Harry Potter - Üresség
Jelen…
Ülök egyhelyben, és nézek magam elé. Nem tudom elhinni. Még nem. Ez lehetetlen. Nem lehet valóság. Érzem, hogy rázkódom, és az arcomat könnyek mossák. Tudtam, hogy beteg, de mégis váratlanul ért. Csak három hónap adatott meg, hogy felkészülhessünk erre. De egyikünk sem tudott. Megkért, hogy ne sajnálkozzam, hanem próbáljuk meg vidáman eltölteni hármasban, ami még maradt. Van egy kislányunk. Egy kis tünemény. Lilyan Ginevra Potter. A szikrázó zöld szemét tőlem, a bozontos barna haját pedig az anyától örökölte. Akkor is itt ültem, mint most, és néztem, ahogy játszanak. Reménykedtem. Reménykedtem az én erős feleségem felépülésében.
Múlt…
A háború mindkettőnket megtépázott, de főleg őt. Elvesztette a szüleit, a legjobb barátnőjét, és szerelmét. Mondhatnám, hogy én is elvesztettem a szerelmemet, de nem mondanék igazat. Ginny akkor már rég nem volt az enyém. Eltaszítottam magamtól, mint mindenkit. A kivétel ez alól Ron és Hermione volt. A végső csata előtti este haltak meg a barátaink. Ron Hermionét védte meg egy halálos átoktól, mikor be akart menni a házukba, hogy segítsen a szülein. De már késő volt. A halálfalók még ott voltak, és rögtön halálos átkokat küldtek felénk. Ron nem tétovázott, hanem Hermione elé ugrott, és feláldozta magát érte. Akkor mindkettőnkben meghalt valami, de nem tétováztam, mert a halálfalók túlerőben voltak. Odaugrottam, és elhoppanáltam a zokogó Hermionéval, és Ron holtestével az Odúhoz. Ami ott fogadott rosszabb volt bárminél. A ház lángokban állt. Hermione továbbra is Ronra borulva zokogott. Oltani kezdtem a tüzet, de elkéstem. Ginny és a szülei bennégtek. Hermionét a holtesttel a Grimmauld térre vittem. Ott volt Lupin, Tonks és Kingsley is. Akadozva elmondtam nekik, mi történt. Valamennyire megvigasztaltam Hermionét, de már semmi nem volt ugyanaz. Mindkettőnket elnyomott az álom. Hajnalban kiabálásra ébredtünk. Megtámadták a Roxfortot. Lupin összehívta a maradék Rendtagokat, és gyorsan az iskolába siettünk. Mire odaértünk, a legtöbb diák és tanár, sőt minisztériumi aurorok is bele vetették magukat a harcba. Bármennyire lelkesen küzdöttek is a halálfalók túlerőben voltak. Rövidesen Voldemort is megjelent. Tudtam, mit kell tennem. Elé álltam, és elvégeztem azt a bűbájt, amelyre hosszú keresés után pont Ron bukkant rá az egyik könyvben. Ez volt az egyetlen lehetőség Voldemort legyőzésére. A lélekpusztító bűbáj, amely elpusztítja a lelket, bármennyire is sebezhetetlen a test. Mert Voldemort elérte azt, amit eddig senki más, sebezhetetlen lett. De ez csak addig volt így, míg a lelke élt. Ha a lelke meghal a teste is vele együtt. Rá emeltem hát a pálcám, és kimondtam a bűbájt. Ekkor Voldemort összeesett, és meghalt. De vele együtt az összes halálfaló is átadta magát az enyészetnek. Vége volt. Ennek már nyolc éve. Visszakaptuk a reményt egy új boldogabb életre, de ez sem tarthatott örökké.
Három hónappal ezelőtt…
- Kedvesem, jól vagy? - kérdeztem aggódva Hermionét, miután sokadik alkalommal hányt.
- Már jobban - felelte a mosdóból kijőve, mosolyogva.
Erre rácáfolt, hogy a következő pillanatba összeesett. Az öt éves kislányunk, aki ott állt mögöttem, ekkor pityeregve megkérdezte.
- Mi baja az anyunak?
- Nem tudom, kicsim - válaszoltam tanácstalanul. - Vedd fel a kabátodat, megyünk a korházba.
Pár perc múlva visszajött, és elindultunk. Egy mugli kórházba mentünk, mert az volt közelebb, és Lilyvel különben sem akartam hoppanálni. Szerencsére a kórházban rögtön fogadtak, és elkezdődtek a hosszas vizsgálatok. Mire mindennel végeztek délután lett. Akkora már Hermione is jobban volt. Este hazaengedték. Pár nappal később szorongva mentünk vissza a kórházba az eredményekért. Az orvos behívott minket az irodájába, és rögtön hellyel kínált. Az arcán részvét tükröződött. Engem rossz érzés fogott el, és megszorítottam a feleségem kezét.
- Nagyon sajnálom… - kezdte az orvos. - Mrs. Potter, önnek rákja van.
- Nem. Az nem lehet - hallottam a saját, tompa hangom.
- Mennyi időm van - kérdezte Hermione halkan.
- Hetek. Talán hónapok - válaszolta részvéttel az orvos.
A tenyerembe temettem az arcom. Remegtem. Rosszabb voltam, mint egy gyerek.
- Semmi baj. Nyugodj meg - csitított Hermione, miközben a hátamat simogatta.
Erre felkaptam a fejem, és a szemébe néztem.
- Hogy nyugodhatnék meg? - A hangom remegett. - Nem akarlak elveszíteni.
A vállába fúrtam az arcomat. Ő nem sírt, hanem csak nyugtatott. Hamarosan megnyugodtam kissé, és kibontakoztam az ölelésből. Észre vettem, hogy az orvas elhagyta a szobát. Hermione a két kezébe fogta az arcomat, és így szólt.
- Harry James Potter, ígérj meg nekem valamit - bólintottam. - Amíg itt vagyok, és lélegzem, kérlek, ne sírj. Szeretném, ezt a kis időt, ami még adatott boldogan, vidámságban eltölteni. Megteszed a kedvemért.
- Igen - válaszoltam.
Nem is kellett mást mondanom, mert Hermione tudta, hogy bármit megtennék érte.
Hazamentünk, ahol a vidáman játszó Tonksot és Lilyt találtuk. Amíg elvoltunk ő vigyázott rá. Hermione rögtön belevettette magát a játékba. El se tudtam hinni, hogy nem sokkal ezelőtt közölték velünk a rossz hírt. Feleségem hívogató tekintetét látva én is belevetetem magam a mókába.
Hermione állapota egy ideig stagnált, így addig nem mondtuk el se Lilynek, se másnak a rossz hírt. De az idő múlásával az állapota egyre rosszabbodott, és már képtelenség volt titkolni. Egyik este, mikor Lupinék nálunk vacsoráztak Hermione összeesett.
- Vigyük a Mungóba - tanácsolta Lupin.
Erre csak megráztam a fejem.
- Valami nagy baj van, igaz? - kérdezte Tonks.
Bólintottam.
- Mi baja, anyunak? - kérdezte most már Lily is.
- Beteg - válaszoltam kurtán.
Nem tudtam többet mondani, mert a kétségbeesés elszorította a torkomat. Lily odabújt az anyja mellé a kanapéra, mi pedig kimentünk a konyhába.
- Mi baja pontosan - kérdezte halkan Lupin.
- Rákos - válaszoltam.
- Mióta? - kérdezte Tonks.
- Egy hónapja tudjuk.
- Halálos?
- Igen.
- Mennyi ideje van hátra?
- Hetek, esetleg hónapok - feleltem.
Láttam Tonks szomorú arcát. Lupin a vállamra tette a kezét.
- Ha bármiben segíthetünk, csak szólj.
Bólintottam.
- Mi most megyünk - szólt Tonks.
Kikísértem őket, majd bementem a nappaliba. Lily Hermione mellé gömbölyödve aludt. Feleségem nemsokára felébredt. Elmentünk lefeküdni. Másnap reggel a reggelinél a lányunk kérdőre vont minket.
- Mi baja az anyunak?
Mi összenéztünk, majd Hermione felállt, és így szólt.
- Sétáljunk egyet a parkban, csak mi ketten, lányok - mondta.
Lily azonnal felpattant, és rövid idő múlva már kabátban volt indulásra készen. Adtam egy puszit mindkettejüknek, és kikísértem őket. Vidáman cseverészve távolodtak a háztól, de tudtam ez csak a látszat. Az ablakon keresztül néztem őket, ahogy tovatűnnek a hóesésben.
***
A park egy fedett részére mentünk, és leültünk egy padra. A kislányom szemébe néztem, és beszélni kezdtem.
- Beteg vagyok, kislányom - kezdtem.
- De ugye meggyógyulsz, mert a doktor bácsik segítenek, igaz? - kérdezte.
- Kicsim - simogattam meg az arcát -, az anyu olyan betegségben szenved, amire nincs gyógyszer.
- De én nem akarom, hogy meghalj! - tört ki az én kincsem zokogva.
- Figyelj rám, kicsim. Mindig veled leszek. Angyalként fogok vigyázni rád a csillagok között. Veled leszek örökké. Ne félj! Tudod, Dumbledore professzor mondta egyszer az apukádnak a következő mondatot: "Elvégre a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete."* Egy új kaland vár rám, de rád mindig vigyázni fogok. Ígérj meg nekem valamit. - Lily könnyes szemmel rám nézett, és bólintott. - Vigyázz édesapádra. Tudod, milyen meggondolatlan tud lenni néha. - Ez egy kis mosolyt csalt az arcára, nekem pedig összeszorult a szívem a gondolatra, hogy itt kell hagynom.
Egy óra múlva hazamentünk, és az egész napot együtt töltöttük.
***
Rövidesen visszajöttek. Látszott, hogy megviselte őket a beszélgetés. A szomorúság feloldására javasoltam, hogy játszunk valamit. Hermione hálásan nézett rám. Az egész napot végig játszottuk. Sok nap telt el így, mígnem Hermione állapota még rosszabbá vált. Erős fájdalmai voltak, de próbálta nem mutatni. Hamarosan már nem tudott felkelni az ágyból. Tudtam, hogy nemsoká vége lesz. Lilyvel minden időnket mellette töltöttük. Lupinék is átjöttek, hátha tudnak segíteni, de ők sem tudtak, mit tenni. Hermione napról napra sorvadt. Fájt őt így látni, de a kislányunk miatt erősnek kellett lennem. A halála napján behívott minket a szobába.
- Gyertek, üljetek ide mellém - hívott.
Lupinék tapintatosan kinn maradtak.
- Itt vagyunk, drága.
- Nem sokára meghalok, de nem félek. Tudom, hogy minden rendben lesz veletek, és vigyáztok egymásra.
- Így lesz - mondtam határozottan, bár belül az érzéseim fojtogattak.
- Szeretlek benneteket - sóhajtotta.
- Én is mami! Én is… - kiáltotta Lily, majd a sírástól elcsuklott a hangja.
Az anyja vállába fúrta az arcát, és zokogott.
Nem tudtam megszólalni, csak bele néztem a szemébe, és próbáltam közvetíteni az utolsó üzenetemet: „Szeretlek”. Ő megértette, és szinte észrevétlenül bólintott. Hirtelen köhögés kezdte rázni a testét, majd enyhén megvonaglott. A köhögés elmúlt. Ő még egyet sóhajtott, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult többet. A keze lehullott, amivel eddig Lilyt ölelte. Nem tudtam sírni. Simogattam Lily hátát, és néztem a halott feleségem arcát, de nem tudtam kifejezni az érzéseimet.
Két nap múlva eltemettük. A temetésen nem voltak sokan, mert nem sok barátunk volt. Lilyt egy pár napra Lupinékhoz küldtem, mert egyedül létre volt szükségem.
Jelen…
Bolyongok egyedül a házunkban, és nem tudom, mit érezzek. Egy hét telt el a temetés óta, és én még csak felfogni sem tudom a történteket. Miközben fel-alá járkáltam, hirtelen rázkódni kezdtem. Hátamat a falnak támasztottam, de a sírás már annyira rázott, hogy nem bírt el a lábam. Lecsúsztam a fal mentén, és a kezembe temettem az arcom. A fejemben csak egy gondolat ordított: Miért?! De válasz nem érkezett. Sokáig ültem, így összeroskadva, majd eszembe jutott Hermione kedvenc idézete:
„Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell. S, akit szeretünk, azt nem feledjük el.”**
Ekkor megértettem, mit üzent Hermione a szemével a halálos ágyán, s belesuttogtam az üres ház csendjébe.
- Ég veled, Hermione. Nyugodj békében.
Vége
--------------------
* Az idézet J. K. Rowlingtól származik.
** Az idézet William Shakespeare-től származik.