Harry Potter - Kabuli Mese 3. fejezet

[lutienlovemagic]

Cím: Kabuli mese
Korhatár: 18+
Párosítás: Drarry
Műfaj/kategória: non-magic, angst, dráma, háborús, némi humor, kisregény
Figyelmeztetések: slash, erotikus tartalom, brutalitás, öldöklés, őrület, szereplő halála, enyhén OOC karakterek, vulgáris szavak használata
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
Megjegyzés.: Az egész történet visszaemlékezésszerű, ezért E/1-ben íródott. A cselekmény 2002 augusztusa és 2005 nyara között játszódik, nagyobb ugrásokkal.
Megjegyzés 2.: Először is szeretnék köszönetet mondani Solenának a bétázásért, bár most elmondása szerint alig volt benne javítani való. Idézem: "Látszik, hogy imádtad írni..." Ez S-től nagy szó, mert nem egy dicsérgetős fajta. Másodsorban szeretnék köszönetet mondani a mostani WS-es csapatomnak, ők tudják miért... Ja, még annyit: Mindenkinek jó olvasást!
Tartalom: Két önkéntes katona titkos és viharos kapcsolata az afgán félsivatagban.
Szereplők: Harry Potter, Draco Malfoy, Hermione Granger, Pansy Parkinson, Perselus Piton, Lucius Malfoy, stb.
Forrás:

Információk Afganisztánról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Afganiszt%C3%A1n

Információk Kabulról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kabul

Harry

BEPA: Brothers (Instrumental)

Click to view

Aggódtam Dracóért és Ronért is. Az eset óta mindketten teljesen magukba zuhantak, különböző okokból. Ron Hermione miatt volt teljesen oda, nem bírta elviselni, hogy elveszítse őt. Nem érdekelte az sem, hogy kit öl meg érte, de vissza akarta hozni. Teljesen agresszívvá vált, nem lehetett vele semmiről sem beszélgetni, mert szinte mindenre ugrott, bármit hoztam is fel. Teljesen becsavarodott, amin nem is csodálkoztam. Egy ilyen helyen előbb-utóbb mindenki eljut arra a pontra, amikor megkérdezi magától: Mit keresek itt? Persze, senki nem válaszol a lélek eme kérdésére, mert csak te magad tudhatod a választ.

És ha Ron nem lett volna elég, akkor még ott volt Draco is. Teljesen megváltoztatta a piactéri tűzpárbaj. Nem aludt, nem is nagyon evett, csak lézengett össze-vissza. Körülbelül egy hét telt el, mikor hiába kerestem, nem találtam sehol. Megkérdeztem a barátait, akik azt mondták, hogy valószínűleg a folyóhoz ment. Rossz érzésem támadt, így gyorsan utána mentem. Mikor megláttam, tudtam, hogy nagy baj van. Mire odaértem hozzá, már a fejéhez szorított egy pisztolyt.

Letérdeltem mellé, és megfogtam az erősen remegő kezet. Nem sok ellenállást mutatott, mikor kivettem a kezéből a fegyvert. Kivettem a golyókat, s eltettem. Akkorra már egész testében remegett, s rázta a zokogás. A karomba vettem, ringattam, próbálva nyugalmat csepegtetni megtépázott valójába. Sokáig tartott, míg valamennyire megnyugodott, s képes volt bármilyen értelmes dologra.

- Hogy találtál meg? - A hangja remegett.

- Pansy mondta, hogy talán itt lehetsz. Szereted ezt a helyet?

- Aha. Valahogy megnyugszom tőle. Jó hely a halálra, nem?

- A halálra sosincs jó hely.

Erre nevetni kezdett, ami kissé hisztérikusra sikeredett.

- Harry, még mindig megvan az optimizmusod? Mi kéne ahhoz, hogy kiölje belőled?

- Talán, ha egyszer meghalok. De, az még odébb van. Menjünk vissza, mert a végén még keresni fognak.

- Rendben. - Felállt. - Ö... Kérhetek valamit?

- Persze.

- Megtennéd, hogy erről nem szólsz senkinek? Nem szeretném, ha apám megtudná.

- Senkinek nem mondom el.

Erre szavak helyett egy mély csókkal válaszolt. A kezeivel úgy kapaszkodott belém, mintha én jelenteném az utolsó reményét, és talán így is volt. Mikor szétváltunk, szemében a szokásos közömbösség honolt, amit minden külső szemlélőnek mutatott. Még a barátai sem láthatták az igazi, érzékeny Draco Malfoyt. Talán én voltam az egyetlen, s mindenáron meg akartam őrizni ezt a kiváltságos kincset, lelkének mások elől teljesen elzárt kulcsát.




Két nappal később éppen az étkezdében ültünk. Nem sok szó esett köztünk, mert egyikünknek sem volt olyan a hangulata, csendben adtunk jeleket egymásnak. Értettük egymást szavak nélkül is, annak ellenére, hogy csak pár hónapja ismertük egymást. Összecsiszolt bennünket a káosz és a félelem, mely mindannyiunkban ott lappangott, mióta idejöttünk. A fájdalom és a kétségbeesés földje volt ez.

Néma párbeszédünket a becsörtető Ron zavarta meg, a mostanában szokásos trágárságával tisztelve meg minket.

- Harry, mi a fenét töltöd ezzel a brit ficsúrral az idődet? A saját társaid már nem elég jók?

- Nem erről van szó. Egyszerűen csak beszélgetünk.

- Miről? Tudtommal ki nem állhatjátok egymást.

Barátom sajnos már megint nem látta a fától az erdőt, de most kivételesen nem bántam.

- Az utóbbi időben elviseljük egymást - szólalt meg Draco.

- Ó, csak... - Vörös hajú barátom szavait elvágta a berohanó Dean ordítása.

- Hermione van a tévében!

- Mi?! - hördültünk fel egyszerre.

Thomas bekapcsolta a televíziót az Afghanistan National TV adására. A képen valóban Hermione tűnt fel. Haja csapzottan lógott a vállán, arcán üresség látszott, kezei hátul összekötözve. Sejtettem, mi fog történni, bár még reménykedtem, de nem maradt szemernyi sem. Hirtelen két férfi jelent meg a szék mellett, az egyiknél szablya volt. A másik odalépett, s hátra húzta tehetetlen barátnőm fejét. Az első férfi a magasba emelte a hatalmas pengét, s egy határozott mozdulattal lecsapott. A fej azonnal elvált a nyaktól, spriccelő vértócsát hagyva maga után.

Az eddig elnyomott érzelmeim elemi erővel törtek felszínre. Zokogni kezdtem, ott, mindenki előtt. Fájt minden levegővétel, minden mozdulat. Halványan hallottam Ron és Pansy szitkozódásait, de nem bírtam törődni vele, mert elragadott a kétségbeesés.

Akkor láttam utoljára Ront, legalábbis élve. Még aznap bement a városba, hogy bosszút álljon. Persze, azzal nem számolt, hogy az ártatlan nők és gyermekek hullája láttán az összes ember felbolydul. Így másnap már csak a felkoncolt maradványait találtuk meg, kiakasztva a város főterére. Őt nem tudtam megsiratni, nem úgy, mint előző nap Hermionét, képtelen voltam rá.




A dolgok ezután teljesen bedurvultak. Na, nem mintha eddig pihentető kirándulás lett volna, de mégis. A Ronnal történt incidens után nem igazán volt ildomos nekünk, katonáknak a városba menni, de nem is nagyon volt lehetőség rá, ugyanis a harcok a hegyekbe húzódtak, így folyamatosan sátrakban éjszakáztunk. Ez önmagában nem lett volna probléma, de az időjárás nem igazán járult hozzá a jó kedvemhez. Napok óta kisebb-nagyobb megszakításokkal esett az eső, ami elég ritka volt ezen a félsivatagi éghajlaton, de mi pont kifogtuk.

Éppen egy mélyedésben feküdtem, fegyveremet az egyik kezemben szorongatva, egy cigi a másikban. Persze az a fránya pöfékelő eszköz a nedvességtől semmire sem volt jó. A harcok éppen szüneteltek. Ennek egy oka lehetett, s mikor távcsővel kikémleltem a mélyedésből, rögtön biztossá is vált. Imádkoztak. Az egyik katona előtt le volt támasztva a fegyver, így teljesen úgy nézett ki, mintha Allah helyett ahhoz imádkozna. Talán úgy is volt.




Az egész csak pár percig tartott, utána újra indult a puskatűz. Azt hittem, soha sem lesz vége ennek a napnak. Csak sár, vér és robbanások mindenütt. Utáltam ezt az egészet, de nem nagyon volt választásom, hisz önként vállaltam ezt az egy évet. Valóságos evilági pokol, de én másztam bele, így egyem meg, amit főztem. Ezt ugyanis nem lehet teljesen a sorsra fogni. Nem volt kötelező idejönnöm, de most itt vagyok, s nem tehetek mást, minthogy küzdök és túlélek. Már szerencsére nem volt sok idő a szolgálati évből. Alig vártam, hogy vége legyen.

A csata hajnalig elhúzódott. Sokan meghaltak, s nem csak a mi oldalunkon. Nagyon aggódtam Dracóért, de csak néhányszor láttam, amikor néha fel-felbukkant harc közben. Féltem, hogy nem látom többet, de szerencsére nem így történt.

Kifürkészhetetlen arccal közeledett felém. Láttam, hogy ő is fáradt, csak úgy, mint én és mindenki más. Egyet akartam, ledőlni a sátramban, Dracóval a karomban, de még mindig nem volt vége. Az értünk jövő dzsip aknára futott, sok újabb hullát és sebesültet eredményezve. A legtöbb sérült menthetetlen volt, de mi próbáltuk bennük tartani a lelket.

Mire visszaértünk az ideiglenes táborba, teljesen kikészültünk. Éreztem, hogy nem bírom tovább, eddig tartott az összes ellenállásom az összeomlás ellen. Arra sem emlékszem, hogyan jutottam el a sátorig.

Arra eszméltem, hogy Draco lerángatja rólam a vértől és sártól mocskos, nedves ruhákat. Reszketve dőltem neki, amit egyrészt a hideg, másrészt a bennem dúló zűrzavar okozott. Átölelt és próbált megnyugtatni.

- Vége van. Most már nincs baj - suttogta, de nem volt túl meggyőző, mivel ő maga is legalább annyira rossz állapotban volt, mit én.

- El akarok menni innen. - Remegett a hangom.

- Tudom. Én is.

Végigsimított a meztelen mellkasomon. Ujjai elakadtak a dögcédulában. Idegesen lökte a hátamra. Megborzongtam, mikor a fém neki koccant. Az ügyes kezekhez hamarosan a nyelve is csatlakozott, kicsókolva a feszültséget minden porcikámból.

Ez felajzott, felébresztve az állatias ösztönöket. Az ágyul szolgáló matracra löktem, s vadul behatoltam a szájába. Hamar lekerültek róla a ruhák, s ő is segített leszedni rólam a maradékot. Életemben nem dugtam még így meg senkit. Kéjesen hörögve vonaglott alattam. Olyan hangokat csaltam ki belőle, mint eddig még soha. Egyszerre éreztem fájdalmat és gyönyört. Az egész kaotikus volt. Majd szétrobbantam az érzelmektől, de nem számított. Nem akartam gondolkodni, csak létezni, egyesülve vele. Aztán fordult a kocka, s ő is kielégítette saját vágyait.

A végén lihegve feküdtünk a kényelmetlen matracon, egymás karjaiban. Szívének lassan megnyugvó dobbanásaira aludtam el.




Már csak egy hét, és végleg letehetem a fegyvert. Megkönnyebbülés fogott el, mikor erre gondoltam, de ugyanakkor meg is rémített, hiszen, ha innen elmegyek, nem vár senki. A szüleim és a legjobb barátaim halottak, a többi családtagomat pedig nem ismertem. Draco... Nos, ő itt fog maradni még egy egész évet. Nem akartam tudomásul venni. Nem akartam itt hagyni. De mikor eldöntöttem, hogy kérvényt írok a szerződésem meghosszabbításáért, akkor egyszerűen kikapta a gondosan megírt dokumentumot a kezemből, s széttépte. Nem volt joga hozzá, de megtette. Egy nagy veszekedés és egy újabb kiadós dugás lett a vége, mígnem eldöntöttem, hogy bármi történjen is, várni fogok rá. Elhatároztam, hogy Angliába költözöm, mert Amerikához többé semmi sem kötött.

Három nappal az indulás előtt még egy bevetésre küldtek a városba. Elhaladtunk amellett a piac mellett, ahol pár hónapja Hermionét elrabolták. Összeszorult a szívem. Eszembe jutott minden vele együtt töltött perc, a közös tanulások és hülyülések. Éreztem, hogy újra könnyek szúrják a szemem, de nem mutathattam most gyengeséget, mert dolgunk volt. Dean, Seamus és Neville halkan beszélgettek mellettem.

Negyedóra múlva megálltunk, be kellett várnunk Dracóékat. Türelmetlenül gyújtottam rá egy cigire, s körbekémleltem. Semmi szokatlan nem látszódott. Aztán egyszerre történt minden. Már éppen megláttam, hogy Dracóék dzsipje közeledik, mikor hirtelen mozgolódás támadt, és a következő pillanatban robbanás hangja hallatszott. Melegség csapott a hátamba, s arrébb dobott a detonáció. Még utoljára társaim kiáltását hallottam, majd elsötétült a világ.




A katona képe: http://s248.photobucket.com/albums/gg172/luthienlovemagic/?action=view¤t=ima2.jpg

Tovább a negyedik fejezetre>>