Harry Potter - Árnyak közt vergődve - 2. fejezet
A következő egy év úgy telt el, hogy nem igazán emlékszem rá, bár Alice-szel való kapcsolatom kissé mélyebb lett. Igazság szerint ő volt a második anyám. A drága Walburga most biztosan forog a sírjában, de az árvaházba kerülésem óta nem igazán tudtam anyámként gondolni rá. Így alakult ki egy amolyan furcsa anya-fiú kapcsolat Alice és köztem. Azért volt különös, mert néha egyszerre volt az anyám, a pszichológusom és a legjobb barátom, ami sokszor nem igazán összeegyeztethető. Bár ki tudja? Valahogy sosem voltam jó az ilyen dolgokban. Na, de visszatérve a lényeghez. Az egyetlen oka, amiért nem lett hivatalosan az anyám az a Minisztériumnak köszönhető. Ugyanis a korlátolt bürokraták nem járultak hozzá ahhoz, hogy egy kvibli egy vérfarkast neveljen, annak ellenére sem, hogy a családja felajánlotta a teljes támogatását. A szüleim hivatalosan is aláírták a lemondó nyilatkozatott, ami eddig csak formális volt. Így elvesztettem a Black nevet (ami ellen, mint vérfarkas és kiskorú nem emberi lény, mert a vérfarkasokat a bestiák közé sorolják, nem tiltakozhattam, de nem is akartam), ami nem volt túl meglepő, s akkoriban már sírni se tudtam miatta. A Black, mint fogalom ekkor szűnt meg teljesen számomra. S ebbe, mint később látni fogjátok a semmiben sem hibás Narcissa is beletartozott, az öcsémmel együtt. Akkora már ők sem érdekeltek. Mindenkit büntetni akartam, aki azt a gyűlölt nevet viselte.
Persze az örökbefogadási dolognak még nem lett vége. Alice nővére, Meredith, aki egy eléggé elismert gyógyító volt a Szent Mungóban, felajánlotta, hogy örökbefogad Alice helyett. Nem igazán tudtam, mit kezdjek a dologgal, de belementem abba, hogy találkozzunk. Alice szavaival élve: „Ne ítélj senkiről, amíg nem ismered.” Így ismerkedtem meg Meredith Brooke Prewettel, a későbbi örökbefogadó anyámmal, aki szinte mániákusan rajongott a húgáért, s bármit képes lett volna érte megtenni. De az egész család sem volt más milyen. Az négy hónap, amit egyhuzamban együtt éltem velük a nagy családi kúriában, tökéletesen megmutatta ezt. Összetartottak és egymásért éltek. Egy teljesen új világ tárult fel előttem, olyan értelemben, hogy ez másmilyen volt, mint az általam megszokott családfogalom, és így nem igazán tudtam, hogy hogyan fogadjam. Zárkózottabb lettem, mint annak előtte, mert egyszerűen nem bírtam befogadni a felém irányuló szeretettömeget, amelyet immár nem egy ember, hanem egyenesen egy egész csalás zúdított rám. Körülbelül annyira riasztólag hatott rám, mint amennyire annak idején lázadtam a Blackek ridegsége ellen. Valahogy így lettem Sirius Prewett, ami eleinte a kaotikus lavírozást jelentette a kusza érzelmek között.
R/S
Aztán hamarosan Meredith házában találtam magam, ami sokkal csendesebb volt, de legalább olyan otthonos. A felső emeleten nem kis meglepetés várt. Alice állt ott mosolyogva, szemeiben huncut fénnyel.
- Te... hogyan? - bukott ki belőlem.
- Itt lakom - mondta egyszerűen. - És most már te is.
- Mi? De hát?
- Már megint nincs de hát. Mint már számtalanszor említettem a családom eléggé érdekesen fog fel bizonyos dolgokat, így nem volt kérdés, mit fogunk tenni.
- Elvégre Prewett vagy Prewett egyre megy - tette hozzá Meredith. - De nem zavarok tovább. Majd később azért gyertek le, mert még mutatni akarok nektek valamit.
- Rendben - biccentett felé Alice, majd felém fordult. - Mire vagy kíváncsi?
- Te eddig is itt laktál?
- Igen. Még a szüleink vették nekünk ezt a házat.
- De miért nem külön éltek?
- Mert még egyikünknek sincs saját családja, illetve most már van, de a helyzet bonyolultsága miatt most sem célszerű ezt megtenni. Ugye érted?
- Persze - álltam idegesen egyik lábamról a másikra, amit persze rögtön észrevett.
- Nem kell olyan feszültnek lenned - lépett oda, és borzolt bele a hajamba, ahogy mindig szokta. - Gyere, megmutatom a szobádat - húzott az egyik ajtó felé.
A szoba nem volt nagyobb, mint a Grimmauld téri szobám, de sokkal barátságosabb és világosabb. Áradt belőle a szerető gondoskodás. Emlékszem, sokáig csak álltam ott egyhelyben, s csak bámultam ki a fejemből, míg végül Alice feszengve megkérdezte.
- Na, hogy tetszik?
Válaszképpen megfordultam, és szorosan átöleltem. Nem is kellett semmit mondanom, mert ebből tudta a választ.
Rövid idő múlva lementünk a földszintre Meredithhez, mindketten kíváncsian a meglepetésére, ami nem maradt el. A pincébe vezetett minket, ahol egy egyszerűen, de annál hívogatóbban berendezett kis szobánál álltunk meg. Mivel mindketten értetlenül néztünk rá, azért magyarázatba kezdett.
- Gondoltam szükségetek lesz egy helyre, amit használhattok átváltozás idején, így berendeztem nektek.
- Ez... Köszönöm - mondtam halkan, s jobban szemügyre vettem a helyet.
Mindketten csak mosolyogtak, én pedig leírhatatlanul boldognak éreztem magam.
Ezzel elkezdődött életem egy újabb szakasza, amely körülbelül egy évig tartott. S hogy mi változott meg egy év múlva. Hát az, hogy tizenegy lettem, ami a varázsló gyerekeknél egy dolgot jelentett, a roxforti felvételi levelet, bár én nem bíztam benne. Elkönyveltem magamban, hogy az állapotom miatt nem léphetek be a világ legjobb varázslóképzőjének kapuján, s ebben még Alice ellenérvei sem ingattak meg. Meg voltam győződve arról, hogy itt fogok maradni a nyakukon, s az ő tanításukkal sajátítom el a varázslás mibenlétét, aminek szívem szerint nagyon örültem volna, bár a lelkes élménybeszámolóik a roxforti éveikről kissé megingattak ezen hitemben, s azt vettem észre, hogy a nyár végének közeledtével egyre jobban várom azt a bizonyos zöld tintával írt levelet.
S nem is váratott sokáig magára. Pontosan emlékszem: 1971. augusztus 17-ét írtuk. Reggel hétóra révén még az ágyban lustálkodtam, s nem igazán akaródzott felkelni, mire meghallottam Alice lelkes kiáltását odalentről.
- Sirius, megjött a Roxfortos leveled!
Körülbelül úgy pattantam ki az ágyból, mint egy felhúzott rugó, s meg sem álltam a konyháig, ahol a két anyám izgatottan várt. Az igazat megvallva lelkesebbek voltak, mint én. Mikor leültem, Alice átnyújtotta a levelet, amit mohón olvasni kezdtem.
Tisztelt Prewett úr!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik.
Tisztelettel:
Minerva McGalagony
Igazgatóhelyettes
Mire a végére értem, két ölelő kéz szorításában találtam magamat. A szeptemberig hátralévő idő a boldog készülődés jegyében telt.
Bár nem először voltam az Abszol úton, de ez volt az első, hogy Roxfortos diákként mehettem oda. Az egész utca nyüzsgött, s én egész idő alatt szorongtam. Nem akartam senkivel sem találkozni a régi családomból, de persze elkerülhetetlen volt. Alice a találárszabászatban hagyott, míg ő beszerezte a könyveket.
Egyedül maradtam a sok nyüzsgő gyerek között. Az eladónő készségesen egy sámlihoz kísért, és éppen egy talárt igazított rám, mikor belépett egy nagyon is ismerős szőke kislány. Büszke tartással ment a mellettem lévő kisszékhez, s felállt rá. Nem akartam ránézni, mert valami azt súgta, hogy nagyon rossz ötlet, de nem bírtam megállni.
Közelebbről még egyértelműbb volt. Mellettem az unokatestvérem, Narcissa Black állt, bár ezt múlt időbe tehetjük. Mikor ez tudatosult bennem, ijedten kaptam el a tekintetem, de már késő volt, mert ő is rám nézett. A kék szemek először közömbösen méregettek, míg egyszer csak hatalmasra tágultak.
- Si... Sirius? Te vagy az? - kérdezte, miközben a vállamra tette a kezét.
Úgy húzódtam el, mint akihez forró parazsat nyomtak. Leugrottam a sámliról, lerángattam magamról a félig kész talárt, s valami „elnézést, de később visszajövök” félét makogva kiviharzottam az üzletből. Csak rohantam, fogalmam sem volt, hová, mígnem valaki megállított. Alice volt az. Nem tudom, hogy mi tükröződött az arcomon, de egyszerűen csak magához húzott, és addig ölelt, amíg alább nem hagyott testem remegése, s a légzésem a normálisra nem lassult. Mikor már úgy érezte, hogy lehet, megkérdezte.
- Melyikükkel találkoztál? - kérdezett rá egyszerűen.
Eltoltam magamtól, s felnéztem rá.
- Narcissával.
- Megismert?
- Ühüm.
- Gyere, elmegyünk ebédelni, s majd aztán folytatjuk.
Nem ellenkeztem. Egy kiadós ebéd, és egy jó nagy adag fagylalt után mentünk csak vissza a boltba. Az eladó kedves volt, s félre tette a talárt, így gyorsan végeztünk, mert a többit már könnyű volt hozzáigazítani. Aztán folytattuk tovább a vásárlást. Írószerek, bájital hozzávalók, s végül a pálca, ami a Narcissával való találkozásomon kívül a másik legemlékezetesebb dolog volt aznap. Mikor beléptünk az öreg Ollivander azonnal megszólított.
- Á, Mr Black, örülök, hogy végre találkozunk.
- Ő, nem Black - jegyezte meg Alice kimérten.
- Bocsánat, igaz. Pedig nagyon hasonlít ám a nagyapjára.
Pont a nagyapámra? Remek. Rögtön kicsinek kezdtem érezni magam, vagyis inkább szerettem volna eltűnni, és visszamenni a biztonságos házunkba, de nem lehetett. Alice bátorítóan szorította meg a vállam, s ez visszahozott a valóságba.
- Lássuk csak, melyik is lehet az? - hallottam meg az öreg motyogását messzebbről, majd csakhamar visszatért, s a kezembe nyomta az első dobozt. - Próbálja csak ki, Mr Black. - Pótanyám erre szúrósan nézett rá, de most nem tette szóvá, talán az öreg szenilisségére fogta a dolgot.
Én közben kipróbáltam, ahogy a következőt is, mire végül a negyedik bevált.
- 10 és fél hüvelyk, kőrisfa, sárkányszív izomhúr maggal. Szívós és átkokhoz kitűnő. Remélem, sok hasznát veszi, Mr Black, illetve Mr Prewett.
- Köszönöm - vettem át tőle, s próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült.
Túl sok volt ez a nap egyszerre. Az egész hazavezető utat szótlanul tettem meg, gondolkodtam, s Alice sosem akart zavarni ilyenkor. Pár óra múlva már az ágyamban feküdtem, s azzal aludtam el, hogy életemnek egy újabb nehéz szakasza elé nézek, ami nem tudom, mit hoz.
R/S
Pár nappal később már a King’s Crosson álltunk az átjáró előtt. Eljött tehát a nagy nap, amit inkább kihagytam volna, de a menekülés nem segített volna semmit, így hát még egyszer kiélveztem Alice körém fonódó karjait, majd elindultam a saját utamon. De még mielőtt utamra bocsátott volna, elmondta utolsó tanácsait.
- Tudom, hogy nem lesz könnyű, s azt is, hogy legszívesebben otthon maradnál, de érzem, hogy meg tudod csinálni, s boldog leszel. Próbálj meg az lenni, s emlékezz arra, hogy mindig itt lesz a családod, aki vigyázz rád, bármi történik. Szerezz barátokat, s élvezd ezeket az éveket, mert pótolhatatlanok.
S ekkor, először azóta, hogy vele élek eltört a mécses, ami amúgy is ingatag lábakon állt. Sírtam, s újra a ruhájába rejtettem az arcomat.
- Anya, én nem akarok elmenni - suttogtam.
Első ízben szólítottam anyának, de nem utoljára.
- Tudom, de mindig lesznek olyan dolgok, amiket meg kell tenni. Nézz rám! - kérte.
Mikor felnéztem, láttam, hogy ő is ugyanúgy sír, mint én, de mégis próbált bátorítani. A fájdalom, amit újfent éreztem azonnal engedni kezdett, s hamarosan már valami szamárságon kezdtünk nevetni, de nem tarthatott a végtelenségig. Mikor már éppen mentem volna át az átjárón egy vörös hajú kislány szaladt belém. A földön kötöttünk ki.
- Az átjárót keresed? - mosolygott rá anya, aki a háttérből figyelte, hogy biztonságosan átkelek-e, de erre közelebb jött.
- Bocsánat. Nem akartalak fellökni, én csak szóval... - hebegte, de félbehagyta a mondatot, mikor eljutott hozzá a kérdés és ránézett Alice-re. - Igen, asszonyom. Önök varázslók?
- Igen. Jó helyen jársz, itt az átjáró.
- Köszönöm - mondta, miközben felsegítettem. - A nevem Lily Evans.
- Alice Prewett, ő pedig a fiam, Sirius.
- Anya, én is be tudok mutatkozni!
- Akkor miért nem tetted?
- Hát... Én... Izé... Bocsánat.
Erre a lány csak nevetett, aztán egy kiáltást hallottuk.
- Lily! - fékezett le egy fekete hajú, fekete szemű fiú mellettünk, bár a csomagjaival együtt kissé nehezen ment.
- Perselus? Azt hittem, hogy már rég itt vagy.
- Amint látod, tévedtél. De most siessünk, mert elkésünk - vágott vissza, majd szó nélkül eltűnt az átjáróban.
- Bocsássanak meg neki, kissé emberkerülő.
- Semmi baj - mosolygott a Lily nevű lányra Alice.
A lány intett egyet, majd ő is eltűnt.
- Viszlát, anya! Majd írok, ha odaértem! - mondtam még, majd én is eltűntem az átjáróban.
Mikor átértem, teljesen elámultam. A mozdony pont olyan piros volt és gyönyörű, ahogy anya és Meredith leírták. Lelkesen indultam el felé, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen le is lohadt a jó kedvem. Megláttam Narcissát és a családját, amint búcsúzkodtak. Próbáltam minél észrevétlenebbül elmenni mellettük, s nagyrészt sikerült is, de unokatestvérem meglátott. Gyorsan felszálltam a vonatra, hogy ne kelljen vele újfent találkozni, de éreztem, hogy meg fog keresni, s csak ideiglenesen lehet nyugtom tőle, így idegesen lépkedtem a vonat folyosóján, s kerestem egy üres fülkét. Egyszer csak az egyik fülkéből meghallottam egy ismerős hangot.
- Sirius, nem jössz be ide?
Lily Evans volt a hang gazdája. Nem igazán volt kedvem mások társaságához, de aztán eszembe jutottak Alice szavai, és az utazóládámat magam után húzva beléptem a fülkébe.
- Köszönöm - mondtam egyszerűen, majd leültem a vele szembeni ülésre.
Mellette az a fekete hajú fiú ült, akivel odalent találkoztunk, bár látszott, hogy a lány ismeri. Szúrósan méregetett, de próbáltam nem törődni vele. Persze a dolog nem ment olyan könnyen, főleg, ha róla volt szó, így egy idő után eluntam, és megjegyeztem.
- Ha zavarok, akkor inkább keresek másik fülkét - jelentettem ki.
- Nem kell, senkit nem zavarsz. Perselus, nem lennél egy kissé barátságosabb? - fedte meg Lily.
- Nem.
- Ne törődj vele, majd beletörődik.
Bólintottam, és el kezdtem kifelé bámulni az ablakon, de persze a lánynak nem akaródzott békén hagyni, mert folyamatosan bombázott a kérdéseivel, amikre próbáltam úgy, ahogy válaszolni, bár nem igazán volt kedvem hozzá, így hamarosan csendben ültünk. A végre elért nyugalmat azonban a félretolódó fülkeajtó zavarta meg. Narcissa volt a nem várt látogató. Újfent ideges lettem, s próbáltam észrevétlen maradni, de lehetetlen volt. Persze arra nem számítottam, ami végül is történt. Kuzinom valami őrült dologtól vezérelve a nyakamba vetette magát örömében, s sehogyan sem akart elengedni. Na, itt jött be az a tényező, amit már egyszer említettem. Az összes Black iránt érzett undoromat és megvetésemet azon az emberen töltöttem ki, aki a legkevésbé sem érdemelte meg.
- Sirius, annyira örülök, hogy végre láthatlak. Azóta várom ezt, mióta négy éve elvittek.
Na persze, nekem meg tollas a hátam, mi?
- Mit akarsz tőlem? - toltam el erőteljesen magamtól, miközben egyre jobban növekedett bennem a düh, s éreztem, hogy ha nem megy el innen, akkor elvesztem az uralmat a bennem lakó farkas fölött.
Ez egy olyan érzés volt, amit még soha nem éreztem azelőtt, egy amolyan állatias pusztítási vágy, ami az előttem megrökönyödötten ülő tizenegy éves lányra irányult.
- Én csak beszélgetni akarok - hebegte.
- Mégis miről? Nekünk nincs miről beszélnünk! - A hangom mélyen, morgásszerűen szólt.
- Sirius... - próbálkozott.
- Hagyj! - pattantam fel.
A szemem szúrni kezdett, éreztem, hogy mindenem fáj, ahogy a farkas küzdött velem a kiszabadulásért. Végül egy hatalmas ütés kíséretében értem földet a vonat folyosójának padlóján. Először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, csak a kavargó érzéseket fogtam fel, meg azt, hogy szabályszerűen mindenem ég, mintha belülről lobbantam volna lángra. Végül meghallottam egy félénk hangot, valahonnan a közelemből.
- Jól vagy? - jött a kérdés.
Mikor a hang irányába fókuszáltam, egy szalmaszín hajú, sápadt fiút pillantottam meg, akinek borostyán szemei elkerekedtek, mikor találkoztak a tekintetemmel. Csak nehezen fogtam fel a dolgokat, mintha egy ködfüggöny vetült volna az érzékeim köré. A fájdalom tompult, de emlékszem, hogy egyre kevésbé tudtam ébren maradni. Még érzékeltem, hogy valaki berángat valahová, majd teljesen elsötétült minden.
Mikor magamhoz tértem egy ülésen feküdtem egyik üres fülkében.
- Jobban vagy? - szólt az ismerősnek tűnő hang.
- Azt hiszem - próbáltam felülni.
Kissé megszédültem ugyan, de az ismeretlen fiú segített.
- Idd ezt meg! - adott egy apró üvegcsét a kezembe.
- Mi ez? - kérdeztem bizalmatlanul.
- Nyugtató Főzet. Nekem általában segíteni szokott, mikor úgy érzem, hogy elveszteném az uralmat fölötte.
- Mi fö... - de nem fejeztem be, mert a szám tátva maradt.
Megcsapott egy jellegzetes illat, amely nem az emberek sajátja. A vérfarkasok kivételes szaglenyomata, amely ugyan minden egyednél más csakúgy, mint az embereknél, de van mindegyikben valami, ami alapján felismerhető, persze csak szakavatott orr számára.
- Igen. Én is vérfarkas vagyok.
- De hogyan jöttél rá?
- A szemed. Szinte teljesen átalakult. Nehéz nem észrevenni.
- Hogy hívnak?
- Remus John Lupin.
- Sirius Black, illetve Prewett. Öööö... kissé bonyolult... - Elhallgattam, mert nem tudtam, hogy mondhatnám el, vagy van-e értelme egyáltalán.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. De jó lenne, ha meginnád, mert tényleg jót tesz.
- Kösz. - hajtottam le, aztán megkérdeztem. - Egyedül vagy?
- Igen, de nem zavar.
- Nincs kedved átjönni hozzánk?
- Hát, ha nem zavarok?
- Nem hinném.
- Oké.
- Kérdezhetek még valamit?
- Igen.
- Miért borultál ki?
- Egy ismerős miatt, akit hosszú ideje nem láttam, és eléggé felkavart.
- Rossz értelemben.
- Igazából nem tudom. De most gyere.
Pár perc múlva már mindketten a fülkében ültünk, és Lily Evans kérdéseinek kereszttüzében próbáltuk jól érezni magunkat, ami sikerült is, lévén, hogy Narcissa akkora már nem volt ott, s valahogy Remus jelenléte is nyugtatólag hatott rám. Egy idő után Perselus is bekapcsolódott a beszélgetésbe, bár elég kimértem és tőmondatokban, de ez minket nem zavart. Mint kiderült Lily mugli születésű, Perselus félvér, Remus szintén. A magam részéről csak a Prewett családról beszéltem, így egyedül Remus tudott valamicskét a teljes igazságról, bár Perselus kissé furcsán méregetett, így gyanítottam, hogy tudhat a dologról valamit, de nem kérdezett rá, amiért hálás voltam.
Mire odaértünk a roxmotsi állomásra, a teljes izgatottság lett urrá rajtam, ami enyhe ijedtségbe csapott át, mikor először megpillantottam Hagridot.
- Elsősök! Elsősök! Ide hozzám! - csendült az öblös hang, de mint később kiderült, gazdája csak látszólag volt ijesztő.
Így hát odasereglettünk köré, és vártuk az utasításait.
- Mindenki itt van?
- Igen! - válaszoltuk egyszerre.
- Helyes! Rubeus Hagrid vagyok, a Roxfort kulcs- és háztájőrzője. De mindenki csak Hagridnak hív. Akkor indulunk is a csónakokhoz! Mindenki szedje a lábát!
Mikor odaértünk, mind beszálltunk egy-egy csónakba. Lily, Perselus, Remus és én egy csónakba kerültünk, aminek nagyon örültem. Láttam, hogy Narcissa folyamatosan engem bámul, de próbáltam nem foglalkozni vele. A többiekkel a házakról és a különböző tantárgyakról beszélgettünk, így valamivel elviselhetőbb volt a tarkómon érzett állandó bizsergés, amit az átható tekintet okozott. Újra átadtam magam az izgatottság érzésének, így minden rosszérzés kiszállt belőlem.
Hamarosan már egy zsúfolt kis szobában vártuk, hogy elkezdődjön a beosztás, de még előtte Hagrid átadta az elsősöket Minerva McGalagonynak, az igazgatóhelyettesnek, aki intézett is hozzánk pár szót.
- Köszöntök mindenkit a Roxfortban. Hamarosan megkezdődik a beosztás, aminek keretében a Teszlek Süveg beosztja magukat a négy ház egyikébe. Ez nagyon fontos lesz az életükben, mert ezentúl a házuk lesz a családjuk. A Roxfortban négy ház működik: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. A sikereikkel a házuknak szereznek dicsőség pontokat, de a kihágásokért pontlevonás jár. Év végén a legtöbb pontot elért ház kapja majd a ház kupát. Remélem, mindannyian a házuk dicsőségére lesznek majd - fejezte be komoly, jelentőség teljes hangon, körbehordozva a szemét rajtunk. - Nemsokára visszajövök, addig kérem, várjanak türelemmel.
Mikor kiment, erős nyüzsgés támadt a teremben. Egy kócos, fekete hajú, barna szemű, szemüveges fiú odasúgta.
- De komoly itt valaki. Jó lesz borsot törni a véncsont orra alá - jelent meg egy gúnyos mosoly a fiú arcán. - James Potter - nyújtott kezet, amit nem szívesen, de elfogadtam, mert megint felötlött bennem Alice intelme, meg „hát sose lehet tudni” alapon megráztam.
- Sirius Prewett - viszonoztam a bemutatkozást.
Több szó nem esett közöttünk, mert a McGalagony professzor visszatért, és szép sorban bemasíroztunk a terembe, ahol a felsőbb éves társaink már a négy hosszú asztalnál ültek, amelyekre merőlegesen a tanárok asztala húzódott. Feszült várakozással telve lépkedtünk a tanári asztal felé, ami előtt egy sámli állt, rajta egy ütött-kopottnak látszó süveggel. McGalagony megállt és ismét megszólalt.
- Várjanak türelmesen. Amint olvasom a nevüket, jöjjenek ki ide, és tegyék a fejükre a Süveget, ami beosztja magukat az egyik házba.
Ezután sorban olvasta a neveket, de nekem csak néhány maradt meg. S rögtön az elején ott volt Narcissa.
- Black, Narcissa! - szólította a professzor.
A feje szinte eltűnt a süvegben, mikor felhúzta, de pár pillanat múlva, már hallatszott is a döntés.
- Mardekár!
Aztán jöttek a többiek sorban, mikor elért a sor Lilyhez. A lány kicsit félve ment ki. A Süveg nála hajszálnyival többet gondolkozott, de aztán csak elzengte döntését.
- Hollóhát!
Utána nem sokkal jött Remus.
- Hollóhát! - kiáltott ismét a süveg, s a szőke fiú helyet foglalt Lily mellett.
Majd kicsivel hosszabb idő múlva elértünk Perselushoz. A Süveg szinte rögtön döntött.
- Mardekár!
Pont, ahogy megjósolta magának. Utána jött még James Potter, aki a Griffendélbe került, majd jöttem én.
- Prewett, Sirius!
Mikor a fejemre került a Süveg, rögtön egy hang szólalt meg a fejemben.
- Áh, ismét egy Black.
- Nem vagyok Black! - vágtam vissza gondolatban.
- A neved lehet bármi, fiam, de te akkor is egy Black vagy. Tehát a döntésem... Mardekár!
Lekaptam a fejemről, s úgy iszkoltam el onnan, mintha kergetnének. Még hogy hiába más a nevem? Nem! Soha többé nem leszek Black! Prewett vagyok és punktum!
Leroskadtam Perselus mellé, és megint kezdett elönteni a dühvel vegyes kétségbeesés, amin az sem javított, hogy Narcissa is ott volt a közelben, és folyamatosan engem nézett. Magamba roskadtam, és csak ültem ott kábán, mint egy lyukas lelkű zombi. Nem nagyon jutott el a fülemig Dumbledore, az igazgató beszéde sem, bár meg kell hagyni, hogy nem volt hosszú, így hamar felocsúdtam, mikor az étkek megjelentek az asztalon, és az illatkavalkád megcsapta a túlérzékeny orromat. Degeszre tömtem magam inkább, minthogy beszélnem kelljen valakivel, bár szerencsére senki sem erőltette a dolgot, így a vacsora viszonylag nyugodtan telt, azt leszámítva, hogy egy átható kék szempár folyamatosan figyelt, de akkor már nem érdekelt. Próbáltam másfelé nézni, szemügyre venni a többieket. Végül a tekintetem összeakadt egy borostyán szempárral. Remus Lupin olyan intenzíven nézett a szemembe, hogy nem tudtam elkapni onnan. Ez jó ideig folytatódott így. Úgy éreztem, egy láthatatlan híd alakult ki közöttünk, amit akkor még egyikünk sem tudott igazán felfogni.
Már megint eszembe jutott Alice egy mondata: „Minden vérfarkas csak egyszer választ párt. Egyszer és örökre.” Talán a mi sorsunk már ezen a vacsorán eldőlt, de kár lenne előre szaladni.
A vacsora végeztével a prefektusok lekísértek minket a pincébe, a hálókörletünkbe. A csomagjaink már ott vártak minket. Ruphus, a fülesbaglyom az egyik szék karfáján gubbasztott, de mikor észrevett élénken üdvözölt. Gyorsan tintát vettem elő, és betartva ígéretemet, levelet írtam anyának, majd útjára engedtem a madarat, és átöltöztem pizsamába, s kiültem az ablakba. Nem igazán volt kedven aludni. Csak néztem a csillagokat, és a nap eseményein gondolkodtam. Minden engem ért impulzust próbáltam befogadni és feldolgozni, a különböző érzéseket, amik dúltak bennem, de aztán engem is elővett az álmosság, s elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy valaki beszél hozzám messziről, s egy másik valaki meg vinnyog. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy a fájdalomhangokat én adom ki. Végül kinyitottam a szemem, s közelről pillantottam meg egy fekete szempárt, aminek gazdája aggódva hajol fölém.
- Egy rossz álom? - kérdezte Perselus a nyilvánvalót.
- Ühüm - feleltem kábán. - Bocs, hogy felébresztettelek.
- Én sem alszom jól.
- Kösz.
- Mit?
- Nem tudom.
- Jobb lesz, ha most alszunk. Átváltoztatástannal kezdünk, és McGalagony nem hinném, hogy elviselné, ha valaki késne - tért vissza a hideg stílusához, de az előző aggódását nem tudta elfeledtetni, így elkönyveltem magamban, hogy több rejlik benne, mint elsőre látszik.
- Oké. Jó éjszakát!
Válasz ugyan nem érkezett, de nem is számított, mert tudtam, hogy ha nem rontok el semmit, egy értékes barátot tisztelhetek benne. Ezzel a gondolattal az elmémben már nyugodtan aludtam el, egy borostyán szempárral álmodva.
Tovább a harmadik fejezethez>>