Harry Potter - Árnyékból a fénybe - 3. fejezet
Ahogy Harry a folyosón haladt, gondolataiba mélyedve, észre sem vette, hogy a folyosó változik, egészen addig, amíg szinte nekiment egy különleges, a Roxfort címerével díszített ajtónak. A címeren szereplő kígyó, mely Mardekár Malazárt szimbolizálta, megmozdult és rásziszegett Harryre.
~ Mit keresel te itt, gyermek? Ez a folyosó láthatatlan a diákok, de még a tanárok számára is. ~
Harry először döbbenten nézett, majd miután a tudatába eljutottak a szavak, a kígyóra nézve válaszolt.
~ Nem tudom, hogy jutottam ide, csak elindultam a szobám felé, és azt hiszem - vakargatta meg a nyakát zavarában -, elgondolkodtam egy kicsit. Egyáltalán hol vagyok? ~
~ Nahát-nahát. Egy párszaszájú. Nos, azt hiszem mégis csak van oka annak, hogy itt vagy, gyermek. ~
~ Jó. De hol van az az „itt” ? ~
- Ez itt az Alapítók Tornyába vezető bejárat - szólalt meg Hollóhát Hedvig jelképe, a holló. - És örülnék neki Sal, hogyha normális nyelven beszélnétek. A többiek ugyanis nem értik a sziszegéseteket. - Feddte meg a holló a kígyót.
Harry még inkább ledöbbent. - Az alapítók Tornya??? De hogy kerültem ide? - gondolkozott magában.
- Nos, gyermekem, mivel megtaláltad a folyosót, így jogod van ide belépni. Csak az Igazi Örökös képes erre. Jöjj hát, és lépj be, így beszélhetünk szemtől szemben is.
Az ajtó kitárult Harry előtt, ő pedig habozás nélkül lépett be az előtte feltáruló folyosóra. Amint az ajtó becsukódott mögötte, felgyulladtak a fáklyák, fénybe borítva a feltáruló folyosót. Harry csodálkozva lépkedett, szemét le nem véve a falon lógó portrékról, zászlókról és címerekről. A padlót sötétkék, majdnem fekete szőnyeg borította. Ahogy Harry elért a folyosó végére, kitárult előtte egy ajtó. A fiú kíváncsiságtól hajtva lépett be, és egy hatalmas, díszes szobában találta magát. Mágikus fénygömbök lebegtek a levegőben, a kandallóban vidáman lobogott a tűz. A szoba nagyjából ötöde lehetett a nagyteremnek, így ugyancsak hatalmas volt. A padlót puha szőnyegek és állati prémek borították, a falakon különböző portrék és más egyéb dísztárgyak, mint például kardok, tőrök, trófeák lógtak. A szoba bútorzata négy különböző egyén stílusának keveredéséből született. Volt ott egy hatalmas, egész falat befedő könyvespolc, egy kényelmes, vörös-arany kanapé, egy alacsony asztalka, sárga terítővel, valamint a kandalló előtt két sötétzöld bőrből készült, ezüsttel kivert kényelmes fotel. Ám ami leginkább megragadta Harry figyelmét, az a kandalló fölött elhelyezkedő hatalmas festmény volt, mely négy embert ábrázolt. Két nőt, és két férfit. Az egyik nőnek fekete, kékes színű, leomló haja és csillogó kék szeme volt. Estélyihez hasonló sötétkék-ezüst talárt viselt, arcán huncut félmosoly. A másik nőnek göndör, vörösesszőke haja és meleg, mogyoróbarna szeme volt. Sárga-fekete talárt viselt, arcán vidám mosoly ragyogott. A két férfi közül az egyiknek hosszú, sötétbarna haja és obszidiánszín szeme volt. Vörös-arannyal szegélyezett talárt viselt, kezében egy ezüst karddal, melynek markolatába egy ökölnyi rubint volt kovácsolva. A másik férfi látványától azonban Harrynek még a lélegzete is elállt. A férfinek hosszú, hátközépig érő csillogó fekete haja, alabástromfehér bőre és csillogó, smaragdzöld szeme volt. Smaragdzöld talárt viselt, mely ezüsttel volt szegélyezve, és egy fekete kígyót simogatott.
Harry szinte el sem hitte, hogy a Roxfort Alapítóival áll szemtől szemben. Hollóháti Hedvig, Hugrabug Helga, Griffendél Godrik és Mardekár Malazár. A négy Alapító elmosolyodott, majd olyasmi történt, amit még a leghatalmasabb mágusok sem tudtak volna még elképzelni sem. Mind a négyen kiléptek a festményről, és hús-vér valójukban foglaltak helyet. A két nő a kanapén, a két férfi a bőrfotelekben. Mardekár intett egyet, és még egy fotel jelent meg, amibe Harry szinte belerogyott.
- Nos, kezdjük az elején. Azt hiszem, mindannyiunkat ismersz, vagy legalábbis azon a néven, amit a Roxfort alapításánál használtunk - mondta Hugrabug Helga. - Ám a valódi nevünk egy kicsit más. Akkoriban, mivel a muglik között ismertek voltunk, más néven alapítottuk az iskolát, hogy az emberek ne gyanakodjanak. Az én eredeti nevem Helga Hufflepuff. A hölgy itt mellettem Rowena Ravenclaw. A barnahajú úriember Godrick Griffyndor, míg a másik úriember, aki a kígyóval szórakozik Salazar Slytherin. És te ki vagy, ifjú Örökös?
- A-a-a n-nevem H-harry P-p-potter - hebegte Harry.
~ Harry. Nyugodj meg, nem fog senki sem megölni. Nyugodtan lazíts, itt biztonságban vagy. ~
Harry mélyet sóhajtott, és láthatóan megnyugodott. Mosolyogva nézett a négy Alapítóra, majd tekintete megállapodott Salazaron.
~ Uram, ne vegye sértésnek, vagy akármi, de a szeme kivételével ön pont úgy néz ki, mint a bájitaltan tanárom, Perselus Piton professzor. ~
Salazar elmosolyodott.
~ Harry. Nyugodtan tegezz mindannyiunkat - rákacsintott a fiúra -, és beszéljünk rendesen, mielőtt Rowena megátkoz minket. ~
- Ha befejeztétek a sziszegést, akár rátérhetnénk a fontosabb dolgokra is - mondta Rowena kissé ingerülten, bár szemében vidámság csillogott.
- Igenis, Rowena - forgatta a szemét Salazar.
- Nos, Harry, kezdjük azzal, hogy miért is vagy itt, illetve miért találtad meg ezt a tornyot - kezdte Rowena. - Az, hogy egyáltalán itt vagy, azt bizonyítja, hogy te vagy a Roxfort Igazi Örököse, vagyis mindnyájunk leszármazottja. Benned megvan mindannyiunk hatalma és erőssége, vagyis te vagy a Roxfort jogos tulajdonosa.
- De hogy lehetnék én az örökös, hiszen édesanyám mugliszármazású volt?
- Édesanyád, Lily Evans nem volt mugliszármazású, Harry. Az Evans család örökbe fogadta, amikor a szülei meghaltak Grindenwald uralma idején. Lily nem is tudott róla, hisz Dumbledore eltitkolta előtte. Lily Helga és az én leszármazottunk, míg édesapád Salazar és Godrick vérvonalát örökölte. A Teszlek Süveg ezért nem tudta pontosan, hogy hova tegyen téged. Rád bízta a döntést, és te Godrick Házát választottad…
- Bár ne tettem volna - morogta Harry, ám amikor észrevette, hogy az Alapítók meghallották, gyorsan hozzátette. - Nem mintha nem lennék rá büszke, de abban a házban csak hamis barátokat és árulást találtam. Nyoma sincs bátorságnak. Csak a bűnbakot keresik mindenért. Bárcsak annak idején a Mardekárt választottam volna. - Ahogy ezt kimondta, talárja átváltozott, griffendéles színeit és címerét átvette a Mardekár zöld-ezüst kígyója. Harry döbbenten nézett először magára, majd az Alapítókra.
- Mint a Roxfort Igaz Örököse, hatalmadban áll megváltoztatni a házadat - mosolygott Salazar, aki örült, hogy ifjú örököse a megfelelő helyre került. - De hogy visszatérjünk az eredeti témához… mivel te vagy az Igaz Örökös, bejáratos vagy a kastély minden titkos termébe. Az iskolát körülvevő mágikus védőfalak is a te aurádhoz igazodtak, így te mostantól bárhova el tudsz hoppanálni. Ám ami a legfontosabb, hogy több, mint ezer év után te vagy az első, akinek igazi lelki társa van. Ám azt hiszem, te is tudod, hogy kiről van szó - mosolygott Harryre a zöldszemű Alapító.
- Perselus - suttogta Harry.
- Úgy van, ám Perselus is különleges a maga módján. Nemcsak Rowena és az én egyenes ági leszármazottam, de a legerősebb vámpírklán hercege is. Azt hiszem, feltűnt neked is, hogy a baleset óta megváltozott a külseje. Amit most látsz, amikor ránézel, az az igazi alakja, az eddigi csak Dumbledore bűbája volt. - Harry elhűlve nézett rá. - Látom, nem érted miről van szó. Dumbledore nem az, akinek vallja magát. Nem a jó oldal vezetője. Ugyanolyan hataloméhes, mint Voldemort, annyi különbséggel, hogy ő báránybőrbe bújva manipulálja az embereket. De visszatérve Perselushoz: Õ nem más, mint a Snape klán hercege, Julian Alexander Snape egy szem gyermeke, Severus Salazar Snape.
Harrynek leesett az álla az eddig hallottaktól.
- De akkor hogy lehet, hogy Julian Snape nem mentette ki a fiát Dumbledore karmai közül?
- Julian nem tehetett, és még most sem tehet semmit. A klánja a pusztulás szélén áll, hisz évtizedek óta védik magukat mind Dumbledore, mind Voldemort ellen. Dumbledore pedig megfenyegette, hogy megöli Severust, vagy még rosszabb, Voldemortnak adja, ha Julian bármivel is próbálkozik.
- Hogy tudnék segíteni nekik? Severusnak a családja mellett a helye, nem pedig egy háború kellős közepén két tűz között csaliként.
- Fel kell ébresztened Severust, majd egybe kell kelnetek. Akkor már te is a vámpírklán hercege leszel, és Julian szabadon beavatkozhat. Klánjának még a maradéka is elég, hogy a mérleg a mi oldalunkra dőljön.
- És hogyan fogom felébreszteni?
- Ahhoz, hogy felébreszd, szükséged lesz minden varázserődre. Ahhoz viszont meg kell szabadítanunk azoktól a bűbájoktól, melyek béklyóba zárják mágiád forrását. Utána megtanítunk mindenre, amit csak tudunk. Egy hét múlva elég erős leszel ahhoz, hogy visszahozd Severust és kialakuljon köztetek a lelketeket és varázserőtöket összekötő mágikus kötelék - magyarázta Salazar, szemében őszinteség és hit tükröződött.
- Hogyan fogok egy hét alatt mindent megtanulni?
- Mivel te vagy az Igazi Örökös, ez a torony a tied. Minden éjszaka ide jössz aludni, és mi álmodban fogunk tanítani. Minden éjjel egy év fog eltelni. Így, bár a való világban mindössze egy hét telik el, addig te hét évet fogsz eltölteni a mi tanítványunkként.
- Ezek szerint hét évet fogok öregedni? - kérdezte Harry megdöbbenve.
- Pontosan, de amíg be nem fejezzük a tanításodat, a külsődön semmi sem fog változni - vette át a szót Godrick. - Most pedig álljunk neki, és törjük meg a mágiádat lekötő bűbájokat.
Harry bólintott és figyelte, ahogy az Alapítók körbeállják, megfogják egymás kezét, majd kántálni kezdenek egy ősi, elfeledett nyelven. Harry érezte, amint a mágia átjárja a testét és felszabadítja a benne rejlő erőt, valamint elvágja a Voldemorttal való átokból adódó köteléket. A villám alakú sebhely is eltűnt a homlokáról, majd hirtelen, mintha valami felrobbant volna benne, elsötétült a világ, Harry pedig zuhant és zuhant.
Tovább>>