Harry Potter - Árnyékból a fénybe - 7. fejezet
A reggel fényesen, ám újabb tizenöt centis hótakaróval köszöntött be. Harry még soha életében nem aludt annyira jól, mint az előző éjjel, kedvesével a karjai között. Ahogy a fiatal wier kinyitotta a szemét, egy obszidián szempárral találta szemben magát, és egy puha, karcsú kezet érzett a pólója alatt, amint éppen egyik mellbimbójával játszik. Harry sosem gondolta volna, hogy a gyönyörű vámpír fogja kezdeményezni első együttlétüket.
- Jó reggelt, gyönyörűm - suttogta Harry, majd megcsókolta kedvesét, egyik kezével végigsimított Severus hátán, majd megállapodott formás fenekén. Severus kéjesen felnyögött, és jobban odasimult Harryhez, hogy a fiatal mágus is megérezze, hogy mennyire akarja őt.
- Mit szólnál, ha a fürdőben folytatnánk? Ott mindketten elengedhetjük magunkat, és oly sok ötletem van, hogy mit kezdhetnék ott veled. - Ujjaival megtalálta Severus pizsamanadrágjának derekát, lejjebb húzta, hogy jobban odaférjen kedvese bársonyos bőréhez, és megtalálja a kívánt helyet. Severus szó szerint dorombolt, amikor Harry közelebb jutott ahhoz a helyhez, amihez jószántából még senkit sem engedett közel. Mégis, nagy nehezen felfogta, hogy Harry jobb szeretné a fürdőben magáévá tenni, így bólintott, és hagyta, hogy Harry újra a karjai közé emelje, ám most nem csak odabújt hozzá, hanem szenvedélyesen megcsókolta.
A fürdőbe belépve csodás, ugyanakkor meghökkentő látvány fogadta őket. A fürdőben ködös félhomály volt, a fényt a többszáz gyertya szolgáltatta, melyek fénye sejtelmes, egyben izgató is volt a hatalmas gőz miatt, melynek forrása a medence volt, melybe valaki nyugtató, mégis izgató illatú fürdőolajokat öntött. A fürdő atmoszférája még jobban felkeltette a pár vágyát, így miután lassan megszabadították egymást hálóruháiktól, egymást átölelve, csókolgatva, simogatva léptek a kellemes melegvízzel teli medencébe.
Hosszú órákat töltöttek ott, a mágia által melegen tartott vízben. Simogatták, izgatták egymást, végül eljött az idő, hogy Harry magáévá tegye Severust. Severus eleinte félénk volt, de Harry mesterien manipulálta csupán érintésével, vagy csókjaival. Végül Severus már csak egy csontok nélküli báb volt, Harry érintései alatt. Amikor pedig Harry végre beléhatolt, Severus nem érzett fájdalmat, csak gyönyört, mintha egész életében erre várt volna. Legalább négyszer érték el a csúcsot, mire végre kielégülten és fáradtan visszatértek szobájukba, a puha ágyba. Egymáshoz bújva feküdtek, még mindig egymásba forrva.
Órák, és még egy-két menet után bukkantak csak elő szobájukból, a többiek nagy örömére. Valahogy egyikük sem akarta elképzelni, főleg Draco nem, hogy mégis mit művelhetnek a zárt ajtók és csendbűbájok mögött. Ám látva mindkettejük arckifejezését, valamint azt, hogy mennyire szinkronban vannak, ő is elmosolyodott.
- Végre titeket is lehet látni errefelé? - tette fel a kérdést Pansy, bár szemében a megrovás legapróbb szikrája sem volt jelen.
- Csak nem hiányoltál minket, Pans drágám? - kérdezett vissza Harry, arcán kaján mosollyal. Erre a lány mormogott valamit, de nem mondta ki hangosan.
Mindannyian jót nevettek, ám egy pár perc múlva komoly dolgokra fordították a szót. A háború és a közeledő végső összecsapás mindannyiuk lelkét nyomta. A karácsonyig már csak két hét volt hátra, ami azt jelentette, hogy ennyi idejük maradt mindent előkészíteni. Az Alapítók is megjelentek, hogy együtt szőhessék a terveket, amivel a varázslóvilágot megszabadíthatják az őrültektől, akik uralni akarták.
Salazar elmagyarázta a diákoknak és Severusnak, hogy pontosan hogyan is működik a varázslat, amit előző este Harry nagyvonalakban vázolt már.
- A varázsige maga könnyű, egyvalamire kell csak vigyázni, hogy mind a mozdulataitok, mind a varázserőtök szinkronban legyen. Ez még az egyszerűbb dolog, hisz régóta ismeritek egymást, ami viszont megnehezíti, hogy egy bizonyos alakzatban kell állnotok. Egy pentagrammát kell a földre festenetek, majd az oldalaiba bele kell vésnetek lélekcsapda rúnákat, térgát varázsjeleket, valamint a pentagramma közepébe kell helyezni a követ, melybe majd Voldemort lelkét bezárjátok. - Mindenki figyelmesen hallgatta Salazar magyarázatát, hisz egyikük sem akarta, hogy valami balul süljön el. - A helyezkedés a következő lépés. Harrynek és Severusnak a pentagramma közepén kell állnia, míg a többieknek a csúcsokon. Nem szabad, hogy a koncentrációtok megtörjön, vagy hogy bárki valamilyen módon megszakítsa a pentagrammát. A legokosabb dolog az lenne, ha valaki, miután Voldemort „megöli” Harryt és Severust, egy erőtérkupolát hozna létre a pentagramma körül. Így nemcsak titeket védhetünk meg, hanem a többi diákot és tanárt is.
- Ez így igaz - vette át a szót Rowena. - Egy lélek kiszakítása a testéből, valamint bezárása egy élettelen tárgyba, legyen az drágakő vagy akár egy porcelánbaba, igencsak nagy erő kiáramlásával jár. Még a lélekcsapda rúna is csak arra jó, hogy a lélek ne menekülhessen el a körből. És egy olyan erős elemi erő kupolát létrehozni, ami képes ekkora mágiát magában tartani, ugyancsak kimerítő feladat. Olyan valakinek kell azt létrehozni, aki elég erős ahhoz, fenn is tartsa, és közben a körülötte lévő harcra is képes figyelni. Szó szerint emberfeletti hatalomra van szükség.
- Akkor azt hiszem, édesanyám lenne erre a legmegfelelőbb - szólt közbe Severus. - Nemcsak, hogy klánunk legerősebb elemi erő mágusa, de ugyanakkor képzett harcos is, aki már sokszor küzdött úgy, hogy közben védenie kellett valakit, vagy valamilyen mágikus rítust. Apám úgy is Dumbledore-ral lesz elfoglalva, így ő ebben nem segíthet.
- Igazad van, Severus - mondta Godrick, aki először szólalt meg aznap. Ami elég nagy szó volt, főleg, hogy általában sosem tudott hosszabb ideig nyugton maradni. - Sandrine Alyra Snape elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon a feladattal. Csak időben értesíteni kell.
- Azzal nem lesz gond. Már elég erős vagyok hozzá, hogy telepatikus úton beszéljek a szüleimmel. Még itt is érzem, hogy nagyon aggódnak miattam, és már lassan a megadáson gondolkodnak, csak azért, hogy engem visszakapjanak.
- Rendben van, akkor ezt majd legkésőbb holnap megtudjuk - folytatta Salazar. - Ami viszont még fontosabb, az maga a varázsige. Bár a végét már tudjátok, azt a részt, amit együtt kell mondanotok, mindannyiótoknak fontos feladata van még azelőtt. Először is, el kell helyezkednetek a pentagramma csúcsainál. A pentagramma csúcsai mind egy őselemet szimbolizálnak. Az egyik csúcs, az, ami észak fele mutat a lélek jele. Draco, neked kell odaállnod majd. A lélek ereje fogja össze a többi őselemet, és irányítja a középpontba, az egyensúlyba. Az egyensúly Severus és Harry. Sötétség és fény. Nektek eggyé kell válnotok arra a pillanatra, amíg Voldemort lelkét kiszakítjátok a testéből. - Amikor meglátta, hogy milyen döbbent képet vágnak, gyorsan hozzátette. - Nem arról van szó, amire gondoltok. Mindkettőtöknek meg kell vágnotok az egyik kezeteket, és utána össze kell kulcsolnotok a másikéval. Az összekeveredett vér fogja jelenteni a köteléket, ami létrehozza az egyensúlyt.
Ezután egyenként nézett a többiekre, és elmondta nekik, hogy ki, melyik őselemet szimbolizálja.
- Ginny. Te vagy a tűz, aki melegséget és biztonságot hoz a halandóknak. Blaise, te vagy a víz. Életet és megújulást hozol minden élőlénynek. Pansy, te vagy a szél, mely enyhülést hoz a forróságban. Te pedig, Neville, a föld vagy, minden élet forrása. E négy őselemet összeköti a lélek és az egyensúly.
Csönd állt be a szobába, ameddig mindannyian végiggondolták, hogy mit is hallottak. Végül Draco tette fel az első kérdést.
- Ezek szerint mi valamiféle elementálmágusok vagyunk?
- Nem a szó szoros értelmében - válaszolt Helga. - Mondjuk inkább úgy, hogy a mágikus energiátok jobban összhangban van a saját elementálotokkal. Neville például remekül bánik a növényekkel. Mindannyiótoknak megvan a saját szférája, melyben a varázslataitok hatásosabbak, mint egy átlagos varázslónak vagy boszorkánynak.
- És honnan tudjuk, hogy mit kell mondanunk, vagy hogy kinek kell kezdenie? - kérdezte Ginny.
- A tűznek kell kezdenie. Ezt követi a víz, a szél, föld, végül pedig a lélek, és utána az egyensúly - mondta meglepő módon Harry. - A varázsige pedig a lelkünkből fakad. A megfelelő pillanatban eszetekbe fog jutni, hogy hogyan kell életre hívni az őselemek erejét.
Ezután még hosszasan tervezgették a végső összecsapás mozzanatait. Mivel a Roxfortot körülvevő erőterek már Harry aurájára voltak ráhangolva, neki külön figyelnie kellett. Kitalálták, hogy egérfogót csinálnak Voldemortnak. Harry beengedi a Sötét Urat és követőit a Roxfortba, de csak és kizárólag a Nagyterembe. Oda fogják majd mágikusan felrajzolni a pentagrammát egy héttel a támadás előtt. A fiatalabb diákokat mind bezárják majd a klubhelyiségekbe, az idősebbek pedig védik őket. Dumbledore-on, Harryéken, a halálfalókon, Voldemorton és a vámpírokon kívül senki sem tartózkodhat majd a Nagyteremben, még a tanárok sem.
A tervezgetésekkel teli nap gyorsan eltelt, ám Severusnak még volt egy hatalmas feladata, mielőtt kedvesével nyugovóra térnek aznap este. Valamiért úgy döntöttek, hogy Mardekár Fürdője lesz a legalkalmasabb hely a kapcsolatteremtésre. A hely pont megfelelően volt kialakítva, így a mágia könnyen áramolhatott, mintha csak magából a falakból áradt volna. A benti légkör pedig segített ellazulni, így Severus kevesebb energia felhasználásával üríthette ki elméjét, és kelhetett szárnyra, hogy szüleivel oly hosszú idő után beszélhessen. A fürdőben kellemes meleg volt, a levegőben nyugtató illatú füstölők és olajok illata terjengett. Severus Harry karjai között ült a kellemes vízben. Kedvese a haját simogatta, Severus pedig lehunyta a szemét, kiürítette elméjét, és testét elhagyva a lelke útra kelt, hogy találkozhasson rég nem látott szüleivel.
A csillogó varjú szélsebesen repült az éjszakai sötétségben. Ahol elsuhant, felriadtak az alvók és megborzongtak az élők, az állatok félelmükben vonyítottak, vagy elbújtak, amikor a sötét árny elrepült felettük. Sötét fellegként repült át hegyeket, völgyeket, városokat és folyókat, míg végül meg nem érkezett utazásai céljához.
A Kárpátokon túl, a zord hegyek között hatalmas, ódon kastély meredezett. Tornyai, mint megannyi karom, törtek az ég felé, elriasztva élőt és holtat egyaránt. A kastély ablakaiban kísérteties fények égtek, mint megannyi éber macskaszem, és földöntúli ragyogásba vonták a sötét, holdtalan éjszakát.
A varjú a legmagasabb tornyot vette célba, afelé repült. A torony, mint egy hatalmas unikornis szarva, büszkén emelkedett a kisebb tornyok és az egész kastély fölé. A torony legtetején egy terasz magasodott a kastély fölé. A teraszon egy magányos figura ácsorgott. Vonásait magába burkolta az éjszaka sötétje, ám sziluettjéből látszott, hogy egy magas, erős férfi az, aki a feketeségbe bámul elgondolkodva. A varjú habozás nélkül repült a férfi felé, aki felkapta a fejét, amikor meglátta a madarat, és kinyújtotta jobb kezét, hogy a madár rászállhasson. A madár intelligens, obszidiánszín szemekkel nézett az idegen arcára. A magas férfi meghökkent a madár látványától, hisz évek óta nem látta már. Egy bársonyos, női hang szólt a szobából, ami a teraszajtó mögött volt.
- Julian, mi történt? Miért érzem, hogy ennyire meghökkentél? Tán csak nem támadnak minket a varázslók már éjszaka is? - Az ajtón egy vérvörös estélyibe öltözött nő lépett ki. Bőre, mint a porcelán, haja folyékony ezüstként omlott hátára. Szemei zafírként világítottak a sötétségben, ajkai, mint a frissen ontott vér. Ahogy beszélt, kivillantotta hófehér, tűhegyes szemfogait.
- Nem, kedvesem. Csoda történt, olyan csoda, amiért már hosszú ideje imádkozunk. Nézd, ki jött vissza hozzánk - mondta a férfi érzelmektől elfúlt hangon, és megfordult, hogy a nő is szemügyre vehesse a fekete madarat, mely még mindig a karján ült.
Sandrine Snape, a vámpírklán királynője ajka elé kapta a kezét, amikor meglátta a fekete madarat férje karján. Ismerte ezt a varjat. Ezt a gyönyörű, csillogó tollú madarat.
- Severus… - suttogta alig hallhatóan.
A madár leröppent a vámpírkirály karjáról, és a földre szállt, ahol különleges, kékes fény vette körül, majd egyszerre változni kezdett. Nőtt, míg ember nagyságú nem lett, s tollai helyett fekete talárt viselt, madár fejéből gyönyörű, földöntúli szépséggel megáldott emberarc lett. A Snape klán uralkodói szembe találták magukat rég elveszett gyermekükkel. Bár Severus félig átlátszó volt, mégis vámpírok lévén szülei megölelhették, mintha ott lenne velük.
- Sev… kicsikém - zokogta Sandrine. - Hát végre újra itt vagy.
- Édesanyám… - motyogta Severus, ahogy odabújt édesanyjához. - Atyám… - mondta, miután anyja eleresztette, és ő oda tudott bújni apjához is.
- Kicsi fiam - mondta Julian. - Hát az az ifjú mégis igazat mondott. Visszahozott téged mihozzánk. De mégis, hogy kerülsz ide? Hol van a tested?
- A testem még mindig a Roxfortban van, a párom karjai között. Azért jöttem, hogy segítséget kérjek tőletek.
A házaspár egymásra nézett, majd bólintottak, és fiukat kézen fogva bevezették a kastélyba, a szobájukba, majd együtt leültek a hatalmas, fekete kanapéra, mely mindig is Severus kedvenc helye volt.
- Kérlek, fiam. Mondj el mindent. Miben tudunk segíteni. Az a vén bolond még most sem hagyott alább a támadásaival. Már nem bírjuk sokáig - mondta a vámpírkirály.
- Nem is kell már sokáig védenetek magatokat apám - kezdte Severus. - Már csak két hétig kell kitartanotok. - Látva szülei tanácstalan nézését, folytatta a magyarázatot. - Megvan a módja, hogy Voldemortot végleg elpusztítsuk. Egy ősi varázslattal, melyet az ókori birodalmak legnagyobb varázslói óta senki sem mert felhasználni. Kiszakítjuk Voldemort lelkét a testéből, bezárjuk egy drágakőbe, és az árnyékvilágba száműzzük.
A két legerősebb vámpír álla szinte leesett a hallottak miatt.
- Hogy érted azt, hogy száműzitek a lelkét? - kérdezte Severus anyja. - És kik azok a „mi”?
- Ez egy nagyon bonyolult rituálé, és most sem időm, sem erőm nincs ahhoz, hogy elmagyarázzam. Bízzatok bennünk, csak erre kérlek titeket. A „mi” pedig a párom, akivel te, atyám már azt hiszem találkoztál az elmémben, és néhány tanítványom. Együttes erővel le tudjuk győzni a Sötét Urat, de segítségre van szükségünk.
- Milyen segítségre? - kérdezte Julian.
- Szükségünk van a te erődre, édesanyám. Egy hatalmas elemierő-kupolára, ami távol tartja az ellenséges átkokat mitőlünk, és megakadályozza, hogy bárki megtörje a pentagrammát. És szükségünk van a hadseregünkre is, apa. Most, hogy Harry és én összekötöttük az életünket, Dumbledore-nak már nincs hatalma fölöttem. Én is ugyanúgy birtoklom Harry erejét, mint ő az enyémet, így már a vén bugris nem tehet semmit. Megtört az átok, amit oly sok éve rám vetett. Most már szabad vagyok. - Elmosolyodott, és szüleire nézett. - Végre boldog vagyok.
- És a vámpírtörvények szerint a klánunknak joga van megtorolni bárminemű sérelmet, amit a varázslótársadalom egy tagja, vagy akár az egésze a klánunk ellen vétett - vigyorodott el Julian, hegyes szemfogai vadul villogtak a gyertyafényben. - Dumbledore a saját halálos ítéletét írta alá, amikor elrabolt téged, kicsim.
- Ezek szerint, most már nyugodt szívvel támadhatunk vissza a varázslóknak? - kérdezte Sandrine férjétől.
- Igen, kedvesem. Bevethetsz mindennemű ördögi praktikát, amit csak jónak látsz, hogy kiűzzük földünkről ezt a csűrhét.
Mind a két vámpír szemében gonosz szikrák csillogtak, ahogy képzeletben már a leggonoszabb módon tépik szét áldozataikat. Severus elmosolyodott, és szorosan szüleihez bújt. Rettenetesen hiányolta őket az elmúlt jó három-négy évtizedben. Hiszen még alig volt ötéves, amikor Dumbledore elrabolta őt, és bezárta. Ám érezte, hogy ideje fogytán van, és lassan vissza kell térnie testébe. A szülei is észrevették, hogy fiuk kezd fáradni, alakja lassan halványodik.
- Kicsim. Vissza kell térned a testedbe - kezdte Julian, de Severus közbevágott.
- Igen, tudom, apám, de a támadás dátumát még el kell mondanom. - Nem várt válaszra, hisz érezte, hogy már alig maradt ereje. - Voldemort Szentestén akarja elfoglalni a Roxfortot. Harry be fogja őt engedni az erőterek mögé, hogy Dumbledore azt higgye, hogy még mindig ő irányítja a kastélyt. Nektek hamarabb kell érkeznetek, legalább egy nappal. Várjatok a Tiltott Rengeteg nyugati szegleténél, napnyugtakor. Harry és én odamegyünk értetek, és beviszünk a kastélyba. Ott majd mindent pontosan elmagyarázunk.
- Ott leszünk, drágám - mondta Sandrine, és szorosan magához ölelte a fiát, majd megcsókolta gyermeke homlokát. - Légy jó, és vigyázz magadra. Már alig várom, újra a karjaim között tarthassalak, és hogy megismerkedhessek választottaddal.
Severus szemébe könnyek szöktek, és csak bólintani tudott. Miután anyja eleresztette, édesapja ölelte át. A vámpírkirály szeméből könnyek potyogtak. Nem szólt egy szót sem, csak magához ölelte gyermekét, és csak tartotta, ameddig megtehette. Lassan azonban eljött az idő, hogy Severus visszatérjen a testébe, kedvese karjai közé. Ellépett apja öleléséből, szomorúan intett szüleinek, visszaváltozott varjúvá, és kiröppent a nyitott ajtón, bele az éjszaka sötétjébe.
Szülei még hosszú percekig néztek utána, majd hosszú évek után könnyű szívvel, és nyugodtan fogtak hozzá klánjuk igazgatásához, és az eljövendő csaták előkészületeihez. A kastély felébredt évtizedes álmából, a vámpírhadsereg gyülekezett, és fegyvert ragadott. Mindenki csak a napkeltét várta, amikor a varázslók újfent megtámadták őket. A kastély mágiája megvédte a vámpírokat a napsütéstől, noha a Snape klán vámpírjainak nem ártott annyira a napfény, mint más klánoknak, egyszerűen csak utálták.
A hajnal véres sugarakkal virradt, a varázslók mit sem sejtve támadták meg az eddig passzív vámpírokat. Hatalmas meglepetés érte őket, amikor a várból kirontottak a vérszomjas vámpírok, volt amelyikük mágiával, volt aki fegyverrel, és volt olyan is, aki puszta kézzel harcolt a varázslók ellen. Dumbledore elit hadserege aznap csúfos vereséget szenvedett, csupán pár ember maradt életben hírvivőnek. A többieket széttépték a vámpírok, Dumbledore pedig semmit sem tehetett, hiszen mindkét bábja kicsúszott a karmai közül. Már csak abban reménykedhetett, hogy a harmadik báb, az aduász mindent úgy tesz, ahogy azt évekkel korábban eltervezte.
A fekete varjú árnyként suhant végig újfent a sötét éjszakán, nyomában kialudtak a mécsesek, és sírva riadtak fel a gyermekek. Át hegyeken és folyókon, országokon és városokon, míg vissza nem ért a Skócia szívében fekvő kastélyhoz, ahol teste még mindig transzban hevert kedvese erős karjaiban. A madár szellemként suhant végig a falakon, míg vég végre elérte célját, a titokzatos tornyot, ahova az Alapítók óta először léptek halandó lények.
Severus testét kékes ragyogás vette körül, ahogy szelleme visszaszállt testébe. Kimerülten nyitotta ki szemeit, és szembetalálta magát kedvese aggódó tekintetével.
- Jól vagyok - suttogta, majd szemei ólomsúlyként csukódtak le, és azon nyomban mély álomba szenderült.
Harry fellélegzett, amikor kedvese megszólalt, majd miután a gyönyörű vámpír elaludt, gyengéden karjaiba emelte párját, megszárította, és a hálószobába vitte, ahol lefektette az ágyra, mellé feküdt, szorosan magához ölelte, majd ő is mély álomba merült.