Akik már egyszer vermet ástak... 2.
- Na, végre, mi tartott ilyen sokáig? - fogadta kedvesen a várva várt alakot. - Remélem, Scott nem szedi le a fejemet, amiért a háta mögött kijátszottam, és segítettem magának - suttogta, miközben beengedte a férfit. Becsukta az ajtót, majd előrement, hogy mutassa az utat.
A hold sápadt fényét használva Dick Garner gondtalanul követhette Johnt az előtérben. Léptei zaját elnyelték a puha szőnyegek, izgatott légvételét elnyomta a falon lógó hatalmas óra monoton tiktakolása, szíve dübörgését azonban túl hangosnak találta, ezért megtorpant egy pillanatra, mély levegőt vett, s csak aztán követte tovább a férfit, egészen a nappaliig.
A hold ide is elkísérte őket, a nappali ablakán viszont az utcai lámpa is bekíváncsiskodott, s afféle tettestársként sejtelmes fényével azonmód groteszk árnyakat varázsolt a falakra, a berendezésre, a zongorára, a tolókocsira, valamint a kanapén alvó fiúra.
Megálltak az ajtóban, és egy darabig onnét figyelték Scott lassan nyugtalanná váló mocorgását, fel-felhangzó nyöszörgéseit.
Dick nem tudott tovább várni. Megindult, és nem törődve John rosszalló torokköszörülésével, közelebb lépkedett a fiúhoz. Többet akart, mint egy félhomályba burkolózó sziluettet fürkészni. Meg akarta őt végre ölelni, érezni akarta újra az ajkait, a csókját, az illatát, testének melegét. És mindenekelőtt Scott bocsánatáért akart esedezni, amiért fájdalmat okozott neki, amiért nem hallgatta meg, amiért csak úgy faképnél hagyta... És úgy egészében véve mindenért elnézést akart kérni, amit eddig elkövetett ellene.
- Scott... - suttogta, és letérdel a kanapé elé. Óvatosan megcirógatta a fiú arcát, majd apró csókokat lehelt a homlokára, aztán a lehunyt szemhéjaira, végül a szájára.
- Dick... Te vagy az? - motyogta a fiú félálomban, mikor megérezte az ismerős illatot. Még ki sem nyitott a szemét, karjait máris önkéntelenül a fölé hajló köré fonta, magához húzta, majd mikor ismét megérezte az ajkakat az ajkán, megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen.
John ezt látva már nem tartotta jó ötletnek, hogy beengedte a férfit. Mi van, ha Dick mégsem változott meg, mint azt állítja, és ezzel az „újra itt vagyok” lépéssel csak tovább ront a helyzeten, hogy tovább kínozza a fiút.
Gyorsan melléjük lépett, hogy még idejében elrángassa Dicket, de elkésett. Scott felébredt. A fiú szempillái menten felpattantak, mikor ráeszmélt, hogy nem álmodik, valakivel tényleg csókolózik. És az a valaki, az illat és az íz alapján nem lehetett más, mint...
- Dick, tényleg te vagy az? - kérdezte kissé eltávolodva a másiktól, majd megpróbált felülni. Hangjában a kétség még azért ott bujkált, hátha téved, és nem Dick támadta le a sötétben, hanem ne adj’ Isten, John.
Azonban az ismerős hang volt a bizonyíték, hogy az érzékei nem csapták be.
- Igen, én vagyok az... Annyira hiányoztál... - ölelte át a férfi gyorsan. De olyan gyengéd volt ez az ölelés, hogy Scott alig akarta elhinni. S ekkor ajkaik ismét találkoztak...
Talán soha többé nem engedték volna el egymást, ha John meg nem zavarja őket azzal, hogy felkapcsolta a villanyt. Kábultan rebbentek szét, de nem engedték el egymást teljesen, sőt, ahogy a tekintetük találkozott, azonmód egymásba feledkeztek. Johnnak ismét fel kellett hívnia magára a figyelmet, hogy végre észrevegyék.
- Khm, khm... Mielőtt bármibe is belekezdenétek, szeretnék mondani valamit, aztán már itt sem vagyok.
- Nem muszáj elmenned - tiltakozott Scott azonnal, de aztán ránézett Dickre, és nem folytatta. Gondolatait John öntötte szavakba, mintha csak belelátott volna a fejébe.
- De igen, muszáj. A többi már kettőtökre tartozik, nektek magatoknak kell rendeznetek az érzéseiteket, hogy mit akartok a jövőben, a jövőtől, egymástól - mondta a férfi nagy bölcsen, félig az ajtófélfának támaszkodva. Beletúrt a hajába, aztán egyszer csak huncutul elvigyorodott, és Scottra kacsintott. - De maradhatok is, ha azt akarod, hogy lássam a kis fickót akció közben. És áthozhatom a centimet is...
- Hülye! - Scott arca az eddigieknél is vörösebb árnyalatot öltött, míg Dick azért volt kipirult, mert még mindig az előbbi csókcsata hatása alatt állt, még pislogni is elfelejtett.
John megkönnyebbülve állapította meg, ahogy elnézte őket, talán mégsem tett rosszat azzal, hogy engedett Dick kérésének.
- Na, félre a tréfával! - szólt, ismételten komolyabb hangon. - Először is, nagyon remélem - szavait itt Scotthoz intézte -, hogy nem haragszol, amiért néhány dolgot eltitkoltam, és a hátad mögött szövetkeztem. Ha mégis haragudnál, kérlek, bocsáss meg nekem, mert csakis miattad tettem, nem tudtam tovább elnézni, hogy olyan kedvetlen vagy, bármennyire is az ellenkezőjét mutattad a külvilágnak. Tudod, mikor a múlt héten Dickkel egymásba botlottunk, itt a ház előtt, először szólni akartam róla, de aztán mégsem tettem. Ennek az volt az oka, hogy Dick a segítségemet kérte, mikor rájött, hogy a szomszédod vagyok. Hogy miként került ide, és hogy mit akart megtudni pontosan, arról majd ő maga mesél. A lényeg az, bizonyosságot akart, hogy szereted-e még. Szóljon mellettem, hogy miután egy kicsit elbeszélgettem vele, tényleg úgy hittem, azzal tehetek a legtöbbet kettőtökért, ha segítek neki. Így mikor ma kiöntötted a szívedet, ő mindent hallott a telefonomon keresztül. - John nagy levegőt vett, és még hozzátette: - Nagyon megkedveltelek, Scott, nem szeretnélek elveszíteni, de ha azt mondod, hogy tűnjek el, mert nem vagyok méltó a barátságodra, megteszem.
Súlyos csend telepedett a szobára, mert Scott nem felelt rögtön, csak miután összeszedte a gondolatait.
- James Bond kismiska hozzád képest - állapította meg bágyadt mosollyal az ajkán. - Nem haragszom rád, John - jelentette ki aztán határozottan -, és bár nem volt szép tőled, hogy kijátszottál, de megértem, miért tetted. Miattam. És mi ez, ha nem barátság. Mint azt már tudod, én is éltem át hasonló szituációt, amikor rászedtem valakit, de nekem akkor nem volt lehetőségem magyarázatod adni, mint most neked, pedig akkor sem volt sokkal másabb a helyzet.
- Hát pedig másabb volt... Sokkal! - szólt közbe Dick, és Scott kezéért nyúlt. - De csak azért, mert én egy hatalmas, önző barom voltam akkor, aki megbocsáthatatlan fájdalmat okozott neked. Most már másként látok mindent, mert volt időm gondolkodni, míg nem voltál mellettem. Rettentő űr tátongott bennem, elveszve éreztem magam New Yorkban, és akkor végre rájöttem a megoldásra. Meg kell változnom, és el kell jönnöm hozzád egy utolsó esélyért könyörögni, különben örökre elveszítelek. Ezért kérlek, könyörgök, engedd, hogy bebizonyítsam neked, megváltoztam, más lettem, és akkor ígérem, a világ legboldogabb emberévé teszlek. Szeretlek, Scott Walsh - mondta ki végre a férfi, amit már régen ki kellett volna mondania. - Adsz nekem még egy esélyt? - kérdezte reménykedve.
Scott szíve vadul kalapált, a gyomra egy merő görcs volt. Végre elhangzott a vallomás! Ahogy a szeretett férfi szemébe nézett, látta benne mindazt, amire oly régóta vágyott. Igaz lenne, amit állít? Valóban megváltozott volna? Nem akart újabb fájdalmakat, nem akart több hibát elkövetni, de tudta, ha nem ad egy utolsó esélyt Dicknek, egész életében bánni fogja. Egyébként is, a férfi már azzal megkezdte a bizonyítást, hogy eljött, itt van...
Scott megnedvesítette az ajkát, és épp készült, hogy megadja a választ, mikor hirtelen ismerős, de felettébb kellemetlen érzés fogta el. Gyorsan az ajkába harapott, és összehúzott szemöldökkel, kétségbeesetten nézett hol Johnra, hol Dickre.
A két férfi nem értette, mi lelte ilyen váratlanul.
- Valami baj van? - Meglepetésére Dick volt a gyorsabb és az aggódóbb.
- Hát...
- Fáj valamid?
- Nem... Izé...
- Igen?
- Pisilnom kell - bökte ki végül nagy nehezen, miközben arca ismét felpróbálta a vörös összes árnyalatát. - És most elég gyengének érzem magam, segítene valaki?
- Majd én! - Megint Dick volt a gyorsabb, és máris cselekedett. Közelebb tolta a kocsit a kanapéhoz, óvatosan belesegítette a fiút, majd a fürdőbe tolta, ahol olyan profi módon segített neki a dolgát végezni, hogy Scott nem győzött csodálkozni. Még a zavaráról is megfeledkezett, annyira elbűvölte a férfi tapintatossága, gyengédsége.
- Úgy látom, rám itt már semmi szükség, elboldogultok ketten is - mosolygott John bekukkantva a fürdőbe. - Majd holnap átnézek, persze csak ha nem zavarok - búcsúzkodott.
- Ne butáskodj! Miért zavarnál? Gyere csak! - pirított rá Scott, miközben élvezettel tűrte, hogy Dick a kezeit mossa. - A pakolást pedig ne feledd! - emlékeztette még mosolyogva a férfit, mire az a fejéhez kapott.
- Tényleg! Na, tűzök haza, és neki is látok. Jó éjt! - A köszönést John már a bejárati ajtóból kiabálta, aztán még hozzátette: - Azért ha valami kell, csak szóljatok! - Mivel felelet nem érkezett, csak furcsa hangok, fülelni kezdett. Azonban nem kellett sokáig hallgatóznia, hogy rájöjjön, mi az, amit hall. A cuppanások, sóhajok és szerelmes suttogások félreérthetetlen jelei voltak annak, hogy Dick és Scott végre igazán egymásra talált.
John elégedetten, fülig érő vigyorral csukta be az ajtót, majd hazasietett, hogy végre a saját sorsát is kézbe vegye, kezdve egy kis éjszakai takarítással.
Vége