Harry Potter - Gyászoló farkas
Pár nappal ezelőtt még bizakodtam. Bíztam abban, hogy túléljük ezt. Együtt. Egymást és a többieket, főleg Harryt segítve, de nem így lett. A sors kegyetlen játékot tud űzni egyesekkel, velem meg aztán különösen. Mindig, amikor valami jó dolog ér, jön valami, ami romba dönt mindent. Visszakaptalak, de pont olyan hirtelen, ahogy visszajöttél az életembe, s újra rátaláltam a boldogság alvó, remegő szikráira, úgy el is ragadtak tőlem, s a féltve őrzött aranyos izzás, mind szertefoszlott. Eltűnt örökre, mintha soha nem létezett volna. Apró emlékjele sem maradt, csak a szívemben izzanak a szilánkokra zúzott cserépdarabok. Belőled semmi sem maradt. Semmi, amit kézzel foghatnék, s eltemethetnék. Csak lézengek, nélküled értelmetlenül.
Félelem és mardosó fájdalom, mely űz tovább, és nem enged pihenni. Csak szaladnék, de nincs hová, mert csak magam vagyok, s nincs senki, aki megérthetne, s igazán felfoghatná, hogy mit érzek, mert ezt nem lehet elmondani, vagy megosztani, de elviselni sem. Minden olyan értelmetlenné vált, s nem vagy itt, hogy enyhíts rajta a kutyaugatás szerű nevetéseddel, mert nem jöhetsz vissza.
Végérvényesen elmentél, mikor a függöny meglebbent, s te kecses zuhanással eltűntél mögötte, egy meglepett, szomorú kifejezéssel az arcodon. S aztán, ahogy a lepel visszahullott a helyére lassan komótosan, minden végérvényessé vált. Eltávoztál oda, ahová Merlin kiszámíthatatlan akaratából még nem mehetek utánad, pedig szeretnék. Együtt lenni veled, Lilyvel és Jamesszel. Félre tenni a rosszat, s nem gondolni se Voldemortra, se a háborúra, se fájdalomra. Csak egyszerűen veled lenni. Kínok és a csontig hatoló, szuvas rettegés nélkül, mely elemészt, s nem hagy megpihenni.
E gondolatra az öklöm a boltív kövén csattan, s tudatosul bennem, hogy nem ez az ütés volt az első. Tudatlanul mértem csapásokat az ártatlan tehetetlenséggel kezem ügyében lévő anyagra. De nem elég ez a lelkem mélytajtékos bugyraiból feltörő iszonyathoz képest, melyet semmilyen fizikai önfenyítés nem tud enyhíteni. Kavarog, és elnyelni készül. A végén már addig ordítok, míg majd kiszakad a tüdőm, s nem kapok levegőt. Végül csak zihálva meredek a kopottas függönyre, mely több lyukkal tűzdelt, mint az én viseltes rongyaim, de semmi a belsőmben keletkezett számtalan betapaszthatatlan repedéshez képest, melyen keresztül vörös folyam indul el, feszegetve a gátjait, elárasztva és megfullasztva.
De mégis tovább lélegzem, mert az életnek vannak olyan szabályai, ami nem engedi, hogy egy szív csak úgy megszakadjon, hanem makacsul tovább működik a motor, s makacs kalapállással adja tudtomra a létezést, amit legszívesebben megtagadnék, de nem tehetem, mert a sorskereke fordul tovább, s lábam megindul, elkormányozva az igazi életem végének színhelyétől.
***
Az eszmélet kellemes szellő képében érkezik. Kell egy kis idő, míg felfogom, hol állok. A Tiltott Rengeteg fái magasodnak fölém, s a lábam határozott magabiztossággal indul el. Hamarosan elhaladok Hagrid háza mellett, s tompán érzékelem, hogy Agyar kaparja az ajtót, mikor megérezte a szagomat, egy szánalmas vadember lenyomatát. Egy sóhaj kíséretében megyek tovább, mely lassan száll végigsuhanva a kastély száz tornya közt, közvetítve egy törött ember néma kiáltását.
Aztán már a jól ismert fánál vagyok. A Fúria Fűz a szokásos haragosságával reagál a közeledésemre. Ágai csapszerűen csapkodnak, de egy pálcaintéssel megállásra késztetem őket, aztán megérintve a görcsöt már el is tűnök az alagútban a Szellemszállás felé.
Ahogy haladok előre, egyre több érzés kavarog bennem. Jó és rossz egyaránt megtalálható a palettán. Kétségbeesett düh, vidámság, s izgatottsággal vegyült fájdalom. Olyan dolgok vannak e rozoga házban eltemetve, melyek már soha nem térnek vissza. Négy szépreményekkel telt gyerek titkai. Nevetések és sírások, bánatok és örömök. Pont, mint a lelkemben dúló kettősség.
A reccsenő fában kacagó gyermektalpak kelnek életre a lépteim alatt. Kuncogó hangok törnek utat maguknak, a dohos semmiből. Az emlékek a korhadékba égtek, mint a sercegve előrenyomuló szúseregek járatai. Engem pedig a fájdalom férgei rágnak, az örökké valóságig emésztve el.
A Szellemszállásra érve az időrágta repedéseken már látszik a feljövőben lévő telihold. A látványtól megborzongok, s sajgó kezeim ökölbe szorulnak. Elindulok az emeletre, hogy bevackoljam magam abba a szobába, ami az újrakezdésünk első éjszakájának gyönyörteli színhelye volt, s reménnyel töltött el mindkettőnket a kietlen sötétség után. Akkor még hittünk benne, hogy jobb lehet, de aztán az élet elvett minden reményt és mentsvárat, s újra magányba taszított. A borzalommal, mely bennem lakik, s újra szaggatni kezd, mert kitörni készül, üvöltve kutatva a párja után.
A földre zuhanok a fapadlón, s érzem a testemet szaggató, inakat tépő fájdalmat, ahogy a vadállat átveszi az irányítást a tudatom és a testem fölött. Nyúlnak és törnek a csontjaim, s megszűnök létezni, mert mint mindig a farkas most is erősebb, s mint mindig most is kérlelhetetlen. Végül tompán érzékelem, hogy keservesen vonyít, kiszakítva a belsőmben égő fájdalmat, majd alámosnak a gyász hullámai, s már csak a farkas éneke száll tovább.
Vége