Darren Shan/Bánk Bán crossover - Utat mutató
A történet még a februári anonim memére készült a következő kérésre: "Bánk bán - vámpír!AU. Mert állítólag egyik jelent sem játszódik benne nappal :O Bármi jöhet, köszi.:)"
Cím: Utat mutató
Fandom: Bánk bán/Darren Shan - vámpírkönyvek crossover
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: szereplő halála, erőszak, gyilkosság
Szereplők: Larten Crepley, Seba, Larten mestere (említés szintjén), Melinda, Otto, Tiborc, Soma
Megjegyzés: A történet közben senki ne gondolkozzon idősíkokon, mert teljesen áthágom, vagyis képzelje el mindenki, hogy szereplőink ugyanabban a korban éltek. Ja, és azt se vegyétek figyelembe, hogy a karakterek eredetileg nem egy nyelvet beszélnek. Ezt se vettem figyelembe.
Megjegyzés 2.: Larten haja tényleg narancssárga, mert gyerekkorában egy selyemgyárban dolgoztatták, ahol a munkafelügyelő minden munkásnak a csoportjának megfelelő színűre festette a haját. A festék olyan erős volt, hogy soha nem tudták kimosni a fejbőrből és a hajból. A cím lehet, hogy annyira nem illik a műhöz, de jobbat nem tudtam kitalálni.
Tartalom: Larten új utat mutat egy Melinda nevű fiatal vámpírnőnek, de ehhez előbb meg kell szöktetnie a királyi palotából.
Utat mutató
Larten ilyen országot még nem látott. A legtöbb helyen a vámpírok teljesen elszigetelve éltek az emberektől, és csak a legvégső esetben mutatkoztak. Ezen a vidéken viszont együtt éltek velük, sőt, a külhoni uralkodóház nagy része vámpírokból állt, és az ő kezükben volt a hatalom.
A palotában, ahogy kifigyelte, minden fordítva működött, az ügyeket éjszaka intézték, nappal pedig aludtak. Ami vámpírságuk okán nem volt meglepő, bár az, hogy az embereknek ez miért nem volt szokatlan, az rejtély volt számára.
De nem ez volt a fontos, hanem a felfedezései, ezt meg kellett osztania a Hercegekkel. Már el is indult volna a Vámpírok Hegyére napokkal ezelőtt, de az indulás előtti éjszaka, amikor a vár alagsorában kémlelt vérforrás után, meglátott két alakot, egy megtermett, lovagi páncélt viselő vámpírt és egy fiatal vámpírnőt.
− Haszontalan vagy - lökte a földre a férfi durván a hölgyet. - Miattad elszalasztottuk a heti véradagunkat. De sebaj, majd keresek másik embert, te pedig itt maradsz. Ínycsiklandózóak a patkányok, vagy ha szerencséd van, elkaphatsz itt egy szolgát.
− Könyörülj, uram! Mutasd meg, mit kell tennem! - könyörgött a nő.
− Egyszer megmutattam, többször nem fogom.
Ez volt az utolsó szava, és elcsörtetett, a lány pedig a padlóra roskadt, és sírni kezdett. Larten már azon volt, hogy odamegy hozzá és segít neki, de ekkor motozást hallott, majd valami megérintette a lábát. Mozdulatlanná dermedt. Néhány patkány szaladt el mellette egyenesen a fiatal vámpír felé. Az abbahagyta a sírást, és a patkányokra vetette magát. Egyet némi küzdelem árán sikerült elkapnia. Éles körmével ügyetlenül felhasította az állat bőrét, és szívni kezdte a vérét. Crepsley azt hitte, teljesen kiszívja az összeset, de egy kis idő múlva abbahagyta, nyálával összeforrasztotta a sebet, és elengedte a patkányt, mintha ember lett volna. Szánalmat érzett, ahogy figyelte ezt a törékeny teremtést, és elhatározta, hogy valahogyan segít neki.
***
Larten a várfalon mászott felfelé. Vámpír lévén hangtalanul, gyorsan mozgott. Most volt esélye, hogy kiszabadítsa a lányt, és hacsak valami váratlan dolog nem történik, meg is teszi, méghozzá észrevétlenül. Hetek óta figyelte a fiatal vámpírnőt, így tudta a napirendjét. Körülbelül egy órája volt, amíg a herceg eljön érte, addig kellett cselekednie.
Hangtalanul lépett fel az ablakpárkányra. A szobában majdnem teljesen sötét volt, csak pár gyertya biztosított némi fényt. A lány egy altatódalt dúdolt halkan, kezében egy csecsemőt ringatott. Nem hallhatta a férfit, mégis megszólalt.
− Miért figyel engem? - A nő barna szemei gyanakvóan méregették, de riadalmat nem látott bennük.
Ez is valami - gondolta Larten magában.
− Hajaj, a mesterem, Seba most nagyon nem lenne büszke rám. De, hogy a kérdésére is válaszoljak: segíteni akarok - mondta ezt már hangosan.
− Miért?
− Mert ahogy az a lovag tanítja a vámpírság mibenlétére, az barbárság, és nem is tanítás - válaszolta készségesen Larten.
− Ottó csak magának akar, de én nem akarok az övé lenni, mert már Bánké a szívem és a gyerekünké, de a herceg lekötözött, és erőszakkal megvérezett. De jaj, minek is beszélek erről egy idegennek - sóhajtott a nő.
− Bocsásson meg, hölgyem. Bemutatkoznék. Larten Crepsley vagyok, vámpír, mint ön. Kegyedben kit tisztelhetek?
− Melinda.
− Ha már így összeismerkedtünk, rátérnék a tárgyra. Pár hete figyelem magát, és ez alapján most van esély, hogy észrevétlenül kivigyem önt és a gyermeket innen, és…
− Nem! - szakította félbe Melinda. - Bánk nélkül nem!
− Ha jól tudom, a férje nem tartózkodik az országban. Ha kijutottunk innen, segítek megkeresni, de most mennünk kell - sürgette Larten.
− Ez… Én nem akartam ezt. Minden jó volt, de aztán Ottó jött a szerelmével, amit soha sem tudnék viszonozni. Azt hitte, ha megvérez, ha közéjük fogok tartozni, megváltoznak az érzéseim az irányába, de minden csak rosszabb lett, ő pedig kegyetlenebb. Valóban tud segíteni?
A nő félelem és kíváncsiság keverékével nézett rá, miközben remegő kezei a csecsemőt ringatták. Crepsley habozott. Segíteni akart, de nem volt benne biztos, tud-e.
− Megpróbálok. Mindent meg fogok tenni, hogy megtanítsam a vámpírlét mibenlétére, és hogy megtaláljuk a férjét. De most készülődjön, mert nemsokára mennünk kell.
Melinda gyorsan összeszedett néhány holmit magának és a kis Somának, majd várakozóan a férfira nézett.
− És most?
− Adja ide a gyereket és a kendőjét - kérte Larten.
− Mié…?
Melinda a kérdést már nem tudta befejezni, mert az ajtó kivágódott, és a dühös Ottó viharzott be rajta, aki láthatóan mindent hallott.
− Nem mentek sehová! - lépett feléjük kivont karddal.
− Lépjen hátrébb, hölgyem. Tessék! - nyújtotta a nő felé a gyereket, majd mikor már biztonságban tudta, a másik vámpírhoz fordult. Bosszúsan túrt élénknarancs hajába. - Valóban szükséges ez?
− Melinda az enyém!
− Azt nem hinném…
Ottó megelégelte a szócséplést, és Larten felé lendítette kardját. Az idegen vámpír arrébb ugrott elsodorva Melindát is, de elszámította magát, mert a penge felhasította a bal karján az inget, és felületes sebet ejtett rajta. Kezdte elveszteni az önuralmát, pedig Seba óva intette a hirtelen cselekedetektől. De a mestere most nem volt itt, és így nem volt, aki megállítsa. Előrántotta a kardját, és belevetette magát a küzdelembe. Minden mozdulatot sorban lejátszott magában, amit a kiképzése alatt tanult. Fém csapott össze a fémmel, harcos a harcossal. Ottó erősebb és képzettebb volt nála, de Larten fürgébb volt, amit ki is használt. Mivel a herceg csak támadott, és nem törődött a védekezéssel, Crepsley csak arra várt, hogy hibát vétsen, és addig, amíg ez bekövetkezik, kivédje a támadásokat.
Az ellenfele azonban csak törtetett előre, egyre jobban sarokba szorítva a fiatalabb vámpírt. Végül Larten egyensúlyát vesztette, és elesett. Ottó meglendítette a kardját, hogy lesújtson, de Melinda megállította.
− Hagyja őt elmenni! Itt maradok, csak ne bántsa! - fogta meg a karját, még mielőtt lecsaphatott volna.
− Legye… − kezdte volna, de nem tudta befejezni, mert Larten kihasználta a kínálkozó alkalmat, és átdöfte a torkát, majd felhasította a mellkasát.
Ottó hörögve zuhant a földre, és pár pillanat múlva kimúlt.
− Mennünk kell! - rángatta fel a sokkos Melindát a földről, majd felnyalábolta a gyereket is, és a nő kendőjével a mellkasára erősítette, majd megfordult. - Ugorjon a hátamra!
Melinda kábán engedelmeskedett. Larten, kihasználva, hogy nem ellenkezik, kimászott a várfalra, és amilyen gyorsan és óvatosan csak tudott, lemászott, majd elbújtak a közeli ligetben. Ott letette a nőt, és tétován nézett rá.
− Tudja, merre keressük Bánkot?
A nő megrázta a fejét.
− Nem. De a hű szolgája, Tiborc tudja. A város szélén van a háza, kelet felé.
− Akkor kapaszkodjon ismét a hátamra!
− Miért?
− Suhanni fogunk. Bízzon bennem, így gyorsan odaérhetünk.
Melinda egy darabig fürkészve nézte a furcsa vámpírt, akihez foghatót még soha sem látott. De valahogy a jelenléte megnyugtatta, így bíznia kellett benne. Felkapaszkodott hát a hátára, és várta, mi történik. Larten futni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem elérte a suhanósebességet. Olyan sebesen haladtak, hogy a nő követni is alig bírta, meglepetésére Soma nyugodtan aludt a férfi karjában egész idő alatt. Aztán ismerős lett a táj, és hirtelen elkiáltotta magát.
− Állj! Hamarosan megérkezünk Tiborc házához. - Ezt meghallva Crepsley lassított.
Innen Melinda mutatta az utat. A fák között haladtak, közel az úthoz. Végül megérkeztek. Tiborc háza előtt katonák álltak.
− Elkéstünk? - kérdezte Larten.
− Nem, ezek a férjem katonái, de várjuk meg, amíg elmennek.
Tíz perccel később a katonák távoztak. Larten és Melinda kikászálódtak a bokrok közül, és bekopogtak a jó Tiborc ajtaján. A férfi bánatos képpel nyitott ajtót.
− Jó estét, Tiborc! Meg tudod-e mondani, hol van a férjem? - kérdezte Melinda.
− Jaj, úrnőm! Szomorú hírem van. Férjedet, Bánkot a királyné emberei meggyilkolták. Gertrudis királyné kedvében akart járni testvéröccsének, ezért hajlott a szavára. Meggyilkoltatta szeretett urunkat.
− Nem! Az lehetetlen! - kiáltotta Melinda. Arcán kövér könnycseppek indultak útjukra. Világa immár végleg összeomlott. Ottó gyilkosának őt fogják kikiáltani, a férje odaveszett, minden ellene fordult, kivéve a megmentőjét. - Mit tehetünk most? - fordult a vámpírhoz.
− El kell hagynunk ezt a vidéket.
− Segíthetek valamiben, jó uram? - kérdezte Tiborc. - Aki az úrnőm barátja, az az én barátom is.
− Egy kis víz, élelem és néhány takaró nem jönne rosszul - válaszolta Larten.
− Mindjárt visszajövök.
Amíg vártak, Larten és Melinda a ház tövében bújt meg, onnan figyelték a környéket, hogy ha netán ellenség közeledne, menekülhessenek. De senki nem járt arra, és hamarosan Tiborc is visszatért egy kisebb batyuval.
− Te is velünk jöhetnél - kérte Melinda.
− Nem, drága úrnőm, a családom mellett a helyem. Ne féltsen minket, meg tudjuk védeni magunkat.
− Rendben.
Melinda felkapta a batyut a hátára, és röviden elbúcsúzott a jó paraszttól, majd Larten vezetésével bevették magukat a fák közé.
− Hamarosan felkel a nap, keresnünk kell egy védett helyet - jegyezte meg pár óra elteltével a vámpír, ahogy megállt, és letette Melindát. A szemük előtt már teljesen más volt a vidék. Olyan helyen jártak, amit Melinda nem ismert, a vámpír viszont nem csüggedt. - Emlékeim szerint a közelben van egy barlang, még a mesteremmel jártunk ott.
− Miért nem maradt a mesterével? - kérdezte a nő kíváncsian.
− Nem egyeztek az elképzeléseink. Más úton akartam járni, mint amin vezetett. Meg akartam találni a sajátomat, hát eljöttem - összegezte röviden, bele-beleszagolgatva a levegőbe.
− És megtalálta?
− Ez egy jó kérdés. A válaszom, nem. Még most is keresem, de az, hogy segítettem magán, talán megmutatja, merre is kell mennem.
− Nem értem - tárta szét a karját a nő.
− Még én sem, de együtt megtalálhatjuk a választ. Meg is van!
− Micsoda?
− A barlang bejárata - tolt félre néhány gondosan elhelyezett gallyat. - A szagból ítélve nem túl régen jártak itt, de már elmentek. Az egyik biztos a mesterem volt.
− Miért nem indulunk azonnal utánuk?
− Hölgyem, látszik, hogy az az Ottó semmit sem tanított magának. A nap árt a vámpíroknak.
− Sajnálom, elfelejtettem.
− Majd megtanulja, de most menjünk be, mielőtt felkel a nap. Ideje megetetnie a kisfiút, és aztán pihenni egyet.
A kis Soma ezt az időt választotta, hogy felébredjen. Letelepedtek a barlangban, és miközben Melinda megetette a gyermeket, Larten tüzet rakott, és elkészítette szerény reggelijüket. Miután mind végeztek az evéssel a Tiborctól kapott takarókba burkolózva aludni tértek.
Ám Melindának még órákig nem jött álom a szemére. Most, hogy már nem voltak veszélyben, utat tört magának szívében a gyász, mert bármennyire is új kalandok vártak rá, elvesztette szeretett Bánkját. Végül csak akkor szűnt szívében a bánat, mikor a sírására felriadt vámpír magához húzta, és addig ringatta, míg el nem aludt. Álmában messzi vidékeken járt, ahol vámpírok ezreivel élt boldogságban.
Vége
Cím: Utat mutató
Fandom: Bánk bán/Darren Shan - vámpírkönyvek crossover
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: szereplő halála, erőszak, gyilkosság
Szereplők: Larten Crepley, Seba, Larten mestere (említés szintjén), Melinda, Otto, Tiborc, Soma
Megjegyzés: A történet közben senki ne gondolkozzon idősíkokon, mert teljesen áthágom, vagyis képzelje el mindenki, hogy szereplőink ugyanabban a korban éltek. Ja, és azt se vegyétek figyelembe, hogy a karakterek eredetileg nem egy nyelvet beszélnek. Ezt se vettem figyelembe.
Megjegyzés 2.: Larten haja tényleg narancssárga, mert gyerekkorában egy selyemgyárban dolgoztatták, ahol a munkafelügyelő minden munkásnak a csoportjának megfelelő színűre festette a haját. A festék olyan erős volt, hogy soha nem tudták kimosni a fejbőrből és a hajból. A cím lehet, hogy annyira nem illik a műhöz, de jobbat nem tudtam kitalálni.
Tartalom: Larten új utat mutat egy Melinda nevű fiatal vámpírnőnek, de ehhez előbb meg kell szöktetnie a királyi palotából.
Utat mutató
Larten ilyen országot még nem látott. A legtöbb helyen a vámpírok teljesen elszigetelve éltek az emberektől, és csak a legvégső esetben mutatkoztak. Ezen a vidéken viszont együtt éltek velük, sőt, a külhoni uralkodóház nagy része vámpírokból állt, és az ő kezükben volt a hatalom.
A palotában, ahogy kifigyelte, minden fordítva működött, az ügyeket éjszaka intézték, nappal pedig aludtak. Ami vámpírságuk okán nem volt meglepő, bár az, hogy az embereknek ez miért nem volt szokatlan, az rejtély volt számára.
De nem ez volt a fontos, hanem a felfedezései, ezt meg kellett osztania a Hercegekkel. Már el is indult volna a Vámpírok Hegyére napokkal ezelőtt, de az indulás előtti éjszaka, amikor a vár alagsorában kémlelt vérforrás után, meglátott két alakot, egy megtermett, lovagi páncélt viselő vámpírt és egy fiatal vámpírnőt.
− Haszontalan vagy - lökte a földre a férfi durván a hölgyet. - Miattad elszalasztottuk a heti véradagunkat. De sebaj, majd keresek másik embert, te pedig itt maradsz. Ínycsiklandózóak a patkányok, vagy ha szerencséd van, elkaphatsz itt egy szolgát.
− Könyörülj, uram! Mutasd meg, mit kell tennem! - könyörgött a nő.
− Egyszer megmutattam, többször nem fogom.
Ez volt az utolsó szava, és elcsörtetett, a lány pedig a padlóra roskadt, és sírni kezdett. Larten már azon volt, hogy odamegy hozzá és segít neki, de ekkor motozást hallott, majd valami megérintette a lábát. Mozdulatlanná dermedt. Néhány patkány szaladt el mellette egyenesen a fiatal vámpír felé. Az abbahagyta a sírást, és a patkányokra vetette magát. Egyet némi küzdelem árán sikerült elkapnia. Éles körmével ügyetlenül felhasította az állat bőrét, és szívni kezdte a vérét. Crepsley azt hitte, teljesen kiszívja az összeset, de egy kis idő múlva abbahagyta, nyálával összeforrasztotta a sebet, és elengedte a patkányt, mintha ember lett volna. Szánalmat érzett, ahogy figyelte ezt a törékeny teremtést, és elhatározta, hogy valahogyan segít neki.
***
Larten a várfalon mászott felfelé. Vámpír lévén hangtalanul, gyorsan mozgott. Most volt esélye, hogy kiszabadítsa a lányt, és hacsak valami váratlan dolog nem történik, meg is teszi, méghozzá észrevétlenül. Hetek óta figyelte a fiatal vámpírnőt, így tudta a napirendjét. Körülbelül egy órája volt, amíg a herceg eljön érte, addig kellett cselekednie.
Hangtalanul lépett fel az ablakpárkányra. A szobában majdnem teljesen sötét volt, csak pár gyertya biztosított némi fényt. A lány egy altatódalt dúdolt halkan, kezében egy csecsemőt ringatott. Nem hallhatta a férfit, mégis megszólalt.
− Miért figyel engem? - A nő barna szemei gyanakvóan méregették, de riadalmat nem látott bennük.
Ez is valami - gondolta Larten magában.
− Hajaj, a mesterem, Seba most nagyon nem lenne büszke rám. De, hogy a kérdésére is válaszoljak: segíteni akarok - mondta ezt már hangosan.
− Miért?
− Mert ahogy az a lovag tanítja a vámpírság mibenlétére, az barbárság, és nem is tanítás - válaszolta készségesen Larten.
− Ottó csak magának akar, de én nem akarok az övé lenni, mert már Bánké a szívem és a gyerekünké, de a herceg lekötözött, és erőszakkal megvérezett. De jaj, minek is beszélek erről egy idegennek - sóhajtott a nő.
− Bocsásson meg, hölgyem. Bemutatkoznék. Larten Crepsley vagyok, vámpír, mint ön. Kegyedben kit tisztelhetek?
− Melinda.
− Ha már így összeismerkedtünk, rátérnék a tárgyra. Pár hete figyelem magát, és ez alapján most van esély, hogy észrevétlenül kivigyem önt és a gyermeket innen, és…
− Nem! - szakította félbe Melinda. - Bánk nélkül nem!
− Ha jól tudom, a férje nem tartózkodik az országban. Ha kijutottunk innen, segítek megkeresni, de most mennünk kell - sürgette Larten.
− Ez… Én nem akartam ezt. Minden jó volt, de aztán Ottó jött a szerelmével, amit soha sem tudnék viszonozni. Azt hitte, ha megvérez, ha közéjük fogok tartozni, megváltoznak az érzéseim az irányába, de minden csak rosszabb lett, ő pedig kegyetlenebb. Valóban tud segíteni?
A nő félelem és kíváncsiság keverékével nézett rá, miközben remegő kezei a csecsemőt ringatták. Crepsley habozott. Segíteni akart, de nem volt benne biztos, tud-e.
− Megpróbálok. Mindent meg fogok tenni, hogy megtanítsam a vámpírlét mibenlétére, és hogy megtaláljuk a férjét. De most készülődjön, mert nemsokára mennünk kell.
Melinda gyorsan összeszedett néhány holmit magának és a kis Somának, majd várakozóan a férfira nézett.
− És most?
− Adja ide a gyereket és a kendőjét - kérte Larten.
− Mié…?
Melinda a kérdést már nem tudta befejezni, mert az ajtó kivágódott, és a dühös Ottó viharzott be rajta, aki láthatóan mindent hallott.
− Nem mentek sehová! - lépett feléjük kivont karddal.
− Lépjen hátrébb, hölgyem. Tessék! - nyújtotta a nő felé a gyereket, majd mikor már biztonságban tudta, a másik vámpírhoz fordult. Bosszúsan túrt élénknarancs hajába. - Valóban szükséges ez?
− Melinda az enyém!
− Azt nem hinném…
Ottó megelégelte a szócséplést, és Larten felé lendítette kardját. Az idegen vámpír arrébb ugrott elsodorva Melindát is, de elszámította magát, mert a penge felhasította a bal karján az inget, és felületes sebet ejtett rajta. Kezdte elveszteni az önuralmát, pedig Seba óva intette a hirtelen cselekedetektől. De a mestere most nem volt itt, és így nem volt, aki megállítsa. Előrántotta a kardját, és belevetette magát a küzdelembe. Minden mozdulatot sorban lejátszott magában, amit a kiképzése alatt tanult. Fém csapott össze a fémmel, harcos a harcossal. Ottó erősebb és képzettebb volt nála, de Larten fürgébb volt, amit ki is használt. Mivel a herceg csak támadott, és nem törődött a védekezéssel, Crepsley csak arra várt, hogy hibát vétsen, és addig, amíg ez bekövetkezik, kivédje a támadásokat.
Az ellenfele azonban csak törtetett előre, egyre jobban sarokba szorítva a fiatalabb vámpírt. Végül Larten egyensúlyát vesztette, és elesett. Ottó meglendítette a kardját, hogy lesújtson, de Melinda megállította.
− Hagyja őt elmenni! Itt maradok, csak ne bántsa! - fogta meg a karját, még mielőtt lecsaphatott volna.
− Legye… − kezdte volna, de nem tudta befejezni, mert Larten kihasználta a kínálkozó alkalmat, és átdöfte a torkát, majd felhasította a mellkasát.
Ottó hörögve zuhant a földre, és pár pillanat múlva kimúlt.
− Mennünk kell! - rángatta fel a sokkos Melindát a földről, majd felnyalábolta a gyereket is, és a nő kendőjével a mellkasára erősítette, majd megfordult. - Ugorjon a hátamra!
Melinda kábán engedelmeskedett. Larten, kihasználva, hogy nem ellenkezik, kimászott a várfalra, és amilyen gyorsan és óvatosan csak tudott, lemászott, majd elbújtak a közeli ligetben. Ott letette a nőt, és tétován nézett rá.
− Tudja, merre keressük Bánkot?
A nő megrázta a fejét.
− Nem. De a hű szolgája, Tiborc tudja. A város szélén van a háza, kelet felé.
− Akkor kapaszkodjon ismét a hátamra!
− Miért?
− Suhanni fogunk. Bízzon bennem, így gyorsan odaérhetünk.
Melinda egy darabig fürkészve nézte a furcsa vámpírt, akihez foghatót még soha sem látott. De valahogy a jelenléte megnyugtatta, így bíznia kellett benne. Felkapaszkodott hát a hátára, és várta, mi történik. Larten futni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem elérte a suhanósebességet. Olyan sebesen haladtak, hogy a nő követni is alig bírta, meglepetésére Soma nyugodtan aludt a férfi karjában egész idő alatt. Aztán ismerős lett a táj, és hirtelen elkiáltotta magát.
− Állj! Hamarosan megérkezünk Tiborc házához. - Ezt meghallva Crepsley lassított.
Innen Melinda mutatta az utat. A fák között haladtak, közel az úthoz. Végül megérkeztek. Tiborc háza előtt katonák álltak.
− Elkéstünk? - kérdezte Larten.
− Nem, ezek a férjem katonái, de várjuk meg, amíg elmennek.
Tíz perccel később a katonák távoztak. Larten és Melinda kikászálódtak a bokrok közül, és bekopogtak a jó Tiborc ajtaján. A férfi bánatos képpel nyitott ajtót.
− Jó estét, Tiborc! Meg tudod-e mondani, hol van a férjem? - kérdezte Melinda.
− Jaj, úrnőm! Szomorú hírem van. Férjedet, Bánkot a királyné emberei meggyilkolták. Gertrudis királyné kedvében akart járni testvéröccsének, ezért hajlott a szavára. Meggyilkoltatta szeretett urunkat.
− Nem! Az lehetetlen! - kiáltotta Melinda. Arcán kövér könnycseppek indultak útjukra. Világa immár végleg összeomlott. Ottó gyilkosának őt fogják kikiáltani, a férje odaveszett, minden ellene fordult, kivéve a megmentőjét. - Mit tehetünk most? - fordult a vámpírhoz.
− El kell hagynunk ezt a vidéket.
− Segíthetek valamiben, jó uram? - kérdezte Tiborc. - Aki az úrnőm barátja, az az én barátom is.
− Egy kis víz, élelem és néhány takaró nem jönne rosszul - válaszolta Larten.
− Mindjárt visszajövök.
Amíg vártak, Larten és Melinda a ház tövében bújt meg, onnan figyelték a környéket, hogy ha netán ellenség közeledne, menekülhessenek. De senki nem járt arra, és hamarosan Tiborc is visszatért egy kisebb batyuval.
− Te is velünk jöhetnél - kérte Melinda.
− Nem, drága úrnőm, a családom mellett a helyem. Ne féltsen minket, meg tudjuk védeni magunkat.
− Rendben.
Melinda felkapta a batyut a hátára, és röviden elbúcsúzott a jó paraszttól, majd Larten vezetésével bevették magukat a fák közé.
− Hamarosan felkel a nap, keresnünk kell egy védett helyet - jegyezte meg pár óra elteltével a vámpír, ahogy megállt, és letette Melindát. A szemük előtt már teljesen más volt a vidék. Olyan helyen jártak, amit Melinda nem ismert, a vámpír viszont nem csüggedt. - Emlékeim szerint a közelben van egy barlang, még a mesteremmel jártunk ott.
− Miért nem maradt a mesterével? - kérdezte a nő kíváncsian.
− Nem egyeztek az elképzeléseink. Más úton akartam járni, mint amin vezetett. Meg akartam találni a sajátomat, hát eljöttem - összegezte röviden, bele-beleszagolgatva a levegőbe.
− És megtalálta?
− Ez egy jó kérdés. A válaszom, nem. Még most is keresem, de az, hogy segítettem magán, talán megmutatja, merre is kell mennem.
− Nem értem - tárta szét a karját a nő.
− Még én sem, de együtt megtalálhatjuk a választ. Meg is van!
− Micsoda?
− A barlang bejárata - tolt félre néhány gondosan elhelyezett gallyat. - A szagból ítélve nem túl régen jártak itt, de már elmentek. Az egyik biztos a mesterem volt.
− Miért nem indulunk azonnal utánuk?
− Hölgyem, látszik, hogy az az Ottó semmit sem tanított magának. A nap árt a vámpíroknak.
− Sajnálom, elfelejtettem.
− Majd megtanulja, de most menjünk be, mielőtt felkel a nap. Ideje megetetnie a kisfiút, és aztán pihenni egyet.
A kis Soma ezt az időt választotta, hogy felébredjen. Letelepedtek a barlangban, és miközben Melinda megetette a gyermeket, Larten tüzet rakott, és elkészítette szerény reggelijüket. Miután mind végeztek az evéssel a Tiborctól kapott takarókba burkolózva aludni tértek.
Ám Melindának még órákig nem jött álom a szemére. Most, hogy már nem voltak veszélyben, utat tört magának szívében a gyász, mert bármennyire is új kalandok vártak rá, elvesztette szeretett Bánkját. Végül csak akkor szűnt szívében a bánat, mikor a sírására felriadt vámpír magához húzta, és addig ringatta, míg el nem aludt. Álmában messzi vidékeken járt, ahol vámpírok ezreivel élt boldogságban.
Vége