Harry Potter - Keresztutak - 3. fejezet

[lutienlovemagic]

Cím: Keresztutak
Korhatár: 16+
Párosítás: Perselus Piton/Harry Potter
Műfaj: angst, romance, kisregény
Figyelmeztetés: slash, erőszak
Megjegyzés: készült a Hungarian Witches Sabbath Challenge kihívására, 2007-ben, a Beltane csapatban, a Muglik közt kulcsszó felhasználásával
Megjegyzés2: a történet AU, amely az első öt könyvre épül, de a 6. és 7. kötetet nem veszi figyelembe.
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Hermione Granger, Draco Malfoy, Albus Dumbledore, Voldemort
Mellékszereplők: Remus Lupin, Nymphadora Tonks, Neville Longbottom,Minerva McGalagony, más Főnix Rendje tag, halálfalók
Tartalom: A történet négy ember lelki vívódását és a jövőjükért vívott végső harcot mutatja be. A fő cselekményszál természetesen Perselus és Harry fellángoló vonzalma, amely régóta elfojtott érzelmeken, és a háború miatti feszültségen alapszik, de egy idő után elmélyül. Két magányos, megkeseredett férfit hoz össze a Sors. Öt évvel azután kezdődik a történet, hogy az egész Weasley családot kiirtották a halálfalók. Harry 25, Perselus 45 éves. Az egész történetet egy alattomos összeesküvés szövi át, amely két olyan ember között köttetett, akiktől senki sem várta volna. Közben felbukkan Hermione és Draco, akik szintén sok sebet hordoznak, és a két főhősünket segítik.
Megjegyzés: A fejezetek hosszúsága változó. A történet kb. hat hónapot ölel fel. Lesz benne időbeli ugrás.
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.


3. fejezet

Kelepce

Öt napja hagytuk el a Roxfortot. Azt hittem, ez lesz életem legrosszabb öt napja, de el kell ismernem, kellemesen csalódtam Potterben. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy csak kolonc lesz a nyakamon. Végérvényesen belátom, hogy felnőtt. A világért sem vallanám be, de kezdem érteni, Albust, mit lát benne. Éles ész, gyors döntési képesség, óvatosság, és ami a legfontosabb, tud bánni a muglikkal. Ha nincs, valószínűleg még mindig a megfelelő ház után kutatnék, ami rejtekhelyül szolgálhat. Ezzel szemben Potter az ideérkezésünkkor vett egy helyi újságot, s elkezdte böngészni benne az eladó házak hirdetéseit. Figyelmeztettem rá, hogy nincs időnk ilyesmire, de felvilágosított, hogy szükségünk van egy rejtekhelyre, ahová visszahúzódhatunk, ha szükséges. Utólag igazat adtam neki. Második nekifutásra meg is találtuk a nekünk való házat. A városka szélén állt, fák vették körül, és nem volt nagyon feltűnő, ami különösen előnyössé tette. Hamar berendezkedtünk, de nem múlattuk sokáig az időt, hanem az információk alapján nekiálltunk átfésülni a terepet. Háromnapi kutatás után aztán nyomra bukkantunk. Forrásaim szerint ebben a halálfaló táborban tartózkodik a Nagyúr.

Két napja figyeljük a helyet. Persze, a tél most mutatja ki igazán a foga fehérjét. Csontig hatoló a hideg, és bármilyen melegen öltözünk is, az egyhelyben való várakozás nem valami kellemes. Nem sokat beszélünk, talán, mert nem is nagyon van miről. Csendben tesszük a dolgunkat. Sokszor azon veszem észre magam, hogy Pottert figyelem. Most is ezt teszem. Mivel éjszaka van, felváltva őrködünk. Most én vagyok a soros. Potter egy fának támaszkodva, félig ülve alszik a melegítő bűbájjal ellátott köpenyébe burkolózva. Álma most is nyugtalan, mint az elmúlt napokban mindig. Ahogy a tűz megvilágítja az arcát, az fájdalmat és szenvedést tükröz. Valamit motyog, amit nem értek, de talán nem is fontos. Nem lényeges, melyik szörnyűséget éli át eddigi rövid életéből, mert egyben biztos vagyok, hogy a Nagyúr mindegyiknek kulcsszereplője. Rá kell döbbennem, hogy sajnálatot érzek Potter iránt. Soha többé nem vagyok képes utálni őt, valami megakadályozza ezt. Nem tudom megmagyarázni, de ez az öt nap teljesen megváltoztatta a véleményemet volt tanítványomról.

Hirtelen felnyög. Elindulok, hogy felébresszem, mert már amúgy is ideje lenne váltanunk, mikor hirtelen megérezem a lélekölő hideget, amit semmivel nem lehet összetéveszteni. Megdermedek. Azt hiszem, élve oda fogok fagyni a havas talajhoz. Koromsötét lesz, mikor a dementorok megjelenek, és a tűz kialszik. A hirtelen jött rémületből Potter kiáltása szakít ki. Azonnal előveszem a pálcámat, és próbálok valami pozitívra gondolni, de nem könnyű.

- Expecto Patronum! - kiáltok.

Szerencsére holló patrónusom azonnal előtör. Néhány dementor rögtön odébbáll, de még így is sokan maradnak. Az egyik Potter fölé hajol, akit álmában ér a támadás. A patrónusomat felé irányítom. A hatalmas holló elemi erővel repül prédája felé, és sikerül elűznie azt, majd a többi bestiát is célba véve, sikeresen elkergeti őket. Újra csend van. Meggyújtom a tüzet, és odamegyek Potterhez. Szeme és szája félig nyitva van, arca halottsápadt, tagjai merevek. De mire a hirtelen rám törő aggodalom pánikká változhatna, észreveszem, hogy lélegzik. Nem értem magam, hisz sosem voltam egy pánikolós fajta, talán a dementorok tették. Miközben erre gondolok, megvizsgálom Pottert.

Hiába ébresztgetem, nem tér magához, amit nem nagyon csodálok, hisz teljesen megbénítja a rémület, ami csak egyet jelenthet, azt, hogy a benne felgyülemlett fájdalom csalta ide a dementorokat. Szinte mágnesként vonzza őket mások kínja, s a fiú bármennyire is jó okklumens - mert ez is hamar kiderült számomra, hogy jól kitanulta ezt a mágiának ezen ágát -, álmában senki sem képes tökéletesen elzárni az érzelmeit. Eltüntetem a nyomokat, majd a fiút a karomba véve hoppanálok.

A házhoz közeli erdőbe érkezem meg. Gyorsan átvágok a fák között, a karomban még mindig ájultan fekvő Potterrel. Megérintve a ház ajtaját a védővarázslatok azonnal engednek. Gyorsan becsukom az ajtót magam mögött, és a nappaliba viszem Pottert. Miután leteszem a kanapéra, meggyújtom a kandalló tüzét. Megitatok egy nyugtató főzetet a fiúval, és várom a hatást. Először semmi sem történt, majd hirtelen a teste remegni kezd, és a szeme lecsukódik. Nehezen veszi a levegőt, s hánykolódni kezd.

- Potter, ébredj! Térj magadhoz! - szólongatom nem nagy sikerrel.

Vergődés közben a haja kibomlik a copfból, és izzadt homlokára tapad. A látvány arra a kellemes pillanatra emlékeztet, mikor sok évvel ezelőtt Greget néztem így álmában. Igaz, akkor szerelmem nem hánykolódott, de a haja nagyjából ugyanolyan hosszú volt, mint Potteré, csak barna, akárcsak a szemei. De ennek már vége, örökre. Egy elhaló sóhaj kíséretében visszafordítom figyelmemet az előttem fekvő fiúra. Az még mindig hánykolódik, és úgy tűnik, nem képes felébredni. Erőteljesen megrázom a vállait, de nem érek célt. Hirtelen elkapja a kezemet. Erősen szorítja, s közben motyog, amit most tisztán értek.

- Ne, kérlek… Nem halhatsz meg… Kérlek… - könyörög.

Újra megrázom, s a reakció most nem marad el. Felül az ágyban, még mindig a kezemet szorítva, szemei a semmit kutatják.

- Potter, tudod, hol vagy? - Szinte biztos vagyok benne, hogy nem jutnak el a tudatáig a szavak.

Még kell egy kis idő, hogy felfogja a dolgokat. Hirtelen nagy levegőt vesz, s rám néz. Elengedi a kezem, amit eddig úgy szorított, mintha az élete függött volna tőle. Visszahanyatlik a párnára, s meredten bámulni kezdi a plafont. Legszívesebben ott hagynám, de valami visszatart. Olyan sebezhetőnek néz ki így, hogy felébredt tőle a valahová rég eltemetett védelmi és gondoskodási ösztönöm. A lobogó tűz ellenére még mindig reszket.

- Mi történt? - szólal meg hirtelen. Hangja halk és rekedt.

- Dementorok - válaszolom kurtán.

Odavarázsolok egy jó meleg teát, és az időközben felült fiú remegő kezébe nyomom.

- Ha nincs másra szükséged, Potter, akkor még meg kell főznöm néhány bájitalt. Tudod, hol találsz.

Bólint. Még mindig remeg, de valami azt súgja, most magára kell hagynom. Kimegyek, s becsukom magam mögött az ajtót.

Mikor újra bemegyek, Potter felhúzott lábakkal kuporog a kanapén. Kezében egy kopott fényképet szorongat, amit szinte üvegesen bámulnak smaragdzöld szemei, amelyekből megállíthatatlan folyamként törnek elő a könnyek. Vissza akarok fordulni, hogy magára hagyjam, mégis ott maradok. Legszívesebben átölelném, és csókjaimmal szárítanám fel könnyeit, addig kényeztetve, amíg minden gondját el nem feledi. Mi ez már megint? Mi jut eszembe? Újra elfog a harag, csakúgy, mint az igazgatói irodában, mikor szintén Potterre vártam. Mi az ördög van velem? Mit érdekel engem a fiú? Érzem, hogy a kitörni készülő dühöt valamin ki kell töltenem, és az egyetlen célpont erre az előttem kuporgó fiatal férfi.

- Mikor lépsz már túl a múlton, Potter? Már nem hozhatod vissza őket - förmedek rá.

- Most az egyszer ebben az életben hagyjon békén! - csattan fel.

- Itasd csak az egereket, hisz úgy sem vagy másra jó. A Nagyurat is pontosan ezért nem vagy képes legyőzni.

- Mit tud maga egyáltalán? Maga senkit nem vesztett el! Csak magával törődik! - Ekkor már előttem áll.

- Többet vesztettem, mint hinnéd, Potter, de ez nem rád tartozik.

- Ugyan, mit is veszített volna? Azt sem tudja, hogy kell szeretni.

- Mondd, Potter, mi kell ahhoz, hogy végre befogd azt a nagy szád?

- Ó, csak nem megsértettem a nagy Perselus Pitont?!

A türelmemnek vége. Valami képtelen vágytól vezérelve, magamhoz húzom, és megcsókolom. A torkára forr a további szóáradat. Érzem, hogy megdermed a kezeim között, de meglepetésemre nem tiltakozik, majd megérzem ajkamon ajka tétova vizsgálódását, de nem hagyok időt neki, hogy feleszméljen, hanem utat török a nyelvemmel a szájába. Kis tiltakozás után beenged. Nyelvem élénk táncba hívja az övét, s ő követ. Nyála és könnyeinek sós íze keveredik a számban. Kellemes összhatás, mintha tenger keveredne egy savanyú, gyümölcsös ízzel. A csók elmélyül, kilökve a fejemből minden értelmes gondolatot. Hallom Potter zihálását, amely élvezetről árulkodik. Ajkunk hirtelen válik szét. A fiú hitetlenkedve néz rám, s ellök magától. Utána fordulok, de már csak a csukódó ajtót látom, majd hallom, hogy a bejárati ajtó is csapódik. Még mindig zihálva ülök le az egyetlen fotelbe, és próbálok magyarázatot találni, de nem nagyon van.

*

Hirtelen csapja meg arcomat a hideg, ahogy kicsörtetek az ajtón. Megborzongok. A hajamba belekap a hideg szél, de nem nagyon foglalkoztat, mert a düh melegít. Szét tudnék robbanni. Aztán egy másik érzés is a lelkembe nyomul, ami tompítja a bennem tomboló vulkán melegét. Fájdalom és vágy keveréke ez, ami ellen tehetetlen vagyok. A kettős érzelmek még mindig csatáznak bennem, s végül a düh győz. Legszívesebben visszamennék, és a képébe ordítanék.

Hogy tehette? És egyáltalán: miért? Miért volt ez jó neki? Összezavarodva lekuporodom a fal tövébe, és ekkor elővesz a másik érzés, s bevillan egy kedves arc. Rövid, vörös haj, barna szemek, erős karok, melyek tartanak, s kényeztetnek. Csókok, melyek a világot jelentik. Aztán vér és fájdalom, ahogy az Odú romjai közt a karomban tartom, és fohászkodom Merlinhez, hogy mentse meg, de ő meghal, mint az egész családja.

Ismét elerednek a könnyeim, nem bírom tovább. A dementoroknak sikerült átszakítaniuk azt a gátat, amit öt éve emeltem a szívem köré. Fáj, éget, mint a pokol tüze. Aztán teljesen lehűl a lelkem, mint az üres, fűtetlen szoba. Kívül és belül didergek egyszerre. Teljesen átfagyok, de már ez sem számít. Nem akarok megmozdulni, sem élni. Lassan érzem, hogy lecsukódnak a szemeim, és valami kellemes jó érzés lesz úrrá rajtam. Nem értem miért, hisz a fal mellett ülök a jéggé fagyot havon, s valami azt súgja, hogy nem lenne jó elaludnom, de minden érzékem kikapcsol, s lassan elszenderedem.

Arra ébredek, hogy valaki felpofoz, és közben szitkozódik.

- Hogy lehetsz ilyen ostoba, Potter?! Majdnem megfagytál! Mi az ördög ütött beléd?

Hát persze. Piton. Biztos elindult megkeresni, és még időben megtalált, bár nem örülök neki.

- Ott kellett volna hagynia - mondom elhalóan.

- Potter, ne gyerekeskedj, inkább szedd össze magad.

- Nem akarom - makacskodom tovább, de nem túl határozottan, mert hangom leheletnyire halkul. Aggodalmat látok átvillanni a mindig közömbös arcon. Leül mellém a kanapéra, és megfogja mindkét kezemet. El akarom húzni, de erősen fogja, majd felhúz ülőhelyzetbe. Arcunk majdnem teljesen összeér, miközben beszél.

- Idefigyelj, Potter. Bármi is történt veled a múltban, az nem ok arra, hogy mindent feladj. - Sóhajt. - Nem csak te vesztettél ebben a háborúban, hanem más is. Nem szabad elhagynod magad, mert van miért élned.

- Lehet, hogy van, de most nem tudok hinni benne.

- Pedig kellene, Potter, mert csak így élheted túl. Most pedig jó lenne, ha pihennél, holnap meglátogatjuk a halálfalókat - mondja gúnyosan elhúzva a száját.

Hirtelen engedi el a kezem, majd kimegy. A csók és ez a bizalmas érintés arra késztet, hogy még többet akarjak. Rosszul esik, hogy itt hagyott, s ez még jobban összezavar. Mindent el tudtam volna képzelni Perselus Pitonról, csak azt nem, hogy a saját neméhez vonzódik. Még mindig érzem ajkai és nyelve követelődző ténykedését, amely minden fájdalmas gondolatot kivert a fejemből, és helyén csak a tömény vágy maradt, mert amit most érzek, az színtiszta testi vonzódás, amely csillapítást kíván, de nem kaphatom meg. Visszafekszem az ágyra, és lassan engedek fáradt lelkem hívogatásának, s elalszom.

*

Fel-alá járkálok a szobámban. Nem tudok lenyugodni. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Majdnem megfagyott! Még mindig ugyanazt az aggodalmat érzem, amely akkor kapott el, mikor megláttam a hidegben kuporgó, alvó fiút. Nem hittem volna, hogy valakiért még fogok így aggódni, de ennek az átkozott kölyöknek még ezt is sikerült kihoznia belőlem. Aztán a szavai, amelyekből egyértelműen az szűrődött át, hogy feladta.

- Ez nem lehet! - ordítok fel magamban. - Potter, nem adhatja fel. Most már nem. Végig kell csinálnia.

Legszívesebben kimennék, hogy jó erősen megrázzam, de aztán úgy döntök, hogy nem háborgatom, mert pihennie kell.

Kimegyek a konyhába egy teáért. Leülök az egyik székre, és kortyolni kezdem. Aztán azon veszem észre magam, hogy a csókra gondolok, a puha, vérpiros ajkakra, az édes kígyóként tekergő nyelvre, és az érzésre, hogy elolvadok, megsemmisülök közben. Oly régen nem érintettem senkit, s nem érintett senki, hogy ez az érintkezés elemi erővel hatott rám. Késztetést érezek, hogy bemenjek a szobába és folytassam, amit elkezdtem, de nem lehet. Elindulok, hogy aludjam egy kicsit, de a nappali előtt megtorpanok. Valami arra késztet, hogy megnézzem Pottert. Beléptem. A fiú az oldalára fordulva fekszik, a takaró félig lelóg róla, és arca végre nyugalmat tükröz. Leülök mellé a kanapéra, és egy darabig csak figyelem a vonásait. Lehullott róla a közönyösség álarca, és megmutatta az alatta rejlő sebezhető, fiatal férfit. Kisimítok néhány kósza hajszálat, majd simogatni kezdem az arcát. Nem állnék meg itt, ha nem hallom meg kéjes morgásszerű hangját. Úgy rántom vissza a kezem, mintha forró fémhez nyúltam volna. Mit csinálok? Ez Potter, és nem Greg. Egy sóhaj kíséretében betakarom, majd visszamegyek a saját szobámba. Ruhástól vetem le magam az ágyra, és szinte azonnal elragad a nyugtalan álom.

Mikor felébredek, már virrad. Egy gyors frissítő bűbájt szórok magamra, majd elindulok a konyhába reggelit készíteni, de előtte még ránézek Potterre. Úgy látszik, mostantól rendszert csinálok ebből. A fiú most hanyatt fekszik jó alaposan belegabalyodva a takaróba, ami arra enged következtetni, hogy nem valami nyugodt az álma. Egy hatalmasat ugrok hátra, mikor hirtelen megszólal.

- Mióta szeret nézni engem? - kérdezi. - Tudtommal nem bírja elviselni a képemet.

- Nem is azért jöttem, hogy a drágalátos apád képét csodáljam - köpöm gúnyosan a szavakat. Még kifelé menet megjegyezem. - Készítek reggelit, addig készülődj. Utána indulunk.

Erre egy gúnyos horkantást kapok válaszként. Gyorsan összeütök egy egyszerű reggelit, és pár perc múlva Potter is megjelenik. Csendben leül, s elvesz egy pirítóst a tányérról, megvajazza, s lassan enni kezdi. Miután végez, iszik egy kis teát, majd kimegy a konyhából. Gyorsan végzek én is, majd ellenőzöm a ház védőbűbájait, és a keresésére indulok. A ház előtt áll a fehér, üres eget bámulva. Már megint ez a közönyösség. Miközben bezárom az ajtót, odaszólok neki.

- Minden rendben, Potter? - Egy halk morgásfélét kapok válaszul.

Nem forszírozom tovább a dolgot, hanem csendben elindulok a ház melletti erdőbe. A hó ropogása jelezi, hogy a fiú követ. Mikor már a sűrűben vagyunk, hoppanálunk a tegnapi megfigyelőhelyre. Elindulunk Voldemort rejtekhelye felé, de mielőtt odaérnénk, Potter megállít, és mikor felé fordulok egy ezüstös anyagú valami csillan meg a kezében. A láthatatlanná tévő köpeny az.

- Így talán simábban bejuthatunk - mondja.

Erre csak egy bólintás a válaszom. De még mielőtt bármit is tehetnénk, halk pukkanások kíséretében legalább húsz halálfaló jelenik meg a tisztáson, körbevéve minket.

- Üdv, Perselus! Rég találkoztunk - köszönt Lucius Malfoy, levéve csuklyáját.

- Sejthettem volna, hogy találkozunk, Lucius, hisz te sose mozdulsz el a csúszómászó mellől.

- Hogy mersz így beszélni a Sötét Nagyúrról? Te is ugyanúgy engedelmességgel tartozol neki, mint ahogy én.

- Én ugyan senkinek nem tartozom engedelmességgel, főleg egy elcsúfult szörnyszülöttnek nem.

Erre már egy elég erős taroló átok a válasza, amit könnyűszerrel hárítok. Látom, hogy Potter felé is több átok repül. Egy gyorsan felhúzott pajzzsal hárítja, majd már küldi is saját kombinált varázslatát. Mindketten gyorsan védekezünk és támadunk, és ez így menne a végtelenségig, ha végül nem szorítanának sarokba minket. Hiába harcolunk szívósan minden tudásunkat latba vetve, nem bírunk a túlerővel. Néhány halálfaló kivételével mind talpon vannak. Tizenkét pálca szegeződik ránk. A miénk valahol a földön hever, nem messze tőlünk. Látom Potteren, hogy felkészült az elkerülhetetlenre, s most kivételesen igazat adok neki. Meglepő módon nem érezek félelmet, csak megnyugvást. Tucatnyi szájból hangzik el valamilyen átok, de ugyanabban a pillanatban a halálfalók egy része elrepül, mintha egy robbanás lökné arrébb őket. Az átkok zöme célt téveszt, de néhány még mindig felénk tart, így nincs időm megnézni megmentőink kilétét, mert csak arra van időm, hogy a földre rántsam Pottert. Félszemmel látom, hogy két ember átugrik fölöttünk, és elénk áll. Gyorsan felállunk, és a pillanatnyi zűrzavart kihasználva felvesszük a pálcáinkat. Mikor megfordulok, teljesen megdöbbenek. A maradék öt halálfaló előtt Draco és Granger áll.

- Hermione… - suttogja mellettem Potter.

- Még ide mersz jönni, fiam, azok után, ami történt? Nem túl bölcs dolog. Az meg mindenen túltesz, hogy ezt a sárvérű nőszemélyt is magaddal hoztad.

- Csak jöttem bosszút állni, apám. Nem akarom sokáig húzni a dolgot.

- Bosszút, mi? Inkább örülnél, hogy neked megkegyelmeztem.

- Megkegyelmeztél? Inkább öltél volna meg engem is. - Draco élettelen, színtelen kacagást hallat, majd arca fájdalmas grimaszba rándul.

- A koszos kis sárvérű eljött megmenteni az icipici Harry Pottert. Ó, milyen megható - gügyög Bellatrix.

- Csak azért nagy a szád, Lestrange, mert még úgy istenigazából nem találkoztál a pálcámmal - sziszegi Granger a fogai között.

- Hahahahaha! Most megijedtem egy bozontos hajú kislánytól, aki ott jajveszékelt, mikor a koszos mugli kedvesét kínoztam.

Granger Bella felé ugrik, de Potter lefogja, és megpróbálja lenyugtatni, de a lány tajtékzik.

- Maga aljas állat! Hogy tehette!

- Meg kell nyugodnod, Hermione. Kérlek! - csitítja Potter. - Megfizet minden bűnéért.

- Hahahaha! Tévedsz, Potter. Ti fogtok meghalni mind a négyen.

- Ebben ne fogadj, Bella. Ahogy elnézem, csak öten vagytok, mi meg négyen, ez nagyon is jó arány. - Kapcsolódok be a beszélgetésbe.

- Ne bízd el magad, Perselus. Kezdhetjük? - kérdezi Lucius, és pálcája már lendül is.

Méltóképpen viszonzom. A három alkalmi társam is harcba lendül. Hosszú ideig cikáznak az átkok, mert nem bírunk egymással. A harc hevében egyikünk sem figyel fel arra, hogy a padlóra küldött halálfalók magukhoz térnek, és körülveszik a hirtelen verbuválódott csapatunk leggyengébb láncszemét, az amúgy is hisztérikus állapotban lévő Grangert. Már csak azt látom, hogy a tehetetlen lány felé temérdek átok repül, és tudom, bármit is teszek, nem tudnám megakadályozni, hogy elérjék. Ő is érzi, hogy elkerülhetetlen, ezért látom, hogy becsukja a szemét, de még mielőtt az átkok a testébe csapódnának, egy fekete árny veti magát elé, és az átkok őt érik. Az alak, mint egy zsák, eldől, magával sodorva Grangert is. Az esés közben libbenő hosszú fekete haj képe nem hagy kétséget afelől, ki a megmentő. Épp ekkor sikerül elintéznem az aktuális „vitapartneremet”. Elkezdek feléjük rohanni, de látom, hogy Draco már védi őket. Odaszaladok hozzájuk, és lehajolok Potterhez. Temérdek sebből vérzik. Granger már elkezdte a vérzéscsillapító bűbáj használatát, de nem ér el nagy eredményt.

- Draco! Gyerünk! - kiáltok rá keresztfiamra, miközben felemelem Potter testét.

Draco még gyorsan megidéz egy erős pajzsot, hogy az átkok ne érjenek el minket, majd egyik kezével megragadja Granger karját, a másikkal pedig belém kapaszkodik, s már ott sem vagyunk.

Közvetlenül a háznál bukkanunk fel. Kicsit megtántorodom a csoportos hoppanálás következtében, de nem esem el. Draco Grangert támogatja. Gyorsan leteszem Pottert a földre, és pár pálcaintéssel módosítom a védővarázslatokat, hogy Dracót és Grangert is gond nélkül beengedjék. Mikor ezzel megvagyok, felkapom az eszméletlen fiút, és beviszem a házba. Leteszem oda, ahol éjszaka aludt, és gyorsan magamhoz hívom a szükséges vérzéscsillapító-, és nyugtató bájitalokat, és megitatom vele. Aztán teljes körűen megvizsgálom. Néhány átok, köztük a kés-átok és a csonttörő-átok könnyen felismerhető, de van olyan, amiről csak sejtéseim vannak. Ez nehezíti a kezelést. Granger segít kimosni a vágott sebeket, ami nagy segítséget jelent. A lány arca sápadt és megviselt ugyan, de higgadtan teszi a dolgát. Dracot közben kiküldöm a konyhába, hogy készítsen jó sok nyugtató teát. Miután elkészül vele, behozza, s csendben figyel. Egy idő után Grangeren mégis elhatalmasodik a kétségbeesés.

- Harry, kérlek, ne halj meg! Ébredj fel! - Kezdi rázogatni, mint egy őrült.

- Granger, hagyd békén! Elég nagy fájdalmai vannak enélkül is.

Ennek alátámasztására Potter hangosan felnyög. Granger hangosan felzokog, és pajzsot húzva maga köré összekuporodik Potter ágya mellett.

Tovább a negyedik fejezetre>>