Harry Potter - Egy nő arcképe - 1.
Téma: Tavasz
Csapat: C csapat
Piton típus: szexi Piton
Kulcs: Agatha Christie: „Egy szép tavaszi reggel felbukkan egy leányarc, és a létezés jól megszervezett rendje egyszerre felborul.”
Műfaj/kategória: krimi, romantikus, fluff nyomokban, némi dráma, kisregény
Figyelmeztetések: erőszak, non-magic, némi trágár beszéd, nagyon AU, OOC karakterek (mondjuk, ezt ki hogy érzi, azért kitettem a figyelmeztetést)
Korhatár: 18+ (leginkább a krimi elemek miatt)
Megjegyzés: készült a II. Snanger BL kihívására a C csapatban.
Megjegyzés 2.: A történet nagymértékben AU, a 21. században játszódó krimi-romantika. Ne várjon senki talárokat, varázspálcákat és igéket, mert az itt nem lesz. Teljesen varázslatmentes a történet, de remélem, azért szeretni fogjátok. :) A szereplők életkorán is változtattam kicsit.
Köszönet: Szeretném megköszönni a segítséget három embernek, aninak, Liának és herikának. Köszönöm nektek!
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
1.
Volt egy megmagyarázhatatlan varázsa a korai tavasznak, de főleg a tavaszi reggeleknek. Megnyugtatta őt, feltöltötte: elég volt kilépnie a lakása ajtaján, és nagyot szippantani az üde levegőből.
Ráérősen sétált le a lépcsőn, betért a közeli boltba a reggeli kávéadagjáért, majd megcélozta az út túloldalán lévő újságosbódét. A szél belekapott a nyitott, fekete szövetkabátjába, így az lobogott mögötte, ahogy átkelt az úttesten. Az újságoshoz érve az idős hölgy rögtön üdvözölte:
- Jó reggelt, Mr. Piton. Hogy érzi magát ma reggel?
- Jó reggelt! Köszönöm, jól. A szokásosat kérem. - A nő már adta is a The Times aznapi példányát.
Perselus a parkon át indult a munkahelye felé. Kávékortyolgatás közben rápillantott az újság címlapjára, és a megszokott hasábok között megakadt a szeme a szalagcímen.
„Egy fehér ruhás hölgy a műkincstolvaj? Anglia legnagyobb műkincsrablás-sorozata?”
Megtorpant. Alaposan megnézte magának a cikk fotóját. Eléggé homályos volt, de annyit kivett, hogy az egyik képen szereplő rendőr egy fehér ruhába öltözött nőt ábrázoló fényképet tart a kezében. Jobban mondva, egy nőt ábrázoló festményről készült képet. Igen, határozottan festményről készültet. Elsőre semmi különös nem tűnt fel neki a megfestett nőn. Barna szem, elegánsan feltűzött haj. Hétköznapi. Összehajtotta az újságot, és gondolatban valahogy ironikusnak találta az egészet. Piton ismerte a károsultat, tisztában volt vele, hogy pont egy mélyen tisztelt ügyfelét lopták meg, egy olyan ügyfeléről cikkeznek, aki mániákusan vigyázott az értékeire. De az ébredező park nyújtotta látvány élvezetet okozott, a madarak éneke pedig olyasfajta kellemes megszokottsággal töltötte el a lelkét, amit szeretett. Kellenek az ilyen apró örömök, hogy az ember túl tudja verekedni magát a hétköznapokon.
A saját maga által létrehozott birodalma, a Piton Értékbecslő és Kiállításszervező Iroda volt London legjobb és legnépszerűbb ékszer és műtárgy értékbecslő cége. Elit ügyfélkörrel rendelkezett. A legtöbb gazdag örökös Piton cégéhez fordult, ha az örökölt vagy épp megvásárolandó csecsebecséje piaci értéke után érdeklődött. Az is előfordult, hogy valaki a meglévőkre akart kedvező biztosítást kötni. Ugyanis a pénzét mindenki féltette, és nem fektette akármibe, ezt Perselus a hosszú évek során - amit ebben a szakmában töltött, és idáig felküzdötte magát - megtanulta, ahogy azt is, hogy milyen sokat számít a külső benyomás. Gondoskodott róla, hogy cége és külseje makulátlan legyen, és ezt elvárta az alkalmazottaitól is. Egy-egy idős hölgy időnként könnyedén félreértette Piton tökéletességre való törekvését, így előfordult, hogy a koros, egyedülálló ügyfelei az ékszereket feledve, őt magát akarták hazavinni. A cég titkárnője, Pansy, nem hiába jegyezte meg, hogy talán vágassa le a hátközépig érő, általában egy sötét szalaggal összekötött fekete haját, és gombolja be az ingje felső gombját is, valamint hordjon nyakkendőt. Piton túlságosan szerette a laza, de mégis elegáns viseletet, ami a rászabott, kényelmes fekete öltönyeiből és sötét színű ingjeiből állt. Kedvence a sötétszürke volt, amikor jó kedve volt, rendszerint egy ilyen darab feszített rajta. Így kell, kinézzen egy negyvenhárom éves, sikeres üzletember.
Elérte az irodaházat. Pár pillanatra megállt, és felnézett a művére. Az nem volt kifejezés, hogy megérte. Pitonnak mindene megvolt, a magánéletet kivéve.
Pansy a szokásos megjegyzéseivel fogadta az irodában. Ahogy Perselus kiszállt a liftből, már darálta is a szöveget, végig az egész harmadik emeleti folyosón.
- Mikorra van megbeszélve a mai első időpont? - tért a tárgyra Piton, amint a titkárnő beszéd közben levegőért kapott.
- Kilencre jön Mrs. Figg, Mrs. Bones lemondta a félkilences időpontot, így van egy szabad órája, uram.
- Tökéletes, így még van időm elolvasni az újságot.
- Mr. Piton, még nem olvasott a műkincsrablásokról?
- A címlapot már volt szerencsém látni.
- Érdemes elolvasnia a többit is. Titokzatos az a nő, én mondom.
- Köszönöm, észben tartom - eresztett meg Parkinson felé egy fanyar mosolyt, majd a kávéjával és az újsággal együtt bement az irodájába, hogy elfoglalja a helyét a kényelmes bőrfoteljében, és a The Times tüzetesebb tanulmányozásába kezdjen.
Egész pontosan még mindig a cikkhez tartozó kép érdekelte. Az a nő a fotón fiatal volt, csinos és megnyerő, a harmincas évei elején járhatott, de volt benne valami, ami Perselust nem hagyta nyugodni, így a következő egy órát és az egész hátralévő szabadidejét a titokzatos hölgy képmásának tanulmányozásával töltötte.
***
Az éjszakai köd baljósan telepedett az erdőre, ahol három feketébe öltözött alak lopakodott a fák között, az erdei utat követve. Éberen figyeltek minden neszre, ami megzavarhatja a küldetésüket. A kudarc nem volt kívánatos, a megbízójuk nem tűrt el semmiféle hibát, és esetükben a játszadozásnál több volt a tét. A családjuk élete.
Egyikük idegesen torpant meg.
- Mi az, Ginny? - kérdezte Hermione.
- Láttam valamit - feszült meg ugrásra készen a kérdezett.
- Csak egy nyuszi - szólalt meg a harmadik, álmatag hang.
A szavak igazolásaként a nyúl előtűnt a fák közül, és tovaugrált.
- Igazad volt, Luna.
Mindannyian idegesek voltak, rettegtek, hogy soha többé nem láthatják viszont a szeretteiket. De nem adták fel. El kellett végezniük, amivel a halálfalók megbízták őket. Tom Denem és bandája készült valamire, és őket használták fel hozzá. Nyolc előkelő családtól, nyolc értékes műtárgyat kellett megszerezniük. Nem közölték velük, mi szükség van erre, nem voltak abban a helyzetben, hogy kíváncsiskodjanak, és nem tudhatták, miért pont azokat a tárgyakat szemelte ki Denem. De a családjukért a három nő bármire képes lett volna, és már a negyedik műkincs volt a soron.
Ahogy haladtak, úgy ritkultak körülöttük a fák. Közel jártak a helyszínhez. Az erdő szélén Ginny elővette a táblagépet a hátizsákjából, majd miután betöltött a rendszer, elkezdte a kiszemelt ház védelmi rendszerének feltörését. A megbízójuk gondoskodott mindenről, legyen az technikai kérdés, szoftver vagy egyéb. Átkozottul ismerhette a gazdagok világát, és a lányok egyre inkább rádöbbentek, hogy a választás, mellyel hármukat belerángatta ebbe a lehetetlen helyzetbe, nagyon is eszményi okokra vezethető vissza.
Pár hete még egyik lány sem gondolta, hogy hamarosan a feje tetejére áll körülöttük a világ. Félelem, szorongás, pánik, düh, beletörődés. Az egyik pillanatban még békésen élték az életüket, külön-külön, a családjukkal, a reményteli jövőjük terveit szövögetve, a másikban egy vadidegen férfi előtt álltak remegve, aki rideg profizmussal sorolta fel nekik, mit vár el tőlük, és mi történik, ha kudarcot vallanak. Denem tudta, miért pont őket akarta. Ginny programozó informatikusnak tanult, emellett unaloműzésként hackerkedett. Denem egyik embere egy ideje rajta keresztül figyelte mindhármukat. Lunára az álmatagon ártatlan kinézete, Hermionéra pedig a műkincsbecslő végzettsége miatt esett a választás. Ezután kezdődött a pokol…
- Benn vagyok. A biztonsági kamerák kiiktatva. Egy beprogramozott képsort közvetítenek az őrnek. A riasztó a központ felé nem jelez változást, viszont a házban nem működik, így nem fog beriasztani - összegezte Ginny.
Elindultak. A birtok bejárata egy masszív kovácsoltvas kapu volt, aminek mentén egy magas kőfal futott. Az épülethez legközelebbi részt kellett kiválasztaniuk, hogy ott másszanak át a falon.
- Kampókat elő!
Ginny és Luna csendben tette a dolgát. Egyszerre dobták át a kampókat, ami megakadt a fal túloldalán a peremben. Ellenőrizték, elbírja-e őket, majd mászni kezdtek, Hermione követte őket, de már az első mozdulatoknál csúszni kezdett a válláról a hátizsákjának a pántja. A nő szerencsére még időben nyúlt hátra, hogy a helyére rántsa.
- Minden rendben? - kérdezte Ginny.
- Igen.
- Még szerencse, hogy ezek a kesztyűk jól tapadnak - fűzte hozzá derűsen Luna.
- Szerencse - ismételte meg morogva Ginny, miközben felért a fal tetejére, és felhúzta maga után a kötelet.
- Ne kezdd megint, Ginny! Tudom, hogy félsz és ideges vagy, de mind így érzünk! - rótta meg Hermione.
A másik sóhajtva nézett le rá.
- Tudom, sajnálom.
Luna halkan dúdolt valamit. Hermione felsóhajtott. Egyre kevésbé bírták ezt az egészet, és a feladat nagy része még hátra volt. Közben ő és Luna is felértek a fal tetejére, majd egyszerre ereszkedtek le a másik oldalon. Egy erős rántással kiakasztották a kampókat, és elpakolták a köteleket. Hangtalanul osontak a házhoz. Az épületből semmilyen zaj nem szűrődött ki, az ablakok sötétek voltak. A lakók már aludtak. A hátsó bejáratot közelítették meg, ahol Ginny kiiktatta az elektronikus zárat. Bejutottak az ajtón. Az alaprajz szerint, amit muszáj volt kívülről megtanulni ahhoz, hogy ne a helyszínen tanulmányozzák, a földszinti folyosó végén találták meg a széfet rejtő termet. A keresett ajtó meg is volt, de ahogy kinyitották, váratlan akadályba ütköztek. A tágas szobában lézeres védőrendszer vezetett a bejárattól egészen a széfig.
- A fenébe! Ez miért nem volt rajta a terven? - suttogta idegesen Ginny.
- Biztos újítottak. Tudsz vele kezdeni valamit? - kérdezte ugyanolyan halkan Hermione.
- Megpróbálok. Várjatok itt!
A vörös hajú nő vékony testalkata most kapóra jött. El kellett érnie a kapcsolópanelt. Csak pár méter távolságnyira volt a bejárati ajtótól a falra szerelt eszköz, de ahhoz, hogy hozzáférjen, az kellett, hogy vigyázva, nehogy hozzáérjen valamelyik levegőt átszelő nyalábhoz, még a szuszt is kipréselve a tüdejéből, apró, figyelmes léptekben közelítse meg. Ginny minden mozdulatára ügyelt. És átkozta a gazdagokat, akiknek bár megvolt mindenük, láthatóan a biztonságra, kényszerűségből, legalább annyit költöttek, mint amennyibe a kincseik kerültek. Hát élet az ilyen?
Megkönnyebbülten fújta ki magát, amikor odaért a szerkezethez, majd elővette a gépét, és a panelhez csatlakoztatta. Pár perc múlva a vörös fénynyalábok eltűntek.
- Öt percig tudom így tartani, utána újra aktiválódik.
- Az kevés - jegyezte meg Hermione.
- Ha tovább marad így, lebukunk.
- Semmi baj, elég lesz - mosolygott rájuk Luna, és elindult a széf felé Hermionéval a nyomában.
Itt vált fontossá Luna és a megérzései.
A széf régi, mechanikus zárszerkezetű volt, így a modern feltörési módszerek mit sem értek. Szerencsére Luna mindig magával cipelt egy - Ginny által teljesen feleslegesnek ítélt - orvosi sztetoszkópot. A fülébe dugta, a másik végét a széf falára tapasztotta, és feszülten figyelt minden árulkodó hangra, míg Hermione forgatta a mechanikus számzárat. Alig egy perc telt el hiábavaló próbálkozással, amikor léptek zaja hallatszott.
- Siessetek! Valaki jön! - figyelmeztette őket Ginny.
Teltek a másodpercek, és a léptek egyre közelebbről hallatszottak. Ginny magában visszaszámolt: még hét, még öt, még három. A széf kinyílt.
Egyszerű volt a módszerük: Hermione előrántotta a hátizsákjából a saját arcáról készült festmény fotóját, majd az elemlámpájával bevilágított a széfbe, és gyorsan a megbízójuk által kiszemelt zsákmány helyére tette. Ez volt a „kézjegyük”. Egy megszerzett műtárgy - egy otthagyott fotó.
Még pont annyi idejük maradt, hogy miután becsukták a széfet, mindhárman a falhoz lapuljanak, és már nyílt is az ajtó. Az őr világított be rajta. Visszafojtott lélegzettel vártak, de szerencsére az ajtó eltakarta őket. Az őr is hamarosan visszacsukta és továbbment.
Hermione kikémlelt az ajtón.
- Tiszta a terep! Mehetünk! - súgta hátra a másik kettőnek.
Gyorsan kiértek a házból. Hamarosan már újra az erdő szélén álltak, ott, ahonnan elindultak. Ginny kiiktatta a kamera zavarását, majd bevették magukat a fák közé. Még hátra volt a jelentésük Denemnek.
Tovább>>
Csapat: C csapat
Piton típus: szexi Piton
Kulcs: Agatha Christie: „Egy szép tavaszi reggel felbukkan egy leányarc, és a létezés jól megszervezett rendje egyszerre felborul.”
Műfaj/kategória: krimi, romantikus, fluff nyomokban, némi dráma, kisregény
Figyelmeztetések: erőszak, non-magic, némi trágár beszéd, nagyon AU, OOC karakterek (mondjuk, ezt ki hogy érzi, azért kitettem a figyelmeztetést)
Korhatár: 18+ (leginkább a krimi elemek miatt)
Megjegyzés: készült a II. Snanger BL kihívására a C csapatban.
Megjegyzés 2.: A történet nagymértékben AU, a 21. században játszódó krimi-romantika. Ne várjon senki talárokat, varázspálcákat és igéket, mert az itt nem lesz. Teljesen varázslatmentes a történet, de remélem, azért szeretni fogjátok. :) A szereplők életkorán is változtattam kicsit.
Köszönet: Szeretném megköszönni a segítséget három embernek, aninak, Liának és herikának. Köszönöm nektek!
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
1.
Volt egy megmagyarázhatatlan varázsa a korai tavasznak, de főleg a tavaszi reggeleknek. Megnyugtatta őt, feltöltötte: elég volt kilépnie a lakása ajtaján, és nagyot szippantani az üde levegőből.
Ráérősen sétált le a lépcsőn, betért a közeli boltba a reggeli kávéadagjáért, majd megcélozta az út túloldalán lévő újságosbódét. A szél belekapott a nyitott, fekete szövetkabátjába, így az lobogott mögötte, ahogy átkelt az úttesten. Az újságoshoz érve az idős hölgy rögtön üdvözölte:
- Jó reggelt, Mr. Piton. Hogy érzi magát ma reggel?
- Jó reggelt! Köszönöm, jól. A szokásosat kérem. - A nő már adta is a The Times aznapi példányát.
Perselus a parkon át indult a munkahelye felé. Kávékortyolgatás közben rápillantott az újság címlapjára, és a megszokott hasábok között megakadt a szeme a szalagcímen.
„Egy fehér ruhás hölgy a műkincstolvaj? Anglia legnagyobb műkincsrablás-sorozata?”
Megtorpant. Alaposan megnézte magának a cikk fotóját. Eléggé homályos volt, de annyit kivett, hogy az egyik képen szereplő rendőr egy fehér ruhába öltözött nőt ábrázoló fényképet tart a kezében. Jobban mondva, egy nőt ábrázoló festményről készült képet. Igen, határozottan festményről készültet. Elsőre semmi különös nem tűnt fel neki a megfestett nőn. Barna szem, elegánsan feltűzött haj. Hétköznapi. Összehajtotta az újságot, és gondolatban valahogy ironikusnak találta az egészet. Piton ismerte a károsultat, tisztában volt vele, hogy pont egy mélyen tisztelt ügyfelét lopták meg, egy olyan ügyfeléről cikkeznek, aki mániákusan vigyázott az értékeire. De az ébredező park nyújtotta látvány élvezetet okozott, a madarak éneke pedig olyasfajta kellemes megszokottsággal töltötte el a lelkét, amit szeretett. Kellenek az ilyen apró örömök, hogy az ember túl tudja verekedni magát a hétköznapokon.
A saját maga által létrehozott birodalma, a Piton Értékbecslő és Kiállításszervező Iroda volt London legjobb és legnépszerűbb ékszer és műtárgy értékbecslő cége. Elit ügyfélkörrel rendelkezett. A legtöbb gazdag örökös Piton cégéhez fordult, ha az örökölt vagy épp megvásárolandó csecsebecséje piaci értéke után érdeklődött. Az is előfordult, hogy valaki a meglévőkre akart kedvező biztosítást kötni. Ugyanis a pénzét mindenki féltette, és nem fektette akármibe, ezt Perselus a hosszú évek során - amit ebben a szakmában töltött, és idáig felküzdötte magát - megtanulta, ahogy azt is, hogy milyen sokat számít a külső benyomás. Gondoskodott róla, hogy cége és külseje makulátlan legyen, és ezt elvárta az alkalmazottaitól is. Egy-egy idős hölgy időnként könnyedén félreértette Piton tökéletességre való törekvését, így előfordult, hogy a koros, egyedülálló ügyfelei az ékszereket feledve, őt magát akarták hazavinni. A cég titkárnője, Pansy, nem hiába jegyezte meg, hogy talán vágassa le a hátközépig érő, általában egy sötét szalaggal összekötött fekete haját, és gombolja be az ingje felső gombját is, valamint hordjon nyakkendőt. Piton túlságosan szerette a laza, de mégis elegáns viseletet, ami a rászabott, kényelmes fekete öltönyeiből és sötét színű ingjeiből állt. Kedvence a sötétszürke volt, amikor jó kedve volt, rendszerint egy ilyen darab feszített rajta. Így kell, kinézzen egy negyvenhárom éves, sikeres üzletember.
Elérte az irodaházat. Pár pillanatra megállt, és felnézett a művére. Az nem volt kifejezés, hogy megérte. Pitonnak mindene megvolt, a magánéletet kivéve.
Pansy a szokásos megjegyzéseivel fogadta az irodában. Ahogy Perselus kiszállt a liftből, már darálta is a szöveget, végig az egész harmadik emeleti folyosón.
- Mikorra van megbeszélve a mai első időpont? - tért a tárgyra Piton, amint a titkárnő beszéd közben levegőért kapott.
- Kilencre jön Mrs. Figg, Mrs. Bones lemondta a félkilences időpontot, így van egy szabad órája, uram.
- Tökéletes, így még van időm elolvasni az újságot.
- Mr. Piton, még nem olvasott a műkincsrablásokról?
- A címlapot már volt szerencsém látni.
- Érdemes elolvasnia a többit is. Titokzatos az a nő, én mondom.
- Köszönöm, észben tartom - eresztett meg Parkinson felé egy fanyar mosolyt, majd a kávéjával és az újsággal együtt bement az irodájába, hogy elfoglalja a helyét a kényelmes bőrfoteljében, és a The Times tüzetesebb tanulmányozásába kezdjen.
Egész pontosan még mindig a cikkhez tartozó kép érdekelte. Az a nő a fotón fiatal volt, csinos és megnyerő, a harmincas évei elején járhatott, de volt benne valami, ami Perselust nem hagyta nyugodni, így a következő egy órát és az egész hátralévő szabadidejét a titokzatos hölgy képmásának tanulmányozásával töltötte.
***
Az éjszakai köd baljósan telepedett az erdőre, ahol három feketébe öltözött alak lopakodott a fák között, az erdei utat követve. Éberen figyeltek minden neszre, ami megzavarhatja a küldetésüket. A kudarc nem volt kívánatos, a megbízójuk nem tűrt el semmiféle hibát, és esetükben a játszadozásnál több volt a tét. A családjuk élete.
Egyikük idegesen torpant meg.
- Mi az, Ginny? - kérdezte Hermione.
- Láttam valamit - feszült meg ugrásra készen a kérdezett.
- Csak egy nyuszi - szólalt meg a harmadik, álmatag hang.
A szavak igazolásaként a nyúl előtűnt a fák közül, és tovaugrált.
- Igazad volt, Luna.
Mindannyian idegesek voltak, rettegtek, hogy soha többé nem láthatják viszont a szeretteiket. De nem adták fel. El kellett végezniük, amivel a halálfalók megbízták őket. Tom Denem és bandája készült valamire, és őket használták fel hozzá. Nyolc előkelő családtól, nyolc értékes műtárgyat kellett megszerezniük. Nem közölték velük, mi szükség van erre, nem voltak abban a helyzetben, hogy kíváncsiskodjanak, és nem tudhatták, miért pont azokat a tárgyakat szemelte ki Denem. De a családjukért a három nő bármire képes lett volna, és már a negyedik műkincs volt a soron.
Ahogy haladtak, úgy ritkultak körülöttük a fák. Közel jártak a helyszínhez. Az erdő szélén Ginny elővette a táblagépet a hátizsákjából, majd miután betöltött a rendszer, elkezdte a kiszemelt ház védelmi rendszerének feltörését. A megbízójuk gondoskodott mindenről, legyen az technikai kérdés, szoftver vagy egyéb. Átkozottul ismerhette a gazdagok világát, és a lányok egyre inkább rádöbbentek, hogy a választás, mellyel hármukat belerángatta ebbe a lehetetlen helyzetbe, nagyon is eszményi okokra vezethető vissza.
Pár hete még egyik lány sem gondolta, hogy hamarosan a feje tetejére áll körülöttük a világ. Félelem, szorongás, pánik, düh, beletörődés. Az egyik pillanatban még békésen élték az életüket, külön-külön, a családjukkal, a reményteli jövőjük terveit szövögetve, a másikban egy vadidegen férfi előtt álltak remegve, aki rideg profizmussal sorolta fel nekik, mit vár el tőlük, és mi történik, ha kudarcot vallanak. Denem tudta, miért pont őket akarta. Ginny programozó informatikusnak tanult, emellett unaloműzésként hackerkedett. Denem egyik embere egy ideje rajta keresztül figyelte mindhármukat. Lunára az álmatagon ártatlan kinézete, Hermionéra pedig a műkincsbecslő végzettsége miatt esett a választás. Ezután kezdődött a pokol…
- Benn vagyok. A biztonsági kamerák kiiktatva. Egy beprogramozott képsort közvetítenek az őrnek. A riasztó a központ felé nem jelez változást, viszont a házban nem működik, így nem fog beriasztani - összegezte Ginny.
Elindultak. A birtok bejárata egy masszív kovácsoltvas kapu volt, aminek mentén egy magas kőfal futott. Az épülethez legközelebbi részt kellett kiválasztaniuk, hogy ott másszanak át a falon.
- Kampókat elő!
Ginny és Luna csendben tette a dolgát. Egyszerre dobták át a kampókat, ami megakadt a fal túloldalán a peremben. Ellenőrizték, elbírja-e őket, majd mászni kezdtek, Hermione követte őket, de már az első mozdulatoknál csúszni kezdett a válláról a hátizsákjának a pántja. A nő szerencsére még időben nyúlt hátra, hogy a helyére rántsa.
- Minden rendben? - kérdezte Ginny.
- Igen.
- Még szerencse, hogy ezek a kesztyűk jól tapadnak - fűzte hozzá derűsen Luna.
- Szerencse - ismételte meg morogva Ginny, miközben felért a fal tetejére, és felhúzta maga után a kötelet.
- Ne kezdd megint, Ginny! Tudom, hogy félsz és ideges vagy, de mind így érzünk! - rótta meg Hermione.
A másik sóhajtva nézett le rá.
- Tudom, sajnálom.
Luna halkan dúdolt valamit. Hermione felsóhajtott. Egyre kevésbé bírták ezt az egészet, és a feladat nagy része még hátra volt. Közben ő és Luna is felértek a fal tetejére, majd egyszerre ereszkedtek le a másik oldalon. Egy erős rántással kiakasztották a kampókat, és elpakolták a köteleket. Hangtalanul osontak a házhoz. Az épületből semmilyen zaj nem szűrődött ki, az ablakok sötétek voltak. A lakók már aludtak. A hátsó bejáratot közelítették meg, ahol Ginny kiiktatta az elektronikus zárat. Bejutottak az ajtón. Az alaprajz szerint, amit muszáj volt kívülről megtanulni ahhoz, hogy ne a helyszínen tanulmányozzák, a földszinti folyosó végén találták meg a széfet rejtő termet. A keresett ajtó meg is volt, de ahogy kinyitották, váratlan akadályba ütköztek. A tágas szobában lézeres védőrendszer vezetett a bejárattól egészen a széfig.
- A fenébe! Ez miért nem volt rajta a terven? - suttogta idegesen Ginny.
- Biztos újítottak. Tudsz vele kezdeni valamit? - kérdezte ugyanolyan halkan Hermione.
- Megpróbálok. Várjatok itt!
A vörös hajú nő vékony testalkata most kapóra jött. El kellett érnie a kapcsolópanelt. Csak pár méter távolságnyira volt a bejárati ajtótól a falra szerelt eszköz, de ahhoz, hogy hozzáférjen, az kellett, hogy vigyázva, nehogy hozzáérjen valamelyik levegőt átszelő nyalábhoz, még a szuszt is kipréselve a tüdejéből, apró, figyelmes léptekben közelítse meg. Ginny minden mozdulatára ügyelt. És átkozta a gazdagokat, akiknek bár megvolt mindenük, láthatóan a biztonságra, kényszerűségből, legalább annyit költöttek, mint amennyibe a kincseik kerültek. Hát élet az ilyen?
Megkönnyebbülten fújta ki magát, amikor odaért a szerkezethez, majd elővette a gépét, és a panelhez csatlakoztatta. Pár perc múlva a vörös fénynyalábok eltűntek.
- Öt percig tudom így tartani, utána újra aktiválódik.
- Az kevés - jegyezte meg Hermione.
- Ha tovább marad így, lebukunk.
- Semmi baj, elég lesz - mosolygott rájuk Luna, és elindult a széf felé Hermionéval a nyomában.
Itt vált fontossá Luna és a megérzései.
A széf régi, mechanikus zárszerkezetű volt, így a modern feltörési módszerek mit sem értek. Szerencsére Luna mindig magával cipelt egy - Ginny által teljesen feleslegesnek ítélt - orvosi sztetoszkópot. A fülébe dugta, a másik végét a széf falára tapasztotta, és feszülten figyelt minden árulkodó hangra, míg Hermione forgatta a mechanikus számzárat. Alig egy perc telt el hiábavaló próbálkozással, amikor léptek zaja hallatszott.
- Siessetek! Valaki jön! - figyelmeztette őket Ginny.
Teltek a másodpercek, és a léptek egyre közelebbről hallatszottak. Ginny magában visszaszámolt: még hét, még öt, még három. A széf kinyílt.
Egyszerű volt a módszerük: Hermione előrántotta a hátizsákjából a saját arcáról készült festmény fotóját, majd az elemlámpájával bevilágított a széfbe, és gyorsan a megbízójuk által kiszemelt zsákmány helyére tette. Ez volt a „kézjegyük”. Egy megszerzett műtárgy - egy otthagyott fotó.
Még pont annyi idejük maradt, hogy miután becsukták a széfet, mindhárman a falhoz lapuljanak, és már nyílt is az ajtó. Az őr világított be rajta. Visszafojtott lélegzettel vártak, de szerencsére az ajtó eltakarta őket. Az őr is hamarosan visszacsukta és továbbment.
Hermione kikémlelt az ajtón.
- Tiszta a terep! Mehetünk! - súgta hátra a másik kettőnek.
Gyorsan kiértek a házból. Hamarosan már újra az erdő szélén álltak, ott, ahonnan elindultak. Ginny kiiktatta a kamera zavarását, majd bevették magukat a fák közé. Még hátra volt a jelentésük Denemnek.
Tovább>>