(Short Story) Ahogy a szél fúj
Ahogy a szél fúj
Furcsa, hogy az élet milyen véletleneken múlik. Ha azon a bizonyos napon nem alszom el, nem késem le a buszt és nem kell gyalog átkelnem azon az átkozott parkon, soha nem találkoztunk volna. De aznap bizony elaludtam, a busz az orrom előtt csapta be az ajtót, és én kénytelen voltam átvágni a parkon. Hogy megbántam-e? Nem hinném. Az élet mindig a szituációkat, pont akkor, és úgy, ahogyan azt jónak találja. Talán nekem akkor lés ott találkoznom kellett veled, neked is meg kellett ismerned engem.
Ott álltál a tóparton, háttal nekem, s csendesen, szomorúan bámultad a vizet. Olyan rég volt már, olyan nagyon rég! Már nem is emlékszem pontosan. Megszólítattál, vagy megszólítottalak? Beszélgetünk. Miről? Lássuk csak…rémlik valami egy színdarabról, vagy egy könyvről, azt hiszem a kutyád is szóba került.
Érdekes, hogy az embernek így vén fejjel csak a felesleges, apró részletek jutnak leginkább eszébe. Például nem emlékszem tisztán, a másnapi találkozót megbeszéltük-e vagy csak a véletlen műve volt. Ám ott voltunk mindketten, a tó partján. Úgy éreztem, mintha menta és citrom illata lenge körül. Azt hiszem fekete kalap, és az akkori divatnak megfelelő szabású zakó volt rajtad, ugyancsak fekete élére vasalt nadrággal, nyakkendőd -mint mindig- kissé csálén állt, s cipőfűződet is magad után húztad. Minden apró kis részletre emlékszem, s arra mégsem, kíváncsi, fürkésző ajkaink mikor találkoztak először. Csak az érzés maradt meg, belém égette magát, ahogy finoman két tenyered közé fogod izzadt arcomat, s vékony ujjaiddal megcirógatod, majd lassan ajkaimra zárod ajkaidat. Fényes nappal volt, akárki megláthatott volna, ám hatalmas szerencsénkre senki sem járt azon a környéken. Rossz híre volt a parknak, s nem igazán szerettek az emberek arra bóklászni, még fényes nappal sem. Sok furcsa idegen járkált a környéken.
Zavarban voltam, iszonyatosan zavarban. Hogyan is tudjon kezelni egy alig 18 éves gimnazista fiú egy ilyen helyzetet? Más volt akkor még a világ. Ha a mostani fiatalok azt hiszik, nehéz magunkfajtának lenni, csak vissza kell nézni az időben, s meglátják a világ mekkorát fordult a tengelye körül az óta. Csak titokban lehettünk együtt, egy-egy lopott óra, egy-egy csodálatos kirándulás a közeli hegyekben! Te akkoriban már elkezdtél dolgozni. Szüleidnek voltak kapcsolatai, s így könnyen állást tudtak szerezni neked egy barátjuk ügyvédi irodájában. Én a tanulmányaimmal voltam elfoglalva, a közelgő érettségimmel, s csak ritkán tudtunk feltűnés nélkül együtt lenni. Ám ez nem számámított. Minden apró kis együtt töltött időt megpróbáltunk a végletekig kihasználni.
Emlékszel még, mennyire szerettük egymást? Emlékszel azokra a becéző, kedveskedő szavakra? Ám mégsem voltunk felhőtlenül boldogok. A világ mindig közém és közéd állt, és mi féltünk. Ha kiderülne, az mindkettőnk életét romba döntené. Ahogy lassan múlt az idő, kezdtem igazán felnőtté érni, s ez egyre jobban tudatosult bennem, akárcsak benned. Szüleink már házasságot emlegettek, mi pedig csak riadt szemmel néztük a változó világot, s kétségbeesve kapaszkodtunk egymásba.
Apám főnökének volt egy lánya. Olyan 17 éves, gömbölyű, éretlen fruska, ám szüleim a tökéletes partnert látták benne. Gazdag, tanult, feddhetetlen családi háttérrel. A szülők már a nászindulót dúdolgatták, ám én csak a saját kétségbeesett sírásomat hallottam. Tudtam, neked is van valakid. Igaz, nagyon nehezen, de végül mégiscsak elmondtad. Nem akartál még több fájdalmat okozni. Hiába, úgy éreztem, a szívem szakad meg, de tudtam, te sem érzel másként. Újdonsült menyasszonyaink lefoglalták kevés szabadidőnket, s már alig-alig találkoztunk. Érezted az a űrt, azt a hiányt, mintha csak egy része lennél önmagadnak? De mi tettük a dolgunkat, a családunk s a világ akarata szerint. Lassan már csak a megsárgult, régi fénykép voltál, amit oly sokszor vettem elő magányos óráimban.
Meghívtál az esküvődre. Minden porcikám tiltakozott ellene, de mégis elmentem. Tudtam, nélkülem nem lennél képes végigcsinálni. Gyönyörű lakodalom volt rengeteg emberrel. A menyasszony is gyönyörű volt a hófehér esküvői ruhában. Mi okod lett volna hát panaszkodni? Miért kellett volna úgy érezned, mintha torkodat kötél szorongatná, s te már csak lassan fuldokolni vagy képes? Végig ültem, merev tekintettel, s a végén odamentem gratulálni neked. Te erősen megszorítottad kezem, és ez minden szónál többet mondott. Szemed fénytelen, üres volt, akárcsak az enyém.
Sokáig nem láttalak. El voltál foglalva az új ház kipofozásával, bebútorozásával, én pedig a saját közelgő esküvőmmel foglalkoztam. Én is elhívtalak téged. Ott ültél a leghátsó sorban, majd a szertartás után rögtön eltűntél. Megértettem. Túl fájdalmas volt, túl sok. Gratulációk tömkelege érkezett, rengeteg emberrel fogtam kezet, újdonsült feleségem pedig belém csimpaszkodva, boldog mosollyal beszélgetett mindenkivel. Mosolyogtam, nevettem, táncoltam, ám nem éreztem semmit, mintha belül üres lennék, halott.
Kényelmes, otthonos kis házat vettünk nem messze a szüleimtől. Izgatottan, s boldogan látott neki feleségem a költözéshez, én pedig végre munkába álltam. Mezőgazdasági ellenőr voltam, s így fél életemet utazással töltöttem. Néha váltottunk egy pár szolid, formális levelet, melyből megtudtam, hamarosan apuka leszel. Fájt, iszonyatosan fájt, de elnyomtam, s a saját életemmel foglalkoztam. Mégis mit tehettem volna?
Találkozni akartál, de én nemet mondtam. Nem bírtam volna a szemed elé kerülni, tudva, hogy soha nem térhetünk vissza régi életünkhöz. Kötelességeink, családunk van, akiknek biztonságot kell nyújtanunk. Nem értetted meg, vagy csak nem akartad? Egyik nap eljöttél, ott álltál a házunk küszöbén, s én lemerevedtem. ”Már be sem engedsz?„kérdezted, és én remegő kézzel tártam szélesebbre az ajtót. Feleségemnek régi jó barátomként mutatkoztál be. Én alig bírtam megszólalni. Valami furcsa, émelyítő érzés lett úrrá rajtam, gyomron összeszűkült, s épp csak, hogy nem öklendeztem. Miért kell eljönnöd? Miért csináltad, mi értelme volt? Mikor már végre úgy éreztem, túltettem magam a történteken, beállítasz.
De te maradtál, és kellemesen cseverésztél nejemmel és velem. Hogy voltál képes olyan nyugodt maradni? Aztán elhívtál egy italra. Tudtam mit jelent ez, oh, hogy milyen jól tudtam! Mégsem mondtam nemet, képtelen voltam rá. Valahogy egy üres, sötét lakásban találtam magam, a földön ülve, kétségbeesetten ölelve téged. Lassan, miután sikerült lenyugodnunk, halkan beszélgettünk. Elmondtad milyen nagy bajban vagytok, hogy nincs munkád, s mennyire aggaszt, hogyan tudod majd eltartani a babát. Szükséged volt rám, hogy melletted álljak, támogassalak, hogy magad mellett tudj.
Halkan elsuttogott szerelmes szavak, szinte pánikszerű, fuldokló ölelések. Emlékszel még? Szinte szédelegve mentem haza. Jó időbe telt, míg végre vissza tudtam térni saját életemhez, s nem csak rád gondoltam szabad perceimben.
A háború lassan közeledett, és én hamarosan pelenkás kézzel találtam magam. Az én állásom még megvolt, ám már mi is csak nagyon szűkösen jöttünk ki a hó eleji fizetésből. A háború már nem csak kitöréssel fenyegetett, hamarosan katonákkal megrakodott vonatok indultak a frontra. Engem nem soroztak be, hála apósom befolyásának. Sikerült orvosi igaztolást szereznie. Te azonban már nem voltál ilyen szerencsés, menned kellett, én pedig kikísértelek az állomásra. Hátul álltam, egy oszlop takarásában. Néztem ahogy elbúcsúzol kisfiadtól és feleségedtől, majd mintha megéreznéd jelenlétem, lassan rám emeled tekinteted. Biccentettél egyet felém, majd felugrottál a vonatra, mely úgy éreztem, a vesztőhelyed felé szállít.
Nehéz idők voltak. Lakásunkat el kellett adnunk, és anyósomékhoz költöztünk, az én szüleim akkor már nem éltek. Sokszor kaptam levelet tőled. Kurták voltak, sietve írtad egy-egy pihenő alkalmával, s csak arra szolgáltak: tudatod velem, jól vagy, még élsz. Hálát adtam Istennel ezért. Rettentően féltettelek. Ahányszor egy leveled késett, szívembe jeges félelem mart.
Volt, hogy meglátogattam feleséged. Próbáltam segíteni neki, mint hűséges barátod, ám így is szörnyen nyomorogtak, és én nem tehettem szinte semmit. Te még mindig a fronton voltál, mikor feleséged megbetegedett. A télen súlyos tüdőgyulladást kapott, belázasodott, s gyógyszer akkor már alig akadt, ami volt, azt is nektek, katonáknak küldték el. Megpróbáltam kapcsolatba lépni családod tagjaival, de nem sikerült. Nekem pedig kenyérre alig futotta, otthon egy kislány éhes szájjal várt mindig haza, így orvost képtelen voltam keríteni. Egy hűvös, tavaszi nap halt meg a feleséged, s pár héttel később egy nagynéni eljött a gyerekért.
Szörnyen lesújtott a hír, s leveleid mély fájdalmat tükröztek. Megcsömörlöttél mindentől, az egész világtól. Csak a fiad, és én tartottunk még életben. Haza akartál jönni, nagyon haza akartál. Szerencsére lassan elhaltak az ágyútüzek, s a katonákkal teli vonatok előtt tömegével várakoztak a családok. Én is kimentem eléd.
Megváltoztál, mint testben, mint lélekben. Soványabb lettél, arcod beesett volt, a mintha az élet kis szikrája sem maradt volna benned. Borzalmas volt téged ennyire tönkrementen látni. Az az átkozott háború! Én voltam az egyetlen kapaszkodód. Segítettem munkát keresni, és lakást is együtt találtunk számodra. A fiadat is sikerült visszaszerezned nagy nehézségek árán. Nekem pedig már útban volt a következő baba, úgyhogy kétszeres erővel kellett munkához látnom. Az évek gyorsan peregtek, mire észbe kaptam, már ott álltam lányom esküvőjén. Te is ott voltál a vendégek között. Az évek alatt találkozgattunk hébe-hóba. Próbáltalak rávenni, nősülj meg újra. Nagyon nehéz volt a háztartás vezetni, a gyereket nevelni, és még dolgozni is. Szükséged volt segítségre. Hajthatatlan voltál. Nem akartál több hazugságot, s én megértettem. Fájdalmasan kellett észrevennem, eljárt felettünk az idő. Hajam lassan teljesen ősz lett. Feleségemtől elváltam, és egyedül laktam egy kis garzonban. Nem panaszkodhattam, akkor láttam gyerekeimet, amikor csak akartam. Fiam még otthon lakott, lányom pedig mindig szívesen látott a házukban.
Rólad nem igazán hallottam. Nem tudtam, mi is lett veled. Egy jó időre eltűntél, sokáig még csak levelet sem kaptam tőled. Ám egy szép nap egy jóképű, fiatal fiú állt a küszöbömön, a te fiad volt. Elmesélte milyen nehéz sorotok volt, hogy alig tudtatok megélni, de te mindent megpróbáltál megadni neki. Sokáig bírtad a megpróbáltatásokat, de aztán elkezdtél inni. Először mértékkel, némi stresszoldás gyanánt, majd később szinte minden nap ennek a szerencsétlennek kellett összekaparnia a helyi kocsma padlójáról. A sok alkoholtól májad tönkrement, s szép lassan a halálba taszított. Megrendített, amit hallottam. Annyira sajnáltalak, bárcsak eljöttél volna hozzám! Talán segíthettem volna, talán nem érezted volna olyan magányosnak, olyan kétségbeesettnek magad. Fiad - kérésedre- elvitt hozzád. Már alig tudtál felkelni az ágyból, hangod csak halk suttogásnak hatott. Mikor kettesben maradtunk, megfogtad a kezem, s halkan beszélni kezdtél.
„ Nyomorultul nézek ki, igaz? Meg fogok halni..ne..ne tiltakozz. Tudom, amit tudok, és ez így van rendjén. Itt, az ágyban volt időm gondolkozni az életemen. És tudod mire jöttem rá? Mindig csak az elvárásoknak feleltem meg. Mindig mindent másokért tettem, és soha nem magamért. Soha nem akartam megnősülni, mégis megtettem, bármennyire tiltakozott minden porcikám ellene. Rendes, polgári életet éltem, de mi haszna volt, mondd? A katonaságban a srácokat a családjuk, feleségük tartotta életben, engem te. Te voltál midig a biztos pont az életemben, az egyetlen, aki számított. Mégsem maradtunk együtt. Gyávák voltunk, igaz? Talán, talán nem kellett volna mások elvárásainak bedőlnünk.”
„ Ennek semmi értelme. És semmi értelme nem lett volna. Gondolod, hogy együtt boldogok lettünk volna? Nem, hidd el, úgy még rosszabb lett volna. Így kellett cselekednünk, ez volt a helyes döntés. És hogy mi értelme volt az életednek? Mindenki ezt kérdezi magától. Gondolj arra a fiúra, aki most aggódva ül kint a konyhában. Ő a te nagy kincsed, ezt ne feledd. Ne csak a rosszat lásd. Még ha nem is voltunk együtt, nem együtt éltünk, mindig a közeledben voltam, számíthattunk egymásra. És a feleséged…ő is egy tündéri asszony volt, aki nagyon-nagyon szeretett téged. És különben is, örülsz egyáltalán, hogy eljöttem?”
Próbáltam elterelni a beszélgetést, és kicsikarni magamból egy bátorító mosolyt. Hosszú heteken át maradtam. Ápoltalak, virrasztottam melletted, felváltva a fiaddal. Ott voltam az utolsó pillanatokban, szilárdan, felszegett fejjel, kővé dermedt arcvonásokkal. Nem tudtam sírni, pedig akartam, annyira akartam. De ez mélyebb volt annál. A föld úgy éreztem, rám is rámkerült, a koporsó csikorogva zárult rám. Még csak 51 éves voltál.
Hazamentem és folytattam az életemet úgy, ahogy abbahagytam: értelmetlenül. Nem változott semmi, csak a régi fénykép került elő többször. Hogy miért mondtam ezeket most el? Őszintén? Nem tudom. Talán most, hogy érzem, lassan követni foglak, számot vetek az életemmel. Emlékezem. Talán együtt kellett volna maradnunk, talán. De kit tudja? Egy biztos, a veled töltött idő egy percét se bánom. Szeretlek, még most is, ahogy mindig is szerettelek. És te is szeretsz, még most is, akárhol is legyél. Ezt mindig tudtuk, azért voltunk képesek túlélni ezt az egészet. Ez adott erőt nekünk. Ha valaki megtalálja ezt a levelet, az sem számít, már nem érdekes. De leírtam, hogy emlékezzem, hogy tudjam, mindig velem voltál, s velem is maradsz.
Vége
Furcsa, hogy az élet milyen véletleneken múlik. Ha azon a bizonyos napon nem alszom el, nem késem le a buszt és nem kell gyalog átkelnem azon az átkozott parkon, soha nem találkoztunk volna. De aznap bizony elaludtam, a busz az orrom előtt csapta be az ajtót, és én kénytelen voltam átvágni a parkon. Hogy megbántam-e? Nem hinném. Az élet mindig a szituációkat, pont akkor, és úgy, ahogyan azt jónak találja. Talán nekem akkor lés ott találkoznom kellett veled, neked is meg kellett ismerned engem.
Ott álltál a tóparton, háttal nekem, s csendesen, szomorúan bámultad a vizet. Olyan rég volt már, olyan nagyon rég! Már nem is emlékszem pontosan. Megszólítattál, vagy megszólítottalak? Beszélgetünk. Miről? Lássuk csak…rémlik valami egy színdarabról, vagy egy könyvről, azt hiszem a kutyád is szóba került.
Érdekes, hogy az embernek így vén fejjel csak a felesleges, apró részletek jutnak leginkább eszébe. Például nem emlékszem tisztán, a másnapi találkozót megbeszéltük-e vagy csak a véletlen műve volt. Ám ott voltunk mindketten, a tó partján. Úgy éreztem, mintha menta és citrom illata lenge körül. Azt hiszem fekete kalap, és az akkori divatnak megfelelő szabású zakó volt rajtad, ugyancsak fekete élére vasalt nadrággal, nyakkendőd -mint mindig- kissé csálén állt, s cipőfűződet is magad után húztad. Minden apró kis részletre emlékszem, s arra mégsem, kíváncsi, fürkésző ajkaink mikor találkoztak először. Csak az érzés maradt meg, belém égette magát, ahogy finoman két tenyered közé fogod izzadt arcomat, s vékony ujjaiddal megcirógatod, majd lassan ajkaimra zárod ajkaidat. Fényes nappal volt, akárki megláthatott volna, ám hatalmas szerencsénkre senki sem járt azon a környéken. Rossz híre volt a parknak, s nem igazán szerettek az emberek arra bóklászni, még fényes nappal sem. Sok furcsa idegen járkált a környéken.
Zavarban voltam, iszonyatosan zavarban. Hogyan is tudjon kezelni egy alig 18 éves gimnazista fiú egy ilyen helyzetet? Más volt akkor még a világ. Ha a mostani fiatalok azt hiszik, nehéz magunkfajtának lenni, csak vissza kell nézni az időben, s meglátják a világ mekkorát fordult a tengelye körül az óta. Csak titokban lehettünk együtt, egy-egy lopott óra, egy-egy csodálatos kirándulás a közeli hegyekben! Te akkoriban már elkezdtél dolgozni. Szüleidnek voltak kapcsolatai, s így könnyen állást tudtak szerezni neked egy barátjuk ügyvédi irodájában. Én a tanulmányaimmal voltam elfoglalva, a közelgő érettségimmel, s csak ritkán tudtunk feltűnés nélkül együtt lenni. Ám ez nem számámított. Minden apró kis együtt töltött időt megpróbáltunk a végletekig kihasználni.
Emlékszel még, mennyire szerettük egymást? Emlékszel azokra a becéző, kedveskedő szavakra? Ám mégsem voltunk felhőtlenül boldogok. A világ mindig közém és közéd állt, és mi féltünk. Ha kiderülne, az mindkettőnk életét romba döntené. Ahogy lassan múlt az idő, kezdtem igazán felnőtté érni, s ez egyre jobban tudatosult bennem, akárcsak benned. Szüleink már házasságot emlegettek, mi pedig csak riadt szemmel néztük a változó világot, s kétségbeesve kapaszkodtunk egymásba.
Apám főnökének volt egy lánya. Olyan 17 éves, gömbölyű, éretlen fruska, ám szüleim a tökéletes partnert látták benne. Gazdag, tanult, feddhetetlen családi háttérrel. A szülők már a nászindulót dúdolgatták, ám én csak a saját kétségbeesett sírásomat hallottam. Tudtam, neked is van valakid. Igaz, nagyon nehezen, de végül mégiscsak elmondtad. Nem akartál még több fájdalmat okozni. Hiába, úgy éreztem, a szívem szakad meg, de tudtam, te sem érzel másként. Újdonsült menyasszonyaink lefoglalták kevés szabadidőnket, s már alig-alig találkoztunk. Érezted az a űrt, azt a hiányt, mintha csak egy része lennél önmagadnak? De mi tettük a dolgunkat, a családunk s a világ akarata szerint. Lassan már csak a megsárgult, régi fénykép voltál, amit oly sokszor vettem elő magányos óráimban.
Meghívtál az esküvődre. Minden porcikám tiltakozott ellene, de mégis elmentem. Tudtam, nélkülem nem lennél képes végigcsinálni. Gyönyörű lakodalom volt rengeteg emberrel. A menyasszony is gyönyörű volt a hófehér esküvői ruhában. Mi okod lett volna hát panaszkodni? Miért kellett volna úgy érezned, mintha torkodat kötél szorongatná, s te már csak lassan fuldokolni vagy képes? Végig ültem, merev tekintettel, s a végén odamentem gratulálni neked. Te erősen megszorítottad kezem, és ez minden szónál többet mondott. Szemed fénytelen, üres volt, akárcsak az enyém.
Sokáig nem láttalak. El voltál foglalva az új ház kipofozásával, bebútorozásával, én pedig a saját közelgő esküvőmmel foglalkoztam. Én is elhívtalak téged. Ott ültél a leghátsó sorban, majd a szertartás után rögtön eltűntél. Megértettem. Túl fájdalmas volt, túl sok. Gratulációk tömkelege érkezett, rengeteg emberrel fogtam kezet, újdonsült feleségem pedig belém csimpaszkodva, boldog mosollyal beszélgetett mindenkivel. Mosolyogtam, nevettem, táncoltam, ám nem éreztem semmit, mintha belül üres lennék, halott.
Kényelmes, otthonos kis házat vettünk nem messze a szüleimtől. Izgatottan, s boldogan látott neki feleségem a költözéshez, én pedig végre munkába álltam. Mezőgazdasági ellenőr voltam, s így fél életemet utazással töltöttem. Néha váltottunk egy pár szolid, formális levelet, melyből megtudtam, hamarosan apuka leszel. Fájt, iszonyatosan fájt, de elnyomtam, s a saját életemmel foglalkoztam. Mégis mit tehettem volna?
Találkozni akartál, de én nemet mondtam. Nem bírtam volna a szemed elé kerülni, tudva, hogy soha nem térhetünk vissza régi életünkhöz. Kötelességeink, családunk van, akiknek biztonságot kell nyújtanunk. Nem értetted meg, vagy csak nem akartad? Egyik nap eljöttél, ott álltál a házunk küszöbén, s én lemerevedtem. ”Már be sem engedsz?„kérdezted, és én remegő kézzel tártam szélesebbre az ajtót. Feleségemnek régi jó barátomként mutatkoztál be. Én alig bírtam megszólalni. Valami furcsa, émelyítő érzés lett úrrá rajtam, gyomron összeszűkült, s épp csak, hogy nem öklendeztem. Miért kell eljönnöd? Miért csináltad, mi értelme volt? Mikor már végre úgy éreztem, túltettem magam a történteken, beállítasz.
De te maradtál, és kellemesen cseverésztél nejemmel és velem. Hogy voltál képes olyan nyugodt maradni? Aztán elhívtál egy italra. Tudtam mit jelent ez, oh, hogy milyen jól tudtam! Mégsem mondtam nemet, képtelen voltam rá. Valahogy egy üres, sötét lakásban találtam magam, a földön ülve, kétségbeesetten ölelve téged. Lassan, miután sikerült lenyugodnunk, halkan beszélgettünk. Elmondtad milyen nagy bajban vagytok, hogy nincs munkád, s mennyire aggaszt, hogyan tudod majd eltartani a babát. Szükséged volt rám, hogy melletted álljak, támogassalak, hogy magad mellett tudj.
Halkan elsuttogott szerelmes szavak, szinte pánikszerű, fuldokló ölelések. Emlékszel még? Szinte szédelegve mentem haza. Jó időbe telt, míg végre vissza tudtam térni saját életemhez, s nem csak rád gondoltam szabad perceimben.
A háború lassan közeledett, és én hamarosan pelenkás kézzel találtam magam. Az én állásom még megvolt, ám már mi is csak nagyon szűkösen jöttünk ki a hó eleji fizetésből. A háború már nem csak kitöréssel fenyegetett, hamarosan katonákkal megrakodott vonatok indultak a frontra. Engem nem soroztak be, hála apósom befolyásának. Sikerült orvosi igaztolást szereznie. Te azonban már nem voltál ilyen szerencsés, menned kellett, én pedig kikísértelek az állomásra. Hátul álltam, egy oszlop takarásában. Néztem ahogy elbúcsúzol kisfiadtól és feleségedtől, majd mintha megéreznéd jelenlétem, lassan rám emeled tekinteted. Biccentettél egyet felém, majd felugrottál a vonatra, mely úgy éreztem, a vesztőhelyed felé szállít.
Nehéz idők voltak. Lakásunkat el kellett adnunk, és anyósomékhoz költöztünk, az én szüleim akkor már nem éltek. Sokszor kaptam levelet tőled. Kurták voltak, sietve írtad egy-egy pihenő alkalmával, s csak arra szolgáltak: tudatod velem, jól vagy, még élsz. Hálát adtam Istennel ezért. Rettentően féltettelek. Ahányszor egy leveled késett, szívembe jeges félelem mart.
Volt, hogy meglátogattam feleséged. Próbáltam segíteni neki, mint hűséges barátod, ám így is szörnyen nyomorogtak, és én nem tehettem szinte semmit. Te még mindig a fronton voltál, mikor feleséged megbetegedett. A télen súlyos tüdőgyulladást kapott, belázasodott, s gyógyszer akkor már alig akadt, ami volt, azt is nektek, katonáknak küldték el. Megpróbáltam kapcsolatba lépni családod tagjaival, de nem sikerült. Nekem pedig kenyérre alig futotta, otthon egy kislány éhes szájjal várt mindig haza, így orvost képtelen voltam keríteni. Egy hűvös, tavaszi nap halt meg a feleséged, s pár héttel később egy nagynéni eljött a gyerekért.
Szörnyen lesújtott a hír, s leveleid mély fájdalmat tükröztek. Megcsömörlöttél mindentől, az egész világtól. Csak a fiad, és én tartottunk még életben. Haza akartál jönni, nagyon haza akartál. Szerencsére lassan elhaltak az ágyútüzek, s a katonákkal teli vonatok előtt tömegével várakoztak a családok. Én is kimentem eléd.
Megváltoztál, mint testben, mint lélekben. Soványabb lettél, arcod beesett volt, a mintha az élet kis szikrája sem maradt volna benned. Borzalmas volt téged ennyire tönkrementen látni. Az az átkozott háború! Én voltam az egyetlen kapaszkodód. Segítettem munkát keresni, és lakást is együtt találtunk számodra. A fiadat is sikerült visszaszerezned nagy nehézségek árán. Nekem pedig már útban volt a következő baba, úgyhogy kétszeres erővel kellett munkához látnom. Az évek gyorsan peregtek, mire észbe kaptam, már ott álltam lányom esküvőjén. Te is ott voltál a vendégek között. Az évek alatt találkozgattunk hébe-hóba. Próbáltalak rávenni, nősülj meg újra. Nagyon nehéz volt a háztartás vezetni, a gyereket nevelni, és még dolgozni is. Szükséged volt segítségre. Hajthatatlan voltál. Nem akartál több hazugságot, s én megértettem. Fájdalmasan kellett észrevennem, eljárt felettünk az idő. Hajam lassan teljesen ősz lett. Feleségemtől elváltam, és egyedül laktam egy kis garzonban. Nem panaszkodhattam, akkor láttam gyerekeimet, amikor csak akartam. Fiam még otthon lakott, lányom pedig mindig szívesen látott a házukban.
Rólad nem igazán hallottam. Nem tudtam, mi is lett veled. Egy jó időre eltűntél, sokáig még csak levelet sem kaptam tőled. Ám egy szép nap egy jóképű, fiatal fiú állt a küszöbömön, a te fiad volt. Elmesélte milyen nehéz sorotok volt, hogy alig tudtatok megélni, de te mindent megpróbáltál megadni neki. Sokáig bírtad a megpróbáltatásokat, de aztán elkezdtél inni. Először mértékkel, némi stresszoldás gyanánt, majd később szinte minden nap ennek a szerencsétlennek kellett összekaparnia a helyi kocsma padlójáról. A sok alkoholtól májad tönkrement, s szép lassan a halálba taszított. Megrendített, amit hallottam. Annyira sajnáltalak, bárcsak eljöttél volna hozzám! Talán segíthettem volna, talán nem érezted volna olyan magányosnak, olyan kétségbeesettnek magad. Fiad - kérésedre- elvitt hozzád. Már alig tudtál felkelni az ágyból, hangod csak halk suttogásnak hatott. Mikor kettesben maradtunk, megfogtad a kezem, s halkan beszélni kezdtél.
„ Nyomorultul nézek ki, igaz? Meg fogok halni..ne..ne tiltakozz. Tudom, amit tudok, és ez így van rendjén. Itt, az ágyban volt időm gondolkozni az életemen. És tudod mire jöttem rá? Mindig csak az elvárásoknak feleltem meg. Mindig mindent másokért tettem, és soha nem magamért. Soha nem akartam megnősülni, mégis megtettem, bármennyire tiltakozott minden porcikám ellene. Rendes, polgári életet éltem, de mi haszna volt, mondd? A katonaságban a srácokat a családjuk, feleségük tartotta életben, engem te. Te voltál midig a biztos pont az életemben, az egyetlen, aki számított. Mégsem maradtunk együtt. Gyávák voltunk, igaz? Talán, talán nem kellett volna mások elvárásainak bedőlnünk.”
„ Ennek semmi értelme. És semmi értelme nem lett volna. Gondolod, hogy együtt boldogok lettünk volna? Nem, hidd el, úgy még rosszabb lett volna. Így kellett cselekednünk, ez volt a helyes döntés. És hogy mi értelme volt az életednek? Mindenki ezt kérdezi magától. Gondolj arra a fiúra, aki most aggódva ül kint a konyhában. Ő a te nagy kincsed, ezt ne feledd. Ne csak a rosszat lásd. Még ha nem is voltunk együtt, nem együtt éltünk, mindig a közeledben voltam, számíthattunk egymásra. És a feleséged…ő is egy tündéri asszony volt, aki nagyon-nagyon szeretett téged. És különben is, örülsz egyáltalán, hogy eljöttem?”
Próbáltam elterelni a beszélgetést, és kicsikarni magamból egy bátorító mosolyt. Hosszú heteken át maradtam. Ápoltalak, virrasztottam melletted, felváltva a fiaddal. Ott voltam az utolsó pillanatokban, szilárdan, felszegett fejjel, kővé dermedt arcvonásokkal. Nem tudtam sírni, pedig akartam, annyira akartam. De ez mélyebb volt annál. A föld úgy éreztem, rám is rámkerült, a koporsó csikorogva zárult rám. Még csak 51 éves voltál.
Hazamentem és folytattam az életemet úgy, ahogy abbahagytam: értelmetlenül. Nem változott semmi, csak a régi fénykép került elő többször. Hogy miért mondtam ezeket most el? Őszintén? Nem tudom. Talán most, hogy érzem, lassan követni foglak, számot vetek az életemmel. Emlékezem. Talán együtt kellett volna maradnunk, talán. De kit tudja? Egy biztos, a veled töltött idő egy percét se bánom. Szeretlek, még most is, ahogy mindig is szerettelek. És te is szeretsz, még most is, akárhol is legyél. Ezt mindig tudtuk, azért voltunk képesek túlélni ezt az egészet. Ez adott erőt nekünk. Ha valaki megtalálja ezt a levelet, az sem számít, már nem érdekes. De leírtam, hogy emlékezzem, hogy tudjam, mindig velem voltál, s velem is maradsz.
Vége