A győztes
A győztes
- Mint az tudják, a parti őrség feladatai közé tartozik: a honvédelmi készenlét; kikötői, vízi és partmenti felügyelet; navigációs segítség; környezetvédelem; kábítószercsempészek, illegális bevándorlók elfogása...
Jeremy Corley egyre nehezebben tudott odafigyelni a szakaszvezető megszokott, reggeli szónoklatára. Figyelmét leginkább az „ellenség” kötötte le, egy sötét hajú, vakítóan kékszemű, szívdöglesztő, ugyanakkor kimondottan barátságtalan srác... Martin Turner. A tengerészeti magániskola egyik legkiválóbb kadétja alig kétlépésnyire feszített Jeremytől szálfaegyenesen, pökhendien. Lerítt róla, hogy már most magáénak érzi a trófeát, holott köztudottan ebben a számban Jeremy az esélyesebb, hisz a hasonló versenyeket eddig mindig ő nyerte.
- Corley fiam, lehetőleg ne gyilkolja le a szemével Mr. Turnert, különben nem lesz méltó ellenfele a mai kihíváson! - harsant ekkor Pedersoli szakaszvezető felettébb csipkelődő hangja, mire minden tekintet Jeremyre szegeződött, kivéve Martinét. Az „ellenfél” még arra sem méltatta a szőke fiút, hogy legalább egy gúnyos pillantást vessen rá. - Ha lenne rá idő, elismételtetném magával, hogy miről beszéltem az előbb, de mivel alig öt percük van, hogy menetre készen álljanak, ettől most eltekintek. Még egyszer felhívnám a figyelmüket az uraknak - szavait ezúttal már az egész társasághoz intézte -, hogy ennek a különleges terepgyakorlatnak az eredménye döntő jelentőséggel bír az év végi elbírálásukban. Vegyék komolyan, amit eddig tanultak, a szabályokat is beleértve, hiszen sok függ attól, valakinek akár a főiskolára való bejutás is, miként és hogyan teljesítenek a mai megmérettetésen. Mint már mondtam, ezúttal nem elég csupán gyorsnak lenni, és közben azt lesni, ki hogyan boldogul, hol tart; kivételesen számos olyan akadályt is felállítottunk, ahol szükség lesz az összes érzékükre, még a hatodikra is, a találékonyságukra, az éles eszükre, a villámgyors helyzetfelismerésükre...
- És pelenkára! - kiáltott ekkor közbe egy cérnavékony, elváltoztatott hang, mire több felől is elfojtott nevetés hallatszott.
Természetesen mindenki tudta, ki volt az, ahogy Pedersoli is, azonban láthatóan egy cseppet sem zavarta őt a közbeszólás; közelebb lépett egyet a csapathoz, és kicsit oldalra hajolva máris a hátsó sor szélén vigyázban álló kadét szemébe meredt, majd elmosolyodott. De ez a mosoly nem sok jót ígért a „bűnösnek”.
- Mr. Lewis - csóválta meg a fejét a nagybajuszos férfi, és tovább mosolygott a vörös hajú, szeplős fiúra -, talán rálépett valaki a farkára, hogy ilyen hangon közölte velünk, mit csomagolt még a zsákjába? - Újfent halk röhögcsélés szárnyalt a sorok között. Albert Lewis, az osztály bohóca ezúttal bölcsen tette, hogy nem nevetett hangosan, de a szeme csillogása arról árulkodott, élvezi, hogy megint lazíthatott egy kicsit a katonás fegyelmen. Általában jelentéktelen büntetéssel fenyítették a felettesei, mert a fiú azért ügyelt arra, hogy ne éles helyzetben rosszalkodjon. Úgy hitte, most sem vétett akkorát, így nyugalommal várta, mi lesz a jutalma. - Nos, ha már korán reggel ennyire jó a kedve a fiatalúrnak - vélekedett a szakaszvezető pödörve egyet a bajuszán -, akkor bizonyára nem lesz ellenére tovább szórakoztatni engem. Fél óra hátránnyal indul a többiek után, s addig is, míg letelik ez az idő, elkápráztat itt engem száz hajszálpontos fekvőtámasszal, közben szépen előhúz a tarsolyából néhány viccet, csak hogy a hangját is halljam. És ajánlom, derítsen még ennél is jobb kedvre, különben további percekkel lesz lemaradva a többiektől. Szakasz, vigyázz! - Újfent az egész csapathoz fordult. - A feladat ismert, három perc múlva sorakozó itt, teljes menetfelszereléssel! És csak hogy felcsigázzam önöket, lesz majd egy kis meglepetésem… Lelépni! Mr. Lewis marad, és máris kezdheti a produkciót!
Jeremy lopva vállat vont, és bocsánatkérő pillantással sietett el Albert mellett, aki nagyot sóhajtva máris nekikészülődött a fekvőtámaszoknak. Erre egyikük sem számított, mert így bizony a tervüknek fuccs. Úgy volt, hogy néhány mérföldön keresztül együtt mennek, közben Jeremy titkon segít Albertnek, mert a fiú bár gyors, mint a villám, viszont a bonyolult feladatok megoldásában közel sem olyan jó, mint a többiek. Jeremy nem akarta, hogy szobatársa, akivel már gyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak, egyetlen rosszul sikerült verseny miatt lemondani kényszerüljön az álmairól. Albert ugyanis mindenképpen azon a hajón akart szolgálni, ahol az édesapja is dolgozott a parti őrség hadnagyaként, mígnem hősi halált nem halt. Jeremyt ugyanakkor más pálya vonzotta, ő a bátyja nyomdokaiba kívánt lépni a légierőhöz csatlakozva. Céljaik eléréséhez mindkettejüknek kiválóan kell teljesíteni a közeljövőben, szinte minden téren, ezért egy évre ebbe a felkészítő magániskolába jöttek, hogy aztán ősztől a katonai akadémián már könnyűszerrel vegyék a legnehezebb akadályokat is.
Jeremy a szobájába érve felkapta és ellenőrizte a fegyverét, majd felvette a már korábban összecsomagolt menetfelszereléssel egyetemben, közben azon töprengett, miként tudná mégis segíteni a barátját. Ekkor hirtelen eszébe jutott a megoldás. Gyorsan keresett egy tollat, és néhány sort firkantott egy cetlire:
„Az Oroszlán-hegy lábánál lévő kis faháznál várok rád fél tízig. Ha addigra nem leszel ott, sajnos egyedül kell boldogulnod. Lesz mit behoznunk, úgyhogy szedd a lábaidat!”
Most már csak valahogy Albert közelébe kell kerülnie, és átadni neki a papírt az üzenettel. A többi a fiún múlik.
Még egy utolsót igazított a ruházatán, aztán épp menni készült, mikor valami megállította. Visszasietett az ágyához, benyúlt a párnája huzata alá, és kivett egy fekete cipőfűzőből font, keskeny kis karkötőt, melyet gyors mozdulattal a bal csuklójára húzott, majd, hogy elrejtse, ráegyengette az egyenruha ujját. A félelemnél, hogy Ő észreveheti, ezúttal sokkal erősebb volt benne egy olyan érzés, hogy ma mindenképpen viselnie kell ezt a vicik-vacaknak tűnő kis apróságot, mert hamarosan történni fog valami, ami nem csekély változást hoz majd az életében. Talán itt az idő, hogy ez a karkötő és a hozzá fűződő emlékek ne maradjanak többé elrejtve párnahuzatok és hazugságok mögé. Talán egy utolsó lehetőség, hogy legyőzve lelke démonját, a félelmet, színt valljon. Neki.
Emlék. Jeremy számára ez a kis karkötő nagyon fontos volt, mert évekkel ezelőtt kapta attól a fiútól, akit azóta is szeret. Persze csak titokban. Hiszen hogyan vallja be az ember a legnagyobb ellenségének, hogy egyáltalán nem gyűlöli, sőt mindennél és mindenkinél jobban szereti?
Jeremy sehogy sem vallott Martinnak. Félt. Igazából maga sem tudta pontosan, hogy mitől, de félt. Csupán lopva, hol a közöny, hol az utálat álarca mögé rejtőzve figyelte a fiút, és álmodozott. Még Albertre sem hallgatott, pedig ő nem egyszer figyelmeztette, hogy ennek nem lesz jó vége. Barátja nem értette, és voltaképpen Jeremy sem, hogy miért kínozza magát azzal, hogy egy olyan fiúba szerelmes, aki észre sem veszi, sőt, az ellenfelének tekinti. De ugyebár a szívnek parancsolni nem lehet...
Vajon Martinnak megvan még a másik hasonló karkötő, amit ő font neki fehér cipőfűzőből? Vajon gondol még arra a bizonyos nyári vakációra, és arra az odaadó, tizenhat éves fiúra, akinek elvette a szüzességét? Vajon érez még iránta valamit? Nem valószínű... Martin eddigi viselkedése alapján gyanítható, hogy ő már egyáltalán nem is emlékszik a Jeremyvel eltöltött kis időre a táborban, arra a csodálatos nyári éjszakára, mikor a tengerpart egyik eldugott kis öblében órákig csókolták, szerették egymást, majd búcsúzóul emléket adtak egymásnak.
Hogyan is emlékezne rá… Hiszen mindössze néhány nap adatott meg nekik, és még csak nem is tudták egymás teljes nevét, ráadásul Martin már azelőtt hazautazott, mielőtt címet válthattak volna. A következő, sorsszerű találkozásukig pedig eltelt két év, és ellenben Martinnal, aki nem sokat változott, Jeremy már egészen máshogy nézett ki: tüsi haja megnőtt, szőke fürtjei egészen a válláig omlottak, magasabb lett pár centivel, és a vékonydongájú, pattanásos kölyökből, ha nem is kigyúrt, de edzett, arányosan izmos, jóképű fiatalember lett.
Jeremy tehát - Martinnal ellentétben - változott, de nem felejtett, és bár akadtak futó kapcsolatai, mindvégig kitartóan hitt abban, hogy egyszer újra találkozni fognak. Így is történt, ám a valóság veszettül kiábrándító volt.
Már az első pillanatban, az évnyitón felismerte a fiút, oda is rohant hozzá, hogy köszöntse, azonban az üdvözlésből nem lett semmi, ugyanis Martin olyan megvető pillantással mérte végig, hogy megszólalni is elfelejtett. Ráadásul a következő percben kritizálni kezdte a külsejét, majd mindenféle gúnyos jelzővel illette, így Jeremy jobbnak látta, ha csendben visszavonul. Akkor még nem értette, miért olyan ellenséges vele a másik. Később a folyosón meghallotta a pletykát: Martin egyszerűen csak gúnyolódni akart valakin, és véletlenül éppen ő volt kéznél, mikor odament hozzá.
Jeremy majd’ egy hétig fontolgatta, hogy leszólítja a srácot és tisztázza, ki is ő, de végül mégsem tette. Több okból is. Észrevette, hogy Martin szemmel láthatóan titkolja mások előtt, hogy a saját neméhez (is) vonzódik. Jeremy nem értette, miért teszi ezt, hiszen ebben az iskolában kivételesen tolerálták, ha valaki egy kicsit is más volt valamiben. Itt a lényeg a pénz volt, amit a gazdag szülők fizettek a fiaik után, és a vezetők - elnézve ezt-azt - főként arra törekedtek, hogy azt itt képzett fiatalok bekerüljenek az ország legjobb akadémiáira.
Másrészt Jeremy azért nem fedte fel a kilétét végül, mert azt szerette volna, ha Martin magától jön rá. De ahogy telt az idő, erre nem sok esélyt látott. A fiú már egyáltalán nem az a srác volt, akire emlékezett, aki után vágyakozott. A viselkedése arrogáns lett, pökhendi. Valahányszor egymás mellé kerültek, Martin máris gúnyolódni kezdett. Jeremy eleinte nem szólt vissza, de aztán betelt nála a pohár, és már nem hagyta annyiban... Visszavágott. Így szép lassan - ahelyett, hogy mindjárt az elején tisztázták volna a dolgokat - rivalizálni kezdtek egymással. Vetélkedésük természetesen nem maradt titokban, és hamarosan mindenféle gyakorlatra, versenyre kiterjedt; az iskola két részre szakadt, volt, aki Jeremynek szurkolt, és volt, aki Martinnak. A vezetők, felettesek meg egyenesen élvezték a két fiú küzdelmét, előfordult, hogy kimondottan kettejüknek szerveztek valamilyen erőpróbát, vagy éppen velük példálóztak a puhány újoncok előtt.
Jeremy eddig jutott a gondolataiban, mikor felharsant a szakaszvezető távoli, de maximálisan érthető ordítása.
- Sorakozó!
Megrázkódott, nagy levegőt vett, majd nyakába szedve a lábait, kirohant az udvarra a többiekhez.
Pedersoli néhány másodperccel később szigorú pillantásokkal fürkészte az előtte felsorakozott szakaszt. Elégedett volt azzal, amit látott, de ezt nem mutatta, nem akarta, hogy bárki is elbízza magát. Vaskézzel ugyan, de igazságosan irányította a szakaszát, mely az egyik legjobb volt az iskola történetében. Pillantása ekkor Albertre tévedt, aki leizzadva végezte a fekvőtámaszokat, közben valami nyuszikáról hörgött, aki a kocsmában ült és sört rendelt.
- Mr. Lewis, pofa be! - kiáltott a fiúra. - Elég, talpra! Mivel jól elszórakoztatott, szerencséje van. Futólépésben a cuccáért! Kap egy percet, semmivel sem többet, és akkor a többiekkel startolhat. Ha késik, érvényben van a fél óra hátrány. - Albert a következő pillanatban már ott sem volt.
Jeremy ajkát halkan egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, talán mégis minden az eredeti terv szerint alakul, és nem lesz szükség a cetlire, hanem együtt tarthat Alberttel. Csak el ne késs, te tökfilkó! - fohászkodott magában.
- És akkor, íme, a meglepetésem! - harsan újfent Pedersoli hangja. A férfi felvette a lába mellett heverő sötétszürke vászonzsákot, és egy rusnya álarcot húzott ki belőle, melyet a magasba emelt. - Mindenki kap egy ugyanilyet, amit máris feltesz, és a verseny végéig visel. Ez csupán egy kis nehezítés, hogy ne találják ki olyan könnyen, ki az, aki előttük jár, illetve a nyomukban liheg. Még akár én is lehetek az a valaki, hiszen egész idő alatt figyelni fogom magukat... Negyvennyolc másodperc. Szép volt, Albert! - fordult ekkor az éppen érkező, hangosan lihegő fiúhoz, és a kezébe nyomta a maszkot. - Ez a magáé, és a megtiszteltetés is, hogy először indulhat. Tegye fel, és nyomás! - ordított rá, mire Albert végre kapcsolt. Felöltötte az álarcot, és futólépésben elindult az erdő felé, közben jelzett Jeremynek, hogy majd a fák takarásában bevárja.
A szakaszvezető ezalatt még vagy egy tucatnyi intelmet felsorolt, aztán kiosztotta a többi maszkot, majd végre elordította magát:
- Indulás! És aki le meri venni az álarcot, az máris kiesik a versenyből! - üvöltötte még a gyorsan távolodó csapat után, aztán lassan ő is elindult a cél felé, ám szavaival ellentétben nem a fiúk után és nem gyalog, hanem egy kényelmes dzsippel a legrövidebb úton.
***
A nap utolsó sugarai egyre nehezebben jutottak át a fák ágai között, már nem sok hiányzott ahhoz, hogy teljesen besötétedjen. Jeremy és Albert, jó egy órával a többiek előtt járva, az utolsó ellenőrző pont felé tartottak egy szűk ösvényen, mikor hirtelen, alig valamivel jobbra tőlük hatalmas puffanás hallatszott, majd egy fájdalmas kiáltás is felharsant.
- Mi lehetett ez? - Jeremy megállt, erre Albert is. Hallgatózni kezdtek. Ezúttal azonban az erdő neszeit leszámítva más egyéb nem hallatszott.
- Semmi. Lefogadom, hogy csak megint át akar verni minket az, aki előttünk jár - vélte Albert, és vállat vonva indulni készült, ám Jeremy megragadta a karját.
- Várj! Tévedsz. Ez most más, mint az előbb, mikor az a valaki rossz irányba akart csalni minket a hamis lábnyomokkal. Érzem, hogy valami baj történt.
- Ne már! Fél órával ezelőtt is éreztél valamit, és mi történt? A csalánosban kötöttünk ki. Még most is viszket a bokám a csípésektől.
- Tudom. Hibáztam. De ez most tényleg más - kardoskodott Jeremy az igaza mellett, és nem törődve Albert heves tiltakozásával, hatalmas léptekkel elindult abba az irányba, ahonnét az előbb a zajt hallották.
Sűrű, alig járható bozóton és néhány büdös virágú cserjén átkelve, Jeremy az utolsó pillanatban torpant meg, mielőtt egy éles sziklákkal tarkított, mély szakadékba zuhant volna. Szíve egyből a torkába mászott, és egy darabig ott dobogott vagy kétszázzal, ahogy lélegzet-visszafojtva a mélységet vizslatta. Döbbenten jött rá, hogy alig egy hajszál választotta el attól, hogy megtapasztalja a repülést, s aztán földet érve halálra zúzza magát.
Ekkor meghallotta a háta mögött Albert hangját, ahogy egyre közeledett. Jeremynek látnia sem kellett őt csupán hallani, egyből tudta, hogy óvatlan, ugyanis mint egy elefánt, úgy csörtetet, és közben egyfolytában káromkodott, ezúttal a tüskék miatt.
- Állj meg, ahol vagy! Ne gyere tovább! - figyelmeztette barátját teljes hangerővel, nehogy Albert akaratlanul, pusztán a lendülettől a mélybe sodorja először őt, aztán önmagát is.
Szerencsére a fiú azonnal szót fogadott, és menten lecövekelt.
- Mi történt? Van ott valami? - kiáltott vissza kíváncsian, majd az álarc alá nyúlva letörölte a homlokáról a verejtéket.
- Egy nagy szakadék - felelte Jeremy, miközben óvatosan egy lépést tett hátrafelé. Mozdulatát mélybe hulló kövek kísérték, aztán másodpercekkel később távoli, tompa koppanások. A kövek leértek.
- Én mondtam, hogy ne kövesd a hülye megérzéseidet. - Albert fújtatott néhányat, majd lehajolt, hogy megvakarja a bokáját, ám a következő pillanatban ijedten egyenesedett ki, majd, mint valami idióta, ugrálni kezdett. - Basszus, megtámadtak valami bogarak... - kiabálta szökdécselve. - Anyátokat! Jeremy, én visszamegyek az ösvényre! - Azzal választ sem várva visszarobogott a keskeny csapásra.
Jeremy eközben tovább fürkészte a szakadékot, immáron egy lépés távolságból. Az esze azt javasolta, hogy térjen vissza Alberthez, és folytassa a versenyt, ám a szíve azt súgta, még várjon.
- Mire várjak? - motyogta maga elé. Észre sem vette, hogy kimondta a kérdést, és nem csak gondolta. Annyira lefoglalta, hogy megfejtse az érzéseit, hogy elsőre meg sem hallotta a halk segélykérést, csak mikor már másodszor is felhangzott.
- Hé, van ott valaki? Segítség...
- Itt vagyok! - reagált ezúttal egyből. - Hol vagy? Beszélj, hogy megtaláljalak! - kérte a nagyon is ismerős hangot, és gyorsan körbekémlelte a terepet.
- Itt... Beleestem a szakadékba...
Jeremy erre menten lehasalt, és óvatosan a szakadék széléhez csúszott. A szíve még az előbbinél is gyorsabban kezdett el dobogni. Istenem, add, hogy Martinnak ne legyen komolyabb baja! - fohászkodott magában. Ahogy letekintett, ebből a szögből azonnal meglátta az alig három méterre lévő életmentő, kiugró sziklaperemet, és rajta a furcsa pózban heverő fiút.
- Megsérültél? - kiáltott oda neki.
- Nem tudom. Elájultam, mikor bevertem a fejemet, csak most tértem magamhoz - felelt a kérdezett, miközben sziszegések és káromkodások közepette lassan felült. Lehúzta a maszkját, majd miután megvizsgálta a sérüléseit, a hátát a sziklafalnak támasztotta. - Azt hiszem, kiment a bokám, lezúztam mindkét könyököm, van egy hatalmas dudor a homlokomon, százhuszonöt folt a lábamon - összegezte - és ha hiszed, ha nem, tele van a tököm ezzel az egész versengéssel. - Azzal újabb káromkodások közepette az álarcot a mélybe hajította. - Te nyertél, Jeremy! - nézett fel fáradtan a fiúra, miközben feltűrte az ingujját.
- Honnét tudod, hogy...
- Kilógnak a szőke fürtjeid a sapka alól, te bolond - mutatott fel a látható tényre egy halvány mosoly kíséretében. - És azt a szexi hangodat ezer közül is megismerném - tette még hozzá, mire Jeremy meglepetten csuklott egyet. Ha nem takarná maszk az arcát, még Martin is látná lentről, mennyire elvörösödött.
- Ööö... Hozok segítséget... Sietek, mert mindjárt lemegy a nap... - motyogta zavartan, és óvatosan felállt. - Ne mozdulj... Vagyis ne mozogj... - hebegte még inkább feszengve, ugyanis tápászkodás közben észrevett valamit, ami először megállította a szívverését egy pillanatra, ám aztán viszont szinte fénysebességre kapcsolta. Alkony ide vagy oda, Martin csuklóján láthatóan ott virított a fehér cipőfűzőből font karkötő.
*
Jeremy maga sem tudta, miként jutott el az ösvényig, ahol Albert tövig rágott körmökkel téblábolt. A vörös hajú fiú épp azon volt, hogy ismét beveti magát a bozótba, és hősiesen megküzd az ott élő ízeltlábúakkal, mikor a szőke a semmiből előtte termett.
- A frászt hozod rám, én meg már... - kezdte a méltatlankodást, ám hamar elakadt a szava, mikor észrevette, hogy Jeremyn nincs álarc, és egészen sápadt az arca. - Mi történt?
- Bejött a megérzésem. Martin belecsúszott a szakadékba. Szerencséjére egy néhány méterre levő kiszögellésre esett, de még így sem úszta meg ép bőrrel.
- Sejtettem, hogy ő ment előttünk... Ki tudjuk húzni?
- Kötél nélkül nem. És mivel nálunk nincs, valamelyikünknek el kell menni segítséget hozni.
- És mi lesz a versennyel, már majdnem a célnál vagyunk. Kockáztatnád a jövődet, a terveidet? Martin meg sem érdemli, hogy megmentsd. Ahogy viselkedett veled az a hülye..
- Fogd be! Ne merj így beszélni róla!
- Jól van, na! De akkor is hülye... - Albert nagy nehezen elfogadta, hogy Jeremy Martin után epekedik, de máig nem értette mit eszik rajta. - És a többiek? Nemsokára utolérnek, majd ők megmentik - próbálkozott tovább, hátha jobb belátásra bírja a barátját.
- Ők nem erre jönnek - rázta meg a fejét Jeremy. - Nem kockáztatnak, mint mi tettük, ők a másik, biztonságosabb utat választják az utolsó ellenőrző ponthoz.
- És Mr. Pedersoli? Azt mondta, figyelni fog, biztos itt van a közelben...
- Na, persze. Bedőltél neki? Szerintem ott szivarozik a célnál, és azon izgul, hogy bejön-e a fogadása. Ha jól hallottam, Martinra fogadott... Martin. Vissza kell mennem hozzá. Nemsokára teljesen besötétedik, a hátizsákját elveszítette, nincs mivel betakaróznia. Odaadom neki az én takarómat, nehogy megfázzon.
- Ezek szerint nekem kell segítséget hoznom? Egyedül az erdőben, ahol...
- Albert! - Jeremy nagy levegőt vett, majd lassan kifújta, hogy megnyugodjon. Nem akart kiabálni a barátjával, azzal csak rontana a helyzeten. Levette a fiúról az álarcot, megfogta a kezét, és könyörgőn nézett a szemébe. - Tudod, hogy érzek Martin iránt. Te vagy az egyetlen, aki ismeri a titkomat. Értsd meg, nem hagyhatom így itt őt, vigyáznom kell rá. Neked kell menni és segítséget hozni, legyőzve az erdőt, a sötétséget. Én tudom, hogy képes vagy rá. Kérlek, Albert!
Albert néhány másodpercre lehunyta a szemét.
- Rendben - jelentette ki határozottan, mikor ismét felnézett. - Felejtsük el a versenyt. Megyek, és idecibálom a felmentő sereget - közölte elszántan vigyorogva, aztán még hozzátette: - Persze csak ha elmondod, merre kell mennem...
Erre Jeremy arcán is megjelent egy halvány mosoly. Kicsit meg is könnyebbült, pedig még korántsem voltak túl a nehezén.
- Köszönöm - ölelte meg a barátját. - Nos, akkor lássuk!
Gyorsan levette a hátizsákját, előhalászta belőle a térképet, és bejelölte rajta, hogy Albertnek merre kell mennie az utolsó ellenőrzőpontig, ami egy erdészház. Elég, ha addig eljut a fiú, onnét már tudja értesíteni a többieket. Rövid számítás után megadta azt a pontot is, ahol Martin a szakadékba zuhant. Végül még megegyeztek abban, hogy egy óra múlva Jeremy ötpercenként jelezni fog a zseblámpájával ebbe az irányba, valamint negyedóránként a levegőbe lő, hogy jelezze a helyzetüket.
- Vigyázz a pasasodra és magadra is, te hősszerelmes! - kérte Albert búcsúzóul, miután mindent megbeszéltek.
- Úgy lesz - ígérte Jeremy, és útjára engedte barátját. - Te is vigyázz! - kiáltott még utána, aztán elindult, vissza Martinhoz.
*
A szakadék széléhez érve Jeremy ledobta a hátizsákját és előhalászta belőle a zseblámpát. Még látott, de a növekvő félhomály miatt a mélybe már használnia kellett.
- Martin! Visszajöttem! - kiáltott le, majd óvatosan hasra feküdt, és a lámpa fényét a kiszögelés felé irányította. - Jól vagy? Hoztam takarót, és... - Ám itt elakadt a szava, ugyanis Martin nem volt ott, ahol közel fél órája hagyta. Eltűnt. - Martin! - kiáltott újra, és rémülten pásztázni kezdte a sziklafalat körbe-körbe, majd a mélységet. Ekkor a fény mintha egy arcra vetült volna, egészen lent. - Martin! Istenem, ne! - csuklott el a hangja, és nem törődve azzal, hogy szinte semmit sem lát, nekivágott, hogy leereszkedjen.
- Hova mész, te idióta? - szólt ekkor egy ismerős hang az egyik bokor mögül.
- Martin lezuhant, ott fekszik... Le kell mennem, hogy... - Ekkor jutott el Jeremy agyáig, hogy ki is beszél hozzá. - Martin! Mi a franc...?
- Mássz vissza, te őrült! Az csak az álarc - lépett elő a fiú, és a kezét nyújtotta.
Jeremy rövid tétovázás után elfogadta a jobbot, ám amint ismét szilárd talajt érzett a lába alatt, dühösen rátámadt Martinra, és bevágva őt a legközelebbi bokorba, eszeveszett birkózásba kezdtek. Szerencséjükre nem a szakadék felé sodródtak, mert amilyen elszántan egymásnak estek, észre sem vették volna, ha lezuhannak.
Fokozatosan lanyhuló küzdelmüknek végül a csalános vetett véget. Vakarózva, az ártatlan növényzetet szidva verekedték magukat talpra, majd ahogy tekintetük egyszer csak egymásba fonódott... nem akármilyen röhögésben törtek ki.
- Látom, semmi baja a bokádnak - jegyezte meg Jeremy később, miután belefáradtak a nevetésbe, és a hátizsákjaikat magukhoz véve leültek egy fa tövébe, távol mindenféle bökős, csípős zöldségtől.
- Semmi - felelte Martin vigyorogva, majd bizonyosságképpen a szőke orra alá dugta imitt-amott piros pöttyös, azonban teljesen ép lábát. - És másomnak sincs baja - közölte, aztán váratlanul az arcát nyomta Jeremy képébe, immáron mellőzve a vigyorgást. - Csupán szomjazom...
Ajakaik vészesen közel voltak egymáshoz, szinte együtt lélegeztek.
- Én... én vitatkoznék... - lehelte Jeremy zavartan, és bár megint ezerrel kezdett zakatolni a szíve, s vérvörössé vált az arca, nem bánta. Ki akarta élvezni Martin közelségét, amíg még lehetett. - Szerintem az agyadnak lehet egy kis baja, hogy ilyet baromságra vetemedtél - suttogta.
- Megijedtél? - Martin továbbra sem távolodott el.
- Nem is akárhogy.
- Féltettél?
- Nem is akármennyire.
- Miért?
- Mert... mert...
- Mert?
Jeremy nem bírta tovább; felülkerekedve a démonon, aki eddig visszatartotta, csak azért is kimondta.
- Mert szeretlek.
- Az jó, mert én is szeretlek - mosolyodott el Martin, majd mielőtt Jeremy hanyatt esett volna a csodálkozástól, magához húzta és megcsókolta.
Aztán a percek csak teltek, ők meg annyira egymásba feledkeztek, hogy észre sem vették, mikor besötétedett. Jeremy hirtelen szakadt le Martin ajkairól, aki erre felnyögött.
- Most mi van?
- Nekem... mindjárt jeleznem kell a... a mentőcsapatnak - zihálta a szőke, és már fel is pattant, de Martin megállította.
- Nyugi, nem kell jelezned, mert nem fog jönni senki - mondta nagy nyugodtan, aztán elkezdett a zsákjában kotorászni. Hamarosan néhány gyertya került elő, amit meggyújtva biztonságos távolságba helyezett, majd egy kétszemélyes hálózsákot terített le a fa tövébe. Mindeközben Jeremy ledöbbenve állt egyik lábáról a másikra. Már semmit nem értett.
- Te most viccelsz? - bökte ki végül, mikor Martin néhány szendvicset is elővarázsolva leült, majd megütögetve maga mellett a helyet ránézett.
- Csüccs, és mindent elmondok. Közben ehetünk is - vett el egy zsemlét - már farkaséhes vagyok. Te nem?
- Én... nem...
- Gyere már, mert mindjárt téged fallak fel - mosolygott a fiú, és ismét megütögette a helyet.
Jeremy nagyot sóhajtva megadta magát. Leült, de nem nyúlt az ételhez, az éhségnél sokkal erősebb volt a kíváncsisága. Martin látva ezt letette a szendvicset, és nagy komolyan Jeremy szemébe nézett.
- Kérdezz!
- Miért nem jön segítség?
- Mert az egész szakadékba esés egy nagy kamu. Ezt az egészet én terveltem ki, hogy végre kettesben lehessünk. És ha hiszed, ha nem, ebben Albert volt a fő cinkosom, akinek végül is mindent köszönhetünk. Ha ő nincs, még mindig csak versengenénk. Mostanra a kis vörös már be is ért a célba, és talán épp azt meséli a többieknek, hogy miként jövünk össze ismét, amolyan romantikus körülmények között.
- Ez ám a romantikus körülmény - csapott le Jeremy ekkor egy hatalmas szúnyogot, majd halvány mosollyal az ajkán közelebb fészkelődött Martinhoz. - Akkor nem kell magyaráznom, ki vagyok. Felismertél? - kérdezte suttogva.
- Igen.
- Mikor?
- Régen. Szánom-bánom, nem rögtön, de pár nappal az évnyitó után már sejtettem, hogy te vagy az.
- Miért nem szóltál, hogy felismertél?
- Mert akkor még fogalmam sem volt, hogy mit érzek irántad igazán. Nem akartalak sem becsapni, sem hiú reményben ringatni, először a saját érzéseimmel kellett tisztában lennem. Nagyon megváltoztál, Jeremy. Egy okos, érett, dögös fiatalember lettél, és én nem tudtam mit kezdeni az egyre felkavaróbb érzésekkel, amik rám törtek, valahányszor megláttalak. Két éve úgy jöttem el a táborból, hogy egy percig sem hittem, hogy újra találkozhatunk, így másokkal is jártam, de ilyet egyszer sem éreztem. Két éve is tetszettél, nem is kicsit, de nem hittem a csodákban. Most már igen...
- Az rendben, hogy próbáltad megfejteni az érzéseidet, de attól még nem kellett volna ellenségesen viselkedned. Miért gonoszkodtál velem az után is, hogy felismertél?
- Mert teljesen összezavartál. Egyre jobban vágyakoztam utánad, lassan már ott tartottam, hogy beszélek veled, de aztán mégsem tettem. Berezeltem. Féltem, hogy visszautasítasz, ha közeledem feléd. Azt nem tudtam volna elviselni. Ezért inkább próbáltalak távol tartani magamtól, és elnyomni a vágyaimat. Azt hittem, így lesz a legjobb neked is és nekem is.
- Féltél? - Jeremy ledöbbenve simított végig Martin arcán.
- Igen.
- Hát… Én is.
- Tudom. Alberttől. Szerencsénkre ő meglátta azt, amit mi nem, és végül nem bírva tovább megadta a kezdő lökést: elkapott a múlt héten az egyik óra után, és a mellemet böködve a szememre hányta, mennyire hülyék vagyunk, mert ahelyett, hogy végre-valahára beszélnénk egymással, inkább mindketten parázunk, szenvedünk, és mint az őrültek versenyzünk.
- Ez az Albert! Engem is hányszor unszolt a békülésre. Évek óta a barátom, de ez a kerítő oldala még nekem is új, és nem mellesleg remek színész lenne belőle… Azt hiszem, tartozunk neki.
- Már nem, elvégre átengedtük neki a győzelmet azzal, hogy itt maradtunk. Ha nem tévedt el, ezer százalék, hogy ő ért be elsőnek, mindenkit megelőzve.
- Tényleg, a verseny! Nem ússzuk meg büntetés nélkül, igaz? - bújt Jeremy Martin karjaiba, de igazából nem aggódott a következmények miatt, ebben a percben semmi és senki más nem érdekelte, csak az, hogy végre azzal lehet, akit szeret.
Martin is hasonlóképp érzett.
- Nem hiszem, hogy kapunk büntetést - vont vállat a fiú -, talán csak egy kis letolást. Úgy érzem, elég sokszor bebizonyítottuk már, hogy mi vagyunk a legjobbak az akadémián. Ne félj, el fogják nézni nekünk ezt a kis engedetlenséget.
- Nem félek, ha te is velem vagy - sóhajtott fel a szőke, és egy apró csókot lopott Martin ajkáról, majd még egyet és még egyet. - Nem is olyan rossz dolog engedetlennek lenni - nyögte az újabb csók előtt.
Percek múlva váltak csak el ajkaik. Jeremy kissé elhúzódott, hogy Martin szemébe nézhessen.
- Még mindig alig hiszem el, hogy itt vagy velem… Csak azt mondd meg nekem, muszáj volt ilyen veszélyes körülmények között a tudtomra adnod, hogy szeretsz?
- Nem volt muszáj, de mivel a legtöbbször eléggé vad ötleteim vannak, most sem volt másként. Elsőre jó ötletnek tűnt, és a saját szememmel akartam látni, hogy Albert nem tévedett, és valóban szeretsz annyira, hogy bármit megtennél értem.
- Bármit, bármikor, bárhol.
- Most már tudom, és egy életre nem felejtem el.
- Ajánlom is, mert különben elfenekellek - fenyegetőzött Jeremy mosolyogva, miközben tucatnyi gyertyafény táncolt a szemében.
- Te bármikor elfenekelhetsz… - Martin vágyakozva fogta meg a fiú kezét. - Most már felejtsük el a versenyt, ne foglalkozzunk sem a kis vörössel, sem senki mással, csupáncsak magunkkal. Most, hogy tisztáztuk a legégetőbb kérdéseket, itt az ideje, hogy felfaljuk a kaját, aztán pedig egymást...
Jeremy soha nem volt még ilyen boldog, mint ebben a pillanatban. Sóvárgó mosollyal nézte a fekete hajút, ahogy az ismét felvette a szendvicset és a szájához emelte. Hirtelen gondolt egyet, kivette Martin kezéből az ételt, majd újra egészen közel bújt hozzá.
- Mi lenne, ha későbbre hagynád a kaját és velem kezdenéd? - suttogta a fiú ajkaiba, aki egy pillanatig sem tiltakozott.
- Jó ötlet. Egyébként is, te sokkal finomabbnak tűnsz… - Azzal gyengéden hanyatt döntötte Jeremyt, és fölébe hajolt.
Vége