Harry Potter - Majd idővel kiderül
A történet a Kívánság Üstre készült Aidemera kívánsága alapján.
Tartalom: Rosmerta meghívást kap a roxforti karácsonyi vacsorára, ami egyáltalán nincs ínyére, azonban mégis eleget tesz a felkérésnek. Perselus szintén nem repesik túlzottan az ötlettől, de azért részt vesz az eseményen. Hogy mit kezd ez a két magányos ember egymással, és hogy bejönnek-e az igazgató számításai. Majd idővel kiderül.
Választott kívánság: Egy olyan Madam Rosmerta/Perselus Piton párosítású történetet szeretnék, amely alapszituációja az, hogy Albus Dumbledore meg van győződve róla, hogy Madam Rosmerta és Piton tökéletes párt alkothatnának, ha egyszer rászánnák magukat, hogy időt töltsenek egymás társaságában. Ezért hát megszervezi, hogy Rosmerta a Roxfortba látogasson a szokásos karácsonyi vacsorára, ahol is Piton és Rosmerta kapcsolata elkezdődik.
Megjegyzés: A történet egy alternatív hatodévben játszódik. A hatos és hetes könyv történéseit egyáltalán nem veszi figyelembe.
Majd idővel kiderül
- Aidemera kívánsága alapján -
Rosmerta
Két apró koppanás zavarta meg az álmát. Fordult egyet az ágyban, még jobban befészkelve magát a takaró alá. Tudata próbálta figyelmen kívül hagyni a zajokat, ám a kopácsolás egyre jobban erősödött. A szobában még koromsötét volt, amikor Rosmerta felébredt. Arrébb hengeredett az ágyon, hogy elérje a pálcáját. Kis tapogatózás után a kezébe is került.
− Lumos - suttogta egy ásítás kíséretében.
A fény kigyulladt, a nő tekintete az órára esett. Öt óra. Kinek jut eszébe hajnali ötkor zavarni? A gondolatot tett követte. Magára rángatta a köntösét és elindult az ajtó felé, amerről a kopogás forrását sejtette.
− Ki az? - szólt ki kelletlenül, ám válasz nem érkezett, ellenben újra felhangzott a kopogás az ablak felől.
Rosmerta megfordult, és szeme találkozott egy uhu türelmetlen tekintetével.
− Jó, mindjárt! Ki a fene küldött téged ide ilyen korán? - förmedt a bagolyra, amint kinyitotta az ablakot.
Fázósan húzta össze magán a köpenyt, ahogy megborzongott a hideg széltől, ami egy kis havat is hozott magával. Hívatlan vendége az arcába sodorta, miközben berepült.
A madár az egyik roxforti postabagoly volt, pont az, amelyik sokszor megfordult nála. Piton küldött neki mindig ezzel a bagollyal levelet, hogy a kapcsolatain keresztül ritka bájital-alapanyagokat rendeljen tőle. Maga is foglalkozott hobbiból bájitalfőzéssel, és a férfi jó társaságnak bizonyult ezen kísérletei megvitatásában, de most a tanácsai és a kellemes beszélgetések sem mentik meg attól, amit kapni fog, ha kiderül, hogy ilyen korán zavarni merészeli holmi alapanyaglistával. Azonban nem a bájitalmester ugrasztotta ki az ágyból ilyen korán.
− Dumbledore? Mit akarhat az igazgató ilyenkor? - fordult a szürke madárhoz elgondolkodva, miközben leoldotta a lábáról a levelet. A bagoly azonban csak erre várt, és egy bosszús huhogás kíséretében kilibbent az ablakon. Rosmerta pedig ugyanolyan hangulatban csapta be azt utána. - Jellemző. Na, lássuk!
Feltépte a roxforti címerrel lepecsételt borítékot, és olvasni kezdte:
Kedves Madam Rosmerta!
Örömmel értesítem arról, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola megrendezi szokásos karácsonyi vacsoráját. Szeretettel meghívjuk a rendezvényre önt és partnerét. A vacsora este hatkor kezdődik. Reméljük, elfogadja a meghívást és megtisztel minket jelenlétével.
Tisztelettel:
Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore
igazgató
Utóirat: Mivel nem tagja az iskola tanári karának, és mivel nem lehetett jelen, bátorkodtam kihúzni maga helyett az ajándékozottja nevét az idei játékunkhoz. A cetlit szintén a borítékban találja.
Belenézett a borítékba, és a papírdarab valóban benne volt. A Minerva McGalagony név állt rajta, ám ennek sem tudott örülni, mert az igazgató egy mondata kifejezetten felbosszantotta.
− Önt és partnerét? Az öreg már megint humoránál van - bosszankodott magában.
A levelet az éjjeliszekrényre dobta és visszafeküdt. Szemét behunyta, de álom nem jött újra a szemére. Egy darabig forgolódott, de aztán dühösen ledobta magáról a takarót és felpattant. A fürdőszobában sikerült lehűtenie a dühét, és egy kicsit fel is frissült, ám kezdődő fejfájásán már csak egy kávé segíthetett, így felöltözött és elindult a fogadó kihalt folyosóin. Rajta kívül még mindenki aludt, csak a deszkák nyikorogtak, mikor végiglépkedett rajtuk, egyébként csend volt. Mondhatni egyedül volt, és ilyenkor hajnaltájt, amikor senki sem mozdult, még jobban így érezte. Vendégek nélkül üres volt az élete, talán ez volt a kocsmárosok, így az ő átka is. Jól kijött az emberekkel, de mégsem tudott mélyebb kapcsolatot létesíteni senkivel, pedig vágyott rá, de még mennyire, hogy vágyott. Ezért dühítette fel Dumbledore levele, aki tisztában volt vele, mennyire nincs senkije, mégis…
Szándékosan nem vitte tovább a gondolatmenetet, inkább megpróbálta elterelni a gondolatait. Lement a kocsmarészbe, és elkezdett kitakarítani. Megbűvölte a seprűket, tollseprűket, a mosogatót, a székeket, és miközben minden a helyére került, elmosta, letörölte, leporolta magát, megreggelizett, amitől egy kissé jobb kedvre derült. Mire felpezsdült az élet a fogadóban és elkezdődött az igazi munka, már ugyanaz az elbűvölő, kedves Rosmerta fogadta a vendégeket, mint mindig. Kivéve, hogy belül forrongott, főleg, mikor eszébe jutott a szobájában hagyott levél és cetli. Kedve lett volna felrohanni, hogy megírja az igazgatónak a véleményét és elutasítsa a meghívást, de mégsem tette, inkább próbálta elfelejteni. Ám ez persze nem ment olyan könnyen, főleg úgy nem, hogy Minerva McGalagony, a papíron szereplő név gazdája be is tért hozzá egy italra.
− Jó napot, Minerva! Mit adhatok?
− Egy violalikőrt kérek - mosolygott rá a nő, ám nem kerülte el Rosmerta figyelmét, hogy közben összehúzott szemmel méregeti.
− Máris adom - mondta udvariasan, de a mozdulatai árulkodtak idegességéről. A poharat kissé erélyesebben tette le a professzorasszony elé a pultra, amitől az ital egy része kilöttyent. - Bocsánat, máris feltörlöm. Nem tudom, mi van ma velem - szabadkozott, miközben felitatta és pótolta a pohár tartalmát.
− Mi történt? - kérdezte Minerva aggódva.
− Csak Dumbledore és a levele. Az a vé… − Rosmerta zavartan hallgatott el, de az idősebb nő csak kuncogott.
− Á, szóval megkapta Albus meghívóját és benne a kihúzott nevet.
− Meg, a fene egye meg! Ó, pardon! - kapcsolt rögtön a kocsmáros, mikor rájött, hogy kivel is beszél.
Minerva most már nevetett.
− Mi rosszat írhatott abban a meghívóban?
− Idézem. „Szeretettel meghívjuk a rendezvényre önt és partnerét.” Nagyon vicces kedvében volt az öreg. Meg ez az ajándékozás is. Mik vagyunk mi? Gyerekek?
− Ugyan, Rosmerta, az előbbi csak formalitás, az utóbbi meg egyszerű szórakozás. Lazítson már! Néha elkél a vidámság, főleg ezekben az időkben - utalt McGalagony Voldemortra.
− Tudom, de mégis bánt. Nincs értelme elmennem. Ki miatt mennék el? Az ajándékozottam miatt? - Majdnem kicsúszott a száján, hogy miattad, de még időben visszafogta magát. Minerva nem szólt, csak sejtelmesen mosolygott rá. Rosmerta először értetlenül nézett rá, aztán rájött az okára. Piton. Már megint Piton. − Nem értem magukat. Elismerem, hogy jól el tudunk beszélgetni Perselusszal, de ez csak a közös érdeklődésünk miatt van. Nem éppen férjnek való, ha érti, mire gondolok - magyarázta a kocsmáros.
− Nagyon is értem. Mindkettejüknek ugyanaz a problémája, mindenben összeesküvést látnak, pedig csak egy vacsoráról van szó, ahol csak jól kell érezniük magukat. Ha nem szeretné, egy szót nem kell szólnia Perselushoz. De ha mégis, ki tudja, talán ismét gazdagabb lesz egy kellemes beszélgetéssel. Idővel majd kiderül. - A professzorasszony felhajtotta a maradék italt, röviden elköszönt és a dolgára indult, otthagyva Rosmertát a kérdéseivel és a kusza gondolataival.
Perselus
Ma még a szokásosnál is mogorvább volt. Nem szeretett veszíteni, pláne nem egy tizenhat éves kamasz ellen, akit alig fél éve edzett. Mégis megtörtént, nem is egyszer, sőt a kis ördögfióka még egyszer Mordont is kiütötte. Meg kell hagyni, Harry Potter kellemes meglepetést okozott számára; fél év óta, mióta Albus úgy döntött, hogy képezni kezdik a fiút, az olyan sokat fejlődött, hogy rá sem lehetett ismerni. Nos, nem mintha megszerette volna, de már nem találta olyan elviselhetetlennek, legalábbis szerette megát azzal ámítani, hogy csak erről volt szó, azonban az okklumencia és párbajgyakorlás alatt kezdtek összecsiszolódni, de legalábbis nem utálni vagy szétátkozni a másikat. Nem váltak ugyan barátokká, de egy egészséges mentor-diák viszony volt kialakulóban köztük, ami a fiú órai munkájának is jót tett, mert immár bájitaltanból sem volt olyan csapnivaló.
Ám megvolt Perselus számára a dolog hátulütője is, mert Dumbledore pontos jelentéseket kért tőle a fiú fejlődéséről, képességeinek alakulásáról, a Nagyúr pedig még sürgetőbben követelte, hogy teljesítse a feladatát, vagyis vigye el hozzá Pottert, és egyre kevesebb kifogást tudott kitalálni, hogy miért nem tudja teljesíteni a parancsot, miért várakoztatja a sötét mágus győzelmét. Úgy érezte, egyre jobban szorul körülötte a hurok, méghozzá kétfelől.
Most is épp Dumbledore-hoz igyekezett, hogy a szokott módon elmondja az igazgatónak az edzésen tapasztaltakat, noha inkább izomnyugtató olajjal teli fürdőre vágyott volna inkább. Hangulata meglátszhatott rajta, mert a diákok a szokottnál is gyorsabban rebbentek szét előle. Meg sem állt a kőszörnyig. Ott undorral mondta be a jelszót:
− Sav-A-Júj cukor.
Az őr félreállt, a bájitalmester pedig fintorogva lépett fel a csigalépcsőre. Az ajtón belépve meglepődött, de ennek csak egy szemöldökhúzással adta jelét. Az öreg most nem az íróasztala mögött várta, hanem egy kisasztal mellett ült egy fotelben, az asztalon egy kisebb társaság megvendégelésére elég étel volt. Piton erre egy bosszús pillantást vetett a férfira, aki felállt, hogy üdvözölje.
− Jó estét, Perselus. Gondolom, megéheztél, hisz az edzés miatt kihagytad a vacsorát. Foglalj helyet és egyél - kínálta hellyel Dumbledore.
A bájitalmester egy grimasz kíséretében elvett egy teasüteményt, aztán leült az igazgatóéval szemközti fotelbe. A mozdulatsor közben enyhén felszisszent. A háta meghúzódott, és nem igazán volt oda a mozgásért.
− Tessék, egy kis tea, jót fog tenni a hátadnak - mosolygott rá az öreg, felé nyújtva a csészét.
− Köszönöm - vette át Perselus, és belekortyolt.
Egész testét átjárta a meleg nyugtató ital, kissé ellazítva a sajgó izmait.
− Milyen volt a mai edzés, drága fiam? - kérdezte néhány perc csend után az igazgató.
− Potter ma egész jó formában volt, engem hétszer küldött padlóra, de még Mordont is sikerült egyszer térdre kényszerítenie. Ez eddig egyszer sem sikerült neki. Összességében jól fejlődik. Sok védő és támadó varázslatot tud és alkalmaz egyre magabiztosabban néha kombinálni is képes őket. Az okklumenciatudása is sokat fejlődött, képes kivédeni harc közben a mentális támadásaimat, ami előző évi siralmas teljesítményéhez képest ezen a téren ég és föld. Elégedett vagyok a teljesítményével - jelentette Piton.
− Csak nem a büszkeséget hallom kicsendülni a hangjából, Perselus? - Dumbledore világoskék szemei játékosan csillantak a félholdszemüveg mögött.
− Azért ne túlozzunk, Albus.
− Ugyan már, Perselus, látom, hogy már nem ugyanúgy néz rá. Nem gyűlölettel. Vallja be, hogy teljesen megváltoztak az érzelmei a fiú iránt - noszogatta az igazgató.
− Már nem tartom az apjához hasonló arrogáns kölyöknek - jelentette ki Piton, lezártnak tekintve a témát.
− Nagyszerű, drága fiam, nagyszerű - bólogatott Albus derűsen. - Mit gondol a karácsonyi játékunkról? - váltott hirtelen témát az idős férfi. - Már csak maga nem válaszolt, benne van-e, ami így két nappal a karácsonyi vacsora előtt ildomos lenne.
Eddig minden évben visszautasította ezt az „ajándékozzuk meg egymást” sületlenséget, de most, amikor eszébe jutott a Dumbledore meghívójához mellékelt cetlin szereplő név, valahogy nem vitte rá a lélek, hogy megtegye. Nem mintha Madam Rosmerta iránt bármilyen érzelmet is táplált volna, de úgy érezte, hogy nem teheti meg, hogy cserbenhagyja az iskola vendégét. Legalábbis ezzel álltatta magát, és próbálta elhallgattatni a belsőjében az ellenkezőjét mondogató kis hangot. És most ott ült Dumbledore mindentudó kék tekintete előtt, aki jót mulatott a vívódásán. Végül ennyit felelt a kérdésre.
− Most az egyszer kivételt teszek, és részt veszek benne. Bár nem értem, miért hívta meg Rosmertát, hiszen ilyenkor sok a vendég a Három Seprűben, és gondolom, máshol, másvalakivel szívesebben töltené az időt. - A végét kissé keserűen mondta, ami Albus figyelmét sem kerülte el.
− Nem hinném, Perselus, ma reggel megjött a válasza, hogy elfogadta a meghívásomat. Talán van itt valaki, aki miatt úgy gondolta, érdemes eljönnie - kacsintott Perselusra.
− Ne kezdje megint, Albus. Szigorúan csak munkakapcsolat van köztünk, és nem tervezem, hogy ez több legyen - utasította el a bájitalmester az igazgató utalásait.
− Ugyan, ugyan, nem kérem, hogy azonnal vegye feleségül, de egy kellemes beszélgetés egy jó ital mellett sosem árthat - győzködte Dumbledore.
Perselus már készült a csípős válaszra, amikor kínzó fájdalom nyilallt a bal karjába. Önkéntelenül kapott oda, és egy fintor kíséretében felállt. Érezte, hogy nagyon nem jókor jön ez a hívás, és gyanította, nem fogja ép bőrrel megúszni a találkozót.
− Mennem kell, Albus - vetette oda kurtán, és már fordult is kifelé az ajtón.
− Vigyázzon magára, Perselus - hallotta még az igazgató aggódó hangját, de nem foglalkozhatott vele.
Minden erejével arra koncentrált, hogy a mélyre űzze Pottert, Rosmertát és az Albusszal folytatott beszélgetés emlékét, és az elméje felszínére rétegezte a Nagyúrnak szánt emlékeket, benyomásokat. Nem engedhette meg magának, hogy hibázzon.
Jók voltak a megérzései, Voldemort ma különösen rossz kedvében volt. Mikor belépett a Denem kúria dísztermébe, a sötét varázsló két fiatal halálfalót leckéztetett, akik sikoltottak a kíntól. Aztán a vörös kígyószemek ránéztek, és egy elegáns intéssel megszabadította a két fiút a fájdalomtól.
− Á, Perselus, gyere közelebb! - A kör egy helyen kettévált, így beléphetett a közepére.
− Nagyuram - hajolt meg a bájitalmester.
− Elgondolkodtam azon, hogy a hűség mennyire múlandó, sőt, ami rosszabb, könnyen válthat irányt. Te mit gondolsz erről, Perselus?
− Nem sokszor fordul elő, uram. - Próbált minél alázatosabbnak tűni, de látta, hogy ezzel most nem fog célt érni, mégsem mondhatott mást.
− Nem?
− Hűségem változatlan - bizonygatta.
− Valóban? Miért van egy olyan érzésem, Perselus, hogy mostanában kissé megingott? - lépett oda Voldemort a bájitalmesterhez, pálcáját nem túl finoman végighúzva az arcán. - Hol van a fiú? Mikor hozod elém? - követelte, durván ellökve magától a férfit.
Perselus térde fájdalmasan koppant a kőpadlón, de még fel sem ocsúdhatott, mert a kínzó átok letarolta, és szinte azonnal érezte az idegen elme kutakodását a sajátjában. Ellazult, amennyire lehetett, látszólag az ellenállás legkisebb jelét sem mutatva, nehogy a Nagyúr gyanút fogjon, elkezdte vetíteni a képeket az okklumencia pajzsa fölé. Amint vitázik Potterrel, ahogy a fiú nem képes kivédeni egyik varázslatát sem, Dumbledore elégedetlenségét, a fiú egy-egy jól kivitelezett varázslatát, néhány apró jelét annak, hogy a gyerek bízik benne. Aprókat, de korántsem kielégítőeket. El kellett hitetnie a Nagyúrral, hogy Potter egy átlagos varázsló, aki nem ellenfél a számára, és aki még nem bízik eléggé benne ahhoz, hogy kivitelezhesse az elrablását, a képeket arról, hogy mindig felügyeli valaki az edzéseket, így képtelen a fiúhoz közelebb férkőzni. Felvillantani, hogy a másik oldal nem bízik benne és így tovább, mindaddig, míg a másik elme támadása meg nem szűnt.
Ez azonban magával hozta a fájdalmat is, amit koncentrálás közben nem érzett. Észrevette, hogy a Cruciátus átvette az uralmát a teste felett, minden tagja rángatózott, nyugalomért kiáltott, de Voldemort még percekig nem adta meg neki ezt a lehetőséget. Így összeszorított fogakkal tűrt, nem adva meg a közönségének azt az örömet, hogy sikoltani hallják. Majd, amikor már majdnem eszméletét vesztette, megszűnt a kín.
− Állj fel! - hallotta tompán a parancsot. Összeszedte ereje maradékát, és amilyen gyorsan csak tudott, engedelmeskedett. - Látom, téged nem egyszerű megtörni, drága Perselusom. Ez nagyon dicséretes. Nézd azt a kettőt, ők azóta sem képesek mozdulni - bökött a még mindig a földön fekvő fiatalok felé. - Remélem, ez csak erősítette hűségedet.
− Igen, Nagyuram - válaszolta Perselus kissé rekedten.
− Most menj - bocsátotta el kegyesen Voldemort.
Piton hátra sem nézve vonult ki a teremből, minden maradék méltóságát belesűrítve ebbe a kilépőbe.
Rosmerta
Egész nap ideges volt, kapkodott. Az alkalmazottai észrevették szokatlan viselkedését, de nem tették szóvá, inkább próbáltak engedelmeskedni főnökük minden utasításának, és nem magukra haragítani a nőt. Ez az állapot estére csak rosszabbodott, és mire a vacsorára való készülődésbe kezdett, úgy érezte magát, mint egy első bálozó tinilány. Mindezért Dumbledore-t és McGalagonyt hibáztatta, akik elültették a bogarat a fülébe Pitonnal kapcsolatban. Óhatatlanul azt tartotta szem előtt, miközben illóolajos fürdőt vett, hogy vajon tetszeni fog-e a férfinek a bőrének illata, a világoskék, ezüst holdas ruha és a kontya.
− Megőrültem - temette a tenyerébe az arcát a kádban ülve. Egy darabig mozdulatlan maradt, és azt fontolgatta, hogy mégis lemondja az egészet, de aztán eszébe jutott az éjjeliszekrényén lévő csomag és Minerva. - A fenébe! - kipattant a kádból, és a szobájába sietve magára csapta az ajtót.
Nem volt mit tenni, öltöznie kellett. Már így is késésben volt, mert a fogat a Roxfortból fél óra múlva megérkezik. Kapkodva öltözködni kezdett, hogy időben elkészüljön. Éppen egy enyhe sminkbűbájt varázsolt magára, mikor a kocsi lefékezett a fogadó előtt. Utoljára végignézett magán, majd mikor mindent rendben lévőnek nyilvánított, magára vette a kabátját és vállára akasztotta a táskáját, magához vette a csomagot, és elindult lefelé.
A ló nélküli fogat azonnal elindult, amint beszállt. Ahogy közeledtek a kastélyhoz az iskola ünnepi fényei elbűvölték. Egészen végig ebben gyönyörködött, amíg oda nem értek. Az előcsarnokban Minerva várta.
− Hát eljöttél - jegyezte meg üdvözlés helyett.
− Mi mást tehettem volna? - tárta szét a karját Rosmerta.
− Tényleg pont olyan vagy, mint Perselus: mintha a fogatokat húznák - tette hozzá az igazgatóhelyettes suttogva.
Rosmerta erre csak dühösen fújt egyet, és kelletlenül követte McGalagonyt a nagyterembe. A bosszúságát növelte, hogy mikor a terembe értek, rögtön Pitonra esett a tekintete, aki egykedvűen üldögélt a gyerekekkel közös asztalnál. Miközben az asztal felé lépdelt, kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. Észrevette, hogy az asztalnál körülbelül tíz diák ült: Potter és a barátai, néhány hollóhátas és hugrabugos, de mardekáros egy sem. Talán emiatt olyan lehangolt? Már megint a férfira gondolt, így rögtön el is hessegette a gondolatot.
Meglepetésére Dumbledore nem a férfi mellé ültette, hanem Flitwick és Minerva közé, vele szemben pedig egy félénk hollóhátas kislány foglalt helyet. Mire leült, az igazgató szólásra emelkedett.
− Köszöntök mindenkit ünnepi vacsoránkon. A szokásostól eltérően ma egy vendégünk is van. Köszöntsétek Madam Rosmertát. - A kisebbek kórusban köszöntötték, a nagyobbak dörmögtek egy jó estétet az orruk alatt, a felnőttek többsége pedig csak biccentett felé. - Nem is szaporítanám tovább a szót. Együnk! - Az asztalokon megjelent a sok finomság; étel, ital, édesség.
Rosmerta szedett magának egy kis pulykasültet áfonyamártással és krumplipürével, majd jóízűen falatozni kezdett, de aztán az ételről elkalandozott a figyelme, és többször azon kapta magát, hogy Fitwick feje fölött Perselusra téved a tekintete, amit aztán mindig másfelé kapott, mint egy szemérmes kislány. Ismét kényszerítenie kellett magát, hogy másfelé nézzen. Tanulmányozni kezdte a díszítést, a lebegő dekorációt, az itt-ott csüngő fagyöngyöket, a hatalmas karácsonyfákat, melyekhez foghatót máshol még nem látott; jó munkát végeztek a díszítéssel. Ám ez csak ideig-óráig terelte el a figyelmét, és vesztére, mikor újra a férfira nézett, találkozott a tekintetük. A fekete szemek fogva tartották az övét, és végül kénytelen volt félrekapnia a fejét. Elvörösödött. Hogy zavarát leplezze, belekortyolt a puncsba. A kupája takarásában próbálta összeszedni magát.
Perselus
Meglepetten figyelte, ahogy Rosmerta olykor felé tekintget, arcára azonban a közömbösség álarca borult, amin egyszer-egyszer átsuhant a fájdalom árnyéka. Szórakoztatta volna a nő viselkedése, ha nem érzett volna minden mozdulatánál égető fájdalmat. Ez a két nap vajmi kevés volt arra, hogy Voldemort kínzását kiheverje, de próbálta minél jobban leplezni. Sikerült is, kivéve arcának azt a néhány rándulását.
Éppen folytatta volna az evést, mikor tekintete találkozott egy aggódó smaragd szempárral. Potter őt figyelte. Tudta. Ezért bánta egy kicsit, hogy közelebb engedte magához a fiút, pont előtte nem akart gyengének látszani. Egy szúrós pillantást vetett rá, ezzel elérte, hogy visszaforduljon a barátaihoz.
Oldalra pillantott, a nő már megint őt nézte. Foglyul ejtette a tekintetével a kocsmáros kék szemét. Rosmerta zavartan kapta el a fejét és a füléig elvörösödött. A bájitalmester gúnyosan elmosolyodott.
Vacsora után ismét Albus emelkedett szólásra.
− Jöjjön hát a várva várt ajándékozás. Először a gyerekek adják át egymásnak az ajándékaikat.
Perselust nem különösebben érdekelte a vacsorának ez a része, nem is nagyon figyelte, ki kit ajándékoz meg. Aztán rájuk, tanárokra került a sor, amiben szintén nem volt semmi érdekes. Mikor ő következett felállt, megkerülte Flitwick székét és Rosmerta elé állt.
− Fogadd tőlem ezt az apró ajándékot. Remélem, hasznodra válik - nyújtotta a nő felé a kis dobozt, amiből egy kis fiola került elő, amiben szürkés, füstszerű anyag gomolygott.
− Ez egy bájital? Még soha nem láttam ilyet - jegyezte meg a nő.
A bájitalmester válaszolni akart, de ekkor valaki megrángatta az ingujját. Flitwick volt az, jelezte, hogy üljön le a nő mellé nyugodtan, a terítékek is helyet cseréltek. Perselus egy biccentéssel köszönte meg az apró professzor ténykedését.
− Ez az Umbra Benevola, más néven Jótékony Árnyék, egy különleges bájital. Segít elmenekülni, ha sarokba szorítanak. Csak a földhöz kell vágnod, és pár percre megzavarja az ellenséget.
− Ez nagyon hasznos - szúrta közbe McGalagony.
− Köszönöm - mosolygott a férfire a szőke nő.
Utána Rosmerta következett, aki McGalagonyt ajándékozta meg. Ajándéka violalikőr volt, egyedi ánizsos fűszerezéssel. A sort az igazgatóhelyettes zárta, aki egy maga által kötött, vastag sállal és zoknival ajándékozta meg az igazgatót.
Aztán elkezdődött a szokásos, Perselus számára értelmetlen fecsegés. Azon kapta magát, hogy Rosmertát figyeli, aki egyre többet tekintgetett az egyik oldalsó asztalon felsorakoztatott puncsos tálak irányába.
− Hozzak egy italt? - kérdezte meg váratlanul Perselus.
− Ne. Inkább menjünk oda, mert a végén még elalszom - állt fel a nő.
A férfi követte a példáját. Az asztalhoz érve töltöttek maguknak egy-egy italt, és egymást nézve kortyolgatni kezdték. Kellemes volt köztük a hallgatás, élvezték, hogy távolabb vannak a zsivajtól és a sztorizgató igazgatótól, aki mindkettejük agyára ment. A csendet végül Perselus törte meg.
− Szeretném, ha mindig nálad lenne - mondta hirtelen. - Ahogy McGalagony mondta, tényleg hasznos bájital.
− Féltesz engem?
− Hová gondolsz − legyintett a férfi. - Csak nem szeretem, ha kárba veszik a munkám.
A nő elmosolyodott és letette a kiürült poharat.
− Ha már szereted ennyire hasznossá tenni magad, akkor körbevezethetnél a Roxfortban. Igaz, hogy Dumbledore felajánlotta, hogy holnap délelőtt körbevisz, de ha lehet, inkább veled mennék. Sokkal szórakoztatóbb társaság vagy - vallotta be a nő.
Arca kipirult az alkoholtól, hangja kissé fátyolos volt és idétlenül mosolygott. A férfi elhúzta a száját és felkínálta a karját. Egymásba karolva haladtak végig a folyosókon. Rosmerta fecsegett, Perselus pedig szórakozottan hallgatta. Séta közben nem érezte izmai fájdalmát, mintha a nő nevetése minden kínt elsöpört volna.
A parkra néző boltívek alatt megálltak. Havazott. Csodaszép volt, ahogy a kastély fényei megvilágították a hókristályokat.
− Gyönyörű - ámult el a nő.
− Csak víz és fény - legyintett a férfi.
− Nem szereted a karácsonyt. - Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
− Az ünneppel semmi bajom, csak azzal, hogy ez nem tesz jobbá semmit. Ugyanúgy létezik Voldemort, ugyanúgy fenyeget mindannyiunkat. Nem számít, hogy karácsony van-e vagy sem. - Perselus nem értette, mi ütött belé, miért fakadt ki és tárulkozott ki így a nő előtt.
Valahogy neki ki tudta mutatni a keserűségét, a fájdalmát. Nem tudta, mi késztette erre, hogy hová vezet ez az egész, de azt tudta, hogy megkönnyebbült tőle.
− Most nem kell Voldemorttal törődnöd - fogta Rosmerta puha kezei közé a férfi arcát.
− De… − Perselus ellenkezni akart, ám a nő ajkai elvágták a szavait.
Finoman, óvatosan siklott át a nyelve a félig elnyílt szájba. Perselus tétován viszonozta a csókot, miközben megszorította a nő arcát fogó ujjait. Érezni akarta, hogy tényleg itt van vele, hogy az egész nem hazugság.
Valóban nem volt az. Mikor kinyitotta a szemét, a nő még mindig ott volt. Összefonódott ujjakkal álltak egymással szemben, némán, le sem véve a szemüket a másikról.
A meghitt csendet végül Rosmerta törte meg.
− Azt mondtad, hogy egyszer megmutatod a magánlaborodat. - A férfi nem szólt semmit, csak újfent a kezét nyújtotta a nőnek. Rosmerta belekarolt. Perselus aztán pár lépés után hirtelen megszólalt.
− A bélyeggyűjteményemre is kíváncsi vagy, ugye? - Annyi gúny és szarkazmus volt a hangjában, amennyit ebbe az egy mondatba bele tudott sűríteni, és ami kellőképpen ellensúlyozta előbbi gyengeségét.
A nő kacagása vidámsággal töltötte meg a hideg folyosót, miközben Perselus arra gondolt, hogy talán nem is olyan rossz, ha néha enged a vágyainak az ember, minden más pedig majd idővel kiderül.
Vége
Tartalom: Rosmerta meghívást kap a roxforti karácsonyi vacsorára, ami egyáltalán nincs ínyére, azonban mégis eleget tesz a felkérésnek. Perselus szintén nem repesik túlzottan az ötlettől, de azért részt vesz az eseményen. Hogy mit kezd ez a két magányos ember egymással, és hogy bejönnek-e az igazgató számításai. Majd idővel kiderül.
Választott kívánság: Egy olyan Madam Rosmerta/Perselus Piton párosítású történetet szeretnék, amely alapszituációja az, hogy Albus Dumbledore meg van győződve róla, hogy Madam Rosmerta és Piton tökéletes párt alkothatnának, ha egyszer rászánnák magukat, hogy időt töltsenek egymás társaságában. Ezért hát megszervezi, hogy Rosmerta a Roxfortba látogasson a szokásos karácsonyi vacsorára, ahol is Piton és Rosmerta kapcsolata elkezdődik.
Megjegyzés: A történet egy alternatív hatodévben játszódik. A hatos és hetes könyv történéseit egyáltalán nem veszi figyelembe.
Majd idővel kiderül
- Aidemera kívánsága alapján -
Rosmerta
Két apró koppanás zavarta meg az álmát. Fordult egyet az ágyban, még jobban befészkelve magát a takaró alá. Tudata próbálta figyelmen kívül hagyni a zajokat, ám a kopácsolás egyre jobban erősödött. A szobában még koromsötét volt, amikor Rosmerta felébredt. Arrébb hengeredett az ágyon, hogy elérje a pálcáját. Kis tapogatózás után a kezébe is került.
− Lumos - suttogta egy ásítás kíséretében.
A fény kigyulladt, a nő tekintete az órára esett. Öt óra. Kinek jut eszébe hajnali ötkor zavarni? A gondolatot tett követte. Magára rángatta a köntösét és elindult az ajtó felé, amerről a kopogás forrását sejtette.
− Ki az? - szólt ki kelletlenül, ám válasz nem érkezett, ellenben újra felhangzott a kopogás az ablak felől.
Rosmerta megfordult, és szeme találkozott egy uhu türelmetlen tekintetével.
− Jó, mindjárt! Ki a fene küldött téged ide ilyen korán? - förmedt a bagolyra, amint kinyitotta az ablakot.
Fázósan húzta össze magán a köpenyt, ahogy megborzongott a hideg széltől, ami egy kis havat is hozott magával. Hívatlan vendége az arcába sodorta, miközben berepült.
A madár az egyik roxforti postabagoly volt, pont az, amelyik sokszor megfordult nála. Piton küldött neki mindig ezzel a bagollyal levelet, hogy a kapcsolatain keresztül ritka bájital-alapanyagokat rendeljen tőle. Maga is foglalkozott hobbiból bájitalfőzéssel, és a férfi jó társaságnak bizonyult ezen kísérletei megvitatásában, de most a tanácsai és a kellemes beszélgetések sem mentik meg attól, amit kapni fog, ha kiderül, hogy ilyen korán zavarni merészeli holmi alapanyaglistával. Azonban nem a bájitalmester ugrasztotta ki az ágyból ilyen korán.
− Dumbledore? Mit akarhat az igazgató ilyenkor? - fordult a szürke madárhoz elgondolkodva, miközben leoldotta a lábáról a levelet. A bagoly azonban csak erre várt, és egy bosszús huhogás kíséretében kilibbent az ablakon. Rosmerta pedig ugyanolyan hangulatban csapta be azt utána. - Jellemző. Na, lássuk!
Feltépte a roxforti címerrel lepecsételt borítékot, és olvasni kezdte:
Kedves Madam Rosmerta!
Örömmel értesítem arról, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola megrendezi szokásos karácsonyi vacsoráját. Szeretettel meghívjuk a rendezvényre önt és partnerét. A vacsora este hatkor kezdődik. Reméljük, elfogadja a meghívást és megtisztel minket jelenlétével.
Tisztelettel:
Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore
igazgató
Utóirat: Mivel nem tagja az iskola tanári karának, és mivel nem lehetett jelen, bátorkodtam kihúzni maga helyett az ajándékozottja nevét az idei játékunkhoz. A cetlit szintén a borítékban találja.
Belenézett a borítékba, és a papírdarab valóban benne volt. A Minerva McGalagony név állt rajta, ám ennek sem tudott örülni, mert az igazgató egy mondata kifejezetten felbosszantotta.
− Önt és partnerét? Az öreg már megint humoránál van - bosszankodott magában.
A levelet az éjjeliszekrényre dobta és visszafeküdt. Szemét behunyta, de álom nem jött újra a szemére. Egy darabig forgolódott, de aztán dühösen ledobta magáról a takarót és felpattant. A fürdőszobában sikerült lehűtenie a dühét, és egy kicsit fel is frissült, ám kezdődő fejfájásán már csak egy kávé segíthetett, így felöltözött és elindult a fogadó kihalt folyosóin. Rajta kívül még mindenki aludt, csak a deszkák nyikorogtak, mikor végiglépkedett rajtuk, egyébként csend volt. Mondhatni egyedül volt, és ilyenkor hajnaltájt, amikor senki sem mozdult, még jobban így érezte. Vendégek nélkül üres volt az élete, talán ez volt a kocsmárosok, így az ő átka is. Jól kijött az emberekkel, de mégsem tudott mélyebb kapcsolatot létesíteni senkivel, pedig vágyott rá, de még mennyire, hogy vágyott. Ezért dühítette fel Dumbledore levele, aki tisztában volt vele, mennyire nincs senkije, mégis…
Szándékosan nem vitte tovább a gondolatmenetet, inkább megpróbálta elterelni a gondolatait. Lement a kocsmarészbe, és elkezdett kitakarítani. Megbűvölte a seprűket, tollseprűket, a mosogatót, a székeket, és miközben minden a helyére került, elmosta, letörölte, leporolta magát, megreggelizett, amitől egy kissé jobb kedvre derült. Mire felpezsdült az élet a fogadóban és elkezdődött az igazi munka, már ugyanaz az elbűvölő, kedves Rosmerta fogadta a vendégeket, mint mindig. Kivéve, hogy belül forrongott, főleg, mikor eszébe jutott a szobájában hagyott levél és cetli. Kedve lett volna felrohanni, hogy megírja az igazgatónak a véleményét és elutasítsa a meghívást, de mégsem tette, inkább próbálta elfelejteni. Ám ez persze nem ment olyan könnyen, főleg úgy nem, hogy Minerva McGalagony, a papíron szereplő név gazdája be is tért hozzá egy italra.
− Jó napot, Minerva! Mit adhatok?
− Egy violalikőrt kérek - mosolygott rá a nő, ám nem kerülte el Rosmerta figyelmét, hogy közben összehúzott szemmel méregeti.
− Máris adom - mondta udvariasan, de a mozdulatai árulkodtak idegességéről. A poharat kissé erélyesebben tette le a professzorasszony elé a pultra, amitől az ital egy része kilöttyent. - Bocsánat, máris feltörlöm. Nem tudom, mi van ma velem - szabadkozott, miközben felitatta és pótolta a pohár tartalmát.
− Mi történt? - kérdezte Minerva aggódva.
− Csak Dumbledore és a levele. Az a vé… − Rosmerta zavartan hallgatott el, de az idősebb nő csak kuncogott.
− Á, szóval megkapta Albus meghívóját és benne a kihúzott nevet.
− Meg, a fene egye meg! Ó, pardon! - kapcsolt rögtön a kocsmáros, mikor rájött, hogy kivel is beszél.
Minerva most már nevetett.
− Mi rosszat írhatott abban a meghívóban?
− Idézem. „Szeretettel meghívjuk a rendezvényre önt és partnerét.” Nagyon vicces kedvében volt az öreg. Meg ez az ajándékozás is. Mik vagyunk mi? Gyerekek?
− Ugyan, Rosmerta, az előbbi csak formalitás, az utóbbi meg egyszerű szórakozás. Lazítson már! Néha elkél a vidámság, főleg ezekben az időkben - utalt McGalagony Voldemortra.
− Tudom, de mégis bánt. Nincs értelme elmennem. Ki miatt mennék el? Az ajándékozottam miatt? - Majdnem kicsúszott a száján, hogy miattad, de még időben visszafogta magát. Minerva nem szólt, csak sejtelmesen mosolygott rá. Rosmerta először értetlenül nézett rá, aztán rájött az okára. Piton. Már megint Piton. − Nem értem magukat. Elismerem, hogy jól el tudunk beszélgetni Perselusszal, de ez csak a közös érdeklődésünk miatt van. Nem éppen férjnek való, ha érti, mire gondolok - magyarázta a kocsmáros.
− Nagyon is értem. Mindkettejüknek ugyanaz a problémája, mindenben összeesküvést látnak, pedig csak egy vacsoráról van szó, ahol csak jól kell érezniük magukat. Ha nem szeretné, egy szót nem kell szólnia Perselushoz. De ha mégis, ki tudja, talán ismét gazdagabb lesz egy kellemes beszélgetéssel. Idővel majd kiderül. - A professzorasszony felhajtotta a maradék italt, röviden elköszönt és a dolgára indult, otthagyva Rosmertát a kérdéseivel és a kusza gondolataival.
Perselus
Ma még a szokásosnál is mogorvább volt. Nem szeretett veszíteni, pláne nem egy tizenhat éves kamasz ellen, akit alig fél éve edzett. Mégis megtörtént, nem is egyszer, sőt a kis ördögfióka még egyszer Mordont is kiütötte. Meg kell hagyni, Harry Potter kellemes meglepetést okozott számára; fél év óta, mióta Albus úgy döntött, hogy képezni kezdik a fiút, az olyan sokat fejlődött, hogy rá sem lehetett ismerni. Nos, nem mintha megszerette volna, de már nem találta olyan elviselhetetlennek, legalábbis szerette megát azzal ámítani, hogy csak erről volt szó, azonban az okklumencia és párbajgyakorlás alatt kezdtek összecsiszolódni, de legalábbis nem utálni vagy szétátkozni a másikat. Nem váltak ugyan barátokká, de egy egészséges mentor-diák viszony volt kialakulóban köztük, ami a fiú órai munkájának is jót tett, mert immár bájitaltanból sem volt olyan csapnivaló.
Ám megvolt Perselus számára a dolog hátulütője is, mert Dumbledore pontos jelentéseket kért tőle a fiú fejlődéséről, képességeinek alakulásáról, a Nagyúr pedig még sürgetőbben követelte, hogy teljesítse a feladatát, vagyis vigye el hozzá Pottert, és egyre kevesebb kifogást tudott kitalálni, hogy miért nem tudja teljesíteni a parancsot, miért várakoztatja a sötét mágus győzelmét. Úgy érezte, egyre jobban szorul körülötte a hurok, méghozzá kétfelől.
Most is épp Dumbledore-hoz igyekezett, hogy a szokott módon elmondja az igazgatónak az edzésen tapasztaltakat, noha inkább izomnyugtató olajjal teli fürdőre vágyott volna inkább. Hangulata meglátszhatott rajta, mert a diákok a szokottnál is gyorsabban rebbentek szét előle. Meg sem állt a kőszörnyig. Ott undorral mondta be a jelszót:
− Sav-A-Júj cukor.
Az őr félreállt, a bájitalmester pedig fintorogva lépett fel a csigalépcsőre. Az ajtón belépve meglepődött, de ennek csak egy szemöldökhúzással adta jelét. Az öreg most nem az íróasztala mögött várta, hanem egy kisasztal mellett ült egy fotelben, az asztalon egy kisebb társaság megvendégelésére elég étel volt. Piton erre egy bosszús pillantást vetett a férfira, aki felállt, hogy üdvözölje.
− Jó estét, Perselus. Gondolom, megéheztél, hisz az edzés miatt kihagytad a vacsorát. Foglalj helyet és egyél - kínálta hellyel Dumbledore.
A bájitalmester egy grimasz kíséretében elvett egy teasüteményt, aztán leült az igazgatóéval szemközti fotelbe. A mozdulatsor közben enyhén felszisszent. A háta meghúzódott, és nem igazán volt oda a mozgásért.
− Tessék, egy kis tea, jót fog tenni a hátadnak - mosolygott rá az öreg, felé nyújtva a csészét.
− Köszönöm - vette át Perselus, és belekortyolt.
Egész testét átjárta a meleg nyugtató ital, kissé ellazítva a sajgó izmait.
− Milyen volt a mai edzés, drága fiam? - kérdezte néhány perc csend után az igazgató.
− Potter ma egész jó formában volt, engem hétszer küldött padlóra, de még Mordont is sikerült egyszer térdre kényszerítenie. Ez eddig egyszer sem sikerült neki. Összességében jól fejlődik. Sok védő és támadó varázslatot tud és alkalmaz egyre magabiztosabban néha kombinálni is képes őket. Az okklumenciatudása is sokat fejlődött, képes kivédeni harc közben a mentális támadásaimat, ami előző évi siralmas teljesítményéhez képest ezen a téren ég és föld. Elégedett vagyok a teljesítményével - jelentette Piton.
− Csak nem a büszkeséget hallom kicsendülni a hangjából, Perselus? - Dumbledore világoskék szemei játékosan csillantak a félholdszemüveg mögött.
− Azért ne túlozzunk, Albus.
− Ugyan már, Perselus, látom, hogy már nem ugyanúgy néz rá. Nem gyűlölettel. Vallja be, hogy teljesen megváltoztak az érzelmei a fiú iránt - noszogatta az igazgató.
− Már nem tartom az apjához hasonló arrogáns kölyöknek - jelentette ki Piton, lezártnak tekintve a témát.
− Nagyszerű, drága fiam, nagyszerű - bólogatott Albus derűsen. - Mit gondol a karácsonyi játékunkról? - váltott hirtelen témát az idős férfi. - Már csak maga nem válaszolt, benne van-e, ami így két nappal a karácsonyi vacsora előtt ildomos lenne.
Eddig minden évben visszautasította ezt az „ajándékozzuk meg egymást” sületlenséget, de most, amikor eszébe jutott a Dumbledore meghívójához mellékelt cetlin szereplő név, valahogy nem vitte rá a lélek, hogy megtegye. Nem mintha Madam Rosmerta iránt bármilyen érzelmet is táplált volna, de úgy érezte, hogy nem teheti meg, hogy cserbenhagyja az iskola vendégét. Legalábbis ezzel álltatta magát, és próbálta elhallgattatni a belsőjében az ellenkezőjét mondogató kis hangot. És most ott ült Dumbledore mindentudó kék tekintete előtt, aki jót mulatott a vívódásán. Végül ennyit felelt a kérdésre.
− Most az egyszer kivételt teszek, és részt veszek benne. Bár nem értem, miért hívta meg Rosmertát, hiszen ilyenkor sok a vendég a Három Seprűben, és gondolom, máshol, másvalakivel szívesebben töltené az időt. - A végét kissé keserűen mondta, ami Albus figyelmét sem kerülte el.
− Nem hinném, Perselus, ma reggel megjött a válasza, hogy elfogadta a meghívásomat. Talán van itt valaki, aki miatt úgy gondolta, érdemes eljönnie - kacsintott Perselusra.
− Ne kezdje megint, Albus. Szigorúan csak munkakapcsolat van köztünk, és nem tervezem, hogy ez több legyen - utasította el a bájitalmester az igazgató utalásait.
− Ugyan, ugyan, nem kérem, hogy azonnal vegye feleségül, de egy kellemes beszélgetés egy jó ital mellett sosem árthat - győzködte Dumbledore.
Perselus már készült a csípős válaszra, amikor kínzó fájdalom nyilallt a bal karjába. Önkéntelenül kapott oda, és egy fintor kíséretében felállt. Érezte, hogy nagyon nem jókor jön ez a hívás, és gyanította, nem fogja ép bőrrel megúszni a találkozót.
− Mennem kell, Albus - vetette oda kurtán, és már fordult is kifelé az ajtón.
− Vigyázzon magára, Perselus - hallotta még az igazgató aggódó hangját, de nem foglalkozhatott vele.
Minden erejével arra koncentrált, hogy a mélyre űzze Pottert, Rosmertát és az Albusszal folytatott beszélgetés emlékét, és az elméje felszínére rétegezte a Nagyúrnak szánt emlékeket, benyomásokat. Nem engedhette meg magának, hogy hibázzon.
Jók voltak a megérzései, Voldemort ma különösen rossz kedvében volt. Mikor belépett a Denem kúria dísztermébe, a sötét varázsló két fiatal halálfalót leckéztetett, akik sikoltottak a kíntól. Aztán a vörös kígyószemek ránéztek, és egy elegáns intéssel megszabadította a két fiút a fájdalomtól.
− Á, Perselus, gyere közelebb! - A kör egy helyen kettévált, így beléphetett a közepére.
− Nagyuram - hajolt meg a bájitalmester.
− Elgondolkodtam azon, hogy a hűség mennyire múlandó, sőt, ami rosszabb, könnyen válthat irányt. Te mit gondolsz erről, Perselus?
− Nem sokszor fordul elő, uram. - Próbált minél alázatosabbnak tűni, de látta, hogy ezzel most nem fog célt érni, mégsem mondhatott mást.
− Nem?
− Hűségem változatlan - bizonygatta.
− Valóban? Miért van egy olyan érzésem, Perselus, hogy mostanában kissé megingott? - lépett oda Voldemort a bájitalmesterhez, pálcáját nem túl finoman végighúzva az arcán. - Hol van a fiú? Mikor hozod elém? - követelte, durván ellökve magától a férfit.
Perselus térde fájdalmasan koppant a kőpadlón, de még fel sem ocsúdhatott, mert a kínzó átok letarolta, és szinte azonnal érezte az idegen elme kutakodását a sajátjában. Ellazult, amennyire lehetett, látszólag az ellenállás legkisebb jelét sem mutatva, nehogy a Nagyúr gyanút fogjon, elkezdte vetíteni a képeket az okklumencia pajzsa fölé. Amint vitázik Potterrel, ahogy a fiú nem képes kivédeni egyik varázslatát sem, Dumbledore elégedetlenségét, a fiú egy-egy jól kivitelezett varázslatát, néhány apró jelét annak, hogy a gyerek bízik benne. Aprókat, de korántsem kielégítőeket. El kellett hitetnie a Nagyúrral, hogy Potter egy átlagos varázsló, aki nem ellenfél a számára, és aki még nem bízik eléggé benne ahhoz, hogy kivitelezhesse az elrablását, a képeket arról, hogy mindig felügyeli valaki az edzéseket, így képtelen a fiúhoz közelebb férkőzni. Felvillantani, hogy a másik oldal nem bízik benne és így tovább, mindaddig, míg a másik elme támadása meg nem szűnt.
Ez azonban magával hozta a fájdalmat is, amit koncentrálás közben nem érzett. Észrevette, hogy a Cruciátus átvette az uralmát a teste felett, minden tagja rángatózott, nyugalomért kiáltott, de Voldemort még percekig nem adta meg neki ezt a lehetőséget. Így összeszorított fogakkal tűrt, nem adva meg a közönségének azt az örömet, hogy sikoltani hallják. Majd, amikor már majdnem eszméletét vesztette, megszűnt a kín.
− Állj fel! - hallotta tompán a parancsot. Összeszedte ereje maradékát, és amilyen gyorsan csak tudott, engedelmeskedett. - Látom, téged nem egyszerű megtörni, drága Perselusom. Ez nagyon dicséretes. Nézd azt a kettőt, ők azóta sem képesek mozdulni - bökött a még mindig a földön fekvő fiatalok felé. - Remélem, ez csak erősítette hűségedet.
− Igen, Nagyuram - válaszolta Perselus kissé rekedten.
− Most menj - bocsátotta el kegyesen Voldemort.
Piton hátra sem nézve vonult ki a teremből, minden maradék méltóságát belesűrítve ebbe a kilépőbe.
Rosmerta
Egész nap ideges volt, kapkodott. Az alkalmazottai észrevették szokatlan viselkedését, de nem tették szóvá, inkább próbáltak engedelmeskedni főnökük minden utasításának, és nem magukra haragítani a nőt. Ez az állapot estére csak rosszabbodott, és mire a vacsorára való készülődésbe kezdett, úgy érezte magát, mint egy első bálozó tinilány. Mindezért Dumbledore-t és McGalagonyt hibáztatta, akik elültették a bogarat a fülébe Pitonnal kapcsolatban. Óhatatlanul azt tartotta szem előtt, miközben illóolajos fürdőt vett, hogy vajon tetszeni fog-e a férfinek a bőrének illata, a világoskék, ezüst holdas ruha és a kontya.
− Megőrültem - temette a tenyerébe az arcát a kádban ülve. Egy darabig mozdulatlan maradt, és azt fontolgatta, hogy mégis lemondja az egészet, de aztán eszébe jutott az éjjeliszekrényén lévő csomag és Minerva. - A fenébe! - kipattant a kádból, és a szobájába sietve magára csapta az ajtót.
Nem volt mit tenni, öltöznie kellett. Már így is késésben volt, mert a fogat a Roxfortból fél óra múlva megérkezik. Kapkodva öltözködni kezdett, hogy időben elkészüljön. Éppen egy enyhe sminkbűbájt varázsolt magára, mikor a kocsi lefékezett a fogadó előtt. Utoljára végignézett magán, majd mikor mindent rendben lévőnek nyilvánított, magára vette a kabátját és vállára akasztotta a táskáját, magához vette a csomagot, és elindult lefelé.
A ló nélküli fogat azonnal elindult, amint beszállt. Ahogy közeledtek a kastélyhoz az iskola ünnepi fényei elbűvölték. Egészen végig ebben gyönyörködött, amíg oda nem értek. Az előcsarnokban Minerva várta.
− Hát eljöttél - jegyezte meg üdvözlés helyett.
− Mi mást tehettem volna? - tárta szét a karját Rosmerta.
− Tényleg pont olyan vagy, mint Perselus: mintha a fogatokat húznák - tette hozzá az igazgatóhelyettes suttogva.
Rosmerta erre csak dühösen fújt egyet, és kelletlenül követte McGalagonyt a nagyterembe. A bosszúságát növelte, hogy mikor a terembe értek, rögtön Pitonra esett a tekintete, aki egykedvűen üldögélt a gyerekekkel közös asztalnál. Miközben az asztal felé lépdelt, kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. Észrevette, hogy az asztalnál körülbelül tíz diák ült: Potter és a barátai, néhány hollóhátas és hugrabugos, de mardekáros egy sem. Talán emiatt olyan lehangolt? Már megint a férfira gondolt, így rögtön el is hessegette a gondolatot.
Meglepetésére Dumbledore nem a férfi mellé ültette, hanem Flitwick és Minerva közé, vele szemben pedig egy félénk hollóhátas kislány foglalt helyet. Mire leült, az igazgató szólásra emelkedett.
− Köszöntök mindenkit ünnepi vacsoránkon. A szokásostól eltérően ma egy vendégünk is van. Köszöntsétek Madam Rosmertát. - A kisebbek kórusban köszöntötték, a nagyobbak dörmögtek egy jó estétet az orruk alatt, a felnőttek többsége pedig csak biccentett felé. - Nem is szaporítanám tovább a szót. Együnk! - Az asztalokon megjelent a sok finomság; étel, ital, édesség.
Rosmerta szedett magának egy kis pulykasültet áfonyamártással és krumplipürével, majd jóízűen falatozni kezdett, de aztán az ételről elkalandozott a figyelme, és többször azon kapta magát, hogy Fitwick feje fölött Perselusra téved a tekintete, amit aztán mindig másfelé kapott, mint egy szemérmes kislány. Ismét kényszerítenie kellett magát, hogy másfelé nézzen. Tanulmányozni kezdte a díszítést, a lebegő dekorációt, az itt-ott csüngő fagyöngyöket, a hatalmas karácsonyfákat, melyekhez foghatót máshol még nem látott; jó munkát végeztek a díszítéssel. Ám ez csak ideig-óráig terelte el a figyelmét, és vesztére, mikor újra a férfira nézett, találkozott a tekintetük. A fekete szemek fogva tartották az övét, és végül kénytelen volt félrekapnia a fejét. Elvörösödött. Hogy zavarát leplezze, belekortyolt a puncsba. A kupája takarásában próbálta összeszedni magát.
Perselus
Meglepetten figyelte, ahogy Rosmerta olykor felé tekintget, arcára azonban a közömbösség álarca borult, amin egyszer-egyszer átsuhant a fájdalom árnyéka. Szórakoztatta volna a nő viselkedése, ha nem érzett volna minden mozdulatánál égető fájdalmat. Ez a két nap vajmi kevés volt arra, hogy Voldemort kínzását kiheverje, de próbálta minél jobban leplezni. Sikerült is, kivéve arcának azt a néhány rándulását.
Éppen folytatta volna az evést, mikor tekintete találkozott egy aggódó smaragd szempárral. Potter őt figyelte. Tudta. Ezért bánta egy kicsit, hogy közelebb engedte magához a fiút, pont előtte nem akart gyengének látszani. Egy szúrós pillantást vetett rá, ezzel elérte, hogy visszaforduljon a barátaihoz.
Oldalra pillantott, a nő már megint őt nézte. Foglyul ejtette a tekintetével a kocsmáros kék szemét. Rosmerta zavartan kapta el a fejét és a füléig elvörösödött. A bájitalmester gúnyosan elmosolyodott.
Vacsora után ismét Albus emelkedett szólásra.
− Jöjjön hát a várva várt ajándékozás. Először a gyerekek adják át egymásnak az ajándékaikat.
Perselust nem különösebben érdekelte a vacsorának ez a része, nem is nagyon figyelte, ki kit ajándékoz meg. Aztán rájuk, tanárokra került a sor, amiben szintén nem volt semmi érdekes. Mikor ő következett felállt, megkerülte Flitwick székét és Rosmerta elé állt.
− Fogadd tőlem ezt az apró ajándékot. Remélem, hasznodra válik - nyújtotta a nő felé a kis dobozt, amiből egy kis fiola került elő, amiben szürkés, füstszerű anyag gomolygott.
− Ez egy bájital? Még soha nem láttam ilyet - jegyezte meg a nő.
A bájitalmester válaszolni akart, de ekkor valaki megrángatta az ingujját. Flitwick volt az, jelezte, hogy üljön le a nő mellé nyugodtan, a terítékek is helyet cseréltek. Perselus egy biccentéssel köszönte meg az apró professzor ténykedését.
− Ez az Umbra Benevola, más néven Jótékony Árnyék, egy különleges bájital. Segít elmenekülni, ha sarokba szorítanak. Csak a földhöz kell vágnod, és pár percre megzavarja az ellenséget.
− Ez nagyon hasznos - szúrta közbe McGalagony.
− Köszönöm - mosolygott a férfire a szőke nő.
Utána Rosmerta következett, aki McGalagonyt ajándékozta meg. Ajándéka violalikőr volt, egyedi ánizsos fűszerezéssel. A sort az igazgatóhelyettes zárta, aki egy maga által kötött, vastag sállal és zoknival ajándékozta meg az igazgatót.
Aztán elkezdődött a szokásos, Perselus számára értelmetlen fecsegés. Azon kapta magát, hogy Rosmertát figyeli, aki egyre többet tekintgetett az egyik oldalsó asztalon felsorakoztatott puncsos tálak irányába.
− Hozzak egy italt? - kérdezte meg váratlanul Perselus.
− Ne. Inkább menjünk oda, mert a végén még elalszom - állt fel a nő.
A férfi követte a példáját. Az asztalhoz érve töltöttek maguknak egy-egy italt, és egymást nézve kortyolgatni kezdték. Kellemes volt köztük a hallgatás, élvezték, hogy távolabb vannak a zsivajtól és a sztorizgató igazgatótól, aki mindkettejük agyára ment. A csendet végül Perselus törte meg.
− Szeretném, ha mindig nálad lenne - mondta hirtelen. - Ahogy McGalagony mondta, tényleg hasznos bájital.
− Féltesz engem?
− Hová gondolsz − legyintett a férfi. - Csak nem szeretem, ha kárba veszik a munkám.
A nő elmosolyodott és letette a kiürült poharat.
− Ha már szereted ennyire hasznossá tenni magad, akkor körbevezethetnél a Roxfortban. Igaz, hogy Dumbledore felajánlotta, hogy holnap délelőtt körbevisz, de ha lehet, inkább veled mennék. Sokkal szórakoztatóbb társaság vagy - vallotta be a nő.
Arca kipirult az alkoholtól, hangja kissé fátyolos volt és idétlenül mosolygott. A férfi elhúzta a száját és felkínálta a karját. Egymásba karolva haladtak végig a folyosókon. Rosmerta fecsegett, Perselus pedig szórakozottan hallgatta. Séta közben nem érezte izmai fájdalmát, mintha a nő nevetése minden kínt elsöpört volna.
A parkra néző boltívek alatt megálltak. Havazott. Csodaszép volt, ahogy a kastély fényei megvilágították a hókristályokat.
− Gyönyörű - ámult el a nő.
− Csak víz és fény - legyintett a férfi.
− Nem szereted a karácsonyt. - Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
− Az ünneppel semmi bajom, csak azzal, hogy ez nem tesz jobbá semmit. Ugyanúgy létezik Voldemort, ugyanúgy fenyeget mindannyiunkat. Nem számít, hogy karácsony van-e vagy sem. - Perselus nem értette, mi ütött belé, miért fakadt ki és tárulkozott ki így a nő előtt.
Valahogy neki ki tudta mutatni a keserűségét, a fájdalmát. Nem tudta, mi késztette erre, hogy hová vezet ez az egész, de azt tudta, hogy megkönnyebbült tőle.
− Most nem kell Voldemorttal törődnöd - fogta Rosmerta puha kezei közé a férfi arcát.
− De… − Perselus ellenkezni akart, ám a nő ajkai elvágták a szavait.
Finoman, óvatosan siklott át a nyelve a félig elnyílt szájba. Perselus tétován viszonozta a csókot, miközben megszorította a nő arcát fogó ujjait. Érezni akarta, hogy tényleg itt van vele, hogy az egész nem hazugság.
Valóban nem volt az. Mikor kinyitotta a szemét, a nő még mindig ott volt. Összefonódott ujjakkal álltak egymással szemben, némán, le sem véve a szemüket a másikról.
A meghitt csendet végül Rosmerta törte meg.
− Azt mondtad, hogy egyszer megmutatod a magánlaborodat. - A férfi nem szólt semmit, csak újfent a kezét nyújtotta a nőnek. Rosmerta belekarolt. Perselus aztán pár lépés után hirtelen megszólalt.
− A bélyeggyűjteményemre is kíváncsi vagy, ugye? - Annyi gúny és szarkazmus volt a hangjában, amennyit ebbe az egy mondatba bele tudott sűríteni, és ami kellőképpen ellensúlyozta előbbi gyengeségét.
A nő kacagása vidámsággal töltötte meg a hideg folyosót, miközben Perselus arra gondolt, hogy talán nem is olyan rossz, ha néha enged a vágyainak az ember, minden más pedig majd idővel kiderül.
Vége