Harry Potter - Árnyékból a fénybe - 8. fejezet
Az elkövetkezendő két hétben az Alapítók Tornyának egyik lakója sem tette ki a lábát a toronyból. Csak éjszakánként lopóztak ki a kastély folyosóira, olyan utakon jártak, amiket még a Tekergők Térképe sem jelzett, és minden éjjel a Nagyterem padlójába vésték a hatalmas pentagrammát, mely Szentestén Voldemort végzetét jelenti majd. Napközben mindannyian saját őselemükkel, szférájukkal hozták magukat szinkronba az Alapítók vezénylete alatt. Megtanulták, hogyan hangolják össze teljesen varázserejüket, és miként hívják segítségül az elementálokat, hogy a végső összecsapásnál a megfelelő időben kiszakítsák a Sötét Úr lelkét. Senki nem vette észre, hogy eltűntek volna, kivéve persze Dumbledore-t, aki tűvé tette értük az egész kastélyt, mindhiába. Bele kellett törődnie, hogy a dolgok kicsúsztak a kezéből.
A Szenteste előtti nap gyorsan elérkezett. Ahogy a nap lemenőben volt, két alak siklott ki a kastély egyik rejtett folyosójáról a Tiltott Rengetegbe. Egy fekete párduc és egy varjú suhant végig a hátborzongató erdő fái között. Az erdő nyugati szegletére pontosan naplementekor érkeztek, visszaváltoztak emberi alakjukba, és egy fa árnyékába húzódva várták, hogy a vámpírsereg megérkezzen.
Nem kellett sokáig várakozniuk. Ahogy a nap utolsó sugarai is a horizont alá buktak, és a földet beborította a sötétség, megannyi denevér és varjú lepte el a tisztást. Az állatok humanoid formát öltöttek, amint földet értek. Férfiak és nők jelentek meg, mindegyikük fekete harci öltözékben. Egyesek páncélban, mások különleges védőmágiával ellátott sárkánybőr talárokban. Legalább húszan lehettek, köztük a két uralkodó. Mindketten fekete sárkánybőr nadrágot, testhez simuló fekete inget, sárkányvérben edzett láncinget és sötétzöld köpenyt viseltek. Mindkettejük haja szoros fonatba kötve verdeste hátukat, fejükön rangjukat szimbolizáló diadémok.
Harrynek elakadt a lélegzete, amikor meglátta párja szüleit. Mindketten gyönyörű, földöntúli szépséggel rendelkeztek, és a hatalom aurája vette körül őket. Severusszal egymásra néztek, majd egyszerre léptek elő a fa árnyékából.
Julian vette észre először a közelítő jövevényeket. Fia törékeny szépsége mellett meglátta azt az ifjú férfit, akivel annak idején még gyermeke elméjében találkozott. A fiatal férfi magas volt, jó fél fejjel magasodott fia fölé, erős testalkatú. Szeméből hatalom és tudás sugárzott, mozgása, mint a vadászatra induló nagymacskáé.
- Üdvözöllek téged, Fenséges Uram - szólalt meg Harry, mélyen meghajolva a király és felesége előtt. - És téged is, Úrnőm. Sajnálom, hogy ily vészjósló időben találkoztunk csak.
- Üdvözlet neked is, Merlin örököse - mondta Julian, majd kezét nyújtotta a fiúnak, így jelezvén békés szándékát. Harry egy pillanatra meghökkent, majd ő is kezét nyújtotta, és vámpírszokás szerint megszorította a király alkarját. - És kérlek, ne nevezz Fenségnek. A fiam párja vagy, így vele egyenrangú. Kérlek, szólíts Juliannek.
- Engem pedig Sandrine-nek - szólt elsőízben Severus édesanyja.
Severus várt, míg kedvese és szülei befejezik az üdvözlést, majd apjára pillantott, aki rákacsintott. Severus elmosolyodott, majd apja karjai közé vetette magát, arcát a vámpírkirály mellkasába fúrta. Julian elmosolyodott, és szorosan magához ölelte egy szem gyermekét, miközben nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz, és most már senki sem választhatja el őket egymástól. Sandrine is odament férjéhez és fiához, és mindkettejüket átölelte.
Hosszú percekig álltak így, míg végre mindannyian megnyugodtak annyira, hogy útra keljenek a Rengetegen át a kastély fele.
- Gyorsan, árnyakként kell haladnunk az erdőben, míg el nem érjük a titkos bejáratot, melyet rajtunk kívül senki sem ismer. A járat egyenesen a Toronyba visz minket. Ott mindent elmagyarázunk. A holnapi nap kemény lesz. Egy világ sorsát eldöntő küzdelem vár ránk - mondta Harry.
- Akkor ne várjunk tovább - szólt Julian.
Harry bólintott, és kézen fogva kedvesét elindult a Rengeteg felé, a vámpírsereg követte őket. Árnyként suhantak végig a fák között, egy percre sem álltak meg pihenni. Rövid időn belül elérték a titkos járatot, és hamarosan a Toronyban találták magukat. A vámpíroknak elakadt a lélegzetük, amikor meglátták a tanulókat és az Alapítókat. Julian elmosolyodott, és Salazarnak nyújtotta a kezét, aki viszonozta a köszönést.
- Jó, hogy újra látlak, barátom - mondta a vámpírkirály barátjának.
- Ennek én is örülök - felelte Salazar, majd végigfuttatta tekintetét a vámpíron. - Nem változtál semmit az elmúlt évezredekben.
Erre mindketten jót nevettek. Salazar még üdvözölte Sandrine-t, és a többi vámpírt is, akik a királyi párral tartottak, majd bevezették őket a vendégszobákba. Bár a vámpírok általában éjjelente nem alszanak, most mégis a harcosok többsége nyugovóra tért, hogy másnap erejük teljében szállhassanak szembe a halálfalókkal és Dumbledore-ral.
Draco, Blaise, Pansy, Ginny, Neville, Harry, Severus, Julian és Sandrine, valamint az Alapítók és három elit harcos, Sybella, Daeron és Raizen leültek a közös helyiségben egy utolsó haditanácsra. Megbeszélték a haditervet. A vámpírok még naplemente előtt elfoglalják helyüket a Nagyteremben, denevér vagy varjú alakban meghúzódnak a tetőgerendák között és várják a jelet. Sandrine és Julian együtt materializálódnak majd az árnyak közül, amint Voldemort belép. Dracóék abban a percben elfoglalják a helyüket, amikor Voldemort és a halálfalói megérkeznek, és mindaddig rejtve maradnak, amíg a Sötét Úr „meg nem öli” Harryt. Akkor jelenik majd meg Sandrine, és felemeli az elemierő-kupolát, majd Sybella és még három vámpír bevédi, nehogy egy-egy útját tévesztett átok megzavarja a koncentrálásban. A Sötét Úr pusztulása után Julian veheti gondjaiba az igazgató urat, és tehet vele azt, amit akar.
A terv egyszerű volt, és mindenki biztos volt benne, hogy másnap este eldől a varázslóvilág sorsa.
A következő nap, december huszonnegyedike csillogó napfénnyel virradt, nyomát sem mutatta az aznap esti szörnyű eseményeknek. A diákok boldogan hócsatáztak kint az iskola parkjában, a tanárok pedig kipihenték magukat a hosszú tanítással teli hónapok után. Dumbledore professzor azonban nem tudott lazítani. Egész nap járkált fel-alá az irodájában és az iskola folyosóin, még mindig elveszett bábjait keresve. Mindenfele kereste őket, mégsem akadt a nyomukra. Pedig ő is tudta, hogy mi vár az iskolára napnyugta után. Ami azonban még inkább bosszantotta, az az volt, hogy a Snape klán kicsúszott az irányítása alól. Nagyjából két hete újult erővel vetették bele magukat a harcba, és már aznap elpusztították szinte a teljes sereget, amit oly sok nehézség árán sikerült összeszednie. De annyi baj legyen. Gondolta magában. Úgysem tudnak semmit se tenni. Voldemort ma este idejön, megszabadul Harrytől, vagy fordítva, én pedig legyőzöm azt, aki kettejük közül életben marad, és én leszek a Varázslóvilág Ura!
Naplemente előtt nem sokkal az árnyak megsűrűsödtek egy pillanatra a Nagyteremben, de senki sem figyelt oda rájuk, a diákok, akik közül csak nagyon kevesen mentek haza az ünnepekre, nyugodtan fogyasztották a lakomát, melyet a házimanók készítettek nekik. Ám amint a nap utolsó sugarai is eltűntek, a Sötét Úr hatalmas robbanással érkezett meg a Nagyterembe, halálfalói kíséretében. A teremben hatalmas káosz lett, egészen addig, amíg az idősebb diákok ki nem menekítették a kisebbeket, és el nem hagyták ők is a termet, ahogy azt megbeszélték még két héttel korábban. Már csak a tanárok tartózkodtak a teremben, akik azonban mozdulni sem tudtak a döbbenettől, meg a bűbájtól, ami a semmiből érte és kárhoztatta mozdulatlanságra őket.
- Harry Potter - sziszegte Voldemort. - Hol bujkálsssssz? Gyere elő, vagy különben megölöm a kisssss barátaidat.
- Ha jobban körülnéznél, Tom, rájönnél, hogy egy diák sincs a teremben - hangzott a válasz, és mintha a terem minden pontjából jött volna. Egyszer csak azonban egy fekete árny jelent meg a terem közepén, amiből Harry Potter materializálódott ki. Pálcáját Voldemortra szegezte, és abban a pillanatban egy tűzgolyó csapódott a meglepődött Sötét Úr felé. Voldemort az utolsó pillanatban tért ki a támadás elől, talárjának szélét megperzselte a tűz.
- Esssssszzzzt még megbánod, Potter! - sziszegte vérben forgó szemekkel. - Crucio!!!
Harry még épp időben ugrott félre, és már indította is a második támadást. Most egy jégdárda repült Tom felé, aki egy pajzsbűbájjal semlegesítette, és egy sav-felhővel viszonozta. Harry gyorsaságát kihasználva irányította Voldemortot a pentagramma közepe felé.
Közben a teremben elszabadult a pokol. Árnyak jelentek meg mindenfele, és rögtön kezelésbe is vették a halálfalókat, akik hirtelen azt sem tudták, hogy mi történik velük. A vámpírok immunisak voltak a Halálos-átokra, mind pedig a Cruciatusra, így nem maradt más, mint pusztakezes harcba keveredni velük. A halálfalók ezüst fegyvereket jelenítettek meg, azokkal támadtak rá a vámpírokra. Nem túl sok sikerrel. A halálfalók közül Lucius Malfoy gyorsan kivált, levetette halálfaló gúnyáját, és a vámpírok oldalán küzdött egykori társaival.
Az öt diák, valamint Severus láthatatlan árnyként igyekezett elfoglalni helyét a pentagramma csúcsaiban, és a megfelelő pillanatra vártak. Nem is kellett sokáig várakozniuk. Harry a megfelelő pozícióba terelte a Nagyurat, akinél végre betelt a pohár, és a Halálos-átokkal vette célba Harryt.
- Avada Kedavra! - kiáltotta, és pálcájából smaragdszín fény csapott ki, mellbe találva Harryt, aki üres tekintettel zuhant a földre.
A tanárok, akik a bűbáj miatt mozdulni sem tudtak, meghökkenve tapasztalták, ahogy megmentőjük holtan esik össze, mindössze tízpercnyi küzdelem után. Dumbledore gonoszul elvigyorodott, szeméből eltűnt az idegesítő csillogás, helyét őrült lángolás vette át. Már indult volna, hogy elintézze Voldemortot, amikor egy árny jelent meg előtte, melyből Julian Snape lépett ki. Kardját Dumbledore nyakának szegezte.
- Nem mész innen sehova, vénember - sziszegte. Szemében a bosszú fekete lángjai égtek. - Elvetted tőlem a fiamat, és az életével zsaroltál engem és a klánomat. Ezt nem úszod meg. A vámpírok törvényeinek értelmében, halállal lakolsz, amiért elraboltad, megkínoztad és csaliként használtad egy szem fiamat és örökösömet. - Kardjának pengéje bíborszín lánggal égett, és egyre erősebben nyomta oda az igazgató nyakának. A penge nyomán vér buggyant ki, ám a vámpírkirály még nem végzett.
- Még nem veszem el az életed, csak megbénítalak, hogy végignézd a végjátszmát. - Erre mutatóujjának karmát Dumbledore nyakába mélyesztette, aki tehetetlenül esett a földre. Mozdulni nem tudott, de pontosan látta az előtte kibontakozó látványt.
Ahogy Harry a földre került, Sandrine jelent meg a zűrzavarban, és felvonta a pajzsot, majd három testőrére bízva magát a kupolán belüli eseményekre koncentrált.
Ahogy a pajzs felemelkedett, a pentagramma csúcsainál megjelentek Dracoék. Mindannyian elfoglalták helyüket, majd Severus is megjelent, odalépett Harryhez, és felsegítette. A fiú a mellkasát dörzsölgette, majd Voldemortra vetette a tekintetét.
- Aucs… ez fájt, te rohadék - mondta, majd elvigyorodott, ahogy látta a Voldemort hüllőképére kiülő döbbenetet. - De ez neked jobban fog. - Emberfeletti sebességgel kapta ki tőrét az övéből, és Voldemort hasába vágta. Ugyanaz a tőr volt, amit még Helgától kapott. Voldemort összegörnyedt a fájdalomtól, és a földre rogyott.
Ez volt a jel, amit mindannyian vártak. A pentagramma csúcsainál álló fiatalok felemelték kezüket, szinkronba hozták erőiket, majd kántálni kezdtek.
- Tűz! Melegség és fény adója, világ formálója. Jer segítségemre, hogy e tisztátalan lelket száműzhessük a világból. - Ginny hangja csak úgy visszhangzott a teremben, majd a lányt vörös fény vette körül.
- Víz! Élet és termékenység adója, életek táplálója. Jer segítségemre, hogy e tisztátalan lelket száműzhessük a világból. - Blaise hangja, mint a vízesés moraja, úgy visszhangzott a teremben, majd kékes aura vette körül a fiút.
- Szél! Fellegek ura, tűz táplálója. Jer segítségemre, hogy e tisztátalan lelket száműzhessük a világból. - Pansy hangja, mint a forgószél, úgy szállt, majd a lányt sárga aura vette körül.
- Föld! Minden élet forrása, élőlények bölcsője. Jer segítségemre, hogy e tisztátalan lelket száműzhessük a világból. - Neville hangja, mint a földrengés, megremegtette a termet, és a fiút zöld fény vette körül.
A négy fény összefonódott, és Draco felé vette az irányt. A szőke fiú összpontosított, majd ő is kántálni kezdett.
- Lélek hatalma, ki összekötöd a világot, ki az elemeket összegyúrod, kiből maga az élet származik. Jer segítségemre, hogy e tisztátalan lelket száműzhessük a világból. - Dracót hófehér fény vette körül, ahogy magába olvasztotta a társaiból érkező mágikus fényeket. A fiú egy pillanatig összpontosította az erejét, majd Harryék felé irányozta az immár hófehér fényt.
A pentagramma közepén, a kántálás kezdetén Harry még egy tőrt húzott elő, megvágta vele a jobb tenyerét, majd odaadta a tőrt Severusnak, aki szintén egy vágást ejtette a saját bal tenyerén. Ahogy a fény közeledett, megfogták egymás kezét, összpontosítottak, majd egyszerre kezdtek el kántálni.
- Én vagyok a sötétség és a fény, a jó és a rossz, a káosz és a rend, élet és halál. Én vagyok az egyensúly, mely az elemeket összeköti, mely esőt hoz tűzvész idején, és hegyeket emel ha tornádó pusztít. - Mindkettejüket ezüst ragyogás vette körül, melyben a többiek aurája is ott hullámzott. Voldemort rémülten kapta fel a fejét, hasából még mindig ömlött a vér. Menekülni próbált, ám a smaragdként izzó rúnák nem engedték, még moccanni sem. Lassan kezdte érezni, hogy lelke kiszakad testéből.
Harry a földre ejtette az ökölnyi rubintot, ami pont Voldemort lábánál állapodott meg. Egyszerre a Sötét Urat is körbevette a ragyogás. Hetük ereje hatalmasra, szinte már tapinthatóvá vált. A tanárok lélegzetvisszafojtva figyeltek, mást ugyanis nem tehettek. Az egyik oszlop mögött Hermione Granger és Ron Weasley is leesett állal nézték az eseményeket. A többiekkel ellentétben, ők ott maradtak, hogy saját „tehetségüket” latba vetve egyedül szálljanak szembe a Sötét Úrral.
A manaörvény, mely a pentagrammában állókat körülvette egyre sűrűsödött, és amikor szinte szilárd lett, a hét mágus belekezdett a legősibb, és legnehezebb varázsigébe, hogy kiszakítsa Voldemort lelkét a testéből, bezárja egy rubintba, és a rubintot átküldje az árnyékvilágba, hogy soha többet ne térhessen vissza. Mindezt egy olyan nyelven, melyet évezredek óta nem használt senki, és a jelenlévők közül senki sem tudott rá később visszaemlékezni.
Torokhangú kántálás hallatszott az egész teremben, a hét hang egyként zengett, mintha maguk az őselemek szólnának, és egyre erősödött. A fény már szinte bántotta mindenki szemét. A kántálás egyszer csak abbamaradt, majd a középen álló pár egyszerre kiáltotta:
- My a-vysna dos mar callen! Yn tre a ranna gtvytha!
A fény, mely eddig gyülekezett körülöttük most Voldemort mellkasába vágódott, és kiszakította testéből a lelket. A Sötét Úr túlvilági hangon ordított, ahogy az ősi mágia belefúródott, és azon nyomban teste holtan rogyott össze a pentagramma közepén.
A lélek, mely nem volt több fekete árnynál, megpróbált menekülni, de a smaragdszín rúnák megakadályozták. Érezte vesztét, és menekülni próbált, utat találni az egyik mágus testébe, ám a fény, mely a varázslókat és boszorkányokat körbevette, visszataszította a körbe. Ekkor új varázsige hangzott fel. A pentagramma közepén lévő rubint felemelkedett, és pokoli fényben kezdett el ragyogni. Forgószél támadt, ami felkapta a menekülni próbáló lelket, és a rubint szíve felé irányította. A drágakő középen kettéhasadt, majd ahogy a lélek a közepébe került, összezáródott, mint egy húsevő virág. A rubint újfent felizzott, majd lassan elhalványult a fénye, és a néhai Sötét Úr holttestére esett. Harryék abbahagyták a kántálást, és hagyták, hogy a mágia fényei elhalványodjanak.
A Nagyteremben mindenki döbbenten állt, amikor Voldemort halálsikolya felhangzott, mindenki figyelmét lekötötte a Sötét Úr végzete. A halálfalók menekülni próbáltak, amikor látták uruk halálát, ám a vámpírok és a Roxfortot védő erőterek megakadályozták őket.
Harry előre elengedte Severus kezét, és óvatosan felemelte a rubintot, mely Voldemort lelkét tartalmazta. Egy pár pillanatig a kezében forgatta a drágakövet, és nézte a benne örvénylő sötétséget, majd felpillantott, tekintetét körülhordozta a Nagyteremben összegyűlteken.
- Így ér véget a gonosz hatalma - szólt, s hangja beterítette az egész termet. - Voldemort lelke örök börtönében pihen, ahonnan senki nem hozza vissza, míg létezik az univerzum. De nem hagyhatom, hogy bárki kísértést érezzen aziránt, hogy megpróbálja visszahozni, és újra káoszba döntse a világot, ezért száműzöm a lelkét az árnyékvilágba.
Harry megtörte a pentagrammát, mely az eddigi rituálé alapját képezte, majd ahogy a zöld fény elenyészett, nadrágja zsebébe kotort, majd, egy marokra való ezüstport szórt saját lába elé. Sebes mozdulatokkal, biztos kézzel dolgozott: rúnával töltötte ki az aranysárga foltot. Pergamentekercset rántott elő, három szót olvasott fel róla, azután a kéken izzó alakzatra dobta, és hátralépett. A teremben lévők csak bámultak, amikor az orruk előtt, az elemierő-kupola alatt meghasadt a valóság szövedéke, s a rés pillanatok múlásával mind hatalmasabb, mind feneketlenebb torokká kerekedett.
Harry a feje fölé emelte mindkét karját, de hogy mit kiáltott, azt igazából senki sem hallotta
Az éjfekete torok egyszerre nyúlványok százait okádta ki. Harry gyorsan feldobta a rubintot, majd szinte transzba esve nézte, ahogyan a nyúlványok szorosan körülfonták és a mélybe rántották a Sötét Úr lelkét tartalmazó drágakövet. A beláthatatlan messzeségben lángtenger terült szét, forrósága ideát is érezhető volt; a felhevült levegőben éjjeli pillangók tömegeként kavargott a pernye.
- Muyrtah wynchar! - sziszegte az ifjú mágus valamely különös, ősi nyelven. - Dos mar-callen gwytha!
A Kapu gyorsan zárult, körvonalait skarlátszín derengés rajzolta ki, a "pillangók" csigavonalban sodródtak a semmibe.
A vámpírúrnő ezt a pillanatot választotta arra, hogy megszüntesse az elemierő-kupolát, mely eddig védte mind a kupolán belülieket, mind pedig azokat, akik kívül harcoltak. A vámpírok összeszedték a halálfalókat, kivéve Luciust, aki megkönnyebbülten sóhajtott, majd fiához futott, és karjaiba zárta. Draco soha sem volt még boldogabb, hisz apja, oly hosszú idő után, végre nyilvánosan is kimutatta iránta érzett szeretetét.
Harry mosolyogva nézett Severusra, majd odalépett párjához, megölelte, és gyengéden megcsókolta, majd mindketten Julian felé fordították tekintetüket, aki intett nekik, hogy menjenek közelebb. A wier és a vámpírherceg gyorsan közeledett, és megálltak a király jobbján, a vámpírkirálynő pedig férje baljára állt. Julian mágia segítségével talpra kényszerítette Dumbledore-t, majd az egybegyűlt vámpírok és tanárok felé fordult. A tanárokon a Kapu bezárulása után szinte azonnal feloldódott a bénító varázslat, így ők is felálltak, egyesek tiltakoztak az igazgatót érő bánásmód miatt, mások érdeklődve figyeltek.
- Barátaim, harcostársaim, tisztelt egybegyűltek - mondta Julian, arcán gonosz félvigyor játszadozott. - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megszabaduljunk a világunkat uraló két gonosztól. Az egyiket fiam párja már elintézte, az én feladatom, hogy a másikat eltegyem láb alól.
Julian Snape, a Snape klán vezére Dumbledore felé fordult.
- Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore! - Az öreg varázsló hitetlenkedve emelte fel a fejét, teljes neve hallatán. - Te, aki önhatalmúlag megválasztottad magad a Fény vezetőjének, olyan tetteket hajtottál végre a Jó nevében, melyeket még a Sötét Úr sem tett volna. Egy gyermek kezébe helyezted a világ megmentését, akit bábként akartál felhasználni önnön önző céljaid elérése érdekében. Egy olyan családhoz küldted, akik utálják még a mágia gondolatát is, csakhogy a gyermek, elkeseredésében megtegyen mindent, amit csak kívánsz tőle. Ám a legnagyobb bűnt akkor követted el, amikor aljas csellel elraboltad gyermekemet és örökösömet, majd az életével zsaroltál engem és klánomat hosszú évtizedekig, míg fiamat kínoztad és uralmad alatt tartottad. Ezért felélesztem a vámpírok legősibb törvényét, a Vér Törvényét, mely szabad kezet ad a sérelmek rendezésére. A mai napon véget ér életed, lelked pedig kiszakíttatik az örök körforgásból, és örökre az árnyak közé veszik. - Dumbledore arcából kiszaladt a vér, hiszen tudta, hogy számára itt a vég, és lehetősége sem lesz arra, hogy valaha is visszatérjen.
- Ezt nem teheted - suttogta, szemében rémülettel.
- De, megtehetem. Mint a legerősebb vámpírklán vezetője, és a Vámpírok Királya, ezennel halálra ítéllek.
Julian felemelte kardját, majd egy villámgyors mozdulattal lefejezte Dumbledore-t. Ahogy a test eldőlt, a fej pedig elgurult, a vámpírok örömujjongásban törtek ki, a tanárok pedig elhűlve nézték egykori vezetőjük élettelen, megcsonkított testét. Minerva McGalagony szinte a hányingerrel küszködött, akárcsak Madame Pomfrey, és Filius Flitwick.
Ekkor Sandrine lépett elő, kezében fekete lángot idézett meg, amit a néhai igazgató felé fújt. A fekete tűz magába ölelte az élettelen testet és fejet, és elégette. Albus Dumbledore-ból még egy kupac hamu sem maradt.
- Albus Dumbledore ezennel megszűnt létezni. Érdemei kitöröltetnek az archívumokból, vagyona pedig azokra száll, akiket életében megkárosított - szólt a vámpírkirálynő. - Ne gyászolja senki sem, hiszen hatalmi céljainak elérésében bármelyiktek életét gondolkodás nélkül feláldozta volna.
Ahogy a fekete tűz utolsó szikrája is kialudt, a Nagyteremben lévők láthatóan fellélegeztek. Julian és Sandrine magukhoz ölelték gyermeküket és a fiatal wiert, majd intettek harcosaiknak, hogy tűntessék el a halálfalókat.
- Megcsináltuk, Harry! - hangzott egy kiáltás a terem túlvégéből, és az egyik oszlop mögül előlépett Hermione és Ron. Mindkettejük arcán vidámság, és mintha az elmúlt év meg sem történt volna, a fiatalember felé siettek.
- Te aztán jól megváltoztál, haver - mondta Ron, mintha minden rendben lenne köztük.
- Igen, Harry - helyeselt Hermione. - Tényleg csodálatos voltál.
Harry hirtelen fordult egykori barátai felé, szemében gyilkos villámok cikáztak.
- Hogy merészeltek egyáltalán hozzám szólni, azok után, amit alig egy éve vágtatok a fejemhez! - sziszegett a felbőszült wier. - Ha azt hiszitek, hogy vidáman megyek vissza hozzátok, csak azért, mert legyőztem Voldemortot, akkor nagyon tévedtek. Az ilyen átkozott, kétszínű férgeknek még a közelébe sem akarok lenni. TAKARODJATOK A SZEMEM ELŐL! - Harry felemelte kezeit, amikből villámok cikáztak a két áruló felé. Egyikük sem tudta, hogy mi történik, egészen addig, míg a villámok a szemközti falnak nem csapták őket.
- Mocskos árulók - sziszegte Harry, majd amikor vállán érezte kedvese érintését, odafordult hozzá. Szeméből kiveszett a gyilkos szikra, és gyengéden ölelte magához fáradt szerelmét. Severus mosolyogva bújt Harryhez, fejét a fiú mellkasába fúrta.
Hirtelen aurorok érkeztek a terembe, és elvitték az összes halálfalót. Ám amikor Severus, vagy Lucius felé közeledtek, egy csapat vicsorgó vámpírral találták szemben magukat.
- Sem a fiamat, sem a legjobb barátját nem vihetik sehova, uraim - szólt Julian a meglepődött auroroknak. - Az én védelmem alatt állnak, így a varázslók törvényei nem érvényesek rájuk.
- A-a-ahogy p-p-parancsolja, F-f-fenség - hebegte az egyik auror, aki valószínűleg a vezető lehetett. Gyorsan összeszedték a halálfalókat, és már vitték is őket a Minisztériumba, ahol Madame Bones jóvoltából igazságos tárgyalás várta őket.
Miután az aurorok távoztak, Harry és Severus lassan elindultak a szobájukba, az Alapítók Tornyába, hogy kipihenhessék magukat. Julian mosolyogva nézett utánuk, majd a tanárok felé fordult.
- Nos, azt hiszem, végeztünk is mára - mondta, arcán vidámsággal. - Boldog karácsonyt mindenkinek! - kiáltotta, majd magához ölelte feleségét, mindketten árnyékba burkolóztak, és kámforrá váltak. A saját szobájukba teleportálták magukat, hogy kipihenhessék a hosszú éjszakát.
A tanárok még egy jó fél óráig tanácstalanul, értetlenül álltak a Nagyteremben, majd lassan ők is magukhoz tértek, és visszavonultak a szobáikba, hogy megpróbálják megemészteni a történteket.