pedig többször is rákiáltott. Braden még párszor megpróbálta a lehetetlent, végül feladva, kimerülten roskadt le a fűbe, és már képtelen volt gátat szabni a könnyeinek.

Nem érzékelte az idő múlását, már csak feküdt a fűben, és az eget kémlelte. Könnyei rég elapadtak, beletörődött a sorsába, ha már úgyis nagyrészt saját maga alakította így. Nem érdekelte mi vár rá, nem érdekelte, mit fog vele Arux csinálni, csak azt az egyet sajnálta, hogy Jaket nem láthatja soha többé. De talán jobb is így, csak megszakadna a szíve… Még ennél is jobban.

Braden először fel sem fogta, mi volt az, ami arra késztette, hogy hirtelen felüljön, de a következő pillanatban már világossá vált számára, s heves izgalom lett úrrá rajta, ahogy kihámozta a furcsa alakú felhőkből a neki szóló, rejtett üzenetet. Jake üzenetét.
  - Hófehérke, merre vagy? Ha tudsz, jelezz, és hamarosan megtalállak… - formálták szavakká ajkai az égre írt jeleket. Az utolsó szó előtt azonban megtorpant, először ki sem merte mondani hangosan, mert csak nehezen hitte el, hogy valóban ezt látja: - Szeretlek. - Végül mégiscsak elsuttogta.
  Igaz lenne? Jake valóban szereti? Talán ezt akarta elmondani a küldetés előtt? Vagy most csak azért írta oda az üzenet végére, hogy felfigyeljen rá? Vagy netán rájött a nyomokból, hogy önként jött el a démonnal, és most így akarja visszatérésre késztetni?
  Nem lehet, hogy csupán álom ez az egész? Braden kezdeti öröme, bizakodása fokozatosan bizonytalanságba csapott át, ahogy a felhőüzenet lassanként tovaszállt. Nem tudta, mit higgyen, mitévő legyen. Törökülésbe húzta a lábait, és némi töprengés után arra a következtetésre jutott, mindenképpen esélyt kell adnia Jake-nek, hogy szemtől szembe is elmondja, amit az imént az égre írt, persze csak ha komolyan gondolta. És akkor talán még nem késő, hogy újra, igazán együtt legyenek.
  De hogyan jelezzen Jake-nek, és ha sikerül is, szerelme hogyan jutna át hozzá a démon emelte akadályon? És mi lesz, ha Arux közben felébred? Hogyan, hová meneküljenek?
  - Egyszerre csak egy gonddal foglalkozz, Braden! - intette magát, majd szaporán agyalni kezdett az első problémán, hogy miként jelezze a helyzetét Jake-nek. Szerencsére az egyik fán üldögélő és önfeledten csicsergő kismadártól hamar megkapta a választ. Énekelni fog.
  Úgy bizony énekelni, mégpedig azon a varázslatos angyalhangján, ami az egyik képessége volt. A hang, ami mindenen áthatol és mérföldeken át is elér ahhoz, akihez szól. Tehát, ha összeszedi minden erejét, majd erősen koncentrál és dalba foglalja, hogy a démon merre tartja fogva, Jake megtalálhatja. Remélhetőleg Nanael és a katonák is vele jönnek, és akkor együtt talán meglelik a megoldást a bűvkör megszüntetésére, majd Arux elfogására. Mivel az éneklés biztosan felemészti az összes energiáját, így ő sajnos nem tud majd nekik segíteni, csupán bizakodhat a sikerben.
  Egyetlen lehetősége van. Nem veszélytelen a terv, épp ellenkezőleg, ha nem jön be, neki vége. Arux idő előtt felébred, és simán azt csinálhat vele, amit csak akar, az árulásáért akár ott helyben meg is ölheti. Nem hibázhat, mert nincs több dobása!
  Braden nem töprengett tovább, nekilátott máris a rögtönzött „előadásnak”. Nem volt szükség arra, hogy torkaszakadtából áriázzon, elég volt, ha halkan énekel, csupán arra kellett figyelnie, hogy helyesen adja meg az útirányt és végig Jake-re gondoljon. Ez utóbbi nem volt nehéz feladat, és ahogy újra és újra elénekelte a barlanghoz vezető utat, a rejtekhelyet védő varázslatot, a démon helyzetét, állapotát és minden apróságot, amiről úgy gondolta, fontos lehet, mindinkább elhitte, hogy hamarosan jóra fordul minden.
  És egyszer csak megérezte… Dallamos üzenete célba talált, Jake elindult, hogy megmentse. A biztonság kedvéért még párszor elénekelte a nem mindennapi útbaigazítást, ám így egykettőre végére ért az erejének, s végül ájultan hanyatlott a fűbe. Mielőtt teljesen az eszméletét vesztette volna, még annyi tellett tőle, hogy elsuttogta: - Szeretlek, Jake…

Egy ismeretlen, de otthonos házikó hálószobájában…

- Végre! Az álomszuszék felébredt… - hallotta meg Braden a számára legkedvesebb hangot, amint érzékelni kezdte a külvilágot. Még nem nyitotta ki a szemét, de hatalmas sóhajai elárulhatták, hogy ébredezik. - Ideje abbahagyni a lustálkodást - csipkelődött tovább a szeretett hang, de érezni lehetett rajta a megkönnyebbülést is.
  - Mennyit aludtam? - nézett fel végre, nyelt egy nagyot, ahogy meglátta Jaket. Kedvese alakját körbevonta a kicsiny ablakokon át beáramló fény, ily módon szinte ragyogott körülötte minden. Braden el sem képzelhetett volna szebb ébredést.
  - Majdnem négy napig voltál kiütve - válaszolt a fekete hajú, majd letelepedett az ágy melletti székre. Segített Bradennek felülni, aztán megfogta a kezét és rámosolygott. - Hihetetlen vagy! Minden erődet, amit nem Arux gyógyítására pazaroltál, felemésztette az a csodálatos ének, ami mint látod, szerencsére hatásos volt - sikerült megmentenünk.
  - Megláttam az üzenetedet az égen és más nem jutott az eszembe.
  - Nanael gyanította, ha máshogy nem megy, ezzel a képességeddel fogsz jelezni, én pedig mindvégig aggódhattam, hogy milyen állapotban találunk rád, de hál’ istennek időben érkeztünk.
  - Igen, időben jöttetek - sóhajtott fel Braden, még mindig alig hitte el, hogy megmenekült, és Jake ott van vele. - Elmeséled, mi történt?
  - Tudod - kezdett bele Jake, unszolni sem kellett -, sokáig kerestünk, miután észrevettük az eltűnésedet, de sehol nem találtunk. Az egész dzsungelt felforgattam utánad, már teljesen kétségbeestem, még a többi angyalt is sikerült kiakasztanom, köztük Nanaelt is, de nem jutottunk előrébb. Végül Zairon javaslatára újra átnéztük a helyet, ahol utoljára láttunk. A tölgy mögött aztán nyomra bukkantunk, és Arux vére sok mindent elárult…
  Jake elhallgatott, és mélyen Braden szemébe nézett. A fehér hajú angyal tudta, mire fel ez a nézés.
  - Azért mentem el a démonnal és nem kiáltottam segítségért, mert elkeseredett voltam - magyarázkodott halkan, és lehajtotta a fejét.
  - De miért?
  - Azt hittem, hogy nem szeretsz - jött a még halkabb felelet. Jake eddig is sejtette, hogy köze van Braden önfeláldozásához, csak még azt nem tudta, miképpen. Na, most mindjárt kiderül. - Azt hittem, hogy meguntál és szakítani készülsz, mert mikor a küldetés előtt beszéltünk, azt mondtad: talán az lenne a legjobb, ha nem… ha nem…
  - De nem tudtam befejezni, amit mondani akartam - szólt közbe Jake fejcsóválva, közelebb ült Bradenhez, az álla alá nyúlt és finoman kényszerítette, hogy ránézzen. Most már mindent értett, szörnyen dühös volt magára, amiért eddig nem beszélt az érzéseiről, hogy nem mondta el ennek a kedves teremtménynek, mennyire szereti. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy túl késő legyen, hogy soha ne tisztázzák a félreértéseket. De most esélyt kaptak egy újrakezdéshez, amit nem ronthat el.
  - Mit akartál mondani? - suttogta el Braden bátortalanul a kérdést, miközben elmerült Jake pillantásában.
  - Azt, hogy talán az lenne a legjobb, ha nem köntörfalaznék tovább, és végre elmondanám, mennyire szeretlek - mosolyodott el a fekete hajú egyre közelebb hajolva a másikhoz. Mikor ajka elérte Braden ajkát, csókban forrtak össze, s a szavak egy időre mellőzve lettek.

Beletelt jó néhány percbe, mire elváltak egymástól. Jake elégedett mosollyal az arcán vonta ölelésébe szerelmét, miután feltelepedett mellé az ágyra, aztán újra beszélni kezdett.
  - Szeretlek, Hófehérkém - cirógatta meg Braden karját, majd összefűzte az ujjaikat. - Először is bocsánat, hogy eddig nem mondtam. Már régóta bennem van ez az érzés, de féltem kimondani, pedig nem is olyan nehéz. Csak tudod, egyszer már elveszítettem valakit... Mikor ráébredtem, hogy sokkal többet jelentesz nekem, mint valaha bárki is, hogy nélküled már el sem tudnám képzelni az életemet, ezt az egész őrangyal létet - berezeltem. Azt gondoltam, ha nem mondom ki, ha csak együtt vagyunk, az elég lesz, akkor nem fog megismétlődni a múlt, minden szép és jó lesz. De hatalmasat tévedtem, és erre Nanael ébresztett rá, valamint az eltűnésed.
  - Akkor valamennyire hálásak is lehetünk Aruxnak - mosolyodott el Braden. - Tényleg, mi lett vele?
  - Zairon visszavitte az Alvilágba, ahol Lucifer eldönti a sorsát. Mikor a dalos kalauzolásod alapján rábukkantunk az elvarázsolt rejtekhelyre - amit nem kis ámulatunkra Nanael egy szempillantás alatt feloldott -, te már eszméletlenül feküdtél a barlang előtt, Arux pedig éppen ébredezett. De Zairon nem hiába a Pokol egyik legjobb katonája, még azelőtt ártalmatlanná tette a vörös démont, mielőtt az támadásba lendült volna. Hogy mi lett a büntetése a hatalomra vágyó gonosznak, azt pár nap múlva megtudhatjuk, ugyanis Zairon megígérte, hogy eljön meglátogatni Shirót, így két légyott között majd megkérdezhetjük tőle. Egyébként nagyon összemelegedtek azok ketten, a kék fickó meg a kis kölyökképű angyalka... - vigyorgott Jake pimaszul, majd hirtelen belecsókolt Braden tenyerébe.
  - Én... én is láttam rajtuk, hogy... hogy tetszenek egymásnak - értett egyet Braden dadogva, és akarva-akaratlan megremegett Jake ajkának érintésétől. - Újabb páros, akik végül is hálásak lehetnek Aruxnak... - sóhajtotta.
  Míg próbálta összeszedni magát, különös érzés lett rajta úrrá. Maga sem tudta pontosan miért, de valamiért sajnálta, hogy nem más körülmények között találkozott a vörös démonnal, hogy nem ismerhette meg jobban a másik felét. Volt Aruxnak jobbik énje, ebben Braden biztos volt, mert bár gonosz tervet szőtt, hatalomra vágyott, ugyanakkor valami furcsa, titokzatos bánat rejlett a tekintetében, amit az angyal csupán rövid ideig látott, ahogy ott feküdt a mellkasán és belenézett azokba a vörös, szomorkás szemekbe. És ott van az is, amit Arux a szívéről említett, hogy valaki régen összetörte…

Braden megrázkódott. Ideje, hogy visszatérjen a jelenbe, ahol nem Arux van, nem démonok, nem más angyalok, hanem csakis az a személy, akit a világon a legjobban szeret, és aki végre-valahára kimondta, hogy viszontszereti. Boldog mosollyal nézett körül a szobában, majd Jake-re tekintett.
  - Egyébként kinek a háza ez? Olyan szép itt minden... - Csak azt nem tette hozzá, hogy majdnem olyan, mint az álmaiban.
  - Ha te is úgy akarod, akkor ez a mi házunk lehet - felelt a fekete hajú mosolyogva, és várakozón nézett Bradenre.
  - A mi házunk? De honnét... És hogyan... - akadt el az angyal szava.
  - Pár hete beszéltél álmodban, és akkor mondtad el, mi a szíved vágya. Én pedig akkor döbbentem rá, hogy már nem tudnék létezni nélküled, és akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy miként mondjam el, mit érzek, hogy mivel tudnám leginkább bebizonyítani, szeretlek. Leginkább bátorság kellett volna, hogy eléd álljak és szerelmet valljak, és mikor úgy, ahogy összejött volna... közbeszólt a küldetés, majd az eltűnésed. Szerencsére megmentettük, de a felhők közé rejtett üzeneten kívül még mindig nem tudtam elmondani neked, hogy szeretlek. Csak feküdtél falfehéren, mély álomba zuhanva, én meg az ágyadnál virrasztottam és néztelek. Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha az otthonunkban, a mi házunkban ébrednél fel. Ez lenne itt az... - mutatott Jake körbe. - Persze, csak ha neked is tetszik.
  - Tetszik, hisz olyan csodálatos! - ámuldozott Braden, és gyengeségét feledve ki akart pattanni az ágyból, hogy minden pontját szemügyre vegye a háznak. Jake még idejében elkapta, mielőtt a padlóra zuhant volna.
  - Hé, hé, lassabban! Eltart egy darabig, míg visszatér az erőd, Hófehérke! Kapaszkodj belém, majd vezetlek. Csak óvatosan!
  - Igazad van - karolt Braden engedelmesen Jake-be, majd lassan elindultak felfedezni a házikót.
  Utoljára a végtelen tengerre néző terasz maradt, ahol aztán leültek a hatalmas hintaágyra, melyet a lemenő nap fénye aranyozott be velük együtt.
  - Szebb, mint az álmomban - suttogta Braden, miközben a boldogság könnyeivel küszködött.
  - Sajnos nem a szigetünkön van - mentegetőzött Jake kissé bánatosan -, mert közben kiderült, hogy az a sziget nem is olyan lakatlan, a tulajdonosa hamarosan egy szállodát fog oda építetni, úgyhogy másik helyet kellett keresnem. Ez a kis sziget volt a következő tippem, mert ez tényleg lakatlan, ráadásul mesésen csodaszép helyen fekszik. Ha jobban leszel, a saját, különbejáratú vízesésünket is megmutatom.
  - El sem hiszem... De hogyan építetted fel a házat?
  - A házikó itt állt már vagy száz éve, nekem csak fel kellett újítatnom, és a legszükségesebbekkel berendeznem. Mindezt két nap alatt, de egy kis szorgos angyalcsapat a segítségemre volt.
  - Nanael...
  - Igen, ő volt a főnök, és akkor is, mikor téged óvatosan áthoztunk ide, hogy itt ébredj fel, a szobánkban. Persze rengeteg még a teendő, sok mindent be kell még szereznünk, hogy kicsinosítsuk a házat, otthonossá tegyük, és nem is akartam mindent nélküled csinálni, és... De most már megkérdezem, mielőtt teljesen beleélem magam... Braden, mit szólsz? Elfogadod otthonodnak ezt a házat? Elfogadsz engem társadnak? - nézett Jake kissé szorongva a sötétbarna szemekbe, miközben megfogta Braden kezét.
  - Az én otthonom ott van, ahol te vagy, Jake - felelt Braden könnyezve. - Szeretlek, és bárhová is mész, veled tartok, ha ide, akkor ide. Gyönyörű a hely, csodálatos a ház, megosztottad velem az érzéseidet, elmondtad, hogy szeretsz - az álmom valóra vált. Nem is kívánok többet, és tudom, itt boldogok leszünk.
  - Igen, boldogok leszünk, mert mindennél jobban szeretlek, Hófehérkém.
  Forró csókjukat csupán a lemenő nap utolsó sugara látta, de szerelmük mindenki számára egyértelmű volt.

Vége