Úton 7.
Üdv! Hoztam egy kis olvasnivalót :) Ez rész kissé magyarázkodósra sikerült, de ígérem, a következő már izgalmasabb lesz. :D Jó olvasást!
7. Börtön vagy menedék?
- Szegény… Sajnálom a srácot - sóhajtok fel némi bambulással egybekötött hallgatás után.
Muszáj valamit csinálnom, különben nekem annyi. Ezen a néhány kilométeren, ami még hátravan, nem igazán szeretném bedobni a szunyát, mert amilyen fáradt vagyok, nincs az az isten, amelyik képes lenne felébreszteni, ha megérkezünk. Még csak az kéne, hogy az öreg Finnhez hasonlóan én is Dzsungelharcos hátán kössek ki; abból nem származna semmi jó. Főleg nekem nem.
- Adamre gondolsz? - kérdi testőr-sofőröm ásítozva.
Ahogy elnézem, ő még nálam is jobban küzd az ébren maradásért. Jobb lesz, ha beszéltetem, talán némiképp az is segít. És azt hiszem, újabb imára lesz szükségünk, hogy épségben megérkezzünk.
- Igen, rá gondolok - felelem, majd hátrafelé mutogatok. - Nem lehet könnyű egy ilyen alakkal…
- Nem olyan rossz ember ő - tiltakozik nagyot sóhajtva. - Csak...
- Csak? Majdnem megölte a fiát! - kiáltok fel értetlenül.
- Messze volt még attól, és a kölyök különben sem hagyta volna. Szóval, felesleges sajnálkoznod és pattognod - jegyzi meg a szokásos kedvességével, majd hirtelen a szemét kezdi el dörzsölgetni. Mindkét kezével. Kisebb sokk ér, mígnem végre megfogja a kormányt és visszatereli az autót az útra.
- Ezt most nem értem. Felvilágosítanál? - nyögöm ki, amint sikerül megszólalnom.
- Ha nemet mondok, békén hagynál?
- Szerinted?
- Sejtettem - morogja ezúttal a szakállába túrva.
A mozdulat láttán ismételten elkap a szálankénti szőrtelenítés érzése, de most sem esem neki; túl sokáig tartana és túl fárasztó lenne a gigantikus szőrdzsungel kiirtása.
- Tehát, mit értesz az alatt, hogy Adam nem hagyta volna magát? - kérdem lassan és tagoltan, mintha egy bolondhoz beszélnék. Erre rám néz, mire én kérdőn felvonom a szemöldököm. Azért sem hagylak!
Egy nagy sóhaj kíséretében megcsóválja a fejét, majd megadóan belekezd:
- Emlékszel, hogy Randy említette, volt már előtted is egy védencem? - kérdi, közben növeli a tempót.
Kitekintve az ablakon látom, hogy mitől bátorodik úgy fel; lakott területen kívülre kerültünk, és a következő városig, ami egyben a cél is, már szabadabb a pálya. Ja, és az eső is elállt. Bár az út továbbra is katasztrofális, nem érdekel. A kocsink jó, és Del már bizonyított. Most már csak egyre vágyom, hogy megérkezzünk, és végre aludhassak egy jót egy puha ágyban, ahol a sajgó fenekem megpihenhet, ahol ellazulhatok a párnák ölelésében, és ahol a takaró simogatva vonja be a…
- Te akartál beszélgetni, akkor meg ne aludj, Csipkerózsika! - kapom meg hirtelen az ébresztőt, na, nem csók, hanem szemrehányás és egy erőteljes vállon bökés formájában.
Menten kipottyanok az álombéli ágyikóból, és grimaszolva Dzsungelharcos felé fordulok.
- Nem is vagyok álmos - tiltakozom, azonban a rám törő ásítási roham megcáfol ebben. - Adam volt a védenced, igaz? - tippelem, mikor végre sikerül abbahagynom a szájtornát. Nem alszom, nem alszom, nem alszom…
- Igen, úgy hat évvel ezelőtt - feleli. - Azonban kicsit korábbra kell visszanyúlnom, hogy mindent megérts. Nos, a középsuli után béreltem egy ősrégi, de annál strapabíróbb lakókocsit, és bejártam vele a fél világot. Végül abban a kisvárosban kötöttem ki, ahol az előbb jártunk. Adam a feleségével akkoriban egy könyvesboltot vezetett, és éppen kisegítőt kerestek. Mivel egy időre elegem lett a folytonos utazgatásból, gondoltam egyet, letáboroztam, és elvállaltam a munkát. Legnagyobb meglepetésemre már az első perctől fogva családtagként kezeltek, még saját szobát is kaptam a garázsuk fölött. A kis Adamnek pedig, aki akkor még csak hatéves volt és kissé pöszén beszélt, hamarosan én lettem a Nagyteszója - meséli, s egy pillanatra felém fordul.
Azonmód leesik az állam attól, amit a félhomály ellenére meglátok: Dzsungelharcos tekintete ragyog, a szája a füléig ér, még a sűrű szőrtenger sem tudja elrejteni azt a széles, fogvillantós mosolyt, amit a kellemes emlékek hatására produkál.
Hihetetlen, ennek a pasinak van szíve! - állapítom meg magamban a döbbenetes tényt, közben azon ügyködöm, hogy a saját ketyegőmet újraindítsam, tudniillik az megállt abban a pillanatban, ahogy Del rám nézett. Mikor végre sikerrel járok, csendben, mélyeket lélegezve próbálom kitalálni, észrevette-e a zavaromat. Szerencsére nem, túlságosan leköti a mesélés. Egyébként is, mi a franc ütött belém? Még egy napja sincs, hogy ismerem, és máris a legkülönfélébb érzések kavarognak bennem vele kapcsolatban. Hol a pokolba kívánom, hol pedig a legszívesebben… Inkább hagyjuk!
- Mr. Finn sokkal idősebb nálad? - terelem vissza a gondolataimat a beszélgetésünkhöz, egyúttal a visszapillantó tükrön át próbálok következtetni a hátul hortyogó férfi korára, ám nem jutok semmire, mindössze arra, hogy a pia mennyire „jó” munkát végzett, s ezt Del következő szavai is alátámasztják.
- Csupán tíz év van közöttünk, de jóval többnek látszik. Az alkohol miatt.
- Mióta iszik?
- Mindjárt arra is rátérek - túr bele a bozontba, ez alkalommal a feje tetején lévőbe. Ahhoz képest, hogy először nem akart beszélni, mostanra egészen belelendült. - Több mint egy évig laktam náluk - folytatja -, és akkor sem szakadt meg a kapcsolatom velük, mikor újabb kalandot keresve továbbálltam. Sokszor meglátogattam őket, és Adam is eljött nem egy meccsemre a fiával, hogy buzdítsanak. Ezért természetesnek vettem, hogy igent mondok, mikor a férfi hat éve váratlanul hatalmas kéréssel fordult hozzám. Akkortájt volt egy kis lakásom annak a városnak a szélén, ahol Cliffel a klubbot vezettük, tudod, amiről már beszéltem. Adam arra kért, hogy vegyem magamhoz egy időre a fiát, mert a feleségét kell ápolnia, akinél sajnos rákot diagnosztizáltak. Nem akarta, hogy a kölyök lássa, amint az anyja leépül, ezért úgy gondolta, nálam jó helye lesz… addig. Úgyis nyár volt, kezdődött a vakáció.
- Meddig volt nálad? - kérdem nagyot nyelve. Kicsit sem különös, hogy egyből anya jut az eszembe, és a saját tragédiám. Görcsbe is rándul a gyomrom rendesen. Del mondhat, amit akar, akkor is sajnálom a kölyköt.
- Körülbelül öt hónapig. A sulit még nálam kezdte el, de a karácsonyt már otthon töltötte.
- Adam tudta, hogy az anyja…
- Igen. Nem titkolóztunk előtte, és mivel elég sűrűn hazavittem pár órára, látta, ahogy hétről hétre rosszabbodik az állapota.
- De legalább a legszörnyűbb részleteknek nem volt kitéve - jegyzem meg halkan, Del erre megrázza a fejét.
- Annak nem, de így is épp elég kijutott neki… Suliban volt, mikor közölnöm kellett vele, hogy meghalt az édesanyja, pedig előtte levő nap látogattuk meg, és akkor még egészen jól volt. Aztán… Egy héttel később, mikor a temetés volt, szembesülnie kellett azzal, hogy az apja, akire mindig is felnézett, akiről azt hitte, kemény, mint egy szikla, mennyire esendő és gyenge. A férfi ott térdelt a sírgödörnél, és zokogott, mint egy kisgyerek.
- Apám is sírt anya temetésén, de attól nem lett kisebb a szememben. Nem hiszem, hogy Adam… - ellenkeznék, de Dzsungelharcos nem hagyja.
- A te eseted más, több tekintetben is. Most csak egyre térnék ki, a korodra. Te mondhatni felnőtt voltál már, mikor elveszítetted az édesanyádat, Adam viszont még gyerek. Nagyobb szüksége lett volna akkor az apjára, mint valaha, ezzel szemben az idősebb Finn csak a saját fájdalmával törődött, észre sem véve, hogy a fia is szenved, hogy mennyire magányos.
- Ez igaz - látom be a tévedésemet. Ha akkor (és az óta is mindig) apa nem lett volna mellettem, szerintem már nem élnék. - De te ott voltál neki...
- Igen. Adam néhány hétig még nálam volt. Sokat beszélgettünk, igyekeztem felvidítani, elvittem a klubba bokszolgatni, megtanítottam sok mindenre, aztán viszont hazavittem, ezzel rákényszerítve az apját arra, hogy térjen vissza a mindennapokhoz, a munkához, de mindenekelőtt a fiához, hiszen az élet nem állt meg a felesége halálával.
- Sikerült? - tudakolom ismét az elképedés határán.
A hallottak és a nemrég látottak alapján egyre inkább úgy vélem, létezik egy másik Del Morgan is, aki segítőkész, jólelkű, barátságos, szeretetre méltó és ehhez hasonlók. Vajon nekem mikor lesz hozzá szerencsém?
Hm, a válasz talán nem is olyan nehéz: valószínűleg akkor, ha okosan és kitartóan végigcsinálom a Dzsungelharcos-hadműveletet. Hajrá, Chester!
- Körülbelül két évig rendben voltak, aztán megint jöttek a bajok. - Del eközben komor hangon folytatja. - Adam alighogy felkerült a középsuliba, megváltozott. Lógott az órákról, balhézott, többször megszökött, vagyis a lehető legrosszabb társaságba keveredett. Az apja nem igazán törődött vele, a saját gondjai nyomasztották: kénytelen volt eladni a kocsit, majd a könyvesboltot, mert egyedül már nem boldogult vele, ráadásul hamarosan a lakásukat is kisebbre kellett cserélni, arra, amit te is láttál. És ha ez még nem lett volna elég, egyre többször menekült az alkohol szülte mámorba a problémák elől. Én minderről persze mit sem tudtam, mert az idő tájt már a Karaván tagja voltam, és éppen külföldön turnéztunk. A telefonba egyik Finn sem említette, hogy mennyire kilátástalan a helyzetük, végül Randy volt az, aki felhívott, hogy amint lehet, jöjjek haza, mert baj van.
- Nagyon rendes bátyád van - szólok közbe.
- De még milyen! Te is azok közé tartozol, akik hálásak lehetnek neki, mi több, te vagy a csúcstartó. Téged már annyiszor kihúzott a szarból, hogy a két kezem nem elég a disznóságaid felsorolásához. - Nem mondanám, hogy túlzottan goromba, egyszerűen csak megállapítja az igazságot, azonban olyan megvető pillantásokkal bombáz közben, hogy ismét elvörösödöm, csakhogy ezúttal a szégyentől. Hát, ha még azt is tudná, amiről nem tud!
- Hálás is vagyok neki, fogalmad sincs mennyire - csattanok fel, ám aztán ahelyett, hogy kiengedném a dühömet, inkább mély levegőt veszek, és gyorsan visszaterelem a beszélgetés folyamát az eredeti mederbe. - De most nem rólam van szó. - Igyekszem higgadt, normális hangnemben folytatni. - Szóval, hazajöttél. Aztán mi történt?
- Próbáltam segíteni rajtuk… Az idősebb Adam sajnos nem igazán engedte. Rövid időre megemberelte ugyan magát, és úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, de alighogy eljöttem, ott folytatta, ahol abbahagyta. Az ifjabb Adammel ezzel szemben szerencsém volt. A kölyök viszonylag hamar belátta, hogy hülyeséget csinált, és ígéretet tett, hogy megjavul. Igazából nem akarta elrontani az életét, csak magányos volt, a banda meg éppen kapóra jött, mert hozzájuk csatlakozva úgy érezte, ő is tartozik valahová. A bökkenő csak az volt, hogy rossz embereket választott.
- Szegény… - szalad ki ismét a számon. Ezúttal kivételesen elmarad a letolás, Del mindössze hümmögéssel jelzi, nem ért velem egyet, aztán tovább folytatja a mesélést.
- A javulás útján tett első lépésként Adam otthagyta a lepusztult gyárat, ahol a bandával tanyázott, és visszatért az apjához, többek között azért is, hogy vigyázzon rá. Aztán második lépésként iskolát váltott. Egy olyan helyet kerestünk neki, ahol fejleszthette a rajztehetségét. Ezek után vele már nem volt gond, sőt, hamarosan barátokat is szerzett.
- Ott tanult meg tetoválni is?
- Félig-meddig. Az egyik tanára dolgozott másodállásban tetoválóként, ő mutatta meg neki azt a világot, mikor véletlenül a szalonjába tévedt. Adam egyből beleszeretett a testfestésbe, amit hihetetlen gyorsan kitanult, és idővel olyan jól csinálta, hogy még a tanárát is lepipálta. Nem is csodálkoztam, mikor a suli után összeállt Emily bátyjával, és megnyitották a Piszkos Pillangót. És mielőtt még megkérded - fordul felém egy fáradt vigyor kíséretében -, hogy honnét volt rá pénzük, jelentem, én adtam a kezdő tőkét.
- Rendes tőled - ismerem el nemes egyszerűséggel. - De a másik kérdésemre még mindig nem válaszoltál.
- Melyikre? A hegymászósra? - Újabb vigyor a jutalmam.
- Nem, nem arra - tiltakozom azonnal, a vörös eleddig legmélyebb árnyalatát öltve. - Hanem arra, hogy ha Adam meg tudja védeni magát - hadarom -, miért tűri el az apja brutalitását?
- Mert szereti őt, és mert tudja, hogy ha visszaütne, az az öreg számára végzetes lenne. Nem látszik a kölykön, de az edzéseknek hála megerősödött, és mivel megtanítottam az önvédelemre, meg néhány harci fogásra, simán leteperne bárkit.
- Rendben, nem üt vissza. De legalább kitérhetne…
- Na, igen… Adam rendkívül makacs gyerek, amit egyszer a fejébe vesz, abból nem enged. Az az eszement elképzelése támadt, hogy hagyja az öreget tombolni, és majd később, mikor kijózanodik, az orra alá dugja a sérüléseit, hátha ezzel sikerül a lelkére hatnia.
- Makacs? Inkább, nem normális! És ezt te hagyod?
- Az elsőről nem tudtam, a másodikat is csak jóval később vallotta be.
- Azt ne mondd, hogy ez mindennapos náluk.
- Nem, azt azért nem. Utoljára tavaly kattant így be az öreg, akkor a lelkére kötöttem a kölyöknek, hogy legközelebb szóljon, és akkor én fogom kézbe venni az ügyet. Ahogy te is láttad, most elérkezett az idő…
- Nem lesz vele könnyű dolgod - nézek ismét a visszapillantó tükörbe. Mr. Finn hortyogása immáron vetekszik a kocsi zümmögésével, a szaga pedig, ami már egy ideje csavarja az orromat, egy részeg görény bűzével. - Pontosabban, a barátodnak nem lesz vele könnyű dolga - helyesbítek, majd megdörzsölöm az orromat. - Ez egyre büdösebb.
- Jaj, de finnyás valaki! Te sem voltál éppen rózsaillatú, mikor hazatántorogva a bárból a karjaimba vetetted magad a házatok előtt
Na, ez így nem teljesen igaz.
- A mondatod első felét elismerem, de a második az… az… egyáltalán nem úgy volt - tiltakozom azonnal. - Nem vetettem magam a karjaidba, hanem…
Ekkor hirtelen elakad a szavam, ugyanis a műszerfalon lévő mobil hangos vijjogása a frászt hozza rám.
- Hanem? - A pasas hófehér fogainak látványa egyre jobban idegesít. - Úgy bújtál hozzám, hogy azt hittem, akarsz tőlem valamit. Kis huncut…
- Hu… hu… öh… - Olyan zavarba hoz, hogy csupán hebegésre futja, aztán már arra sem.
Míg próbálom összekaparni magam, és erőt gyűjteni a visszavágásra, addig Del tovább röhögcsél, aztán elunva a telefon kitartó visítását a kijelzőre pillant.
- Mit akarhat? Bocs, de ezt fel kell vennem - közli, és már a füléhez is szorítja a készüléket. - Reggelt’! Mondjad! Igen? Tényleg? Ez nagyszerű! Aha… Rendben. Jó, jó… Még egy negyed óra, és ott vagyunk. - Azzal bontja a vonalat, majd a mobilt nem éppen finoman visszadobja a műszerfalra.
Szerencsémre nem tér vissza az előbbi arcpirító témához, így van időm lenyugodni, ám idővel zavarni kezd a csend.
- Megkérdezhetem, hogy ki volt az? - érdeklődöm végül, mivel a beszélgetésből csak annyit tudtam kihámozni, hogy hamarosan megérkezünk.
- Meg.
Hosszas hallgatás. Nem bírom tovább.
- És ki volt az? - Nem, nem szőrtelenítek.
- Az egyik barátom, Ronald Shaw - feleli tömören, és természetesen újra mosoly rezegteti meg a szája körüli dzsungelt.
- És mit akart? - Nem, nem tépem ki a hajam. - Valami baj van?
- Nincs - feleli, majd ismét csak a csend hallatszik.
Fogytán a türelmem. Én mindjárt nekiesem ennek a fickónak.
- Most szívatsz? - morranok rá, majd egy igencsak merész ötlettől vezérelve megmarkolom a combját. Egészen fent. Érzem, ahogy megremeg. - Nem szép dolog a bolondját járatni velem. - Fél kézzel lehámozom magamról a biztonsági övet, majd egészen közel hajolok hozzá. - Még ráfázol… - suttogom.
- Hm, fenyegetsz? - kérdi furcsa, rekedtes hangon, közben lassan visszavesz a kocsi sebességéből, ami az adott helyzetet tekintve nem rossz ötlet. Bár zabos vagyok, nincs kedvem az árokban kikötni.
- Veheted annak… - duruzsolom a fülébe elbizakodva. Most aztán jól ráijesztek! Ám a következő másodpercben hamar rájövök, egyáltalán nem szabad lebecsülnöm az erejét. A pasas nem sokat teketóriázik, a saját fegyveremet fordítja ellenem. Azon nyomban lemerevedek, ahogy megmarkolja az ágyékomat, a szemeim kigúvadnak, és még azt is elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.
- Akkor most én is mondanék valamit, Chester Foley. - Del hozzám hasonlóan suttogásra vált, és bár továbbra is az utat figyeli, lefogadom, minden idegszálával rám koncentrál, közben persze a golyóim taperolását sem hagyja abba. - Nem szép dolog fenyegetőzni, még a végén pórul jársz.
- Pórul járok? Ez is fenyegetés, nem? - nyögöm ki óriási erőfeszítéssel. Nem hagyhatom, hogy a saját csapdámba essek, sőt, meg kell leckéztetnem a fickót! Minden bátorságomat összeszedve feljebb csúsztatom a kezem, egészen addig, míg akadályba nem ütközik. Lassan megcirógatom a dombocskát, vagyis a… a hegyecskét… Te jó ég, ez növekszik! - Mit szólnál egy kis hegymászáshoz büntetésül? - zihálom a lehető legközelebb fészkelődve hozzá; nem sok hiányzik ahhoz, hogy az ölébe üljek.
- Az nem büntetés lenne - feleli, miközben láthatóan és hallhatóan egyre nehezebben veszi a levegőt, pont úgy, mint én.
- Szerintem jobb, ha félreállsz… - duruzsolom csábosan.
Ha a sejtésem nem csal, már nem kell sok, és a tenyeremből eszik, aztán jöhet a pofára ejtés. Ám a tervem nem úgy sikerül, ahogy azt szeretném, mert Mr. Finn váratlan horkantására Del észhez tér. Villámgyorsan elveszi a kezét az ágyékomról, majd kissé durván visszatol a helyemre.
- Jobb, ha ezt abbahagyod! Megbolondultál? - mordul rám, miután sikerül visszakormányoznia a kocsit az útra.
- Te kezdtél el szórakozni velem, nem hagyhattam szó nélkül - vonok vállat, majd a ruhámat igazgatva próbálom leplezni, mennyire felkavart a közelsége. Nem szabad, hogy rájöjjön, mekkora hatással van rám, amíg én sem vagyok tisztában a helyzettel. Higgye csak, hogy ez az egész egy játék volt. Mert az volt. Vagy nem?
Néhány mély légvétel után a gyomrom lassan visszatalál a helyére, a szívem felveszi a megszokott ritmusát, a tüdőm megtelik levegővel, és ami a lényeg, a farkam ismét nyugovóra tér.
- Való igaz, én kezdtem - ismeri el nagyot sóhajtva. Már majdnem bedőlök neki, olyan bűnbánó képet vág, ám aztán kibújik a szög a zsákból, vagyis elvigyorodik. - Bocs, de olyan muris a képed, mikor felkapod a vizet, hogy lehetetlen nem cukkolni.
- Kösz. - Erre én, hülye, mit teszek? Rögvest muris képet produkálok, amin persze még inkább röhög. Már éppen visszavágnék, mikor váratlanul elkomolyodik.
- Tehát - kezd bele egy köhintés után -, mint említettem, Ronald Shaw volt a telefonáló, ő fog vigyázni az öregre addig, míg a hazatérésünk után kicsit kipihenem magam. Ha felébredek, kajálok, aztán már viszem is tovább a „csomagot” Cliffhez.
- És a próba?
- Szerencsére ma nélkülem is menni fog. Ronald pont ezért hívott. Barry, aki helyett eddig be kellett ugranom, végre meggyógyult, és még ma visszatér. Délután újra ő lesz az öreg kalózkapitány.
- Hm… Szóval, egy kalóz szerep miatt vagy ilyen ronda…
- Nem tetszik a szakállam? - túr bele a bozontba.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül, mire elmosolyodik.
- Már nem kell sokáig nézegetned… - szól titokzatosan.
Nem is értem, miért pirulok el. Vagy mégis? Talán alig várom, hogy lássam bozont nélkül, a szája ívét, a mosolyát? De mit fogok megtépdesni, ha felbosszant?
- Te vagy a rendező, nem kell ott lenned a próbákon? - kérdem gyorsan. Jobb, ha hagyom a szakállas témát, mielőtt zavarba jönnék, vagy hangosan felröhögnék. Nincs kedvem magyarázkodni. - Talán rosszul értettem valamit?
- Nem értettél rosszul semmit, valóban én rendezem az előadásokat, de ha valami miatt nem érek rá, akkor Ronald - ő egyben a helyettesem is - ugrik be. Egyébként, ma csak jelmezpróba lesz, oda nem igazán kellek. A ruhákat már két hete letisztáztam a jelmeztervezőnkkel, aki nagyon profi, a legtöbbször nincs is szükség változtatásokra, mindössze némi igazításra. Szerintem ma sem lesz másként. Viszont holnap, a díszletek felállításánál tanácsos ott lennem, ezért minél hamarabb el kell intéznem Adamet, és persze téged is. - Mielőtt szóra nyithatnám a szám, felkiált. - Na, végre! Megérkeztünk! - Azzal lekanyarodik egy fákkal szegélyezett, nem túl széles, kavicsos útra, majd pár perc elteltével balra fordul. Egy kapun áthaladva eljutunk egy hatalmas, viharvert neonreklámig, melyen a Camping felirat villódzik hol sárga, hol piros színben. Itt jobbra fordulunk, majd pár méter után ismét balra.
Hol a faszban vagyunk? Ez lenne itt a világ vége? - szörnyülködöm magamban, ahogy mind beljebb haladunk. Del végül egy ősrégi, rozoga lakókocsi mellett áll meg.
- Na, kiskommandós, kiszállni! Bemész oda - mutat a csotrogányra -, és vársz, míg megjövök!
- Ez most komoly? Itt laksz? Én ebbe a roncsba be nem megyek, még a nyakamba szakad - ellenkezem, és elszántan az ajtóba kapaszkodom.
- Nem itt lakom, de ez is az enyém. Ez az a kocsi, amiről már beszéltem, amivel bejártam a világot. A „házam” odébb van, de muszáj először leadnom az öreget, mert kezd ébredezni. - Hátrapillantva látom, hogy igaza van.
- Rendben - adom meg magam, és nagyokat sóhajtva kikászálódom a kocsiból. Del még utánam kiált, mielőtt elhajt:
- Ne aggódj, strapabíró a vénlány, nem szakad a nyakadba. Azonban jó lesz, ha igyekszel befelé, a kígyók már ébredeznek.
- Kígyók!? Hol? - hördülök fel ijedten, majd a nyakamba kapva a lábaimat, szinte fénysebességgel robbanok be a lakókocsiba, s csak miután bevágom az ajtót magam mögött, esik le, hogy Del megint behúzott a csőbe. Lemondóan legyintek egyet, már ahhoz is fáradt vagyok, hogy dühös legyek rá. Persze ez a tréfa sincs elfelejtve, a strigula behúzva a visszafizetendők sorába.
Na, akkor most nézzük ezt a gusztustalan helyet…
- Hol a picsába lehet a villanykapcsoló? - morgok, s lassan tapogatózni kezdek a nyirkos fal mentén, először jobbra, majd balra. Semmi. - Dzsungelharcos kinyírlak, csak gyere vissza! - fogadkozom hangosan.
Egy idő után megunva a matatást, jobb híján megpróbálom a szemem szoktatni a sötéthez. Apránként láthatóvá válik a kicsiny szobában található nagyobb tárgyak körvonala, így óvatosan odacsoszogok az egyikhez, melyet fotelnek tippelek. Lúdbőrözik a hátam, miközben végigfogdosom a furcsa szagot árasztó, itt-ott szakadt huzattal borított ülőalkalmatosságot. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy beleüljek, de a fáradtságom erősebbnek bizonyul a viszolygásnál, így végül nagyot sóhajtva belehuppanok.
- Nem is olyan rossz! - helyezkedem el, s örömmel konstatálom, hogy a fájó ülepem is meg van elégedve vele. Sőt! Ahogy telnek a percek, egyre kényelmesebbé válik, én pedig egyre álmosabbá. - Igyekezhetnél Dzsungelharcos, mert itt alszom el - suttogom magam elé, mind laposabbakat pislogva. - Siess… Del…
Végül a kimerültség győzedelmeskedik felettem, és úgy elnyom az álom, hogy észre sem veszem, mikor nyílik az ajtó.
***
Ugyanekkor a Foley házban…
Egy fekete ruhába bújt alak kutatja át a szobákat egymás után, nyomokat keresve. Elismerően mosolyodik el, miután nem talál semmit.
- Ügyes vagy, kölyök - suttogja maga elé, majd felemeli a kandallón lévő bekeretezett fényképek egyikét. - Most sikerült eltűnnöd előlem - simít végig a fiatal fiút ábrázoló képen -, de annyi baj legyen. Kitartó vagyok. Nem is sejted, mennyire. Ide is eltaláltam, és előbb-utóbb újra a nyomodra bukkanok, akkor aztán…
A sebhelyes arcú idegen nem mondja ki, mi lesz aztán, csak gonoszul felkacag, majd a fotót a kabátja zsebébe rejtve elhagyja a házat.
***
Következő rész: Dzsungelharcos szeretője
7. Börtön vagy menedék?
- Szegény… Sajnálom a srácot - sóhajtok fel némi bambulással egybekötött hallgatás után.
Muszáj valamit csinálnom, különben nekem annyi. Ezen a néhány kilométeren, ami még hátravan, nem igazán szeretném bedobni a szunyát, mert amilyen fáradt vagyok, nincs az az isten, amelyik képes lenne felébreszteni, ha megérkezünk. Még csak az kéne, hogy az öreg Finnhez hasonlóan én is Dzsungelharcos hátán kössek ki; abból nem származna semmi jó. Főleg nekem nem.
- Adamre gondolsz? - kérdi testőr-sofőröm ásítozva.
Ahogy elnézem, ő még nálam is jobban küzd az ébren maradásért. Jobb lesz, ha beszéltetem, talán némiképp az is segít. És azt hiszem, újabb imára lesz szükségünk, hogy épségben megérkezzünk.
- Igen, rá gondolok - felelem, majd hátrafelé mutogatok. - Nem lehet könnyű egy ilyen alakkal…
- Nem olyan rossz ember ő - tiltakozik nagyot sóhajtva. - Csak...
- Csak? Majdnem megölte a fiát! - kiáltok fel értetlenül.
- Messze volt még attól, és a kölyök különben sem hagyta volna. Szóval, felesleges sajnálkoznod és pattognod - jegyzi meg a szokásos kedvességével, majd hirtelen a szemét kezdi el dörzsölgetni. Mindkét kezével. Kisebb sokk ér, mígnem végre megfogja a kormányt és visszatereli az autót az útra.
- Ezt most nem értem. Felvilágosítanál? - nyögöm ki, amint sikerül megszólalnom.
- Ha nemet mondok, békén hagynál?
- Szerinted?
- Sejtettem - morogja ezúttal a szakállába túrva.
A mozdulat láttán ismételten elkap a szálankénti szőrtelenítés érzése, de most sem esem neki; túl sokáig tartana és túl fárasztó lenne a gigantikus szőrdzsungel kiirtása.
- Tehát, mit értesz az alatt, hogy Adam nem hagyta volna magát? - kérdem lassan és tagoltan, mintha egy bolondhoz beszélnék. Erre rám néz, mire én kérdőn felvonom a szemöldököm. Azért sem hagylak!
Egy nagy sóhaj kíséretében megcsóválja a fejét, majd megadóan belekezd:
- Emlékszel, hogy Randy említette, volt már előtted is egy védencem? - kérdi, közben növeli a tempót.
Kitekintve az ablakon látom, hogy mitől bátorodik úgy fel; lakott területen kívülre kerültünk, és a következő városig, ami egyben a cél is, már szabadabb a pálya. Ja, és az eső is elállt. Bár az út továbbra is katasztrofális, nem érdekel. A kocsink jó, és Del már bizonyított. Most már csak egyre vágyom, hogy megérkezzünk, és végre aludhassak egy jót egy puha ágyban, ahol a sajgó fenekem megpihenhet, ahol ellazulhatok a párnák ölelésében, és ahol a takaró simogatva vonja be a…
- Te akartál beszélgetni, akkor meg ne aludj, Csipkerózsika! - kapom meg hirtelen az ébresztőt, na, nem csók, hanem szemrehányás és egy erőteljes vállon bökés formájában.
Menten kipottyanok az álombéli ágyikóból, és grimaszolva Dzsungelharcos felé fordulok.
- Nem is vagyok álmos - tiltakozom, azonban a rám törő ásítási roham megcáfol ebben. - Adam volt a védenced, igaz? - tippelem, mikor végre sikerül abbahagynom a szájtornát. Nem alszom, nem alszom, nem alszom…
- Igen, úgy hat évvel ezelőtt - feleli. - Azonban kicsit korábbra kell visszanyúlnom, hogy mindent megérts. Nos, a középsuli után béreltem egy ősrégi, de annál strapabíróbb lakókocsit, és bejártam vele a fél világot. Végül abban a kisvárosban kötöttem ki, ahol az előbb jártunk. Adam a feleségével akkoriban egy könyvesboltot vezetett, és éppen kisegítőt kerestek. Mivel egy időre elegem lett a folytonos utazgatásból, gondoltam egyet, letáboroztam, és elvállaltam a munkát. Legnagyobb meglepetésemre már az első perctől fogva családtagként kezeltek, még saját szobát is kaptam a garázsuk fölött. A kis Adamnek pedig, aki akkor még csak hatéves volt és kissé pöszén beszélt, hamarosan én lettem a Nagyteszója - meséli, s egy pillanatra felém fordul.
Azonmód leesik az állam attól, amit a félhomály ellenére meglátok: Dzsungelharcos tekintete ragyog, a szája a füléig ér, még a sűrű szőrtenger sem tudja elrejteni azt a széles, fogvillantós mosolyt, amit a kellemes emlékek hatására produkál.
Hihetetlen, ennek a pasinak van szíve! - állapítom meg magamban a döbbenetes tényt, közben azon ügyködöm, hogy a saját ketyegőmet újraindítsam, tudniillik az megállt abban a pillanatban, ahogy Del rám nézett. Mikor végre sikerrel járok, csendben, mélyeket lélegezve próbálom kitalálni, észrevette-e a zavaromat. Szerencsére nem, túlságosan leköti a mesélés. Egyébként is, mi a franc ütött belém? Még egy napja sincs, hogy ismerem, és máris a legkülönfélébb érzések kavarognak bennem vele kapcsolatban. Hol a pokolba kívánom, hol pedig a legszívesebben… Inkább hagyjuk!
- Mr. Finn sokkal idősebb nálad? - terelem vissza a gondolataimat a beszélgetésünkhöz, egyúttal a visszapillantó tükrön át próbálok következtetni a hátul hortyogó férfi korára, ám nem jutok semmire, mindössze arra, hogy a pia mennyire „jó” munkát végzett, s ezt Del következő szavai is alátámasztják.
- Csupán tíz év van közöttünk, de jóval többnek látszik. Az alkohol miatt.
- Mióta iszik?
- Mindjárt arra is rátérek - túr bele a bozontba, ez alkalommal a feje tetején lévőbe. Ahhoz képest, hogy először nem akart beszélni, mostanra egészen belelendült. - Több mint egy évig laktam náluk - folytatja -, és akkor sem szakadt meg a kapcsolatom velük, mikor újabb kalandot keresve továbbálltam. Sokszor meglátogattam őket, és Adam is eljött nem egy meccsemre a fiával, hogy buzdítsanak. Ezért természetesnek vettem, hogy igent mondok, mikor a férfi hat éve váratlanul hatalmas kéréssel fordult hozzám. Akkortájt volt egy kis lakásom annak a városnak a szélén, ahol Cliffel a klubbot vezettük, tudod, amiről már beszéltem. Adam arra kért, hogy vegyem magamhoz egy időre a fiát, mert a feleségét kell ápolnia, akinél sajnos rákot diagnosztizáltak. Nem akarta, hogy a kölyök lássa, amint az anyja leépül, ezért úgy gondolta, nálam jó helye lesz… addig. Úgyis nyár volt, kezdődött a vakáció.
- Meddig volt nálad? - kérdem nagyot nyelve. Kicsit sem különös, hogy egyből anya jut az eszembe, és a saját tragédiám. Görcsbe is rándul a gyomrom rendesen. Del mondhat, amit akar, akkor is sajnálom a kölyköt.
- Körülbelül öt hónapig. A sulit még nálam kezdte el, de a karácsonyt már otthon töltötte.
- Adam tudta, hogy az anyja…
- Igen. Nem titkolóztunk előtte, és mivel elég sűrűn hazavittem pár órára, látta, ahogy hétről hétre rosszabbodik az állapota.
- De legalább a legszörnyűbb részleteknek nem volt kitéve - jegyzem meg halkan, Del erre megrázza a fejét.
- Annak nem, de így is épp elég kijutott neki… Suliban volt, mikor közölnöm kellett vele, hogy meghalt az édesanyja, pedig előtte levő nap látogattuk meg, és akkor még egészen jól volt. Aztán… Egy héttel később, mikor a temetés volt, szembesülnie kellett azzal, hogy az apja, akire mindig is felnézett, akiről azt hitte, kemény, mint egy szikla, mennyire esendő és gyenge. A férfi ott térdelt a sírgödörnél, és zokogott, mint egy kisgyerek.
- Apám is sírt anya temetésén, de attól nem lett kisebb a szememben. Nem hiszem, hogy Adam… - ellenkeznék, de Dzsungelharcos nem hagyja.
- A te eseted más, több tekintetben is. Most csak egyre térnék ki, a korodra. Te mondhatni felnőtt voltál már, mikor elveszítetted az édesanyádat, Adam viszont még gyerek. Nagyobb szüksége lett volna akkor az apjára, mint valaha, ezzel szemben az idősebb Finn csak a saját fájdalmával törődött, észre sem véve, hogy a fia is szenved, hogy mennyire magányos.
- Ez igaz - látom be a tévedésemet. Ha akkor (és az óta is mindig) apa nem lett volna mellettem, szerintem már nem élnék. - De te ott voltál neki...
- Igen. Adam néhány hétig még nálam volt. Sokat beszélgettünk, igyekeztem felvidítani, elvittem a klubba bokszolgatni, megtanítottam sok mindenre, aztán viszont hazavittem, ezzel rákényszerítve az apját arra, hogy térjen vissza a mindennapokhoz, a munkához, de mindenekelőtt a fiához, hiszen az élet nem állt meg a felesége halálával.
- Sikerült? - tudakolom ismét az elképedés határán.
A hallottak és a nemrég látottak alapján egyre inkább úgy vélem, létezik egy másik Del Morgan is, aki segítőkész, jólelkű, barátságos, szeretetre méltó és ehhez hasonlók. Vajon nekem mikor lesz hozzá szerencsém?
Hm, a válasz talán nem is olyan nehéz: valószínűleg akkor, ha okosan és kitartóan végigcsinálom a Dzsungelharcos-hadműveletet. Hajrá, Chester!
- Körülbelül két évig rendben voltak, aztán megint jöttek a bajok. - Del eközben komor hangon folytatja. - Adam alighogy felkerült a középsuliba, megváltozott. Lógott az órákról, balhézott, többször megszökött, vagyis a lehető legrosszabb társaságba keveredett. Az apja nem igazán törődött vele, a saját gondjai nyomasztották: kénytelen volt eladni a kocsit, majd a könyvesboltot, mert egyedül már nem boldogult vele, ráadásul hamarosan a lakásukat is kisebbre kellett cserélni, arra, amit te is láttál. És ha ez még nem lett volna elég, egyre többször menekült az alkohol szülte mámorba a problémák elől. Én minderről persze mit sem tudtam, mert az idő tájt már a Karaván tagja voltam, és éppen külföldön turnéztunk. A telefonba egyik Finn sem említette, hogy mennyire kilátástalan a helyzetük, végül Randy volt az, aki felhívott, hogy amint lehet, jöjjek haza, mert baj van.
- Nagyon rendes bátyád van - szólok közbe.
- De még milyen! Te is azok közé tartozol, akik hálásak lehetnek neki, mi több, te vagy a csúcstartó. Téged már annyiszor kihúzott a szarból, hogy a két kezem nem elég a disznóságaid felsorolásához. - Nem mondanám, hogy túlzottan goromba, egyszerűen csak megállapítja az igazságot, azonban olyan megvető pillantásokkal bombáz közben, hogy ismét elvörösödöm, csakhogy ezúttal a szégyentől. Hát, ha még azt is tudná, amiről nem tud!
- Hálás is vagyok neki, fogalmad sincs mennyire - csattanok fel, ám aztán ahelyett, hogy kiengedném a dühömet, inkább mély levegőt veszek, és gyorsan visszaterelem a beszélgetés folyamát az eredeti mederbe. - De most nem rólam van szó. - Igyekszem higgadt, normális hangnemben folytatni. - Szóval, hazajöttél. Aztán mi történt?
- Próbáltam segíteni rajtuk… Az idősebb Adam sajnos nem igazán engedte. Rövid időre megemberelte ugyan magát, és úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, de alighogy eljöttem, ott folytatta, ahol abbahagyta. Az ifjabb Adammel ezzel szemben szerencsém volt. A kölyök viszonylag hamar belátta, hogy hülyeséget csinált, és ígéretet tett, hogy megjavul. Igazából nem akarta elrontani az életét, csak magányos volt, a banda meg éppen kapóra jött, mert hozzájuk csatlakozva úgy érezte, ő is tartozik valahová. A bökkenő csak az volt, hogy rossz embereket választott.
- Szegény… - szalad ki ismét a számon. Ezúttal kivételesen elmarad a letolás, Del mindössze hümmögéssel jelzi, nem ért velem egyet, aztán tovább folytatja a mesélést.
- A javulás útján tett első lépésként Adam otthagyta a lepusztult gyárat, ahol a bandával tanyázott, és visszatért az apjához, többek között azért is, hogy vigyázzon rá. Aztán második lépésként iskolát váltott. Egy olyan helyet kerestünk neki, ahol fejleszthette a rajztehetségét. Ezek után vele már nem volt gond, sőt, hamarosan barátokat is szerzett.
- Ott tanult meg tetoválni is?
- Félig-meddig. Az egyik tanára dolgozott másodállásban tetoválóként, ő mutatta meg neki azt a világot, mikor véletlenül a szalonjába tévedt. Adam egyből beleszeretett a testfestésbe, amit hihetetlen gyorsan kitanult, és idővel olyan jól csinálta, hogy még a tanárát is lepipálta. Nem is csodálkoztam, mikor a suli után összeállt Emily bátyjával, és megnyitották a Piszkos Pillangót. És mielőtt még megkérded - fordul felém egy fáradt vigyor kíséretében -, hogy honnét volt rá pénzük, jelentem, én adtam a kezdő tőkét.
- Rendes tőled - ismerem el nemes egyszerűséggel. - De a másik kérdésemre még mindig nem válaszoltál.
- Melyikre? A hegymászósra? - Újabb vigyor a jutalmam.
- Nem, nem arra - tiltakozom azonnal, a vörös eleddig legmélyebb árnyalatát öltve. - Hanem arra, hogy ha Adam meg tudja védeni magát - hadarom -, miért tűri el az apja brutalitását?
- Mert szereti őt, és mert tudja, hogy ha visszaütne, az az öreg számára végzetes lenne. Nem látszik a kölykön, de az edzéseknek hála megerősödött, és mivel megtanítottam az önvédelemre, meg néhány harci fogásra, simán leteperne bárkit.
- Rendben, nem üt vissza. De legalább kitérhetne…
- Na, igen… Adam rendkívül makacs gyerek, amit egyszer a fejébe vesz, abból nem enged. Az az eszement elképzelése támadt, hogy hagyja az öreget tombolni, és majd később, mikor kijózanodik, az orra alá dugja a sérüléseit, hátha ezzel sikerül a lelkére hatnia.
- Makacs? Inkább, nem normális! És ezt te hagyod?
- Az elsőről nem tudtam, a másodikat is csak jóval később vallotta be.
- Azt ne mondd, hogy ez mindennapos náluk.
- Nem, azt azért nem. Utoljára tavaly kattant így be az öreg, akkor a lelkére kötöttem a kölyöknek, hogy legközelebb szóljon, és akkor én fogom kézbe venni az ügyet. Ahogy te is láttad, most elérkezett az idő…
- Nem lesz vele könnyű dolgod - nézek ismét a visszapillantó tükörbe. Mr. Finn hortyogása immáron vetekszik a kocsi zümmögésével, a szaga pedig, ami már egy ideje csavarja az orromat, egy részeg görény bűzével. - Pontosabban, a barátodnak nem lesz vele könnyű dolga - helyesbítek, majd megdörzsölöm az orromat. - Ez egyre büdösebb.
- Jaj, de finnyás valaki! Te sem voltál éppen rózsaillatú, mikor hazatántorogva a bárból a karjaimba vetetted magad a házatok előtt
Na, ez így nem teljesen igaz.
- A mondatod első felét elismerem, de a második az… az… egyáltalán nem úgy volt - tiltakozom azonnal. - Nem vetettem magam a karjaidba, hanem…
Ekkor hirtelen elakad a szavam, ugyanis a műszerfalon lévő mobil hangos vijjogása a frászt hozza rám.
- Hanem? - A pasas hófehér fogainak látványa egyre jobban idegesít. - Úgy bújtál hozzám, hogy azt hittem, akarsz tőlem valamit. Kis huncut…
- Hu… hu… öh… - Olyan zavarba hoz, hogy csupán hebegésre futja, aztán már arra sem.
Míg próbálom összekaparni magam, és erőt gyűjteni a visszavágásra, addig Del tovább röhögcsél, aztán elunva a telefon kitartó visítását a kijelzőre pillant.
- Mit akarhat? Bocs, de ezt fel kell vennem - közli, és már a füléhez is szorítja a készüléket. - Reggelt’! Mondjad! Igen? Tényleg? Ez nagyszerű! Aha… Rendben. Jó, jó… Még egy negyed óra, és ott vagyunk. - Azzal bontja a vonalat, majd a mobilt nem éppen finoman visszadobja a műszerfalra.
Szerencsémre nem tér vissza az előbbi arcpirító témához, így van időm lenyugodni, ám idővel zavarni kezd a csend.
- Megkérdezhetem, hogy ki volt az? - érdeklődöm végül, mivel a beszélgetésből csak annyit tudtam kihámozni, hogy hamarosan megérkezünk.
- Meg.
Hosszas hallgatás. Nem bírom tovább.
- És ki volt az? - Nem, nem szőrtelenítek.
- Az egyik barátom, Ronald Shaw - feleli tömören, és természetesen újra mosoly rezegteti meg a szája körüli dzsungelt.
- És mit akart? - Nem, nem tépem ki a hajam. - Valami baj van?
- Nincs - feleli, majd ismét csak a csend hallatszik.
Fogytán a türelmem. Én mindjárt nekiesem ennek a fickónak.
- Most szívatsz? - morranok rá, majd egy igencsak merész ötlettől vezérelve megmarkolom a combját. Egészen fent. Érzem, ahogy megremeg. - Nem szép dolog a bolondját járatni velem. - Fél kézzel lehámozom magamról a biztonsági övet, majd egészen közel hajolok hozzá. - Még ráfázol… - suttogom.
- Hm, fenyegetsz? - kérdi furcsa, rekedtes hangon, közben lassan visszavesz a kocsi sebességéből, ami az adott helyzetet tekintve nem rossz ötlet. Bár zabos vagyok, nincs kedvem az árokban kikötni.
- Veheted annak… - duruzsolom a fülébe elbizakodva. Most aztán jól ráijesztek! Ám a következő másodpercben hamar rájövök, egyáltalán nem szabad lebecsülnöm az erejét. A pasas nem sokat teketóriázik, a saját fegyveremet fordítja ellenem. Azon nyomban lemerevedek, ahogy megmarkolja az ágyékomat, a szemeim kigúvadnak, és még azt is elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.
- Akkor most én is mondanék valamit, Chester Foley. - Del hozzám hasonlóan suttogásra vált, és bár továbbra is az utat figyeli, lefogadom, minden idegszálával rám koncentrál, közben persze a golyóim taperolását sem hagyja abba. - Nem szép dolog fenyegetőzni, még a végén pórul jársz.
- Pórul járok? Ez is fenyegetés, nem? - nyögöm ki óriási erőfeszítéssel. Nem hagyhatom, hogy a saját csapdámba essek, sőt, meg kell leckéztetnem a fickót! Minden bátorságomat összeszedve feljebb csúsztatom a kezem, egészen addig, míg akadályba nem ütközik. Lassan megcirógatom a dombocskát, vagyis a… a hegyecskét… Te jó ég, ez növekszik! - Mit szólnál egy kis hegymászáshoz büntetésül? - zihálom a lehető legközelebb fészkelődve hozzá; nem sok hiányzik ahhoz, hogy az ölébe üljek.
- Az nem büntetés lenne - feleli, miközben láthatóan és hallhatóan egyre nehezebben veszi a levegőt, pont úgy, mint én.
- Szerintem jobb, ha félreállsz… - duruzsolom csábosan.
Ha a sejtésem nem csal, már nem kell sok, és a tenyeremből eszik, aztán jöhet a pofára ejtés. Ám a tervem nem úgy sikerül, ahogy azt szeretném, mert Mr. Finn váratlan horkantására Del észhez tér. Villámgyorsan elveszi a kezét az ágyékomról, majd kissé durván visszatol a helyemre.
- Jobb, ha ezt abbahagyod! Megbolondultál? - mordul rám, miután sikerül visszakormányoznia a kocsit az útra.
- Te kezdtél el szórakozni velem, nem hagyhattam szó nélkül - vonok vállat, majd a ruhámat igazgatva próbálom leplezni, mennyire felkavart a közelsége. Nem szabad, hogy rájöjjön, mekkora hatással van rám, amíg én sem vagyok tisztában a helyzettel. Higgye csak, hogy ez az egész egy játék volt. Mert az volt. Vagy nem?
Néhány mély légvétel után a gyomrom lassan visszatalál a helyére, a szívem felveszi a megszokott ritmusát, a tüdőm megtelik levegővel, és ami a lényeg, a farkam ismét nyugovóra tér.
- Való igaz, én kezdtem - ismeri el nagyot sóhajtva. Már majdnem bedőlök neki, olyan bűnbánó képet vág, ám aztán kibújik a szög a zsákból, vagyis elvigyorodik. - Bocs, de olyan muris a képed, mikor felkapod a vizet, hogy lehetetlen nem cukkolni.
- Kösz. - Erre én, hülye, mit teszek? Rögvest muris képet produkálok, amin persze még inkább röhög. Már éppen visszavágnék, mikor váratlanul elkomolyodik.
- Tehát - kezd bele egy köhintés után -, mint említettem, Ronald Shaw volt a telefonáló, ő fog vigyázni az öregre addig, míg a hazatérésünk után kicsit kipihenem magam. Ha felébredek, kajálok, aztán már viszem is tovább a „csomagot” Cliffhez.
- És a próba?
- Szerencsére ma nélkülem is menni fog. Ronald pont ezért hívott. Barry, aki helyett eddig be kellett ugranom, végre meggyógyult, és még ma visszatér. Délután újra ő lesz az öreg kalózkapitány.
- Hm… Szóval, egy kalóz szerep miatt vagy ilyen ronda…
- Nem tetszik a szakállam? - túr bele a bozontba.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül, mire elmosolyodik.
- Már nem kell sokáig nézegetned… - szól titokzatosan.
Nem is értem, miért pirulok el. Vagy mégis? Talán alig várom, hogy lássam bozont nélkül, a szája ívét, a mosolyát? De mit fogok megtépdesni, ha felbosszant?
- Te vagy a rendező, nem kell ott lenned a próbákon? - kérdem gyorsan. Jobb, ha hagyom a szakállas témát, mielőtt zavarba jönnék, vagy hangosan felröhögnék. Nincs kedvem magyarázkodni. - Talán rosszul értettem valamit?
- Nem értettél rosszul semmit, valóban én rendezem az előadásokat, de ha valami miatt nem érek rá, akkor Ronald - ő egyben a helyettesem is - ugrik be. Egyébként, ma csak jelmezpróba lesz, oda nem igazán kellek. A ruhákat már két hete letisztáztam a jelmeztervezőnkkel, aki nagyon profi, a legtöbbször nincs is szükség változtatásokra, mindössze némi igazításra. Szerintem ma sem lesz másként. Viszont holnap, a díszletek felállításánál tanácsos ott lennem, ezért minél hamarabb el kell intéznem Adamet, és persze téged is. - Mielőtt szóra nyithatnám a szám, felkiált. - Na, végre! Megérkeztünk! - Azzal lekanyarodik egy fákkal szegélyezett, nem túl széles, kavicsos útra, majd pár perc elteltével balra fordul. Egy kapun áthaladva eljutunk egy hatalmas, viharvert neonreklámig, melyen a Camping felirat villódzik hol sárga, hol piros színben. Itt jobbra fordulunk, majd pár méter után ismét balra.
Hol a faszban vagyunk? Ez lenne itt a világ vége? - szörnyülködöm magamban, ahogy mind beljebb haladunk. Del végül egy ősrégi, rozoga lakókocsi mellett áll meg.
- Na, kiskommandós, kiszállni! Bemész oda - mutat a csotrogányra -, és vársz, míg megjövök!
- Ez most komoly? Itt laksz? Én ebbe a roncsba be nem megyek, még a nyakamba szakad - ellenkezem, és elszántan az ajtóba kapaszkodom.
- Nem itt lakom, de ez is az enyém. Ez az a kocsi, amiről már beszéltem, amivel bejártam a világot. A „házam” odébb van, de muszáj először leadnom az öreget, mert kezd ébredezni. - Hátrapillantva látom, hogy igaza van.
- Rendben - adom meg magam, és nagyokat sóhajtva kikászálódom a kocsiból. Del még utánam kiált, mielőtt elhajt:
- Ne aggódj, strapabíró a vénlány, nem szakad a nyakadba. Azonban jó lesz, ha igyekszel befelé, a kígyók már ébredeznek.
- Kígyók!? Hol? - hördülök fel ijedten, majd a nyakamba kapva a lábaimat, szinte fénysebességgel robbanok be a lakókocsiba, s csak miután bevágom az ajtót magam mögött, esik le, hogy Del megint behúzott a csőbe. Lemondóan legyintek egyet, már ahhoz is fáradt vagyok, hogy dühös legyek rá. Persze ez a tréfa sincs elfelejtve, a strigula behúzva a visszafizetendők sorába.
Na, akkor most nézzük ezt a gusztustalan helyet…
- Hol a picsába lehet a villanykapcsoló? - morgok, s lassan tapogatózni kezdek a nyirkos fal mentén, először jobbra, majd balra. Semmi. - Dzsungelharcos kinyírlak, csak gyere vissza! - fogadkozom hangosan.
Egy idő után megunva a matatást, jobb híján megpróbálom a szemem szoktatni a sötéthez. Apránként láthatóvá válik a kicsiny szobában található nagyobb tárgyak körvonala, így óvatosan odacsoszogok az egyikhez, melyet fotelnek tippelek. Lúdbőrözik a hátam, miközben végigfogdosom a furcsa szagot árasztó, itt-ott szakadt huzattal borított ülőalkalmatosságot. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy beleüljek, de a fáradtságom erősebbnek bizonyul a viszolygásnál, így végül nagyot sóhajtva belehuppanok.
- Nem is olyan rossz! - helyezkedem el, s örömmel konstatálom, hogy a fájó ülepem is meg van elégedve vele. Sőt! Ahogy telnek a percek, egyre kényelmesebbé válik, én pedig egyre álmosabbá. - Igyekezhetnél Dzsungelharcos, mert itt alszom el - suttogom magam elé, mind laposabbakat pislogva. - Siess… Del…
Végül a kimerültség győzedelmeskedik felettem, és úgy elnyom az álom, hogy észre sem veszem, mikor nyílik az ajtó.
***
Ugyanekkor a Foley házban…
Egy fekete ruhába bújt alak kutatja át a szobákat egymás után, nyomokat keresve. Elismerően mosolyodik el, miután nem talál semmit.
- Ügyes vagy, kölyök - suttogja maga elé, majd felemeli a kandallón lévő bekeretezett fényképek egyikét. - Most sikerült eltűnnöd előlem - simít végig a fiatal fiút ábrázoló képen -, de annyi baj legyen. Kitartó vagyok. Nem is sejted, mennyire. Ide is eltaláltam, és előbb-utóbb újra a nyomodra bukkanok, akkor aztán…
A sebhelyes arcú idegen nem mondja ki, mi lesz aztán, csak gonoszul felkacag, majd a fotót a kabátja zsebébe rejtve elhagyja a házat.
***
Következő rész: Dzsungelharcos szeretője