Akik már egyszer vermet ástak... 2.

[sada1975]

Akik már egyszer vermet ástak... 2.

December 23. este...

- És akkor elérkeztünk a mai nap fénypontjához! - vonta magára a figyelmet William Herbert, majd felállt és mosolyogva körülnézett. Egyből izgatott moraj futott végig az asztalnál ülő társaságon.

- Végre! - kiáltott fel Walter, majd buzdítása jeléül tapsolni kezdett. A többiek élénken csatlakoztak hozzá. - Egész évben erre vártam, jöjjön, aminek jönnie kell! - lelkesedett a hatalmas termetű férfi, akár egy nagyra nőtt kisgyerek.

A szépen feldíszített, hangulatos megvilágítású Lord bár legnagyobb, finomságoktól roskadozó asztalánál ezúttal nem idegenek, de még csak nem is törzsvendégek foglaltak helyet, hanem azok az emberek, akik a szórakozóhely szívét-lelkét jelentették. Egy különleges kis család gyűlt össze, hogy megünnepelje a Karácsonyt.

William türelmesen megvárta, míg elül a taps, majd belekezdett a köszöntőjébe.

- Szeretnék pár szót szólni hozzátok, mielőtt kiosztanám az ajándékokat. Örülök, hogy ebben az évben is együtt tölthetem veletek ezt az immáron hagyománnyá vált estét, kedves barátaim. Ígérem, ezúttal még fantasztikusabb lesz, mint az eddigiek, több szempontból is. De csak szép sorjában... Először is, köszönjük Scottnak az előbb elhangzott különlegesen szép dalt, melyet kifejezetten a mai estére írt és adott elő. Továbbra is áldom azt a napot, mikor véletlenül felfedeztem, hogy milyen tehetséges ez a fiú; pincérnek sem volt utolsó, de a hangja... És ahogy játszik a zongorán... Egyszerűen fantasztikus! Még egyszer köszönjük, Scott. - Azzal ő is csatlakozott az újfent tapsolók táborához.

Scott eközben a legszívesebben az asztal alá bújt volna zavarában, ugyanakkor rettentően boldog volt, hogy ilyen nagy sikert aratott a titokban komponált kis dala. Szemlesütve, pirulva várta, hogy elüljön az éljenzés.

Mikor újra csend lett, William folytatta a beszédét.

- Másodszor külön üdvözlést érdemel Igor és Doyle, akik az idén tavasszal csatlakoztak a mi kis csapatunkhoz, így első alkalommal élvezhetik köreinkben ennek az ünnepnek az örömeit, remélhetőleg kellő kíváncsisággal - célzott mosolyogva az ajándékozási szokására, mire az újoncok hevesen bólogattak. Természetesen rég értesültek erről a „hóbortról”, ezért is volt az, hogy már hetek óta tűkön ültek, vajon milyen meglepetés vár rájuk. - Valamint szeretném megemlíteni Philip barátunkat is, aki már nincs velünk. Sajnálatomra a nyáron felmondott, és útra kelt, hogy nekivágjon a filmes világ fővárosának, annak reményében, hogy egyszer híres sorozatszínésszé váljon. Kellemes ünnepeket kívánok neki, így a távolból is, és nagyon remélem, teljesüljenek az álmai, melyek talán annyira nem is elérhetetlenek, hiszen - mint az tudjátok - az egyik híres rendező nemrég felkarolta őt, és szerepet adott neki a legutóbbi kosztümös sorozatában.

- Én már láttam belőle néhány részt - szólt közbe Walter vigyorogva. - Philip amatőr létére egész jól játszotta benne a… azt a… Na, nem jut eszembe annak a bunkó grófnak a neve - csapkodta a homlokát. - Á, mindegy. Szóval, egész jó volt a srác, de hát volt kitől tanulnia - düllesztette ki a mellét büszkén, ám a leplezetlen pillantások, melyek nem rá, hanem egyből Dickre irányultak, bizony azt mutatták, a többség más valakiben látja a tanárt, akitől Philip a bunkóságot leginkább tanulhatta. - Hé, én magamra gondoltam, én adtam neki leckéket - biggyedt le ezt látva a melák szája, mire kitört a nevetés. Persze nem mindenki találta ezt viccesnek.

William végül nem hagyta elfajulni a dolgokat, határozott hangon csendet kért, ezzel megelőzve, hogy Walter ezredszer is meséljen serdülőkorának vidéki színjátszásairól vagy, hogy Dick kitörjön felháborodásában.

- Tény, hogy Philip megtalálta az életcélját - jegyezte meg, miután újra mindenki ráfigyelt -, de van még mit tanulnia, és az egészben az a jó, hogy ezt ő is így érzi, ezért a múlt héten beiratkozott egy tanfolyamra. Minderről tegnapelőtt beszéltem vele telefonon, amikor azt is megemlítette, hogy az ünnepekre hazajön a szüleihez. Talán ránk is lesz egy kis ideje, mielőtt visszamenne…

- Lesz, Mr. Herbert, hamarosan. De hisz tudja… - kotyogott közbe Walter ismét, miközben furcsán hunyorgott a szemével.

Hogy a bajt megelőzze, Jesse hangos torokköszörülésbe kezdett, de mindhiába, Walter csak kacsintgatott, csak bandzsított, már a tyúkszemét is bevetette, hátha leesik a főnökének, mire gondolt. Ám mikor William arca továbbra is értetlenséget tükrözött, a melák más taktikát választott, suttogva próbált magyarázatot adni; csakhogy ennyi erővel akár hangosan is mondhatta volna. - A tervről beszélek, tudja, amiben Philip eljátssza, hogy... Hé, mi a…! - hördült fel hirtelen, kizökkenve a sugdolózásból, ugyanis valaki istenesen bokán rúgta az asztal alatt. Döbbenten nézett körül, és máris szembetalálkozott Dylan szúrós tekintetével.

- BOCSÁNAT. - Dylan felettébb kihangsúlyozta a szót, viszont amit utána mondott, azt csupán némán formálta a szájával, végig Walter malomkerék nagyságú szemébe nézve. - Fogd be a szád, ő még nincs be-a-vat-va…

Kellett egy kis idő és egy újabb fájdalmas figyelmeztetés az óriásnak, mire végre leesett neki a tantusz, de még így is tovább rontott a helyzeten.

- Ööö… Szóval, Philip hazajött… jön... - hebegte. - Majd jön… nem most… és… Aúúú!

Nem maradt el a harmadik bokán rúgás sem, melyet Walter ezúttal Doyle-nak köszönhetett, és mely nem épp a legfájdalmasabb volt, de a legeredményesebb, ettől végre-valahára elhallgatott.

- Folytassa a köszöntőt, Mr. Herbert - csatlakozott ekkor Theodor is az elhárítókhoz. - Ha jól sejtem, termetes barátunknak más hozzáfűznivalója nincs.

- Rendben - bólintott William mosolyogva. Noha, nem értette igazán ezt a kis közjátékot, arra azért nem volt nehéz rájönnie, hogy itt bizony valami készülődik; olvasott a jelekből, hiszen nem először csöppent már bele összeesküvésbe. Vajon mikor derül ki, hogy mit titkolnak olyan nagy buzgalommal a barátai? Remélte, hamarosan megtudja, addig meg úgy tesz, mint akinek mindez fel sem tűnt. - Mint említettem, eljött ez az este is - vágott bele ismét - a szeretet, az ajándékozás ünnepe. Én azonban amondó vagyok, aki szívből, igazán tud szeretni, és nem mellesleg van kit, az akár egész évben karácsonyozhatna, mert ha azokkal lehetsz, akiket szeretsz, legyen az akár barát, akár szerető, akár társ, akkor végül is minden nap egy ajándék.

- Ez milyen igaz! - helyeseltek egyszeriben több felől is.

- A mi legnagyszerűbb ajándékunkra, Mr. Herbertre! - emelte fel a poharát Theodor, majd kortyolt egyet belőle a férfi egészségére.

William egészen zavarba jött, mikor kivétel nélkül mindenki hasonlóan cselekedett. Szívét melegség járta át, mert tudta, valóban így éreznek, nem csak képmutatásból teszik. Még Dick arcán is őszinte mosolyt vélt felfedezni, ahogy felé emelte a poharát, és ennek rendkívül megörült. Lám, lám, talán mégsem tévedett, mikor úgy érezte, adhatna neki egy utolsó esélyt. Már eddig is furdalta a kíváncsiság, hogy mit szól majd az unokaöccse a meglepetéshez, amit neki szánt, ám ezek után még nehezebb lesz kivárni az ajándékozás végét, ugyanis Dickkel csak utoljára fog beszélni.

Persze addig sem fog unatkozni, eléggé izgalmas pillanatoknak néz elébe, ugyanis nem akármilyen ajándékok lapulnak a „fa alatt”, és a hír, amit mindjárt közöl a többiekkel, elsősorban Thomasszal... Az több is, mint hab a tortán. Máris hevesebben kezdett verni a szíve, a tenyere pedig olyan nyirkos lett, hogy titkon meg kellett törölnie a nadrágjában. Nagyokat lélegzett, hogy megnyugodjon.

- Köszönöm a kedvességeteket. Én… én... - kezdte, de elakadt a hangja, meg kellett köszörülnie a torkát, hogy beszélni tudjon. - Én nem is tudom, mit mondjak - indított újra. - Az, hogy szeretlek benneteket, még csupa-csupa nagybetűvel sem tudja kifejezni mindazt, amit érzek irántatok. Ti vagytok a legjobb barátaim, a második családom. Ez talán abból is látszik, hogy több időt töltök köztetek, mint a szemközti irodaházamban, a szállodáimban, vagy a többi klubomban. Szerencsés vagyok, hogy mindegyik helyen olyan emberek dolgoznak a kezem alatt, akikben megbízhatok, így megtehetem, hogy sokszor itt legyek - veletek. De amiben a legszerencsésebb vagyok, az az, hogy akit a legjobban szeretek a világon, Ő is a közelemben lehet. - Ekkor a mellette ülő Thomas Bernardra tekintett, aki ábrándozva bólogatott, fel sem fogva kedvese utolsó szavait, csupán akkor eszmélt és maradt tátva a szája, mikor William finoman megérintette a vállát, majd a kezét nyújtotta felé. - Kérlek, Thomas, állj fel egy pillanatra! - Azzal felsegítette a férfit, átkarolta és a többiek felé fordulva beszélni kezdett. - Néhány bejelentéssel kezdeném, mielőtt megejteném az ajándékozást. Tény, hogy mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai. Nos, nekem a lényegtelen kisebbek mellett van egy nagyon nagy, amit most megosztanék veletek. Pár napon belül úgyis kiderülne, viszont én azt szeretném, hogy ti, a barátaim, tőlem halljátok először, és ne mástól, esetleg ne a pletykalapokból értesüljetek róla. - Nagy levegőt vett, s csak aztán vágott bele. - A hír egyik fele az az, hogy Clarissa és én a jövő hónapban elvállunk.

Nem volt szükség hatásszünetre, de még dobpergésre sem, az izgalom egyből a tetőfokára hágott. Dylan és Jesse egymásra mosolyogtak, ők kezdték sejteni, barátjuk mire akar kilyukadni. Thomas pedig - kedvese karjában - megremegett, majd egyik ámulatból a másikba esve levegőért kapkodott.

- Lélegezz, drágám, úgy! - lehelt csókot William a szeretett férfi ajkaira, ami rögvest újabb hangos és hangtalan reakciót váltott ki az asztalnál ülőkből. Walter álla a padlón koppant, talán még el is gurult valamerre, Dylan és Jesse tapsoltak, Theodor köhögött a félrenyelt pezsgő miatt, ezért Scott a hátát ütögette, a többiek meg egyszerűen tátott szájjal figyelték, miként lélegezteti a „nagy” főnök a „kis” főnököt.

William mosolyogva nézett körül, miután sikeresen újraélesztette a karjaiban pihegő férfit. Tetszett neki, hogy ledöbbenthette a társaságot. Viszonyuk láthatóan nem titok többé, pedig még nem is mondott igazán semmit.

- De hát mióta? - Elsőként Dick jutott szóhoz.

- Egész pontosan huszonegy éve ismerem és szeretem ezt a férfit - vallott William, még jobban magához ölelve Thomast, aki csak lassan ocsúdott a sokk okozta kábulatból. - Tudom, ez hosszú idő, és most biztosan képtelenségnek tartjátok, hogy ilyen sokáig sikerült rejtegetni a kapcsolatunkat, de tévedtek. Sikerült. Mert így akartuk. A közvetlen hozzátartozók - csak és kizárólag ők - tudtak a viszonyunkról, de mivel nem akartunk botrányt, titokban tartottuk. Gondolom, tisztában vagytok azzal, hogy milyen családok leszármazottai vagyunk, így azt is tudjátok, évekkel ezelőtt egy botrány nagyon sok embert tönkretett volna. De ez régen volt. Egyrészt azóta a világ sokat változott, másrészt úgy érzem, már elég időt elpazaroltunk a látszat fenntartására. Harmadszor pedig, a feleségem is szeretne végre teljes életet élni és hozzámenni ahhoz az egyszerű, polgári származású és foglalkozású férfihoz, akit mindig is szeretett, és akivel úgy döntöttek, hamarosan örökbe fogadnak egy gyermeket, hogy tökéletes legyen a boldogságuk. Tehát, mostantól fogva nem rejtőzködünk, nem hazudozunk, de persze ez nem jelenti azt, hogy úton-útfélen hangoztatjuk, mi a helyzet. A válást úgyis megírják az újságok, de az okokról nem fogunk nyilatkozni. A neved, Thomas, fel sem fog merülni, ha azt szeretnéd, bár idővel úgyis rájönnek, hiszen ha összeköltözünk, a kapcsolatunk többé nem lesz titok senki előtt sem. Természetesen erről majd még négyszemközt beszélünk... Szóval, ha kiderül, hogy a párom egy fantasztikusan jóképű férfi, már nem csak a pénzemért fognak irigyelni - jegyezte meg végül nevetve.

- Ez mind jól hangzik, csakhogy vannak nagyon kegyetlen emberek, és én nem akarom, hogy bemocskoljanak, megalázzanak téged. - Thomas hirtelen kétségbeesett, nem is saját magát féltette, hanem Williamet.

De William egyre csak mosolygott.

- Ne aggódj miattam - simított végig a férfi arcán. - Eddig sem érdekelt, ha kikezdtek, ha rosszat írtak rólam. Egyébként sem olyan nagy téma manapság már egy öregember nemi élete, egykettőre túllépnek rajtam. Emlékszel, mikor megnyitottam a Lordot? Akkoriban az első meleg bár volt a városban, és kezdetben óriási visszhangot keltettünk, nem egyszer valótlant írtak, hogy ez a hely egy ócska lebuj, ahol mindenféle orgiákat, mocskos dolgokat művelnek. Még tüntetés is volt. Aztán megjelent itt néhány híres barátom, akik régóta fel merik vállalni a másságukat, politikusok, színészek, énekesek, és máris arról cikkeztek, hogy a Lord egy színvonalas szórakozóhely, ahová nem akárkik járnak, ahol mind a választék, mind a műsor, mind a kiszolgálás első osztályú...

- A dögös kidobókat se feledje, Mr. Herbert! - vágott közbe Walter vigyorogva, mire Doyle, a másik ajtónálló is hevesen bólogatni kezdett, kopaszra borotvált fején a lámpa fénye csak úgy táncolt a nagy egyetértésben.

- Nem feledem, fiúk, nem feledem. Mindannyian remek beosztottak, barátok, első osztályú pasik vagytok, ezért is olyan sikeres a Lord - jelentette ki William büszkén. - Friss tulajdonosként igencsak kóstolgattak a firkászok, és nem egyszer megkérdőjelezték a nemi hovatartozásomat is mondván, ha már az alkalmazottaim többnyire passzolnak a helyhez, akkor én sem lehetek normális (az már más lapra tartozik, hogy nem jártak messze az igazságtól). Ám aztán változott a helyzet, apránként kezdtek a pozitívumokról is cikkezni, például, hogy kifejezetten sok dollárt adakozunk jótékony célokra a bevételünkből. Ezek után a többi szórakozóhelyem megnyitását már egyszerűen elintézték néhány rövidke, leginkább kedvező, mintsem becsmérlő cikkel. Szerintem most sem lesz másként, először ledöbbennek, aztán beszólogatnak, ám miután lecsillapodnak majd a kedélyek, szépen leszállnak a témáról, és keresnek egy újabb, sokkal szenzációsabb eseményt. Úgyhogy nem kell féltened - nézett mélyen Thomas szemébe, majd megcsókolta, csakhogy oldja a férfi görcsösségét. Mikor érezte, hogy valamelyest sikerrel járt, elengedte, és széles mosollyal az arcán előhúzott a zakója zsebéből egy cirádás borítékot. - Ne haragudjatok - fordult egy pillanatra a többiekhez -, de először Thomasnak adnám át az ajándékot, csak hogy ne aggódjon tovább.

- Egész nyugodtan. - Theodor reagált elsőként, majd hozzátette: - Addig mi meg azon leszünk, hogy észhez térjünk. Szépen lesokkolt bennünket ezzel a hírrel. Önök... Együtt... Nem értem, hova tettem a szemem, hogy ezt sem vettem észre. Nem elég, hogy reggel... Istenem, a mai nap a meglepetések napja!

- Sajnálom, Theodor, hogy nem avattunk be benneteket már előbb, bánt is a dolog...

- Ugyan, Mr. Herbert, egy pillanatig se legyen ezért lelkiismeret-furdalása, nem szemrehányásképpen mondtam, amit mondtam. Meglepődtünk, nem is kicsit, de ugyanakkor tiszteletben tartjuk, hogy eddig nem árulták el. A magánügy, az magánügy, és ez nem akármilyen kis titok. Személy szerint én sem csináltam volna másként. A lényeg az, hogy most már mi is be vagyunk avatva, így nincs más hátra, mint hogy azt kívánjuk: legyenek még boldogabbak, mint eddig voltak. Nekünk meg mindössze egy kis idő kell, hogy felfogjuk, a főnökeink egy párt alkotnak.

- Igen, egy pár vagyunk - értett egyet Thomas maga elé motyogva, csak lassacskán kezdte elhinni, hogy ez az egész igaz, s nem álmodik. Noha, hihetetlenül zavarban volt, mégsem tudta megállni, hogy ne lopjon egy aprócska csókot William ajkáról, majd ezt követően a férfi füléhez hajolt. - Szeretlek, és akár egy híd alá is összeköltözöm veled, csak az életem hátra levő részében melletted ébredhessek - suttogta. Óriási megkönnyebbülést érzett, legalább a barátaik előtt nem kell titkolózniuk többé. A jövő iránti félszét pedig, ha lassan is, de végre felváltotta a bizakodás: a szerelmük továbbra is erős lesz, és le fogja győzni az akadályokat.

- Arra nem lesz szükség - nevetett William. - Mármint, hogy egy híd alatt aludjunk, annál sokkal jobbat tudok. Kellemes Karácsonyt! - Azzal átnyújtotta a férfinak az ajándékát. - Repesve várom a válaszodat.

Thomas remegő kézzel nyúlt a díszes borítékért, majd nekifogott, hogy kibontsa. Egy kis aranyszegélyű kártya hullott a markába. Izgatottan olvasta el a rajta lévő néhány sort, majd ahogy felfogta a szavak értelmét, egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

- Igen... - suttogta alig hallhatóan, miközben Williamre nézett. - Igen - ismételte újra, de már érthetőbben.

- Most mi van? Mi igen? - hördült fel Walter, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy felpattanjon a székről, majd odarohanva a főnökéhez kitépje a kezéből a kártyát. Persze a kíváncsiságával nem volt egyedül, a többieket is majd’ megette a fene, hogy vajon mi lehet az ajándék, amire Thomas ilyen boldogan igent mondott. - Csak nem kérte meg a főnök kezét, főnök? - tátotta el a száját a melák a hirtelen felismeréstől, mire William nevetve bólogatni kezdett.

- De igen, Walter, úgy valahogy. Akár lánykérésnek is nevezhetjük a dolgot, bár az ágyban megoszlanak a szerepek, hol én vagyok...

- William! - kiáltott fel Thomas mélyen elvörösödve, és menten oldalba bökte a párját jelezve, nem muszáj minden titkukat kifecsegni, főleg az ennyire intimeket nem. Aztán meglobogtatva a papírdarabot gyorsan más irányba próbálta terelni a kis társaság figyelmét. - Szóval... Szóval, az áll itt, hogy elfogadom-e William meghívását egy új, közös életre, melyet úgy kezdenénk, hogy kettesben elmennénk egy pár hónapos, világkörüli útra, aztán... aztán hazatérve keresnénk egy otthont, ahol... ahol...

Thomas olyannyira elérzékenyült, hogy nem tudta folytatni, William fejezte be helyette a mondatot.

- ...ahol az életünk hátralévő részét töltenénk. Na, erre mondta az én kedvesem, hogy igen, és ezzel az igennel engem a Föld legboldogabb emberévé tett.

- Így most már minden érthető. Amúgy ez tényleg olyan, mint egy lánykérés - jegyezte meg Walter találón, de még mielőtt Thomas újfent tiltakozhatott volna, felugrott: - Hát akkor éljen az „ifjú pár”! Sok boldogságot! - emelte a poharát, és először William, majd Thomas poharához koccintotta, aztán még vigyorogva hozzáfűzte: - A hosszú nászúthoz pedig kívánok sok-sok erőt és strapabíró ágyakat.

- Reméljük, úgy lesz, Walter - nevetett William, miközben fogadta a többiek gratulációit is, akik szép sorban követték a melák példáját.

Mikor aztán végre ismét nyugalom telepedett a teremre, William összecsapta a tenyerét, és sejtelmes hangon megszólalt:

- Nos, akkor most ti jöttök. Egy kicsit változtattam a szokásokon, mint azt már észrevehettétek, hisz most nem volt kalapból húzás. És ígérem, ezúttal szeleburdi ajándékok sem lesznek. Lássuk! - Azzal egy újabb díszes borítékot húzott elő a zsebéből, melynek tartalmát kiöntötte maga elé az asztalra.

Aranyszegélyű kis kártyák ragyogtak fel a vörös terítőn arra várva, hogy William a megfelelő személyhez juttassa őket, ezáltal ajándékozva örömet és boldogságot a legkedvesebb barátainak.

Folyt.