Úton 2.

[sada1975]

Cím: ÚtonÍró: Sada
Figyelmeztetés: yaoi, romantika, dráma, erotikus tartalom, durva nyelvezet
Korhatár: +18


2. Ismertetőjegyek

Az első reakcióm: fellélegzem. A jelek szerint nem a titkom kerül terítékre, itt most másról van szó, valami egészen másról, ami… ami csakis tévedés lesz.

Vagy talán egy durva tréfa?

- Jó vicc, Randy, hol a kandi kamera? - vigyorodom el már majdnem megkönnyebbülve, de látva a nyomozó továbbra is roppant komor ábrázatát, szúrós tekintetét, hamar felfogom, hogy egyáltalán nem ugrat. - Szóval, nem vicc - tűnik el a mosoly az arcomról.

- Nem, nem az. Nos?

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, én nem ismerek semmiféle Bicskást vagy hogyishívjákot - rázom meg a fejem gyorsan, majd apára nézek azt remélve, ebből a csávából is hamar kihúz. Egyelőre azonban nem számíthatok rá, ugyanis zombiként maga elé mered, és talán azon van, hogy megfogalmazza a kérdéseit, melyeket minél előbb rám zúdíthat. - Bérgyilkost meg csak izé… filmekben láttam - hebegem növekvő szívdobogással, és újra a nyomozó felé fordulok.

- Késes a gúnyneve, nem Bicskás - javít ki, majd méregetni kezd.

- Aham… - nyögöm rezignáltan. Ismerős a helyzet. Keserű sóhajjal könyvelem el, hogy ő is kételkedik bennem, még a sápadt ábrázatom sincs rá semmilyen hatással, kicsit sem enyhül a tekintete, sőt, mielőtt bármit mondhatnék, kíméletlenül folytatja:

- Ez a fickó az egyik legkegyetlenebb gyilkos, akiről a rendőrségnél eltöltött húsz évem alatt hallottam. Körülbelül tíz-tizenkét éve „tevékenykedik”, kizárólag késsel gyilkol, és minden áldozatának a homlokába belevési a kézjegyét egy számot, a tizenhetest. Évek óta előkelő helyet foglal el a körözöttek világranglistáján, még úgy is, hogy néha hosszabb ideig nem hallat magáról. Az igazi nevét senki nem tudja, mint ahogy a valódi arcát is talán csak néhány bizalmasa ismeri. A megbízásait telefonon keresztül kapja, majd ha végzett, a fizetséget olyan számlákra utalják neki, ahonnét azonnal eltűnik a pénz; képtelenség lenyomozni a helyzetét, olyan mesterien csinálja. Néha előfordult, hogy akadt szemtanúja a tettének, ám hiába a pontos személyleírás, nem akadtunk a nyomára, ugyanis mindannyiszor más-más alakban látták. Ráncos öregember, szőke hajú bombázó, bajuszos férfi, jámbor anyóka... Bárkivé képes átalakulni, és csupán a sajátos elkövetési módszer mutatja, hogy ő volt a tettes. Egyszóval, aki valaha látta őt maszk nélkül, az vagy nem sejtette, hogy ki ő valójában vagy pedig már rég jobblétre szenderült, persze nem akármilyen kínok között. - Nyúlfarknyi hatásszünet. - Vagy a szerencsétlen csak ezután lesz az áldozata, mert van olyan bolond, hogy nem veszi komolyan a tényt, miszerint óriási bajban van.

Eléggé hajmeresztően hangzik, amit Randy mond, és kétség sem fér hozzá, hogy az utolsó mondatával rám célzott. Tele is a gatyám rendesen, de ha a fene fenét eszik, akkor sem tudom, ki lehet ez a mexikói pasas, hiába kutakodom az emlékezetemben, még a távoli, ritkábban látott ismerőseimről sem feltételezném, hogy az egyikük titokban agyafúrt bérgyilkos lenne.

- Nem vagyok bolond - jelentem ki végül határozottan. - És esküszöm, gőzöm sincs, ki lehet a Késes, és mi a faszért keres. Arra nem gondoltál, hogy én is azok közé tartozom, akik véletlenül találkozhattak vele? Mondjuk, a kocsija mellett álltam meg a pirosnál vagy szemben ültem vele egy étteremben, esetleg elmentem mellette az utcán, mikor banyának volt álcázva, vagy talán…

- Nincs talán és nincs véletlenül! Chester, értsd már meg, hogy itt sokkal többről van szó, mint hogy elmentél mellette vagy akár csak egy kicsit is csúnyán néztél rá. Egy ilyen kaliberű bűnöző senki után nem kajtat csak úgy, apróság miatt nem kockáztatná, hogy elkapják.

- És ha valaki megbízta, hogy nyírjon ki?

- Kétlem, akkor már rég halott lennél. A megbízók legtöbbször megnevezik a célszemélyt, nem kell a bérgyilkosnak sokat keresgélni, csak kitervelni és elkövetni a gyilkosságot. Egyébként sem hiszem, hogy akadna olyan ellenséged, aki eltetetne láb alól, akármennyire is rossz kölyök vagy. Ez valami más lesz, valami személyes ok...

- Személyes? De hisz nem ismerem, és... Mindegy, leszarom, keressen, ha akar - morgom egyre nagyobb dühöt érezve, főként azért, mert meguntam, hogy hiába magyarázkodom. Nem kell folyton figyelmeztetni, már tisztában vagyok vele, hogy nagy a baj, elég csak ránéznem a kezét tördelő apámra. Aggódik, nyugtalan és mindenekelőtt szomorú, lám, már arról is letett, hogy faggasson, csak csendben figyel minket. Még az a szerencse, hogy ritkán látom ilyennek. Azt hiszem, legutóbb két éve, a kórházi ágyam mellett ült ilyen bánatos arckifejezéssel, feszengve. Pár perc múlva közölte, hogy anya meghalt.

- A csúnya beszéd nem segít - ránt vissza Randy hangja a jelenbe.

- Honnét veszed? - feleselek. - Nem is hallottalak még káromkodni, pedig a város fertőjében is nem egyszer megfordultál már. Zsaru létedre túlságosan tisztességes vagy.

- Ezt most bóknak szántad? - mosolyodik el, mire egy fintor a válaszom. - Kösz... De ne térjünk el a tárgytól, vagyis tőled. - Hamar visszavált komolyra, ám apa váratlanul közbevetett kérdései megakadályozzák, hogy kifejtse, amit akar.

- Honnét tudtad meg, hogy a fiam kapcsolatba került ezzel az alakkal? Hisz előttetek sem ismert a tartózkodási helye, fogalmatok sincs, hogy néz ki, alig tudtok róla valamit. Nem lehet, hogy tévedsz?

- Sajnos nem, de máris mondom... - Mielőtt magyarázatba fogna, az egyik szabad fotelhoz sétál, leül, aztán int nekem, hogy kövessem. - Nem egy beépített emberünk van az alvilágban - kezd bele, miután lehuppanok velük szemben a kanapéra -, így több helyről is megerősítették az egyik besúgóm infóját, miszerint majdnem másfél év után ismét hallat magáról a Késes, az egyik bizalmasa révén egy barna hajú és szemű, fiatal fiú után kutakodik a városunkban.

- De ez a személyleírás ezer más fiúra is ráillik - értetlenkedem.

- Ez igaz, hisz elég nagy a város, bárki lehetne, itt még én sem figyeltem igazán a spiclim fecsegésére, ám mikor kezdte megemlíteni a keresett srác ismertetőjegyeit, már felkaptam a fejemet. Egek, hogy mire nem képes a véletlen, vagy a Sors...

- Vagy inkább a balszerencse - morgok közbe. - Milyen ismertetőjegyekről beszélsz?

- Tetoválásokról. Olyanokat sorolt fel, mint amilyenek rajtad is vannak. Ekkor még mindig nem voltam biztos abban, hogy te lennél a keresett személy, de aztán a besúgó azt is elmondta, pontosan hol találhatók ezek a rajzok, mi több megemlített egy sebhelyet is, és így már mindjárt másképp festett a dolog. Száz százalék, hogy a Késes téged keres, csak neked van mindez egyszerre: a jobb válladon egy angyal, a balon egy démon, és egy heg keresztbe a mellkasodon.

- Basszus! - esik le az állam. - Ezeket meg honnét tudhatja?

- Én azon sem lepődnék meg, ha a farkad melletti anyajegyről is tudna.

- De apaaa! - nézek az öregemre döbbenten; se köpni, se nyelni nem tudok a váratlan beszólása után.

- Most mit csodálkozol? - kérdi szemrehányóan, majd felkelve a fotelból a kandallóhoz sétál, közben végig engem vizslat. - Ki fürdött részegen, meztelenül a park szökőkútjában, egy csomó ember előtt? Talán én? Kit kellett többször is hiányos öltözetben hazahozatnom egy-egy átmulatott éjszaka után, vagy felkaparni a kapu elől? Csak az nem látott belőled mindent, aki vak vagy nem akart.

- Apádnak igaza van, nem egy esetben mutattál meg többet magadból, mint azt illett volna, én is tanúsíthatom, akár példával is. - Csak azt ne! - Emlékszel? Tavaly, az egyik őszi, tengerparti bulitokon annyira eláztál, hogy fogadtál a haverjaiddal, kifogsz egy sellőt, aztán megfekteted, persze nem lett belőle semmi, sőt, majdnem a vízbe fulladtál. Mázli, hogy a közelben jártam, így haza tudtalak hozni, mielőtt még nagyobb marhaságot csináltál volna. Akkor sem volt rajtad más, csupán egy szakadt, csuromvizes alsógatya, és a bokádon az a szerencsétlen tengeri hínár, ami időben kikergetett a vízből, megmentve az életedet.

A francba is, igazuk van. Bárcsak megnyílna alattam a föld, és elsüllyedhetnék, akár kanapéstól is, de mivel ez nem történik meg, bizonyára nem itt található a Pokol lejárata. Kár...

- Szóval, keres egy bérgyilkos, tököm tudja, miért. Ha megtalál, nyissz-nyissz, és máris alulról szagolom az ibolyát, homlokomon egy bökővel „írt” tizenhetes számmal - összegzem a tényeket, igyekezve elterelni a beszélgetés fonalát szégyenletes ballépéseimről.

Vajon miért csak most, megkésve érzem úgy, hogy amit eddig műveltem, az nem volt helyes? Sőt! Egy ilyen veszélyes helyzet kialakulása kellett ahhoz, hogy felnyíljon a szemem, hogy ideje lenne átgondolnom a tetteimet, az életemet?

- Úgy valahogy - felel Randy az összegzésemre, s habár ezt ő nem tudja, de egyúttal a gondolataimra is. - Persze nem fogjuk ölbe tett kézzel végignézni, ahogy hidegre tesznek, hanem kitalálunk valamit - közli optimistán, halványan elmosolyodva. Ez a bizakodó mosoly valamiért megnyugtat, annak ellenére, hogy továbbra is vannak kétségeim, nem is kevés.

- Jó lenne igyekezni, mert eddig nem jutottatok eredményre. - Apa megjegyzése azt mutatja, neki is vannak még fenntartásai.

- A többi nyomozó nem jutott eredményre - helyesbít Randy. - Én közelebbről nem foglalkoztam ezzel a bűnözővel és az áldozataival sem, hallani hallottam róla, de mivel nem az én hatáskörömbe tartozott, nem folytam bele az utána való nyomozásba. Aztán a múlt héten véletlenül a fülembe jutott, hogy a fiadat akarja, így rögtön átfutottam a nyilvántartásunkban szereplő aktákat, hogy minél többet megtudjak a fickóról. De mielőtt teljesen ráálltam volna az ügyre, még beszélni akartam Chesterrel. Ez most megtörtént. Ne vedd sértésnek, kölyök - fordul ekkor felém -, de elég nehéz bízni benned, oly sokszor „füllentettél” már, így eleinte voltak kétségeim veled szemben.

- Elhiszem - ismerem be. - Csakhogy most nem hazudok.

- Tudom. Már tudom.

Végre! És ahogy látom, apa is sokkal bizakodóbb Randy szavait követően. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, hihetetlenül jó érzés, ha azok végre bíznak benned, akiket szeretsz. Egy időre azt is sikerül elfelejtenem, hogy a helyzet ettől még változatlan, továbbra is veszélyben vagyok.

- Akkor hogyan tovább? - töröm meg a csendet pár perc múlva, visszazuhanva a valóságba.

- Házi őrizet, tanúvédelem, testőr, messzi földrészre való rejtőzés... - Apa folytatná a felsorolást, ám Randy torokköszörülése és hirtelen felpattanása a fotelból megállítja.

- Ígérem, hogy nem lesz baja a fiadnak - szól határozottan, s bátorítón megszorítja az öregem karját. - Máris megteszem a szükséges intézkedéseket, és támadt egy ötletem is - kapja elő a mobilját, miközben az ajtó felé siet. -  Úgy egy óra múlva itt vagyok, csak valakivel beszélnem kell, mielőtt nektek is elmondom a tervemet. És Chester - fordul vissza felém -, maradj nyugton a fenekeden, a telefonodat felejtsd el, senkinek egy árva szót sem! - Azzal már ott sincs, ajtócsapódás jelzi, hogy elhagyta a házat.

*

Újra az ágyamban fekszem, és a plafont bámulva töprengek, még van egy csomó időm a nyomozó visszatéréséig.

Miután elment, a legnagyobb ámulatomra apa bocsánatot kért tőlem. Na, jó, nem szó szerint tette, de a halvány mosolyát és a „legalább most nem hazudtál, ez is valami” mondatát vehetem annak, igaz?
Aztán viszont már nem sokat beszéltünk, leginkább apróságokról folyt a társalgás. A bicskás pacák témát jegeltük, mintha ezzel meg nem történté lehetne tenni az egészet, legalábbis egy időre. Majd apa egyszer csak arra kért, hogy menjek fel a szobámba, míg Randy vissza nem tér, gondolkodni szeretne, egyedül. Szó nélkül eleget tettem a kérésének, és vissza se nézve elhagytam a nappalit.

Ha a sejtésem nem csal, most is a kandalló előtt áll, és anya fényképét cirógatva maga elé suttogja a gondolatait. Párszor láttam már, hogy ezt csinálja, de soha nem árultam el neki, hogy leselkedtem utána. Maradjon csak az ő titka.

Titok. Hm... Erről jut eszembe a sajátom, mely miatt nem is olyan rég még mennyire paráztam, nehogy kiderüljön. Most meg? Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a pasik izgatnak fel. Vagyis... Várjunk csak! Ha úgy vesszük, épp az imént sikerült felizgatnia egy pasasnak, nem is akármilyennek és nem is akárhogyan. És még kése is van...

Kínomban hangos nevetés lesz úrrá rajtam, és csak nehezen csillapodom. Furcsa és egyben émelyítő érzés az egyik pillanatban rettegni, a másikban meg leszarni, hogy mi fog történni veled. Ám, ahogy telik az idő, és sehogy sem akar helyreállni a légzésem, és mindinkább a félelem kerít hatalmába, a gyomromat szorongatva, már komolyan megrémülök. Lassan felülök, hátha jobb lesz. De nem. Még inkább szédülök, kavarog a gyomrom... Ugrás! Épp hogy elérem a vécét, máris visszaköszön a legutóbbi kajám.

Büdös a klotyó a hányásomtól. Hideg a márvány, aminek a homlokomat támasztom. Nem, ez nem az én remegő kezem itt az orrom előtt, és nem, nem az én tébolyult motyogásom az, ami visszhangzik a fülemben... Vagy igen?

Homályos, majd éles fényektől villódzó percek... Netán órák?
Végül lépésről lépésre tisztul a kép, és amint kezdem egy kicsit jobban érezni magamat, lassan feltápászkodom, majd a mosdóhoz támolygok, hogy megmossam a képemet. Végezvén még egy darabig a szélébe kapaszkodva álldogálok, aztán egyszer csak a pillantásom a tükörre téved, egy hulla néz vissza rám. Ha így folytatom, a Késesnek nem sok dolga lesz.

- Ej, rég néztem ki ilyen szarul. Még párszor a frászt hozod rám, barátocskám, aztán a késedre már nem is lesz szükség - nyerítek fel, majd ismét elkap a röhögőgörcs.

Sokáig nem bírok állva maradni, hisz remegnek a lábaim, így hát lecsúszva a kőre, a falnak dőlve röhögöm ki saját magamat. Aztán végül lassan alábbhagy a „jókedvem”, és önkéntelenül is belegondolok néhány dologba.

Ha körülbelül másfél évvel ezelőtt történik meg velem mindez, akkor még ennél is jobban bedilizek, az tuti. Simán bezúztam volna a tükröt, hogy fájdalommal tompítsam a félelmet, vagy kirohantam volna a világból.

Tudom, hogy anya halálát soha nem heverem ki, és sokáig fog bántani, hogy nem emlékszem a baleset körülményeire, de mára már elértem annyit, hogy nem magamat okolom mindenért. Nem én tehetek róla, hogy üldöz egy bérgyilkos, nem az én hibám. Félek, de nem fogom hagyni, hogy legyőzzön. Félek, de nem a rettegés fogja kitölteni az életemet, erre megesküszöm!

Egy biztos, apáékkal ki fogunk találni valamit, és én szófogadó gyerek leszek, azt teszem majd, amit mondanak. Azonban... azonban még egy utolsó engedetlenség belefér, ennyi jár nekem.

Gondolataimat tettek követik. Felkelek, ledobálom a ruháimat és beállok a zuhany alá. Az elhatározásom hihetetlen erővel tölt el, sokkal jobban érzem magamat most, hogy a terv megfogalmazódott a fejemben. Már csak végre kell hajtani.

Következő rész: Egy kis kiruccanás...