Criminal Minds - Halld üvöltésem - 1. rész

[lutienlovemagic]

Cím: Halld üvöltésem
Csapat: Victima
Elsődleges Kulcs: „Halld üvöltésem” (G. R. R. Martin),
Másodlagos kulcs: a gyilkos szignatúrája: a TÁRGY
Páros: Penelope Garcia/Derek Morgan
Korhatár: 18+
Műfaj/kategória: krimi, dráma, angst, kisregény
Figyelmeztetések: szexuális szadizmus, gyilkosság, lelki terror, szereplő halála, csonkítás, nemi erőszak, megfélemlítés, manipuláció, enyhén OOC karakterek néhol
Megjegyzés: készült az I. Gyilkos elmék Kihívásra a Victima csapatban.
Megjegyzés 2.: A történet filmszerű vágásokkal dolgozik. A szemszög végig E/3, Garciával a középpontban. Kivéve néhány részletet, ahol ezt a történet nem engedte meg.
Köszönet: Köszönet a bétázást azoknak, akiket most még nem fedhetek fel.
Kikötés: Minden jog a CBS tv csatorna tulajdona. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a sorozat egyes elemeinek felhasználásából.
Szereplők: Aaron Hotchner, Spencer Reid, Emily Prentiss, Derek Morgan, David Rossi, Jennifer Jareau, Penelope Garcia, Jason Gideon. Saját: Gregory Pilinsky/Gregorij Pilinszkij
Tartalom: Washingtonban feltűnik egy sorozatgyilkos, akinek aláírása túlságosan is ismerős a csapat egyik tagjának. A felismerés emlékeket hoz elő a múltból és szörnyű eseményeket indít el.


1. rész

„A múlt meghatároz bennünket. Jó okunk van rá, ha szökni akarunk előle, vagy a benne lévő rossz elől. De csak úgy szökhetünk el, ha valami jobbat tudunk hozzátenni." - Wendell Berry

Dideregni kezdett, ahogy a hideg fuvallat befújt a nyitva felejtett ablakon. Annyira elgondolkodott, hogy nem számított erre, összerezzent, mintha tudta volna, hogy ez rosszat jelent. Nem találta őt.

Többször volt dolga éjszakánként a műhelyben, de most azt mondta, nincs munkája, és egész éjjel vele marad. A karjaiba fészkelte hát magát még órákkal ezelőtt, de aztán mégis egyedül ébredt. A belőle áradó melegség és jellegzetes illat nélkül, üresen, egyedül. Nem értette, eddig, ha megígérte, mindig vele maradt egész éjjel. Most nem így történt.

Ott, a hideg konyhában megfogalmazódott benne az, hogy valami nincs rendjén, nem lehetett rendjén. Meg akarta tudni, mi az, viszont papucsba bújtatott lábai csak tétován mozdultak. Még soha sem lépett be a műhelybe, mikor párja este dolgozott. Úgy gondolta, megzavarná a munkát, az önfeledt ihletet. Most mégis be kellett mennie. Kinyitotta az ajtót, ami megnyikordult a lökéstől, ettől majdnem ijedten ugrott vissza mögé, mint egy rajtakapott gyerek. Aztán meghallotta a szelet, ami túl hangos volt ahhoz, hogy messziről meghallhassák őt, így elindult. A kora tavaszi szél beszivárgott a vékony hálóing alá, megdermesztve az izmait, de ő tudni akarta az igazságot. Annak ellenére, hogy már megtapasztalta, a tudás néha rossz, fertőz. A nem tudás fájdalom. Próbálta magát olyan kicsire összehúzni, ahogy csak bírta, hogy ne eméssze el a hideg. Ment tovább a lámpafény felé, amit a műhely felől látott. Meg-megbotlott az egyenetlen talajon, aztán teljesen megállt.

- Még visszafordulhatsz - mondta magának.

A lábai azonban önálló életre keltek, és önkéntelenül újra elindult, aztán már ott is volt a műhelynél. Amilyen halkan csak tudta, belökte a faajtót. Először nem látott senkit a félhomályban, majd elindult a fafaragványokkal megrakott polcok között. Mindegyiknek ember alakja volt, férfiak. Őt nézték. Mintha vádolták volna, mintha ő tehetne bármiről is. Aztán a fény erősödni kezdett, és meglátta őt, amint önfeledten elmerül egy összevert, megcsonkított, bekötött szájjal nyöszörgő férfiban. A feje hátrafeszítve, a torka előtt kés.

- Miért nem alszol, Penelope?

Ragadozó mosoly, valószínűtlenül torz grimasz a valaha kedves arcon. Még nem volt képes elhinni. Hátrált.

- Félsz, Penelope?

Rázta a fejét. Még hinni akart.

Valami koppant a padlón.

Hátrálás közben lelökött néhány faragványt. Összerezzent.

- Miért csinálod ezt!?

- Alkotok, újra faragok.

A tehetetlen férfi arcába vágódott a kés.

- Neked...

Kitágult szemekkel bámulta, szája remegett, letaglózta a felismerés.

- Te vagy a múzsám.

Sírni kezdett. A faragás nem maradt abba. Nyüszítés vegyült a zokogás mellé, fuldokló könyörgés. Nem volt megállás. Nem bírta nézni, lehunyta a szemét, csak a vérét hallotta a fülében dobolni. Léptek koppantak, majd érezte, hogy félrelökik. Őrült kacajt hallott, szemei felnyíltak, és még látta a fröccsenő vért. Egy fegyverdördülés hasított a káoszba.

- Ne! Gregory! Ne!

Garcia a saját kiáltására ébredt fel.

***

A gondolatai csapongtak, ahogy az alagsorból haladt felfelé a lépcsőn. Az irodába jövet is az álom foglalkoztatta, arról a tíz évvel ezelőtti éjszakáról, ami mondhatni megváltoztatta az életét. Nem tudta, miért jött elő, hisz minden rendben kellett legyen. Jó munkája volt, és Derek szerette, akivel boldog volt. Megrázta a fejét, az összeszoruló torkával és izzadó tenyerével nem törődött, nem tudta felfogni a rossz jeleket, vagy talán csak nem akarta. Akkor mindent eltemetett. Jó volt ez így.

A számítógépes lerakatnak is beillő irodájába érve felkapta az asztalra készített aktákat, amiket Hotchnak gyűjtött össze, és vidám mosollyal indult el a tárgyaló felé. Továbbra sem törődött a belsejét szorongató kétellyel és miértekkel, csak haladt előre, viszont a bennünk munkáló félsz a legváratlanabb pillanatokban mutatja meg magát. Miért most álmodtam ezt? Valami történt? Gregory talán... Nem, az nem lehet! Nem! Annyira el volt gondolkozva, hogy mikor Prentiss csak egy kávét nyújtott neki, Garcia akkorát ugrott az ijedtségtől, mintha egy kést lendítettek volna felé. Ez megint eszébe jutatta Gregoryt, ahogy tébolyultan a férfi arcába vág.

- Minden rendben, Penelope?

Szeretet játszott a szembogarában.

- Semmi baj, csak elgondolkoztam.

Vállvonás. Garcia megkönnyebbült, nem volt több kérdés, most legalábbis. A pillantása későbbi beszélgetést ígért, ám most az ügyre kellett koncentrálniuk, ami miatt összehívták őket. Minden másodlagos volt, az ő rémálma mindenképpen, legalábbis abban a pillanatban még ezt hitte. Belekortyolt a kávéjába, és Emily után indult.

Az irodában rögtön meglátta Morgant, aki nem tétovázott:

- Helló, szépségem!

Pár lépés és egy üdvözlő puszi az arcán.

Megnyugodott tőle, szétáradt benne a melegség és abban a másodpercben kitörlődött belőle minden rossz. Derek röviden átölelte.

Hotch megköszörülte a torkát, és a pillanatnak vége szakadt.

- Itt vannak az akták, főnök! - lépett el Garcia Derektől.

- Köszönöm!

Mindketten leültek, majd Hotch és JJ belekezdett az ügy ismertetésébe.

- Három meggyilkolt férfi Washingtonban egy hónap alatt - kezdte Jennifer. - Mindhármukat megcsonkították és megerőszakolták, végül elvágták a torkukat - összegezte, miközben szörnyűbbnél szörnyűbb képek váltották egymást a kivetítőn.

Garcia ilyenkor mindig el szokta fordítani a fejét, de most meredten bámulta a képernyőt.

- Mint a faragványok - jutott eszébe. - Mint az ő faragványai.

Megrázta a fejét, ez csak az álom utóhatása volt, nem hasonlíthatott azokhoz. Nem!

- Jól vagy, cukorfalat? - Derek hangjában aggódás csendült.

- Soha jobban, szépfiú. - Féloldalas huncut mosolyt villantott rá, amivel tudta, hogy bármikor lekenyerezheti kedvesét.

A szívébe maró szorítás nem létezett, nem volt hatalma fölötte, de a következő pillanatban minden összeomlott, minden hite és eddigi reményteli tévképzete.

- Ez a gyilkos kézjegye - vett fel Hotch egy bizonyítékot tartalmazó tasakot az asztalról.

A zacskó ártatlan volt, de a benne lévő kobrát formázó gyűrű maga volt a megtestesült ördög. Penelope csalóka nyugalma a semmibe szállt, izzadni kezdett, hidegen, elemi erővel. A háta fázott, reszketett, felpattant, és a kávé, amit eddig szorongatott, a padlóra löttyent. Hangos volt a koppanás a döbbent csendben.

Cipőkoppanások, egy nő menekülése a múltja elől, csak a barna foltok maradtak utána a padlón.

A döbbent csendet Hotch törte meg:

- Mi történt Garciával? - Derekre nézett.

- Nem tudom, jobb, ha utána megyek. - Hotch bólintott.

- Elég furcsa volt. Még a folyosón. Ugrott egyet, mikor odaadtam neki a kávét, mintha rémeket látott volna - mondta el Emily a tapasztalatait.

- Most is ez történt - tette hozzá Rossi.

- Lehet, hogy ismerte az áldozatot? - feltételezte JJ.

- Vagy a gyilkos módszerét ismeri - mormogta sötéten Reid.

- Ugye, ezt nem gondolod komolyan? - Prentiss naivitása határtalan volt.

- Ez is egy lehetőség. - Hotch elgondolkozva nézett legfiatalabb kollégájára.

***

Ahogy rohant, érzékelte, hogy csend borul az imént még zsibongó irodára. Úgy nézték, mintha valami csodaszámba menő dolgot látnának. De nem érdekelte, csak futott és futott, könnyei függönyén át, kavargó lelkének lüktetésén keresztül alig érzékelve valamit a külvilágból.

Remegő kézzel nyomta le szobája ajtajának kilincsét. Pár lépést tudott megtenni, és annyi ereje sem maradt, hogy behúzza maga után az ajtót. Lecsúszott a fal mentén a nyitott ajtó mögött, izzadt háta nyirkosan simult a hideg falnak. Akár felüdülést is jelenthetett volna a hűvös felület, de a lelkét égető kétségek miatt meg sem érezte.

Rázta a zokogás, és tompa agyának úgy tetszett, hogy jól felépített világa hirtelen szétesik, mint egy kártyavár. Nem számított, hogy jó munkája és barátai vannak, és boldog Derek oldalán. Jelen pillanatban csak a múlt kísértetének arcát látta, mely szorította a belsőjét. Most hatványozottan érezte azt, amiről reggel nem akart tudomást venni. Kezdett széthullani belülről a múlt rideg támadása által, mert amit elrejtünk és nem akarunk róla tudomást venni, az a legfájdalmasabb dolog a világon. Akkora érzelemhullámzást indított el benne, hogy alig bírta ép ésszel felfogni.

Az erős karok, amik átölelték, melegek voltak, hívogatóak, ismerte őket. Beléjük simult, és hagyta, hogy a karok gazdája banális, nyugtató szavakat suttogjon a fülébe, amiket fel sem fogott igazán. Nem is ez számított, hanem az, hogy itt van vele. Csak az utolsó félmondatot kapta el.

- ...és bármi történik, megoldjuk. Nyugodj meg, kérlek! - Ez volt Derek, akinek mindenre volt megoldása, jelen esetben egy nyugtató puszi a homlokára, és egy zsebkendő, amivel felitathatta a könnyeket.

Bármi is történik? Megoldjuk? Fogalmad sincs, mire képes ez az ember! Ezek a kétely ott égett Garcia szemében, mikor Derek tekintetébe nézett, és nem volt képes elhinni. Semmi sem lesz rendben! Semmi! Mert az a férfi, aki visszatért, maga volt az ördög. Újra gyilkol, és pont itt Washingtonban, mint akkor, amikor még együtt voltak. Ettől összerándult a gyomra.

- Derek, ezt te nem értheted - szólalt meg halkan, olyan halkan, hogy kedvese is alig hallotta. - Nem tudod, mire képes, és... - Újra sírni kezdett volna, de visszafojtotta a könnyeit. Elhatározásra jutott. Nem adhatta fel. Derekért és a többiekért erősnek kellett lennie, és végig kellett csinálnia, bármi is jön ezután. Morgannek igaza volt, de még nem értett semmit, Dereken látszott, hogy nagyon dühíti a tehetetlenség, ami egy dühös kérdés formájában fogalmazódott meg.

- Elmondanád végre, hogy mi ez az egész?

- Mindent időben megtudsz, szépfiú - villantott rá egy erőltetett mosolyt, ezzel próbálta visszahozni énjének maradékát, ami nem igazán sikerült neki.

- Mindjárt visszajövök, és ha visszamentünk, mindent megtudsz. Kérlek, várj meg itt! - Kibontakozott az ölelésből és magára hagyta a férfit.

Mindent? Mindenről? Mondjam el nekik, ami történt? Tárjam fel magamat teljesen előttük? Tényleg ezt akarod, Garcia? A kérdések csak úgy záporoztak a fejében, mikor már a mosdónak támaszkodva hagyta, hogy a hűsítő, hideg víz felfrissítse égő arcát. Ekkor már tudta, hogy elhamarkodott volt párjának tett kijelentése, de már nem tehette meg, hogy hallgat. Nem volt mit tenni, vissza kellett mennie Morganhez. A férfi fel-alá járkálva várta, amikor meglátta, kérdőn nézett rá. Garcia csak hanyagul megvonta a vállát, majd felkapta a táskáját, amit még reggel itt hagyott, és amire most szüksége lesz, végül határozottan belekarolt Derekbe, és a tiltakozó morgás ellenére húzni kezdte a tárgyaló felé.

***

Garcia hirtelen torpant meg, ahogy meglátta a csendben várakozó társait az ablak túloldalán. Olyan hirtelenre sikerült a mozdulat, hogy Derek hátulról beleütközött.

- Miért álltál meg, Penelope? - Nagyrészt sikerült mellőznie a bosszúságot a hangjából, de nem volt miért, kedveséig nem igazán értek el a szavak.

Garcia a táskáját szorongatta, egész teste pattanásig feszült.

- Én...

- Nyugodj meg - karolta át Morgan -, nem vallatásra mész.

Nem vallatásra? Akkor mégis mire? El kell mondania a múltját. Azt, amit már régen eltemetett. Nyelt egyet, meg kellett tennie.

- Menjünk. - Az ajtó nyitódására a bennlévők egyszerre fordultak feléjük.

- Minden rendben, Garcia? - nyitott Hotch.

- Igen, főnök... Én... azt hiszem... szóval...

- Ülj le - mondta Rossi.

Kezdte magát úgy érezni, mint a gyanúsítottak, akik ott vannak a másik oldalon. Nem sok kihallgatást látott, de azt tudta, hogy a legtöbb kollégája profi benne. Meglepetésére az az egy személy ült le vele szemben.

- JJ, mi...?

Jennifer tekintete azonban belefojtotta a szót.

- Szeretnénk tudni, miért rohantál el, és mit tudsz a gyilkosságokról. - Tömör és lényegre törő, mint a válaszai a sajtónak.

- Nem ismerem az áldozatokat - kezdte -, vagyis az utolsót igen. Ő Dominion néven fut a neten, sokat játszottunk együtt on-line.

- Nem miatta borultál ki.

Megrázta a fejét.

- A gyilkos miatt.

- Tudtam!

- Reid, vagy kimész, vagy csendben maradsz!

- Igen, Jennifer.

- Szóval honnan ismered a gyilkost? - kérdezte Jennifer.

Garcia sóhajtott, és kinyitotta a táskáját, amit eddig szorongatott.

- Innen. - JJ elé tolt egy képet, amin ő volt egy férfival, és mellé tett egy pontosan ugyanolyan kobrát mintázó gyűrűt, mint ami a kézjegyet tartalmazó tasakban volt. - Ez pedig még biztosabbá teszi, hogy ő az.

- Ez... - Derek, aki eddig csendben állt a sarokban, közelebb jött.

- Pontosan ugyanolyan.

- Honnan vagy olyan biztos benne? - kapcsolódott be Rossi.

- Ő csinálta nekem, amikor még mi... amikor...

- Egy pár voltatok? - következtetett Prentiss.

Penelope Emilyre nézett, egy kutató tekintetett látott rá szegeződni. Úgy érezte, a veséjébe lát, így inkább visszafordult JJ felé, aki abban a pillanatban a biztonságot jelentette.

- Öt évig voltunk együtt Gregoryval, együtt éltünk.

- Mi a pontos neve?

- Gregory Pilinszky. Orosz származású, az anyjával jöttek Amerikába, amikor még kisfiú volt. Gregory Pliskyre változtatta a nevét. És...

Itt megállt, olyan volt, mintha elárulná. Nem akart többet mondani, nem érdemelte, még akkor sem, ha ő már nem az ő Gregoryja, hanem egy szörnyeteg, aki embereket gyilkol. Nem fog többet elmondani róla. Nem. A többiekre nézett, és határozottan megrázta a fejét.

- Garcia, ugye tudod, hogy szükségünk van minden információra ahhoz, hogy leállítsuk? - szorította meg bátorítóan a kezét Hotch.

- Igen, de én... - A nő kétségbeesetten tördelte a kezét. - Ez olyan, mintha elárulnám, mintha az együtt töltött évek nem jelentenének semmit.

- Megértjük, hogy mit érzel, de muszáj lesz megosztanod velünk ezeket az információkat. - Rossi barna szemei barátságosan néztek rá.

- Itt leszünk, hogy segítsünk neked - ült le mellé Derek, és egy pillanatra megszorította a vállát.

- Rendben. Tizennyolc éves voltam, mikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, egy részeg sofőr okozta a baleset... - Emily közbevágott.

- Hogy? Eddig erről miért nem meséltél?

- Azért, mert el akartam felejteni. Ott voltam és végignéztem. Ezért...

- Nem kell folytatnod, ha nem akarod. Tartsunk szünetet? - simított végig a hátán gyengéden Derek.

- Nem kell. Folytathatjuk.

- Sajnálom, én... - szólalt meg tétován Prentiss.

- Semmi baj, Emily. Szóval ott tartottam, hogy egy részeg állat megölte a szüleimet, és... - elakadt.

Annyira erősen szorította ökölbe az asztalon nyugtatott kezét, hogy elfehéredtek az ujjai. A düh elemi erővel tört föl belőle, mint akkor évekkel ezelőtt. A fránya könnyek is vele együtt jöttek.

- Tartsunk szünetet - szólt halkan Hotch.

TOVÁBB>>