Üdv!
Először is, kívánok Mindenkinek egy boldogabb új évet! Másodszor... Hoztam egy kis olvasnivalót. :) A címből már rájöhettetek, hogy melyik történetből. Tudom, régen volt frissítés (bármiből is), de nagyon remélem, még nem merültek feledésbe a szereplők. Jó olvasást kívánok!
6. Különös kitérő
Kétségtelen, Dzsungelharcos nem hazudott, mikor azt mondta a titokzatos telefonálónak, hogy siet. Ráadásul, ha így folytatja, az a beígért negyed óra lehet, hogy csak tíz perc lesz, ugyanis mióta rátette a lábát a gázpedálra, azóta le sem vette onnét. Szerintem ottfelejtette. Nem igazán foglalkozik az egyre jobban szakadó eső miatti csúszós úttal, sem a szembejövő - szerencsére ritkuló - forgalommal, sem az alapvető közlekedési szabályokkal.
- Ugyan már, miért is foglalkozna velük - legyintek, de csak gondolatban, mert a valóságban még a sérült kezem is foglalt, úgy kapaszkodom vele az ülésbe, hogy teljesen görcsben van, s bár a fájdalom hatványozódik, azért még bírható.
Most Del az, aki megőrült. Lefogadom, a frászt hozza mindazokra, akik mellett elhúzunk, így ezúttal mi készülhetünk arra a bizonyos melegebb éghajlatra, ahová napszemüveg és fürdőgatya helyett sokkal inkább a „kedvesen” felemlegetett rokonainkat vihetjük magunkkal. Szinte hallom és látom magam előtt, ahogy a riadt autósok keresztet vetve javasolják a különböző, szájba vehető testrészek nyújtotta lehetőségeket az én kedves sofőrömnek. Kapásból én is fel tudnék néhány verziót sorolni, de egyelőre nem teszem, nehezebb időkre tartogatom őket.
Kapaszkodom tehát ezerrel, s noha nyolc kéz is kevés lenne, rakéta tempónk mégsem aggaszt különösebben; magam is alig hiszem, de nincs tele a gatyám annyira, hogy átkozni kéne miatta Dzsungelharcost. Muszáj elismernem, piszok jól vezet. Máskülönben az eszeveszett sebesség gyomorcsiklandozós érzése nem ismeretlen előttem, ugyanis régebben részt vettem néhány baráti, nem éppen törvényes autóversenyen, ahol amolyan navigátorként megismerhettem az egyik haver féktelen, de rendkívül jó vezetési stílusát. Egyetlen percig sem csodálkoztam azon, hogy a csávó sorra kenterbe vert mindenkit, és évekig nem akadt legyőzőre, mivel a saját bőrömön tapasztalhattam, miként uralkodik a lóerők felett. Nos, Del hasonlóképpen jól csinálja, amit csinál, olyan biztos kézzel tartja a kormányt és profin használja a sebváltót, hogy nincs okom komolyabban aggódni. Persze azt azért remélem, hogy az út végén még időben eszébe jut, hol van a fék, és nem egy fa vagy egy oszlop fogja megállítani a kocsit, közszemlére téve vértől csöpögő belső szerveinket.
Szóval, egy kis félsz van bennem, ám az kezd elenyésző érzésként jelen lenni. Ami mindinkább kitölt, elönt, minden idegszálamban bizsereg… az a düh. És nem egy ok miatt.
Először is... A zsaruk hol a jó büdös francban vannak ilyenkor? Na, nem mintha hiányoznának, csak az nem fair, hogy míg én a legtöbbször megszívom, valahányszor százhúsz fölé engedem az egyik, amúgy sebességre született kocsimat, addig szőrmók uraságnak úgy tűnik, szerencséje van, mert büntetlenül repeszthet a luxustragacsával. Bezzeg én... A múltkor is mi volt? Még a gázhoz sem ért a lábam igazán, és a fakabátok máris ott vijjogtak a seggemben. Tuti, hogy vadásztak rám. Miután megállítottak, arcukon kárörvendő vigyorral „megajándékoztak” egy azon melegében kitöltött cetlivel. Mondanom sem kell, a friss büntetőcédula elrendezése tovább növelte a tartozásomat Randy felé, ugyanakkor az apám is gazdagodott, mégpedig egy újabb hazug ígérettel a részemről.
Vagy lehet, hogy nem is hazudtam akkor? Lehet, hogy tényleg az volt az utolsó gyorshajtásom ezen a világon? Hm, idővel úgyis kiderül. A jövőm sok mindentől függ, de főként két utálatos személytől: a Késestől, valamint a mellettem tajtékzó szőrös majomtól.
Utóbbiról egyből eszembe jut, mi az, ami még felettébb idegesít… Hát Ő. Megint egyfolytában morog a bozontja alatt. Ha jobban hegyezném a fülem, talán megérteném, hogy ezúttal mi a baja, de képtelen vagyok célratörőbben radarozni, mert egyszerre több minden is leköt: a morfondírozás, a mérgelődés, a kapaszkodás, valamint még az is, hogy mindeközben betájoljam magam valamennyire, hol is járunk. Ha netán valami balul sülne el és lerepülnénk a térképről, valahogy vissza kell találnom a civilizációba, nem igaz? Na, lássuk csak… A váratlan kitérő miatt lekanyarodtunk balra az első elágazásnál, majd mentünk néhány kilométert, aztán a sokadik jobbra-balra fordulás után hirtelen ráhajtottunk erre az ismeretlen mellékútra, ahol Del jelenleg még mindig a fénysebességet próbálja elérni. Hajaj, megérkezhetnénk már, mielőtt sikerül neki a mutatvány, vagy esetleg lehagyjuk saját magunkat!
És láss csodát! Hosszabb fohászra nincs is szükségem, mert a következő pillanatban két ijedten utat engedő kocsi, néhány vészesen közelről látott jelzőtábla vagy fa (ilyen sebesség mellett sehogy sem sikerül megkülönböztetnem őket), valamint egy halálkanyar után testőr-sofőröm végre lassít. A biztonsági öv ez alkalommal is segít abban, hogy amint a fékre lép, ne adjak csókot a szélvédőnek; örök hálám a feltalálójának. Legközelebb már csak azt kell begyakorolnom, hogy a kötél kissé távolabb feszüljön meg a nyakamtól.
A rohamtempó után végtelenül idegtépőnek tűnik, ahogy lassan gurulunk előre az éjszakában. Egyszer csak halvány fények tűnnek fel, majd egy kopott fémtábla is előkerül a semmiből, azt hívatván jelezni, emberlakta környékhez érkeztünk. Ahogy csendben besurranunk a városka talán legnagyobb utcájára, kíváncsian szemügyre veszem a helyet. Elsőre lepusztultnak tűnik, de ahogy továbbmegyünk és alaposabban körülnézek, rájövök, hogy tévedtem. Egyáltalán nem lepusztult, csupán a magamfajta, gazdag kölyöknek tűnik úgy. Ahogy haladunk takaros, rendben tartott kis házak, szerény kertecskék, feltűnésmentes, egyszerű udvarok válnak láthatóvá az utcai és a verandai lámpák, valamint az eső egyvelegének sápadt fényénél.
Már éppen Delre zúdítanám a kérdéseimet, melyek egészen a rejtélyes hívás óta ott tolonganak a fejemben, mikor befordul egy gyéren kivilágított, tök üres kis parkolóba. Még egy sóhajtásra sincs időm, már le is parkol, majd ugyanazzal a lendülettel kipattan a kocsiból, az sem érdekli, hogy a zuhé miatt csakhamar vizesen tapad rá a ruhája. Visszahajolva a kesztyűtartóban kezd el kotorászni, de valószínűleg nincs ott, amit keres, mert nem vesz magához semmit, csupán dühösen visszahajigálja a kipotyogott holmikat.
- Hova, hova? Te itt maradsz! - mordul rám, mikor látja, hogy én is készülődök kiszállni.
- De…
- Semmi de! Maradsz! Ehhez semmi közöd! Mindjárt jövök. - Azzal bevágja a kocsiajtót.
- Az lehet, hogy nincs közöm a dolgaidhoz, de ezt normálisabban is közölhetnéd! - üvöltöm utána.
Csak azért is letépem magamról az övet, felhajtom a kapucnim, majd kiszállok. Vagyont érő kabátom szerencsére jó szolgálatot tesz, így a hol elszórtan, hol hevesen érkező esőcseppek nem igazán ártanak. Nem, nem futok utána, csupán a kocsi ajtajára támaszkodom, és fujtatok, mint egy bika.
- Nekem te ne merj parancsolgatni, nem vagyok a szolgád - harsogom, de immáron csökkentett hangerővel, és leginkább csak saját magamnak, mivel a pasas már jócskán messze csattog az autótól, alakját mind jobban elhomályosítja az éjszakai esőfüggöny. - Bekaphatod, Dzsungelharcos! - Gúnyos szavaimhoz bátran kézmozdulatot is mellékelek, még sérült ujjaim fájdalmas tiltakozása sem érdekel, annyira pipa vagyok. Megtorlástól nem félek, hiszen úgysem lát, nem hall, sőt magasról tesz rám, túlságosan lefoglalja az, hogy határozott léptekkel, vadkan módjára odacsörtessen a parkoló szélénél álló ijesztően komor házhoz. Ha a sejtésem nem csal, valószínűleg innét hívták.
Ám mielőtt elérné a kísértetiesen sötét kapualjat, melytől a hideg is kiráz, hirtelen megáll, majd megfordul. Kézjellel alátámasztott véleményemről láthatóan nem vesz tudomást, pedig a középső ujjam még mindig felfelé áll. Ettől zavarba jövök, de kitartok az álláspontom mellett.
- Ne haragudj! - kiáltja váratlanul felém, hangja furcsamód szomorúnak tűnik. Magam sem értem, de valamiért tüstént elillan a haragom, mintha nem is lett volna. A kezem is lehanyatlik. - Majd mindent megmagyarázok - folytatja normális, emberi hangon -, de most kérlek, szállj vissza, és bármi történjék, maradj a kocsiban! - Választ nem vár, sarkon fordul, és a következő pillanatban a horrorisztikus ház már be is kebelezi.
Ledöbbenve, a kocsiba kapaszkodva álldogálok egy kicsit az esőben, de aztán szót fogadok, és egy nagy sóhaj után rászánom magam, hogy visszaüljek. Épp becsuknám az ajtót, mikor hatalmas csattanás, csörömpölés, majd ordítás hallatszik abból az irányból, amerre Del eltűnt. Fogalmam sincs, remegő lábaim ellenére miként jutok el pár másodperc alatt a házhoz, és az sem világos előttem, mi a franc késztet arra, hogy hőst játsszak. Ha lenne időm megijedni, vagy egy csöpp eszem gondolkodni, akkor az elhamarkodott döntés helyett először inkább mérlegelném a helyzetet, s csak aztán lépnék. De mivel az eszem jelenleg lemaradva, valamelyik mellékúton bandukol utánunk, így fejjel megyek a falnak… vagyis az ajtónak.
- Állj, kezeket fel, vagy lövök! - ordítom el magam, miközben veszett vadállatként berobbanok a gyéren megvilágított kis lakásba, ép kezemmel pisztolyt formázva.
- Na, azt szeretném én látni, hogy mivel lősz, kiskommandós! - hallatszik valahonnét jobbról egy gúnyos hang. - Á, már látom is… Van hozzá pantomimengedélyed?
Del rosszmájú megjegyzését figyelmen kívül hagyva igyekszem szoktatni a szemem a félhomályhoz, hogy minél gyorsabban feltérképezhessem a helyet. Amikor végre sikerül, nem akármilyen látvány fogad: Dzsungelharcos egy konyhaszerűség közepén áll, mint valami rettenthetetlen hadvezér, előtte a földön egy erősen kopaszodó, idősebb férfi fekszik kiütve, körülöttük összetört bútorok, edények romhalmaza. A szám tátva marad, a kezem lehanyatlik, és épp levegőt próbálok vételezni, mikor a szemem sarkából meglátok még valamit. Jobban mondva valakit. Odafordulok.
Az előbbi ledöbbenésem bakfitty ahhoz képest, mint amit most érzek, ugyanis a szekrény és a fal között egy fiú kuporog, halkan szipogva. Nem kell sok ész, hogy rájöjjek, valaki kegyetlenül elbánt vele, és lassan sejtem is, hogy ki volt az. A fiú egészen kicsire húzta össze magát, felsőruházata szakadtan lóg, csapzott, szőke hajától alig látni az arcát… Mégis felismerem. Ő az, akit pár órája Dzsungelharcos társaságában láttam. Amint még jobban szemügyre veszem szegényt, a lélegzetem is elakad. Csupasz vállát, karját hosszú, vörös csíkok borítják; arca, melyet ekkor teljes egészében felém fordít, csaknem a kétszeresére puffadt. Remélem, „csak” a sírástól…
- Jól vagy? - nyújtom felé a kezem. Óvatosan moccanok, hogy lássa, nem akarom bántani. Segítő mozdulatom azonban félúton megtorpan egy nem várt akadály miatt.
- Mintha azt mondtam volna, hogy maradj a kocsiban! Neked hiába beszélek? - Del hangja közvetlen közelről dübörög a képembe, ám ezzel most nem tud megijeszteni.
- Beléptél az aurámba - jelentem ki meglepően higgadtan, egyenesen szőrmók uraság kék szemébe mélyedve. Vagy a nem éppen üde leheletem birizgálja meg az orrát, vagy a merész fellépésem lepi meg, nem tudom, de valamiért nem tekeri ki a nyakam azonnal.
- Szemtelen és engedetlen vagy. Rossz párosítás - csóválja meg a fejét, majd alig halhatóan hozzáteszi: - De talán nem vagy reménytelen…
Kérdőn felvonom a szemöldököm. Tessék? Ezzel most mit akart mondani? Csak nem megint a „majd én betöröm Chestert” baromság jutott az eszébe?
Már éppen rázúdítanám a kérdéseimet, mikor váratlanul faképnél hagy.
- Hozz kötelet! - utasít, és újfent az alélt fickót veszi kezelésbe. - Ha jól emlékszem, az asztalfiókban találsz egyet.
Jól emlékszik.
- Segítsek? - érdeklődöm odaadva a kért holmit.
- Nem kell, őt elintézem egyedül is…
- Elintézed? - szörnyedek el.
- Nem úgy intézem el, habár megérdemelné… De ne fárassz már, inkább nézd meg Adamet, a fiát.
- Adam a fia? -
- Igen, a fia. Miért, mit hittél?
- Semmit, csak… Á, mindegy. - Azt azért mégsem vallhatom be neki, hogy rosszul kombináltam, még leszedné a fejemet. Tudniillik azt hittem, az idős pacák és a szőke egy pár, és Dzsungelharcos miatt kaptak össze, mert a fiú megcsalta vele…
- Ez az iszákos vadbarom egy régi barátom, Adam Finn - ismertet meg Del a földön fekvővel, majd a fiúra mutat: - Ő pedig az ifjabb Adam. De most ne kérdezgess, kiskommandós, inkább tedd hasznossá magadat, ha már itt vagy. Én először is ellenőrzöm az öreget, aztán szállítható állapotba hozom, te meg addig mutasd meg, mennyire vagy jó az elsősegélynyújtásban.
Noha fogalmam sincs, mit ért szállítható állapot alatt, mégsem faggatom tovább, inkább kivételesen szót fogadok. Odalépek Adamhez ismét a kezemet nyújtva felé.
- Gyere - kérlelem. Ezúttal elfogadja.
*
Jó fél órával később hárman álldogálnak a többé-kevésbé rendbe rakott lakás előszobájában: Dzsungelharcos, aki már nem is titkolja, hogy hullafáradt, mellette én, dettó a végkimerülés határán, előttünk pedig a segítségemmel leápolt és tiszta ruhába öltöztetett, mostanra hál’ istennek jobb színben levő Adam.
Az idősebb Finn továbbra is öntudatlan állapotban, az ajtó mellé támasztva vár arra, hogy magunkkal vigyük. Hogy hová? Fogalmam sincs. Időközben azt már kiderítettem, hogy az öreg valójában nem Del miatt eszméletlen (bár végül ő is rásegített egy jobbhoroggal), hanem jobbára az este elfogyasztott alkohol mellékhatásaként csicsikál oly békésen, miután majdnem szíjat hasított a fia hátából.
- Biztos, hogy nem jössz velünk? - teszi fel Del ezredszer is a kérdést a szőkének. - Tudod, hogy számodra mindig van hely nálam - simít végig gyengéden a fiú arcán. Egészen közel állnak egymáshoz.
Fura, nem éppen kellemes érzés lesz úrrá rajtam, ahogy elnézem őket, de mihelyst meghallom Adam válaszát, fellélegzem.
- Tudom - mosolyodik el a fiú. - De nem mehetek, nem hagyhatom itt az üzletet pont most, mikor kezd fellendülni. Már az is nagy segítség, hogy egy időre megszabadítasz az apámtól, így nyugtom lesz, és végre foglalkozhatok azzal, amit szeretek…
- És azzal, akit szeretsz. - Del bozontból kivillanó, széles mosolyán szerfelett meglepődöm, olyannyira, hogy Adam szavai csak késve jutnak el a tudatomig.
- Igen, legfőképp azzal, akit szeretek. Emily reggel biztosan átjön…
- Kicsoda? - szólok közbe nagyot nézve.
- Ki kicsoda? - kérdezik egyszerre.
- Emily…
- Ő a barátnőm - feleli a fiú büszkén. - Várj csak, mutatok róla képet - kezd el kutakodni a fogason lógó kabátja zsebében. - Évek óta ismerem a lányt, de csak nemrég jöttünk össze, Delnek is ma dicsekedtem el vele… Na, mit szólsz? - nyomja a kezembe a fotót, majd kíváncsian fürkészni kezd.
- Őszintén? Baromi dögös a csaj - ismerem el, s még egy füttyöt is mellékelek hozzá. - Pöpecül mutattok ezen a képen.
- Köszi.
- Legalább vele szerencséd van - szalad ki meggondolatlanul a számon, s ezzel sikerül tovább rontanom az amúgy is szar hangulatot. Hogy én milyen bunkó vagyok!
- Igen. Vele szerencsém van - ért egyet Adam elkomorodva, közben kikapja a kezemből a képet, zsebre teszi, majd lehajol az apjához. - Ne haragudj, apa, de a te érdekedben teszem… - suttogja. Lassan homlokon csókolja az öreget, aztán kiegyenesedve Dzsungelharcoshoz fordul. - Vidd, míg meg nem gondolom magam.
- Azt úgysem engedném, te is tudod. Megígértem a múltkor, ha még egyszer hozzád ér, lépek. Ezúttal már nincs visszaút, Adam, muszáj lesz kezelésbe venni, amíg nem késő.
- Igen, de akkor is… Nagyon remélem, hogy Cliff sikerrel jár.
- Neki sikerülni fog, higgy nekem.
- Ki az a Cliff? - kotyogok közbe ismét. Nagyon nem jó kívülállónak lenni. Teljesen hülyének érzem magam, amiért állandóan kérdeznem kell. Viszont ha nem teszem meg? Addig fúrja az oldalamat a kíváncsiság, míg el nem tesz láb alól. Szegény Késes! Még a végén hiába fáradozik utánam…
- Cliff Petersen régen az egyik legnagyobb ellenfelem volt a ringben. - Del engem néz, miközben magyaráz, a tekintete azonban elárulja, hogy gondolatban ugyancsak messze jár. - Mikor visszavonultunk a versenyzéstől, lassacskán megszűnt a rivalizálás közöttünk, és miután összebarátkoztunk, alapítottunk egy klubot olyan, a társadalom peremén élő, kezelhetetlen fiatalok számára, akik a segítségünk nélkül elkallódtak volna a világban. Öt évvel ezelőtt - most az okokat nem szeretném firtatni - otthagytam a klubot, átengedve a teljes vezetést Cliffnek. Természetesen gyakorta beszélünk egymással telefonon, és ha arra vezet az utam, meglátogatom.
- És most arra vezet az utunk? - Kezdem felvenni a fonalat. - Mert, ha jól értem, ehhez a Cliffhez visszük Adam apját.
- Nem, és igen.
- Mi van? - A gombolyag megint kiesik a kezemből.
- Nem, nem arra vezet az utunk. - Lerí Dzsungelharcosról, hogy még a büdös bakancsa is tele van a magyarázkodásokkal, de tudja, hogy úgysem hagynám békén, ezért igyekszik tömören összefoglalni a tényeket. - A Karaván tábora a lakókocsimmal együtt nyugatra van, a város viszont, ahol Cliff él, keletre. És igen, Cliffhez visszük az öreget.
- Most?
- Nem. Később. Először irány a lakókocsim, ahol végre kialszom magam, és majd csak a délutáni próba után visszük el a „csomagot”.
- Bírtok addig vele? - Látszik Adamen, hogy a történtek ellenére is még mindig vacillál azon, jó döntést hozott-e az apjával kapcsolatban.
- Nem lesz gond, ne aggódj! - feleli Del határozottan. Valamiből megsejthette, hogy nem értek vele egyet, mert épp tiltakoznék, mikor a könyökét figyelmeztetően az oldalamba nyomja. - Chester is hasonló véleményen van… Igaz?
A hangsúlyából ítélve nem tehetek más, mint gyorsan bólogatni kezdek, mert félő, ha nem teszem, kinyomja belőlem a szuszt vagy eltöri a bordáimat. Még néhány szót is kipréselek magamból:
- Persze, nem lesz gond…
Úgy tűnik, csupaszőr uraság elégedett a válaszommal, mert visszahúzza a könyökét. Fellélegzem, de közben gyilkos pillantások tucatját küldöm felé, s magamban ezt a lépését is felírom a visszavágandó dolgok listájára.
Adam ekkor váratlanul a nyakamba ugrik.
- Köszönök mindent. Az adósod vagyok - hálálkodik, közben olyan szorosan ölel magához, hogy ismét vészesen fogyni kezd a levegőm.
- Ugyan már... - jövök zavarba. Pár pillanatig hagyom, hogy belém csimpaszkodjon, aztán óvatosan lefejtem magamról. - Hé, ne tévessz össze Emilyvel - vigyorgok, erre viszont ő jön zavarba.
- Emilynek jobb az illata - jegyzi meg pironkodva. Hirtelen az apjára pillant, és nagyot sóhajtva szabadkozni kezd. - Sajnálom, hogy így kellett először találkoznunk…
- Semmi baj, nem a te hibád - állítom le gyorsan. - Legközelebb másként lesz.
- Nagyon remélem. Del mondta, hogy el kell tűnnöd egy időre, de ha majd rendeződik az életed és az enyém is, összejöhetnénk beszélgetni. Szeretnélek jobban megismerni, és rendesen meghálálni az emberségedet.
- De én nem pénzért tettem… - mentegetőzöm gyorsan. Magam is meglepődök magamon. Biztos, hogy ez én vagyok?
- Sejtettem. - Adam azonban hajthatatlan. - Akkor is szeretném valamivel meghálálni… Várj csak! Van tetoválásod? - kérdi izgatottan.
- Igen - felelem, és felsorolom őket.
- És szeretnél még?
- Nem is tudom… Miért?
- Mert ha igen, megcsinálom neked, teljesen ingyen. Olyat, amilyet csak akarsz.
- Te értesz az ilyesmihez? - marad tátva a szám.
- Nem is akárhogy! - szól közbe Dzsungelharcos, és büszkén Adam vállára teszi a kezét. - Még csak tizennyolc éves, de ügyesebb, mint a legtöbb mester ebben a szakmában. Észbontóan pingál… Ja, ha még nem mondtam volna egy tetováló szalon az az üzlet, amit annyira nem akar itt hagyni. Emily bátyjával együtt vezetik már második éve.
- Piszkos Pillangó a neve - teszi hozzá a fiú.
- Ne már! - kiálltok fel megvilágosodva. - Nem ez a szalon szerepel egy reklámban?
- De igen - bólintanak egyszerre.
- Akkor innét voltál olyan ismerős! - csapok a homlokomra, és mi tagadás, kissé megkönnyebbülök. A kezdetektől fogva zavart, hogy nem tudom hová tenni Adam ismerős ábrázatát. Már annyiféle eshetőségre gondoltam, csak éppen erre nem.
- A nyár elején részt vettem egy tetováló versenyen - meséli a fiú szerényen -, ahol első lettem, sőt még egy különdíjat is nyertem. Így történt, hogy sikerült bővítenünk az üzletet, valamint finanszíroztak nekünk egy félperces reklámfilmet, ami legnagyobb meglepetésünkre egy csapásra ismertté tette a Piszkos Pillangót.
- Veletek együtt. Nem egyszer láttam azt a reklámot, nagyon ott van - jegyzem meg elismerően.
- Mikor láttad? A kedvenc szappanoperád közben? - Del próbálja viccesre fogni, persze meglehetősen harmatgyengén.
- És ha akkor? - vonok vállat. - Különben meg te beszélsz, aki olyan kőkorszaki szerelmes filmeket néz, mint a Romeo és Júlia? - dobom vissza a labdát.
- Az egy nagyon is jó történet, mert a mai sorozatokkal ellentétben van mondanivalója - vitatkozik. - És egy csomó olyat tudnék még felsorolni, amit ha megnéznél, elgondolkodnál… Jaj, bocsánat, az neked megerőltető lenne.
- Ha-ha-ha… - El kell ismernem, ez már valamivel jobb poén volt. - Egyébként meg, ha tudni akarod, leginkább sportot nézek - világosítom fel. - Mi következik ebből?
- Hogy nem jön be a pornócsatorna? - Hm, fejlődik a fickó, lassan kész tréfamester lesz.
- Nem az, te majom, hanem hogy ott is van reklám.
- Ha te mondod…
- Tényleg, erről jut eszembe, remélem, van nálad sportadó.
- Fogalmam sincs milyen adók vannak beállítva, általában ide-oda nyomkodom a távirányítót, ha találok egy jó műsort, megnézem, vagy egyszerűen csak hagyom valahol, és jót alszom rajta. De ne aggódj, van egy régi tévém, amit nem használok, odaadom, aztán azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Felőlem nézhetsz mesét, sorozatot, sportot, még akár pornót is, feltéve, ha csendben vered ki rá.
- Nem szokásom a világ tudtára adni, ha élvezek… valamit - hazudom a vörös egyre mélyülő árnyalatával az arcomon.
- Hm, lehet, hogy akkor még nem is élveztél igazán?
- Ó, ha tudnád! - hunyorítok rá sejtelmesen
- Látom, jól kijöttök egymással. - Adam, akiről időközben egészen megfeledkeztünk, jót mulat rajtunk. - Kezdem sajnálni, hogy nem tartok veletek - sóhajtja, majd hirtelen az órájára néz. - Nem akarlak sürgetni benneteket, de indulnotok kell, ha el akarjátok kerülni a reggeli dugót az autópályán.
Del észbe kapva bólint.
- Igazad van, valóban ideje indulnunk, de nem megyünk fel az autópályára, mert elterelték a forgalmat egy baleset miatt.
- Akkor az egyes főút felé kerültök?
- Igen, arra lesz a legrövidebb. - Del ekkor felém fordul, és az ajtóra mutat. - Nyisd ki, sportember, aztán búcsúzz el szépen! - adja ki a parancsot, majd látva, hogy szót fogadok, a „csomaghoz” lép. - Gyere, öreg, te most velünk jössz! - Azzal felkapja a kötözött sonkára hasonlító férfit, mindenféle erőlködés nélkül a vállára dobja, mint valami zsákot, majd elindul vele a kocsihoz, ahol nem éppen finoman bevágja a hátsó ülésre.
Én eközben ígéretet teszek Adamnek, hogy megálmodom a figurát, amit majd rám tetovál, ő pedig arra esküszik meg, hogy túllép a fájdalmakon és egy ideig nem foglalkozik az apjával, hanem csakis saját magával. Kölcsönös ígéreteink után elköszönök tőle, majd a még mindig szakadó esővel mit sem törődve a Lexushoz baktatok és beülök. Del még visszatér a fiúhoz búcsúzkodni.
Miután elhelyezkedem az ülésben, belenézek a visszapillantóba. Bosszúsan állapítom meg, hogy Mr. Finn módfelett jól érzi magát mind a hátsó ülésen, mind álomországban, mert nem elég, hogy jóízű hortyogásba kezd, még egy randa vigyor is kiül a pofájára. Most mit tegyek? Kicsit meg kéne szívatni az öreget. Megérdemelné. Bizonyára Del sem haragudna, ha pedig mégis, csak annyit kellene mondanom, hogy gondoljon Adamre.
Lássuk csak, mink van… Elsőként a műszerfalat veszem szemügyre. Szivargyújtó? Á, szadista azért nem vagyok. Nézzük tovább… A kesztyűtartó tartalma azon nyomban kiborul, ahogy kinyitom. Itt aztán van mindenféle: zsebkendő, toll, mobil töltő, cd, papír fecnik, gyógyszerek, bilincs, hm… óvszer, és…
- Ez meg mi lehet? - tűnődöm hangosan a fekete, távirányító formájú tárgyat forgatva.
- Magad felé fordítod azt a villás részét, megnyomod rajta azt a kis piros gombot, és máris sokkoló érzésben lesz részed - pattan be mellém Dzsungelharcos. Meglepődni sincs időm, és már ki is csavarja a kezemből a fegyvert.
- Ez… ez egy sokkoló? - nyögöm ki nagy nehezen, amint leesik a nyilvánvaló. Basszus!
- Az. Miért, minek nézted?
Inkább nem válaszolok. Természetesen azt sem mondom el neki, hogy ezúttal örülök a váratlan megjelenésének.
- Hogy mennyit kerestem ezt a vackot - morogja.
- Pedig ott volt - mutatok a kesztyűtartóra, mely Del jóvoltából ismét elnyeli a veszélyes távirányítót.
- Máskor ne turkálj a holmim között! - figyelmeztet, én pedig igyekszem olyan bűnbánó képet vágni, amilyet csak tudok.
- Rendben - ígérem, de egy percig sem gondolom komolyan. Dzsungelharcos messze nem ismer még!
- Indulhatunk? - kérdi begyújtva a motort.
Bólintok, és miközben kigördülünk az útra, búcsút intek Adamnek. Egészen addig bámulom vékony, esernyőt tartó alakját, míg azt a távolság és a sötétség engedi, aztán Delhez fordulok.
Következő rész: Börtön vagy menedék?