[Multichaptered] Munkahelyi viszonyok ch. 5.

[tirildahl]

 
V. fejezet
Szegény embert még az ág is húzza

Nehezen keltem, az álmosság gonosz manójával küszködve, mint általában mindig. Kibattyogtam a konyhába, kitöltöttem magamnak szokásos reggeli kávémat, és leültem az egyik székre. A tegnap éjszakán rágódtam egész végig. Az akkori boldogságomból mostanra már csak foszlányok maradtak. Elsietettnek éreztem az egész helyzetet, és nem voltam biztos benne, Takashi nem csak a tömérdek pia miatt tette-e, amit tett. Sőt! Egyre biztosabb voltam benne, csak az alkohol vonzotta hozzám! És ez borzalmas következtetés volt.
- Áááh, nem akarok erre gondolni! Távozzatok tőlem gonosz, kétségbeejtő gondolatok!

Inkább felálltam és öltözködni kezdtem. Nem akartam agyalni többet.

- Majd meglátjuk, hogy viselkedik ma benn a cégnél. - próbáltam magamra erőltetni az optimizmust.

No igen, munkahelyi viszony, ráadásul a főnökkel. Sebaj. Megoldjuk. Én kerestem magamnak a bajt.

Szokásommal ellentétben egész korán beértem az irodába. Leültem az asztalomhoz és elővettem aznapi ügyfeleink aktáját és próbáltam felkészülni a tárgyalásra, ami történetesen aznapra volt kitűzve. De akárhogy is bámultam az előttem elterülő lapokat, a szavak nem álltak össze mondatokká, csak betűk sűrűn szőtt halmazát láttam bennük. Nem tudtam koncentrálni. Zaklatott agyamban bámulatos gyorsasággal pörögtek végig a vadabbnál vadabb fantazmagóriák. Alig vártam a percet, mikor a főnököm belép az ajtón, majd egymás szemébe nézve kiolvashatóvá válnak a gondolataink. Szívem hatalmasat dobbant, mikor végre meghallottam döngő lépteit a folyosón.

- Fogd már fel, hogy kurvára nem érdekelsz! A te ügyed, úgyhogy szállj végre le rólam!- na ez a kegyetlen, hideg hangnem azonban már kevésbé nyerte el a tetszésem.

Nem hozzám beszéld, de még az én ereimben is megfagyott a vér a módon, ahogy feltehetőleg a húgához szólt. Még messze járhattak, de hangos szóváltásukból minden hallatszott, olyan is, ami lehet, hogy nem kellett volna.

- Na igen, te akármit megtehetsz, igaz? Megdughatod azt az új csini fiút is, mi? Bezzeg nekem ne legyen senkim. Hát tudod mit? Megvan a véleményem rólad és a te nagy erkölcsösségedről!

- Ne keverd össze a te idióta pasi ügyeidet az enyémmel. És különben is. Az égvilágon semmi közöd hozzá, kit viszek az ágyamba. ÉN ellenben VELED nem szorulok a testvérem segítségére. Nem ÉN hívtalak fel kétségbeesve az éjszaka közepén, mikor épp a „csini fiú” van az ágyadban.

No igen. Itt jött el az a pont, mikor én megpróbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam, és reménykedtem benne, hirtelen szuperhősbe megyek át, aki történetesen láthatatlanná is tud válni. Vagy az égből a kezembe pottyan egy láthatatlanná tévő köpeny. De jó is lenne!

Természetesen sajnos nem jött be! Totálisan, életnagyságban ott voltam az irodában, és ezen Takashiék megérkezése sem változtatott. Kirei dühös kiscica módjára fújtatott rám, majd hangos csattanással magára csapta az ajtót. Nem értettem, mi a franc baja van velem?

Takashi odacsörtetett mellém, én meg gyorsan megpróbáltam beszélgetés kezdeményezni, amit egy szimpla köszönéssel kívántam beindítani.

- Szia. - kezdtem neki félénken. Arckifejezését látva azonban első kívánságom az volt, bárcsak meg se szólaltam volna. Másodszor meg még mindig a szuperhős hatalmam után könyörögtem, na meg azért az átkozott köpenyért.

- Mázlid, hogy nem „jó reggelt”- tel köszöntél. - felelte fintorgó arccal drágalátos főnököm, majd lecsapta táskáját az asztalra. - Hozz nekem egy kávét, egy kanál cukorral és kávétejszínnel. - adta ki a feladatot.

Szögezzünk le egy dolgot. Engem NEM titkárnőnek vettek fel. Akkor meg minek rohangáltam körbe a fél irodát egy nyamvadt kávétejszínért? Egyszerű a válasz. Kirei nem volt hajlandó kijönni a szobájából. A bátyja kérését meg még annyira sem volt hajlandó teljesíteni. Persze Takashi megpróbálta játszani a nagyfőnököt és bérlevonással meg kirúgással is fenyegetőzött, de hát mégiscsak a testvére és hát ki lenne képes a húgának felmondani?. Úgyhogy átmenetileg én lettem a „csicskahopp kisasszony”. Na szép. Amúgy meg nem tudtam mire vélni főnököcském viselkedését. Tökre beigazolódni látszott a reggeli félelmem. Úgy viselkedett velem, mintha én tényleg csak egy titkárnőcske lennék, akit mellesleg le kell nézni, meg kell alázni. És most erre mit lépjek? Vágjam a fejéhez, hogy én reklámokat és nem szendvicseket jöttem ide gyártani? Vagy hogy az egész múlt éjszaka egy elbaszott, elvetélt ötlet volt? És nem miattam. Oh, de könnyű lenne, hogyha nem éreznék semmit iránta! Akkor felfoghatnám komplikációmentes, egyszerű, jó kis dugásnak. De hát nincs ilyen szerencsém. Természetesen vagyok olyan balfék, hogy beleessek a főnökömbe.

Ebédszünetben, mint akit puskából lőttek ki, úgy húztam el Takashi közeléből. Nem akartam a környékemen tudni, mert 1) vagy megfojtom, kinyírom, kiherélem és hasonló kínzások sorozatát hajtom végre rajta, vagy 2) vadul nekiesem és lesmárolom stb. Dilemma: most melyik lenne a jobb? Valószínűleg egyik sem a legmegfelelőbb megoldás, úgyhogy marad a menekülés és a töménytelen kajaadag.

Egy gyorsétterembe mentem. Jó kis hízlaló hamburger, sült krumpli, végül egy csokis fagyi. A menümről az egész lelkembe bele lehet látni. Ez az ebéd is belső vívódásom tanúja. Csak akkor eszem ilyesmiket, ha lelkileg nem éppen kiegyensúlyozott helyzetben vagyok. Zsíros, szénhidrát dús kaja = vészhelyzet. És a tetőpont: elszívtam egy szál cigit. Igen bizony, ennyire mélyre süllyedtem. Ennyire kikészített ez a pasi, hogy még rágyújtani is képes voltam miatta. Pedig ha valaki, akkor hát én utálom a cigit. Minden más jöhet, de a bagótól kikészülök. És mégis, most olyan jól esett. Valahogy megnyugtatott. Legalábbis azt hittem, amíg vissza nem értem a céghez.

- Hé, Yuhi. Jó, hogy megjöttél. Nemsokára kezdődik a Woodcroft-tal a megbeszélés. Tudod, az a cipőreklámos cég. Most dől el minden, úgyhogy jó lenne egy kis kávé, meg aprósütemény. És elő kéne készíteni a termet is. A virágok már megérkeztek, csak ki kéne rakni őket. És legyél kedves, elbűvölő háziasszony.- adta ki a parancsot főnököm, fel sem pillantva a munkájából.

Megdermedve álltam ott. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. A tegnap még oly kedves, rendes, szenvedélyes szívszerelmem mára átváltozott egy gonosz csicskáztató, pattogó szemétládává. Hát ez kész.

- Te-tessék? - pislogtam nagyokat még mindig megrökönyödésemben.

- Hmm? Nem voltam elég érthető? - nézett fel rám szemöldök ráncolva.

Nyugodt ábrázattal odasétáltam asztalához és leültem mellé. Szívem hihetetlen gyorsasággal dobogott, de próbáltam magamra a higgadtság álcáját erőltetni.

- Öö..mmm… Tulajdonképpen engem minek is vettetek fel ebbe a cégbe? - éreztem, hogy a felháborodás nő bennem minden egyes szónál.

- Reklámtervezőnek, mi másnak! - válaszolt továbbra is értetlen arccal, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát közölné, amit én valamilyen furcsa oknál fogva nem értek meg.

- Akkor miért én töltögetem a kávékat, bájolgok az ügyfelekkel, miért én díszítem fel a konferenciatermet? Miért én csinálok apró kis koktélszendvicseket, szolgálom fel a süteményeket? Reklámokat kéne gyártanom, meggyőzni az ügyfeleket, hogy mi vagyunk a legjobbak, nem a házitündért játszanom.- soroltam fel milliónyi panaszomat egy szuszra.

Nagy merészség volt, és kissé pimasz, de nekem volt igazam, és ezért az igazárt igenis harcoltam.

- Csak egyetlen biztos választ mondhatok: azért mert ÉN azt mondtam. És főnöködként, azt hiszem ez bőven elég magyarázat kell, hogy legyen. Most pedig ha megbocsátasz, fel kell készülnöm a meetingre. - és ezzel elintézettnek, megbeszéltnek tekintette a témát.

Nem tudtam mit csinálni. Kénytelen voltam engedelmeskedni a főnökömnek. Persze anyukáját jócskán felemlegettem, de ennél többre nem futotta. Nem is volt nagyon időm filózni. Rengeteg volt a tennivalóm. Az más kérdés, hogy megalázottnak éreztem magam. Legszívesebben bemostam volna Takashinak és jól beolvastam volna neki. De amint megérkeztek az ügyfelek és megkezdődött a tárgyalás, ámulva néztem őt. A beszédstílusa, a kézmozdulatai, a nézése, annyira elbűvölő volt. Egész végig őt bámultam, mint a legelső napomon. Tudom, tudom. Hülye vagyok. Erre már én is rájöttem, de nem tehetek róla. Még ezek után is odavoltam érte. Ki érti ezt? És hát az együtt töltött éjszaka sem éppen segített elfelejtenem.

Naná, hogy sikerült megnyernie a Woodcroft tetszését, ráadásul nem is kis pénzért. Második hatalmas céget szerezte meg a cégünknek. Bár ENGEM totál kihagytak a játszmából. Pedig együtt csináltuk az egészet. Együtt terveztük meg, együtt vittük véghez, és még csak el sem hangzott a nevem. Legalábbis úgy nézett ki. A konferencia végén azonban, a gratulációsorozatban, Takashi odahívott és bemutatott a nagykutyáknak. Elmondta, hogy én vagyok a legfőbb segítsége és hogy nélkülem nem jöhetett volna létre ez a kampány. Hogy nekem ugyannyira jár a dicséret, mert keményen dolgoztam a cégünk sikeréért. Mi a manó! Nagyon meglepődtem, és hát, mondanom sem kell, irtó jólesett.

Visszaballagtunk az irodánkba. Persze ehhez megint liftet használtunk, és eszembe jutott első csókunk. A lehető legrosszabb pillanatban esett meg velem a legszebb dolog, amit ismerek. A szerelem. Hogy ez most mennyire nevetségesen hangzik! Na sebaj. Én akkor és ott bátorságot merítettem belőle, és ez a lényeg. Odafordultam az elgondolkodva maga elé meredő Takashihoz és megpróbáltam vele kettőnkről beszélni.

- Ahogy észreveszem, neked egyáltalán nem jelentett a tegnap este semmit. Gondolom csak egy jó kis dugás voltam neked. Tudod, azt nem mondom, hogy nem esik rosszul, de jobban érezném magam, ha legalább kimondanád, vagy valami. Hogy tudjam, valóban így volt-e. - a padlót bámultam, arcomon meg világosan éreztem, a piros különböző színeiben pompázik.

Olyan voltam, mint egy ijedős kis tinilány az első szerelmével. És ezt nagyon utáltam. Sebezhetővé tett. De már kimondtam, nem lehetett visszacsinálni, bármennyire is vissza kívántam lapátolni a kiejtett szavakat a számba.

Sokáig nem válaszolt, csak töprengve nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Hosszú haja az arcába hullott, eltakarva szemeit vizslató tekintetem elől.

- Azt hiszem, nagy hiba volt lefeküdnünk. Ennek számos oka van, de…Én a főnököd vagyok. És…

- Ez csak üres kifogás, ezt te is tudod. Mondj egy valódi indokot, vagy mondd a szemembe, hogy nem érdekellek! - feleltem neki csendesen. Merész húzás, de ha már elkezdtem, be hát is fejezem, lesz ami lesz.

- Muszáj ezt most pont itt, pont most megbeszélnünk? - hangja kissé megrovó volt, és ijedt is. Világos volt, hogy csak ki akar bújni az igazság alól, de nem hagytam magam.

- Igen, muszáj!!! Ma hihetetlenül szemét voltál velem. Mint ember, és mint főnök egyaránt!

- Mit gondolsz nekem olyan könnyű? Kirei utál, pedig nekem lenne jogom haragudni rá. Nem hajlandó szóba állni velem. És ráadásul itt van a mi ügyünk is, amiből számomra elég nyilvánvaló, hogy nem sülhet ki jó dolog. A főnököd vagyok, és úgy is kell viselkednem, akármi is történt közöttünk.

- Köntörfalazol. Mellébeszélsz. De tudod mit? Már nem érdekel. És hogy világos legyen. Nem én hívtalak fel tegnap magamhoz, hanem éppen fordítva történt.

Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt a liftajtó, én pedig gyorsan kislisszoltam. Becsaptam magam mögött az irodám ajtaját, és a zárt falak mögött dühöngtem. Takashi nem jött be hozzám, pedig titkon azt reméltem, odajön, és bocsánatot kér, majd pedig békülés gyanánt ismét egymásnak esünk. A nap végén köszönés nélkül, nagyokat lépkedve kicsörtettem, és hazahúztam. A motorom képes volt megnyugtatni. A fél várost bejártam vele azon az estén, és mire fáradtan, a széltől kócos hajjal hazaértem, már gondolkozni sem volt erőm. Pontosan ez volt az, amit akartam. Szabályosan beájulni az ágyamba a fáradságtól, mert akkor tuti, hogy nem kezdek el rágódni mindenféle hülyeségen.

******

Napok, sőt hetek teltek el így. Munkaidőben alig beszéltünk, csak amit muszáj volt. Már nem voltam titkárnőcske, Kirei visszavette ezt a szerepet, bár még mindig nem volt az igazi a kapcsolata a bátyjával, ahogy nekem sem. Nyomasztó csend uralkodott hármunk között, ki-ki a saját irodájába húzódva dolgozott. Én pedig, mint egy megszállott, vetettem bele magam a munkába.

A vicc az volt, hogy néha (elég gyakran) éreztem magamon Takashi pillantását, és tudtam, hogy ő is sokat (majd minden percében) rám gondol. Éreztem. Néha láttam, ahogy keze tétován elindul az asztal alatt az enyémhez, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát és visszahúzta. És ez jobban kikészített, mintha szimplán a képembe vágja: apukám, fogd már fel, csak egy menet voltál, nem akarok én tőled semmi többet. Akkor legalább utálhatnám. De így! Mikor biztos voltam benne, hogy ő is szeret, vagy legalábbis jócskán vonzódik hozzám. Egyszerűen nem értettem. Mi a franc baja van? Miért nem akar járni velem? Mi tartja vissza?

Épp a szobámban ültem, és egy képsorozatot nézegettem. Egy parfümreklámon dolgoztunk éppen, és ahhoz készíttettünk felvételeket. Eleinte észre sem vettem, hogy Kirei bejött és épp előttem állt.

- Öö.. Yuhi, lenne rám pár perced? - kérdezte kissé megszeppenve.

- Hát persze, ülj csak le. - volt egy sejtésem, hogy miről is lesz szó.

- A bátyámról lenne szó. Tudom, hogy mi volt köztetek, és hát, nem tagadom, eleinte nem tetszett. Nem tudom miért, de nem örültem neki, hogy pont téged szemelt ki. Igazság szerint Takashi igencsak hajlamos az egyéjszakás kalandokra, komolyabb érzelmeket nem fektet egy kapcsolatba sem. Ennek is megvan a maga oka, de azt majd neki kell elmondania. Amit viszont én is elmondhatok, hogy totálisan beléd esett. Bár az Istennek se vallaná be, inkább vágná le a fél kezét, de ezt szerintem tudnod kell. Ne hagyd magad lerázni. Ha most elengeded, örök életetekre bánni fogjátok.

Na igen! Erre mit lehet mondani? Tátva maradt a szám. Nem hittem volna, hogy pont ez a lány lesz az, aki ilyesmiket elmond a testvéréről. Nem volt újdonság, ezekre én is rájöttem a pirinyó agyacskámmal. Éreztem én, hogy van valami komolyabb oka, hogy Takashi fél belemenni egy kapcsolatba. És hát az sem kerülte el a figyelmem, hogy ugyanúgy érez irántam, mint én őiránta.

- Igen, ezeket én is tudom. De elárulnád, hogy mit csináljak? Hogyan vegyem rá, hogy ne legyen ilyen makacs és járjon velem? Mert ebben speciel nem tudok elég okos lenni. - feleltem kissé durcásan.

Könnyű mondani, hogy harcoljak érte, de hát ő nem akarja! Pontosabba akarja, csak nem meri. Ah, de bonyolult is a dolog!

- Beszélj vele. Mondd el neki, mit érzel. És…kérdezz rá, mit titkol előled. Hidd el, Takashi jobban meg van rémülve, mint te.

- De hát miért!? Könyörgöm, kölcsönösen tetszünk egymásnak, akkor meg mitől parázik?

- Nézd! Ezt én nem mondhatom el. Nem az én asztalom. Na meg kinyírna, az biztos. Nekem annyi lenne. Viszont ha nekiszegezed a kérdést, talán válaszol. Nem biztos, de jobb, mintha így itt ültök mint a hülyegyerekek és egyikőtök sem lép. Két hete megy ez a huzavona, és már nekem is sok! Mindenkinek az lenne a jó, ha végre egymásra találnátok.

Nem tudtam nem elmosolyodni ezen a szóáradaton. Nagyon is igaza volt Kireinek, és magamban már rég eldöntöttem, hogy eleget teszek a felszólításának. Már csak a bátorságomat kell valahonnan a lelkem mélyéről előkaparnom. Amúgy, néha még mindig elámulok, hogy milyen gyorsan, hirtelen, és szenvedélyesen belezúgtam az én egyetlen főnököcskémbe. Arra is rájöttem, hogy a múltkori csicskáztatós stílusával csak a zavarát akarta leplezni, próbált eltávolítani magától, nem sok sikerrel. Nem olyan könnyű ám tőlem megszabadulni!

Mondjuk a munkahelyi viszonyok soha nem egyszerűek, főleg ha a főnökkel kavar az ember. De itt ennél többről volt szó. Nem úgy ismertem meg Takashit, mint akit annyira nagyon izgatná, hogy egy munkatársával kavar. Jó, persze. Valamilyen szinten tényleg zavaró. Főleg, hogy egy homoszexuális kapcsolatról van szó. Mert lássuk be, a heteróknál még ez is könnyebb. Bele se merek gondolni, mit szólnának a munkatársak. Együtt dolgozunk és együtt hálunk. Nem mindenki tetszését nyerné el a gondolat. Bár számomra ez egyáltalán nem kétségbeejtő gondolat, sőt. Már „csak” beszélnem kéne vele. Eldöntöttem, hogy mikor megyek haza, rászánom magam, elé állok, és megmondom a frankót, majd lesmárolom. Gyönyörű terv, bár gőzöm se volt róla, hogyan reagál majd rá Takashi.

Már megint ez a cseles idő. Hiába mondtam neki, hogy nem kell ennyire sietni, valamilyen rejtélyes oknál fogva nem hallgatott rám, és túlságosan is gyorsan elszállt a nap. Fogtam a táskám, kabátom és szép nyugodtan kisétáltam. Elköszöntem, ahogy illik, majd mielőtt kiléptem volna az irodából, visszanéztem és komoran a fejéhez vágtam:

- Gyáva vagy!

Tudtam, hogy erre reagálni fog. Ezt nem hagyja szó nélkül, és nem is kellett csalódnom. Fel sem ocsúdtam és már jött a kérdés:

- Mit mondtál? - eléggé meglepődhetett ezen az egyszerű kijelentésen.

- Csak azt, hogy gyáva vagy! - feleltem még mindig a higgadtság álarca mögül, pedig lábam is úgy remegett, mint a kocsonya.

- Na jó. Gyere csak vissza! Ezt beszéljük meg.

Ez az! Nyertem. Bedőlt a csapdámba. Persze vár még rám egy kemény menet, de az első csatából én jöttem ki győztesen. Szép lassan odasétáltam, felültem elé az asztalra és megcsókoltam