Harry Potter - Rémálomvilág - 1. rész
Cím: Rémálomvilág
Csapat: Lux csapat
Kulcs: emberi ösztön
Páros: Torry, utalás Snarryre
Korhatár: 18+
Műfaj/kategória: novella, dráma, romantikus, komor
Kikötés: Minden jog J. K. Rowlingot és az általa meghatalmazott társaságokat illeti. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
Figyelmeztetés: slash, erotikus tartalom, szex, BDSM, lelki terror, kínzás, OOC Tom, AU
Megjegyzés:
1. Készült az I. Torry-Vorry Olimpia kihívására, a Lux csapatban, az emberi ösztön kulcs felhasználásával.
2. A történetben az E/3-as és az E/1-es szemszög váltakozik, valamint a dőlt és normál írásmód váltakozása elkülönítő szerepű, de a részek összefüggnek
3. Kissé zavarosnak és néhol eltúlzónak, kapkodónak tűnhet a dolog, de ez volt a cél.
Tartalom: A Voldemort uralta életnél már csak a Voldemort uralta emlékek a veszélyesebbek. Mindenkit az ösztönei irányítanak, és végül ez okozza a végzetüket is. Harry pedig mindig is csak egy dologra vágyott...
1. rész
Az ember vágyai kétélű fegyverek. Mutathatnak rossz vagy jó irányba, attól függően, hogy a bábmester hogyan vezeti az események fonalát, mit hitet el azzal, akinek megtalálta a gyengéjét, és onnantól kezdve nem ereszti. Egész rövid életed során a szeretetre sóvárogtál, de most, mikor minden a végéhez közeledik, csak fájdalmat kapsz. Vagy mégsem? Mert az, aki a fájdalmat okozza neked, az az, akit ezen az utolsó órán a legjobban szeretsz, és már nem emlékszel arra, aki az igazi boldogságot adta neked, mert csakis ő van a fejedben. A szíved központjában. Csakis ő…
Ma este megismertem Tomot, igen, az igazi Tom Denemet, aki a Voldemort álarc mögött rejlett. Titokban jött el hozzám, a roxforti különszobámba. Csak állt ott, és vörös szemei rám szegeződtek, én meg egyre hátrébb húzódtam az ágyon, mígnem a vállam már a falat érintette, így nem tudtam messzebb kerülni a nyomasztó aurától, ami körüllengte. Megremegtem. Próbáltam kitalálni, mi a terve velem, de arcán semmilyen érzelem nem látszott. A kígyószerű bőr meg sem rezdült.
Lehunyta redős szemeit, majd halkan így szólt.
- Látom, rettegsz tőlem. Ez nem helyén való. Hiszen nem rossz szándékkal jöttem, Harry Potter.
- Hát, mit akar? - Bármennyire is gúnyosnak szántam, remegett a hangom.
Hirtelen változni kezdett, és hamarosan egy harmincas éveiben járó férfi állt előttem. Fekete, rövidre nyírt hajjal és barátságos kék szemekkel.
Tátva maradt a szám. Olyan hatást váltott ki belőlem, mint valaki, akit nagyon szerettem, aki úgy gondoskodott rólam, mint addig senki, ahogy mindig is vártam rá, de már nem volt velem. Szomorúság töltött el erre a gondolatra.
- Remélem, ez az alak már nem riaszt annyira - rángatott vissza a valóságba egy számomra ismeretlen, lágy hang.
Akkor tudatosult újra bennem, ki is a látogatóm. Felpattantam az ágyról, és elé álltam.
- Nem. De mit akar?
- Békét kötni.
- Békét? - ismételtem meg hitetlenkedve. - Azok után, hogy… hogy annyi embert megölt, megkínzott! Azok után békét akar kötni velem! Ez…
- Belefáradtam - szakított félbe továbbra is halkan. - Nem kell hinned nekem. Ha rögtön tennéd, nem is lenne igaz.
- Mit zagyvál itt?
- Érthető, hogy neked ez puszta zagyvaság, de az én fejemben nagyon is tisztának tűnik. Már nem gyűlöllek, Harry.
A kijelentés köztünk lebegett, mint egy sötétnek tetsző, gonosz démon, mely felemészteni próbál, de te valamiért mégis megnyugszol.
A szavak ismerősek voltak, de már nem emlékszem, ki mondta őket, mintha olyan régen lett volna, hogy valaha szerettek. Fájt a gondolat is. Szeretet. Botor emberi szükséglet, egy ösztön, mely szüntelenül kielégítésre vár. De nem kaphatom meg soha, mert az nem jár nekem. Egy abnormálisnak, egy különcnek. Már gyerekkoromban kiderült, hogy nem vagyok jogosult ilyesmire.
De itt állt előttem valaki, aki „nem gyűlöl” engem, és ez a tudat olyan nyugalommal töltött el, mint semmi eddigi életem során.
- Tényleg szeret engem? - szaladt ki a kérdés a számon hirtelen, és olyan hévvel, ami mindent elárult.
A reményt és a sóvárgást is arra, amit soha nem kaphatok meg.
- Igen, Harry - jött az egyszerű felelet, és én minden fenntartás nélkül hittem neki, mintha nem lehetne hazugság.
Hosszú ujjak simítottak végig az arcomon. Megborzongtam, de most nem a félelemtől, hanem a jóleső érzéstől, amit a gyengéd ujjak keltettek bennem.
- Soha többé nem leszel egyedül, Harry - búgta a fülembe.
Ezt is mondta már valaki nekem, egyszer régen. De nem volt itt, hogy segítsen, szeressen engem.
- Itt marad? - mormogtam, miközben az ágyhoz vezetett.
- Nem, Harry. Ma nem.
Halk léptekkel távozott a szobából, miközben kioltotta a fényeket. Percekig csak a sötétségbe bámultam, reménykedve, hogy Tom visszatér. De nem történt semmi, csak a sötét egyedüllét vett körül. Álmosan dőltem el az ágyon, és hagytam, hogy elragadjon a baljós sötétség.
Egy diadalmas női kacaj rázta meg a félhomályban úszó termet, majd egy test puffant a földön. A halálfalók közelebb mozdultak a kör közepén fekvő védtelen fiúhoz, de a Nagyúr megálljt intett.
- Szép munka, Bella! Még azt is sikerült elérned, hogy eljátssza, amit közösen eszeltünk ki neki. Így még szórakoztatóbb - sziszegte a Sötét Nagyúr, villás nyelvét végigfuttatva a szája szélén.
- Köszönöm, Nagyúr! - borult térdre előtte Bellatrix Lestrange, és csókolta meg a köpenye szélét.
- Állj fel, hű szolgám! Az ilyen földön csúszás nem illik hozzád.
- Igen, Nagyúr - hajtott fejet ismét a nő.
- Jól van. Most pedig vidd a fiút a lakosztályába. Lásd el a megfelelő bájitalokkal! Egy ideig senki nem mehet be hozzá. Kár lenne, ha ilyen rövid idő után meghalna.
- Igenis, uram!
Bella Harryt magával vonszolva távozott a teremből.
- Biztosan jó lesz ez így, Nagyuram? - kérdezte Lucius Malfoy.
- Nem kell aggódnod, Lucius, a fiú már a kezemben van.
- Ezt nem is kétlem, Nagyuram, de még így is nagyon nehéz lesz elérni, hogy beszéljen, mert az áruló nagyon felkészítette a fiút.
- Pont ezért bíztam a dolgot Bellára, aki képes volt megtörni az ellenállását.
- De Piton…
- Nyugodt lehetsz, Lucius, Perselus Piton mindenért megfizet. De nem úgy, ahogy gondolod. Nem fogom megölni. Annál nagyobb szenvedést tartogatok neki.
- A fiú…
- Okos vagy te, Lucius. Hagyni fogom, hogy megtalálja Pottert, de addigra már nem marad az iránta érzett szerelméből és az életéből semmi, csak egy élettelen roncs.
- Briliáns, mint mindig, Nagyuram.
Voldemort erre felkacagott, és egy intéssel útjukra bocsátotta csatlósait. Nevetése még hosszú ideig visszhangzott tróntermének falain.
Hétvége volt, és szokás szerint az ágyamon kuporogtam a szobám rejtekében, teljesen egyedül. Tanulásba temetkeztem, legalábbis próbáltam, de közben türelmetlenül vártam Tomot. A bájitaltan könyv sorai értelmetlen ákombákomokká mosódtak össze a szemem előtt. Eldobtam a könyvet jó messzire. A lapok susogva hullottak ki a keménykötésből, és estek le a kőre, mint ahogyan az őszi időben a színes falevelek lepik el a földet. Érthetetlen, vad düh tört rám. A mellettem felhalmozott többi tanulnivaló szintén a padlón végezte.
Hanyatt dőltem az ágyon, kényszeredetten szorítva meg a takaró szélét. Szemem zaklatottan vizsgálta a plafont, számba vett minden repedést és kitüremkedést. Aztán megakadt egy lassan hálója felé araszoló pókon. Meredten néztem a kis jószágot, ami a következő pillanatban lángra kapott a mágiám nyomán, amely elszabadulva kielégítette elkeseredett dühömet. A következő célpontok a földön heverő ártatlan jegyzetek és tankönyvek voltak, de aztán egy hang megzavart. Az ablak felől jött. Odakaptam a fejem. A sima ablaktábla mögött egy apró, éjfekete bagoly várakozott türelmes csendben.
Komótosan felültem, majd az előző kitörésem miatt még kábán elvánszorogtam az ablakig. Mikor beengedtem a baglyot, az egyszerűen csak a kezembe ejtette a levelet, majd rögtön tovaröppent. Széthajtogattam az apró, zöld pergament, és olvasni kezdtem.
Kedves Harry!
Megígértem neked, hogy hamarosan jelentkezem. Szeretnék találkozni veled. Gyere holnap délben a Tiltott Rengetegbe. Ne félj, a pillangók vezetni fognak! Várok rád!
T. D.
Mérhetetlen izgatottság lett úrrá rajtam. Olyan voltam, mint egy vásott kölyök, aki másnap megkapja a születésnapi ajándékát, de addig alig bír magával, pedig csak egy egyszerű vasárnap lesz. De mégis, találkozhatok vele, az egyetlen emberrel, aki törődik velem. Egész délután róla ábrándoztam, arról, hogy újra megérinti az arcomat, hogy beszél hozzám. Elmerültem a kellemes érzésben, amit a gondolat nyújtott.
Mire kikeveredtem az álmodozásból, már vacsoraidő volt. Korgó gyomromnak engedve, elindultam a nagyterembe. A barátaim már ott voltak, Ron szokás szerint tömte a hasát, Hermione pedig valamit vadul magyarázott a házimanók jogairól, amikor leültem közéjük. Elmosolyodtam, de a barátnőm, aki mindig túlzásba vitte az aggódást, ha rólam volt szó, hamar lelohasztotta a jókedvemet.
- Hol voltál egész nap, Harry? Mindketten aggódtunk érted!
- Csak pihentem. Ez minden.
- De nem voltál ma eddig egyik étkezésen sem!
- Lementem a konyhára - hazudtam, de nem jött be.
- Megkérdeztük Dobbyt. Nem jártál ott.
- Jó, lebuktam. Egyszerűen nem voltam éhes.
- Ez nehéz elhinni egy tizenhét éves fiúról - állt meg felettünk Piton.
- Pedig elhiheti, tanár úr - vetettem oda gúnyosan.
- Tíz pont a Griffendéltől, Potter. A helyében én ennék, amíg még megtehetem - villantotta rám éjfekete szemeit, majd elindult a tanári asztalhoz. A talárja szokás szerint hullámzott körülötte.
- Hogyhogy addig egyél, amíg még megteheted? - hördült fel Ron.
- Nem tudom - válaszolt rá helyettem Hermione.
De én nem törődtem velük, hanem meredten néztem Piton után. A szemében a vágy és az aggodalom keveredett. Nem értettem. Biztosan csak képzelődtem, mert nem lehetett való. Kábán nyúltam egy sült csirkecomb után. Ez a furcsa kába állapot eltartott a vacsora végéig, majd engedve barátaim nem éppen finom noszogatásának, velük töltöttem az estét. Ron szokás szerint megvert varázslósakkban, viszont a Hermione által mentőötletként javasolt varázsbetűvető közben jól elszórakoztam. Jóleső fáradtság lett rajtam úrrá, így hamar sikerült elaludnom.
Másnap a viszontlátás izgalmával ébredtem. Reggeli közben élénken csevegtem a többiekkel. Hermione meg is jegyezte, hogy ma madarat lehet velem fogatni. Étkezés után elbúcsúztam tőlük. A szobámba érve úgy kezdtem készülődni, mint egy elsőrandizós kislány. Végül egy egyszerű farmer, zöld, hosszú ujjú póló és egy fekete kötött pulcsi mellett döntöttem. Ez pont illett a langyos tavaszi időhöz.
A parkba érve nagyot szippantottam a kellemes, enyhe levegőből. Egy ideig nem történt semmi, aztán megláttam. Arany pillangók szálltak az erdő felé. Gyors léptekkel követtem őket, és tíz perc séta után el is értem egy tágas tisztáshoz. Tom egy hatalmas pléden ült egy óriási fa alatt, mellette egy kosár feküdt. Odafutottam hozzá.
- Üdv, Harry!
- Jó napot, uram!
- Harry, nyugodtan tegezhetsz, ha egyedül vagyunk - ajánlotta fel Tom.
- Igen, u… T… Tom - fogadtam el sután.
- Ülj csak le - invitált maga mellé.
Leültem mellé, és rögtön el is kezdtünk enni. Többféle finomság került elő a fonott kosárból. Étkezés közben csendben néztük egymást, figyelve a másik minden apró rezdülését. Egymás szemébe nézve próbáltuk kitalálni a másik gondolatait, egyre jobban elvesztünk egymásban. Aztán desszertként egy kis tejszínhabos eper is előkerült. Ez volt a kedvencem.
- Kitaláltad az ízlésemet, Tom! - lelkendeztem, miközben kikaptam egy szép nagy darabot a dobozból.
Felnevetett, majd ő is így tett. A finom csemege hamar eltűnt a szájában. Rákacsintottam, és a nyelvem hegyével elkezdtem lenyalni a finom habot a gyümölcsről, majd finoman bekaptam, és leszopogattam róla a maradékot. Végül az egészet eltüntettem a számban, majd egy új után nyúltam, hogy elvégezzem vele az előző szertartást. A szemem sarkából láttam, hogy Tomot nem hagyja a dolog hidegen. Nagyot nyelt, majd felém nyúlva gyengéden az ölébe húzott. Meglepetten néztem fel rá. Ő egyszerűen lehajolt és ajkait a tejszínhabtól maszatos számhoz érintette. Az ajkamat enyhén szétnyitottam, utat engedve a bekéredzkedő nyelvnek. Édes, bódító íze volt, szinte beleszédültem a karjaiba, és ő egyre szorosabban tartott. Olyan volt, mintha a Mennyországban járnék, annyira eltöltötte a szívemet a boldogság. Soha többé nem akartam elszakadni tőle.
Zihálva váltunk szét, hogy végre éltető levegőhöz juthassunk, amit kölcsönösen, nagy hévvel próbáltunk ellopni a másik tüdejéből. Vágytól égő szemekkel néztünk egymásra. Elpirultam attól, ahogy rám nézett.
- Látom, zavarban vagy, Harry.
- Egy kicsit - rántottam meg a vállam hanyagul, és teljes testemmel hozzásimultam.
Körém fonta a karjait, és hagyta, hogy pihenjek. Az óvó ölelésben hamar el tudtam aludni. Mikor újra felébredtem, még mindig velem volt. Hálásan mosolyogtam fel rá.
- Látom, szépet álmodtál - mosolygott rám Tom.
- Veled álmodtam.
Erre csak egy apró nevetés volt a válasz.
- Azt hiszem, ideje mennünk. Már kezd késő lenni.
- De én még maradni akarok! - fakadtam ki.
Nem akartam elszakadni tőle, a megszerzett boldogságomtól.
- Ne félj, még látjuk egymást - ölelt át könnyedén, majd finoman eltolt magától, és ajkunk újra forró csókban forrt össze. Nem akartam, hogy ennek a csóknak vége legyen. Szerettem volna, ha örökké tart, de nem lehetett, mert mennie kellett. Mégis maradt. Még órákon keresztül maradtunk a tisztáson, egymást ölelve és csókolva. Amikor végül magamra hagyott, kétségbeesetten indultam vissza a kastélyba.
A bejárati csarnokban a két barátom várt.
- Hol jártál már megint, Harry? Mindenütt kerestünk! - rázott meg aggodalmasan Hermione.
- Semmi közötök hozzá! - rivalltam rájuk. - Hagyjatok békén!
Otthagytam őket, és a szobámba rohantam. Nem akartam látni senkit, nekem csak Tom kellett. Valami érthetetlen szenvedély vonzott hozzá, amitől nem tudtam szabadulni már soha többé.
Az ágyamon fekve is csak őt láttam. Tétován emeltem fel a kezem, hogy megérintsem a előttem megjelenő arcot, de aztán…
Csatt!
Mindent elvágott egy hirtelen ütés, mely félelmetes sötétbe taszított.
- Vedd le rólam a kezed, te sárvérű fattyú! - csapta arcon Voldemort az öntudatlan Harryt, és lökte el magától.
A fiú a földre zuhant, cserepes ajkai közül halványan szökött ki a szó.
- Tom, kérlek, gyere vissza! Csókolj! - könyörgött.
- Mondd el, hol vannak a horcruxaim, Potter! Akkor megkönnyítem a halálodat! Gyerünk! - markolt bele a fiúhajába a Sötétúr.
- Kérlek, ölelj át! - motyogta kérlelően az, nem hallva meg a követelőző szavakat.
Voldemort elengedte a csapzott tincseket, és rászegezte a pálcáját.
- Crucio!
A fiú teste összerándult a fájdalomtól, de nem sikított, vagy vallott, hanem továbbra is szeretetért könyörgött. A kígyószerű alak nem bírta hallgatni, ezért végül megszakította az átkot.
- Vigyétek innen! Egy darabig nem akarom látni! Bella, foglalkozz vele egy kicsit!
- Igenis, Nagyúr! Örömmel - nyalta meg a száját a nő.
Voldemort lerogyott a trónusára, és a kezébe temette az arcát. Kezdett kicsúszni a kezéből ez a játék. Kezdett ő is beleőrülni és a halála felé száguldani, mert a sors nyílt lapokkal játszik. Mindketten száguldanak a végzetük felé.
Tovább>>